Dimény H. Árpád
Irodalmi szellemidézés Homoródalmáson
– képzelt napló a Szabó Gyula-emlékkonferenciáról –
2014. december 20., szombat, hajnalban kelek, vonattal érkezem Csíkba, ahonnan autóval megyünk – Sándor Krisztina szervező, György Attila író, Filep Tamás Gusztáv művelődéstörténész – Homoródalmásra, oda, „ahol a hegyek nagyobbak, a folyó mélyebb”, pláné akkor, ha az ember esze kisebb, mint ő.
A Kis-Homoród völgyét köd ülte meg, fentről érkezünk, a hegyből, de csak a sűrű ködöt látjuk, melyet 18. századi unitárius templomának tornya szúr át. Oda igyekszünk, ott vár bennünket Csete Árpád unitárius lelkész. Van még egy kis idő, egy kávéra és egy kupica a hazaibb tájakról ismerős „szeretetpálinkára”.
Egy kis nyugtalankodás belefér, hisz a meghívó is azt idézi: „Szellemünk alaptermészete a nyugtalanság” (Szabó Gyula). Oldanom kell a gyomrom falának feszülő nyugtalanságot – ha már a pálinka nem teszi –, első ízben kell konferencián moderálnom, ráadásul úgy, hogy nem tudom, a meghívottak közül ki miről fog értekezni. Szellemet idézek, mert a „szellem örökké jár s vándorol”, „hol az élők háborgatják a holtakat, hol a holtak az élőket” (Szabó Gyula). Végül is erről szól egy emléknap, Szabó Gyulára (1930. szeptember 11. – 2004. december 21.) emlékezünk. Fejben már rakosgatom a magam kis anekdotáját, ha lesz időm, talán leírom, mert félő, hogy a nagy nyugtalanságban hebegni fogok.
Mindjárt 11 óra, indulunk a homoródalmási temetőbe, Szabó Gyula sírjához, ott mond emlékező beszédet Nagy László helyi, de Marosvásárhelyen szolgáló unitárius lelkész, ez áll a programban is. A hideg, apró szemű eső nem szerepel benne, írhatnám, hogy az ég is elpityergi magát, de hát Szabó Gyula összeráncolná szemöldökét, hogy, fiam, ez milyen kép.
A temetőből átsétálunk a falu legrégebbi házához, amit a közelmúltban újítottak fel. Ezen kicsinyke ház egyik szobájában – a másikban turisztikai iroda működik – kapott helyet a Szabó Gyula-emlékszoba, benne pár személyes tárgya, íróasztala, könyvei, jegyzetei, díjai, róla készült műalkotások stb.
Itt újabb szellemidézésnek lehetek tanúja, Szabó Mátyás idézi édesapját körünkbe, megható pillanat, főként, amikor egy, a családi hagyatékból újonnan előkerült Szabó Gyula-verset olvas fel, melyet az utolsó éveiben írt, s melyben szeretteitől búcsúzik. Szabó Mátyás hangja elcsuklik. Az én hangom is elcsuklana, így is könny gyűl a szemembe, persze én azonnal a saját apámmal kapcsolom össze az „élményt”.
Mindjárt 13 óra, átfázva elsétálunk a Szabó Gyula Művelődési Otthonba. Alig marad pár percnyi időm, hogy egy meleg tea mellett, egy gyors hazatelefonálás után lejegyezzek pár gondolatot. Aztán besétálok a díszterembe, ahol a vártnál lényegesen többen vannak, mind ünneplőbe öltözve. Viccesnek kell lennem, és rövidnek, döntöm el. Habár Ferenczes István és Király László nem tudott eljönni a konferenciára – utóbbi elküldte írását –, azért még mindig öt embert kell felvezetnem.
Rövid vagyok, s remélem, vicces is, nemcsak esetlenségemen nevetnek, villan át a fejemen. Hatodik osztályos, Szabó Gyulához kapcsolódó élményeimet osztom meg a hallgatósággal, amikor örömmel vegyes izgalommal emeltem le a polcról A sátán labdái akkor meglevő három kötetét, abban a reményben, hogy A sátán kutyája folytatását találom benne. Derekasan átküzdöttem magam az első tíz oldalon, arra várva, hogy majd kibontakozik a detektívregény tulajdonképpeni cselekménye. Letettem a könyvet, hisz 12 évesen mit érthettem Erdély vészekkel terhes történelméből? Mit érthettem volna, hiszen nekünk akkoriban még gondolni sem szabadott a magyar múltra, Erdély történetére. Szabó Gyula nemcsak gondolt rá, ő mindezt le is írta, és hatalmas tudásán, tehetségén túl ebben látom nagyságát. Még ha ezt, akkor és ott nem is mondtam el.
Lövétei Lázár László költő az általa vezetett Székelyföld kulturális folyóirat és Szabó Gyula kapcsolatát foglalja össze, az is elhangzik, hogy a lap közölte az író utolsó, befejezetlen könyvének kéziratát, Az irredentizmus mámorát.
Oláh Sándor társadalomkutató A sátán labdái regényfolyam gondolatiságáról beszél, egy képzelt interjú erejéig magát, Szabó Gyulát is megidézi, kérdéseire az író nagy művéből ollózott ki válaszokat, melyet kérésére Lövétei tolmácsol.
Cseke Péter író, professzor az igazmondó Szabó Gyuláról tart előadást. Az emelte őt az igazmondás pireneusi magaslatára, mondja, hogy azokban az időkben, a nyolcvanas évek második felében, amikor a történelmi igazság miskárolása törvényerőre emelkedett Romániában, a „függőleges veszedelmekkel” viaskodó íróként tiltakozott az erdélyi magyar múlt egyre nyilvánvalóbb kisajátítása ellen. Az idézet nem biztos, hogy pontos, így utólag ennyit sikerül zanzásítva felidézni.
Filep Tamás Gusztáv budapesti művelődéstörténész magyarországi nézőpontból közelíti meg a témát, arra keresi a választ, hogy miért nem értékelték ott náluk – mármint Magyarországon – soha olyan mértékben, ahogy a tehetségének és a műveinek kijárt volna, miért történt az, hogy a Gólya szállt a csűrre című könyvét, csak „az Erdélyben született jó szülőföldkönyvek egyike”-ként fogadták. Elhangzik egy ígéret is a Szabó Gyula-monográfiáról, melyhez idén, 2015-ben kíván hozzáfogni Filep Tamás.
Utolsóként Tordai Árpád helybéli, nyugalmazott tanár az író műveiben rejlő értékeket említi, többek között azt nehezményezi, hogy bár Szabó Gyula szülőföld vonatkozású írásai kiemelkedőek az ilyen vonatkozású kortárs irodalomban, nem kapnak helyet a romániai magyar tankönyvekben, szülőfalujában nemigen olvassák műveit, és úgy véli, az iskola feladata lenne népszerűsíteni azokat.
Utolsónak ismét én zárom a sort, ezúttal Király Laci bácsiként idézem meg Szabó Gyulát, a sóváradi „udvaromba”, a diófa alá, amikor éppen gólya száll a csűrre. Felolvasom Király László versét:
Reggel
Négy gólya áll a csűrömön –
Szabó Gyulának üzenem.
Álmélkodik a hajnali túlélő.
Legendás hahotákra, dühökre, titkos
szerelmes ólálkodásokra emlékezve.
Milyen AZ? – kérdezném, ám aki tudja,
azt már nem érdekli.
Csak áll vagy ül,
fekszik, lebeg, száll,
mint egy illetlen nemlétező,
babilón herceg, oroszlán, párduc,
lábatlan nagy madár.
Nem vagyunk szebbek a madaraknál,
s a szomszéd nem épít – gödröt ás.
Szőlőszemekbe költözni a nyár elfelejt.
Tisztaság vége – csak ami nincs,
nem keveredik.
Rosszulnak a szavak.
Négy gólya strázsál, mint árnyék, a csűrön.
Távozók hallgatag bölcsessége.
Rejtelmes iránytűkkel a bőr alatt.
A tapsnál csak a színfalak mögül a terembe beáramló sült hús illata esik jobban. Hazatelefonálok, hogy minden rendben zajlott. Szabó Gyula fia, Mátyás megköszöni a közreműködésem. Érzem, hogy őszinte köszönet, nem csak udvarias vállveregetés. Szabó Gyula-emlékdíjasként húzom ki magam, s eljátszom a gondolattal, hogy a megidézett író a sarokba beülve, kezét ölében pihentetve figyel. Majd helyeslően bólint a fejével.
