Farkas Wellmann Éva
Alaphang: a normalitás és a szeretet
Kemény István irodalmi estje. Békéscsaba, Jókai Szalon, 2013. február 11.
A Kemény István békéscsabai estjét hirdető sorok ígéretei, bevallom, első látásra meglehetősen elbizonytalanítottak. Lehet-e vajon „az elmúlt években a közéleti költészet egyik megújítójaként is számon tartott”, számtalan műfajban alkotó, több kötettel rendelkező szerzőtől érvényes választ kapni azokra fontos kérdésekre, amelyeket ez az életpálya felvet; ráadásul teret engedni a legutóbbi kötet bemutatásának is? Egy rövidke irodalmi est keretein belül. Látnom kellett, hogy meg lehet próbálni, még ha nem is kimerítő módon, vagy végleges válaszokat keresve. És mégis jelentős témákat érintve.
Kemény István
Az 1984-es első verseskötettől a legutóbbi, A királynál címet viselőig sokféle irodalmi és azon kívüli történetről számot adhatna Kemény, és ad is, ha odafigyelünk rá, és követjük a legkülönbözőbb területek közötti cikázást, melyben Elek Tiborban, az est házigazdájában talál partnerre. Ő nem sokáig köntörfalaz: a rövid bemutatás után az első kérdés a hagyományos költőszerephez való viszonyára vonatkozik. Kemény felidézi kisiskolás korát, az akkor felé közvetített költő-képet: előtérben mindvégig valamiféle heroikus hozzáállással (Petőfi, Balassi, Radnóti), de Illyés Gyula több évtizedes munkával való költőfejedelemmé válása sem kevésbé erőteljes példa. Mindehhez képest az utóbbi időben a költészet szerepe nagyot zuhant, tulajdonképpen a kommunizmushoz viszonyítva is, amikor hivatalosan azért tisztelték. És nyilván, önkéntelenül is szóba kerül a közéleti vers jelenléte a Kemény-lírában. Elkomorodott az ország, és a költő azt írja, amit lát, ami foglalkoztatja: ugyanaz a történet, mint mikor a boldogságot nehéz megszövegezni, a konfliktusos helyzetek pedig termik a verseket. Tulajdonképpen ő is azóta ír közéleti lírát, mióta azt látja, hogy nem jó felé megy a világ. Ami pedig a konzervativizmust illeti, ő inkább Elias Canetti-vel a konzervatív anarchizmust részesíti előnyben, mondván, hogy a teljes konzervativizmus kivezet az életből.
Már a bevezetőben is elhangzott, hogy Kemény Istvánnak már „iskolája” is van, sokan vallják magukat büszkén az ő tanítványaiknak, de joggal vetődik fel a kérdés: neki magának volt-e, van-e példaképe, valamint: a mester-szerepért tett-e valamit? Kemény 1979-ig megy vissza, s talál több választ is a kérdésekre. A Sárvári Diákírók Találkozóját, majd a később alakult Sárvári Kört emlegeti, melyekben tevékenyen részt vett, de melyekkel összefüggésbe hozható sok jelentős mai író is. Mezey Katalin kulcsszerepére tér ki Kemény, s szimpatikusan érvényesített pedagógiai elveire, melyek szerint az alaphang a normalitás és a szeretet, hogy a különböző dolgokat nem célszerű keverni, és akkor is megmondjuk arról, ami jó, hogy jó, ha netán utálnánk is a szöveg szerzőjét. Mivel később Kemény maga is előzsűrizte a táborba meghívandók anyagait, emberi kapcsolatokat is teremtett ezek mentén.
De most mégiscsak vissza a szerző saját prózájához: mi a viszonya a hagyományosnak nevezhető nagyregényhez, és hogyan töri meg azt, miközben jól látható: foglalkoztatják a régi minták? A szerző megnyugtat: nem akarja szétverni a hagyományos kereteket, csak valamiképpen megbolondítani azokat, mint például a Kedves Ismeretlen in medias res kezdése, idősík-mozgatásai. Ezt részben illusztrálja a felolvasott tíz perces részlet is.
És már ott is tartunk A királynál. Első és utolsó verseit halljuk, hiszen általában is kiemelt szerepet játszik Kemény Istvánnál az egyes kötetek említett két pozíciója. Jelen esetben az Elégiácska és a John Anderson éneke között feszülő ív tulajdonképpen a közéleti szál megkerülése, valamint egy belül kezdődő és ugyanott végződő történet.
A királynál
Teljesen azonban mégsem kerülhető meg a közéleti szál. Mi is van kívül? Mennyire akart provokálni a Búcsúlevéllel Kemény? Akart-e választ, gondolta-e, hogy ilyen visszhang lesz?
Nem tervezgetett, mint mondja, de azért benne volt a pakliban, hogy néhányan utálni, mások meg szeretni fogják érte. Ez aztán erőteljesen, nagy számban jelentkezett. Ezzel együtt túlzásnak érzi, hogy megújította volna a közéleti lírát. Szerinte inkább jókor jelent meg a verse, egy olyan időszakaszban, amikor kevés kellett, hogy az ilyen típusú líra trendivé váljon.
Újabban a Remény című verse osztja meg a közönséget. Ezt megélve, és az eddigieket maga mögött tudva: milyen tapasztalatokkal gazdagodott? Hogyan fogadja a legkülönfélébb visszajelzéseket? És következnek az est talán legvallomásosabb mondatai, áll a levegő. Kemény válasza egy dátummal kezdődik: 2004. december 5. Neki személyesen nem volt kétsége afelől, hogy egyetlen válasz létezik, az igen, s mégis, alapélménnyé vált a történet, a csalódás: úgy látszik, valami olyan történt az emberek lelkében, ami legegyszerűbben szólva is: érthetetlen. De volt már régebbről is sérelme a szerzőnek: nem volt egyszerű végignézni, ahogyan két párhuzamos világ épült ki egyetlen országon belül. Egyre veszélyesebben, egyre öngyilkosabb módon. Hogy ha megpróbált, akár barátaival is, politikai témáról beszélni, azok azonnal „elhelyezték”. Ha viszont ez ellen tiltakozott, kiderült, hogy „langyos”. És hát itt van ez a rossz közérzet, amellyel akár el is lehetne szórakozni, ha nem lógna már egy komolyabb veszély is a levegőben: a tömeges kivándorlás.
Versek, végezetül a Bárka tavalyi 3. számából. Oldják, mélyítik az eddig hallottakat.
Sokan voltak kíváncsiak Keményre
Kemény István dedikál
Ajánljuk még:
