Herbert Fruzsina
Főpróba
A nővér kinéz az ablakon. A teraszon már vízálló vászonba burkolták a székeket, az asztalt és a kanapét. Ezek szerint október tizenötödike van, állapítja meg a nővér, anyja minden évben október közepén teszi el télire a bútorokat. Akkor is, ha novemberig süt a nap. Elteszi télire, mindig így mondja, pedig a bútorok, mint leterített színházi kellékek, a helyükön várják a tavaszt. Bebábozódtak, tűnődik a nővér.
Az ablakon egyre lassabban kopognak az esőcseppek, az ajtó fölött a falióra egyenletesen ketyeg. A kotyogós hangja egyre gyorsabb, a nővér már várja, hogy tölthessen magának az ezüstkannából, mindig elfelejti, hogy forró a teteje. A nővér fia, szokás szerint, most is az előszobában ül a fotelben, a kabátok mellett, amik már nem fértek el fogason. Még a cipőjét sem vette le. Telefonját nyomkodja, hüvelykujjai gyorsan mozognak a képernyőn. A nővér messziről úgy látja, mintha gyorsított felvételen kardoznának, csak a kardokkal ellentétben az ujjai sosem érintkeznek. A telefon néha megszólal, digitális trombitaszó gratulál a fiúnak, hogy megtalált egy kincset, kidurrantott egy görögdinnyét, lelőtt egy verebet, a nővér nem tudja pontosan, mihez. Ha a hang nem lenne, nem gondolná, hogy épp eltalált valamit, fia arca végig mozdulatlan.
A nővér anyja a konyhában készülődik. Az anya, mint minden szombaton, ma sem az ajtóban várta, mikor megérkezett, csak lenyomta a kilincset, és a konyhába ment. A nővér friss darázsfészket hoz, anyja kedvence. Az első falat után az anya mindig bólogat, ízlel, és megállapítja, hogy finom. Csak egy kicsit száraz – teszi hozzá rövid szünet után. Egymást követik ezek a szombatok, néha mintha át is ugranák az egész hetet, a mindennapi bevásárlásokat, az olvasatlan e-maileket, az elégett pirítósokat, a véget nem érő dugókat. Mintha az egész hónap csak esős, kávészagú szombatokból állna.
És vannak azok a szombatok, amik nem ilyenek. Ezeken a szombatokon máshogy kopognak az esőcseppek, lassabban fő le a kávé, és különösen feszes a tejszínhab. Ilyenkor nem mennek lenémítva a hírek a háttérben, és mintha a szőnyeg rojtjait is kifésülték volna. Az utóbbiban a nővér nem biztos, lehet, hogy csak ő látja így, és csak anyja erős parfümfelhője miatt tűnnek egyenesebbnek. Ezek azok a szombatok, mikor a húg is csatlakozik hozzájuk. Mindig máshonnan érkezik, Londonból, Bécsből vagy New Yorkból, a nővér nem tartja számon. A húg sosem pontos, késik a vonat, a repülő, nagy a forgalom, gyakorlatlan utazót fog ki maga előtt a sorban, aki a krémjeit nem tette zárható nejlonzacskóba, vagy nem szedte ki időben bőröndjéből a laptopot. A húg ma is késik. A nővér próbál másra figyelni, nem arra, hogy az anya minden elsuhanó autó hangjára szinte felpattan, majd megigazítja maga alatt a párnát, hogy eltussolja a félbemaradt mozdulatot.
Zsebében megrezdül a telefon, talán a családi chat. Nemsokára jövök, írja a húg. Valamit majd el kell újságolnom. Utána küld egy emojit, egy rózsaszín ajándékdobozt. A nővér próbál tisztán gondolkodni. Terhes nem lehet, a húg karácsonykor mindig hangsúlyozza, hogy Andrew-val megegyeztek, negyven éves koruk előtt biztosan nem lesz gyerekük. Miközben ezt mondja, sosem néz a nővérre, mindig máshova néz, például a karácsonyfára vagy ki az ablakon. Akkor talán kapott egy PhD pozíciót, valahol Amerikában, Berkeley, Stanford, egy olyan egyetem, amit a filmekből ismer. Talán előléptették, most már senior marketing menedzser, esetleg eljegyezték. De ezek közül egyik sem magyarázza az ajándék ikont. Vagy ez is olyan ajándék lenne, mint amikor elhozza a repülőről a kisüveges lekvárt, a hotelből a mini tusfürdőt és a papucsot? Mikor megérkezik, az asztalra rakja őket, nézd mit hoztam neked, mondja anyjának, ahogy gyereknek nyalókát adni szokás, nézd, és mozdulata mellékes, még jó, hogy nem teszi hozzá, hogy mellesleg ezeket hoztam neked, a nővért arra emlékezteti, amikor húga az ötös matekdolgozatot jelentette be, az asztalra tette a dolgozatot, és játszani indult, a kosárlabdacsapattal elért második helyezés érméjét az asztalra tette, és zuhanyozni indult, vagy az első publikációját az asztalra tette, és átöltözni ment. Most is biztosan csak úgy elejti majd, mikor épp nem számítanak rá, például mikor már veszi a kabátját, addig ők minden mondatát figyelik, nem fognak rákérdezni, az anya sem, a nővér sem.
Csengetnek. Az anya ajtót nyit, a nővér az előszobában fia haját simogatja. A fiú ellöki a kezét, úgy, mintha légy szállt volna a fejére. A húg belép, az anya átveszi tőle a puha, fekete totebaget. Megdicséri, milyen jó ez a táska, én is szeretem ezeket a totebageket, mondja a húg mosolyogva. Andrew-tól kaptam, milyen praktikus, belefér még a laptop is. Az anya a táskát simogatja, milyen puha, valóban milyen praktikus. A húg puszival köszön a nővérnek, új a hajad, kérdezi tőle, a nővér úgy érti, jó a hajad, és megköszöni. A húg a fiú elé tartja az öklét, a fiú anélkül, hogy felnézne, visszaöklözik. Covid óta mindig így köszönnek, mint a haverok, pedig majdnem húsz év van közöttük.
A húg belép a nappaliba, stílusos fekete szövetnadrágja, élénkzöld pulcsija tökéletesen megy a fekete bőrkanapéhoz és a márványszínű csempéhez, amit a nővér mindig túl hidegnek érez, akkor is, ha szőrmepapucsot hord. A nővér arra gondol, vajon ez véletlen, vagy a húg a párizsi vagy berlini hotelszobában már tudatosan egy budaörsi kanapéhoz öltözött. Mikor a húg belép, mindig megváltozik a szoba hangulata, valahogy úgy, mintha ablakot mostak volna, és friss, vágott virág lenne az asztalon. Az anya kijön a konyhából, lábával eltolja a tolóajtót, miközben kezében egy ezüsttálcán három kávéscsészét és egy forró tetejű kávéskannát egyensúlyoz. A tálcát az asztalra teszi, kitölt egy csésze kávét, felszíne meginog, ahogy lerakja a húg elé. A húg megköszöni, és a nővér elé tolja, miközben másik kezével a táskájában kutat. Kivesz belőle egy zöld papírdobozt, megrázza, de nem hallatszik semmi, belenéz, beleszagol, elmosolyodik, mintha süteményt szagolt volna, aztán az anyja orra alá tartja a dobozt. Újra megrázza, mire a nővér is megérzi a zöld por kesernyés szagát. Csinálok nektek is, mosolyog a húg, és néhány perc múlva három, zöld tejhabtól púposodó csészét tesz az asztalra. Matcha, mondja. A nővér leválaszt egymásról négy fahéjas darázsfészket, végighúzza a kisvillát a konyhakésen, és a ráragadt tésztát a saját tányérjára kaparja. A matcha savanykás íze mellett a sütemény szinte ehetetlenül édesnek hat. A nővér az anyjára néz, várja, hogy csakegykicsitszáraz, de az anya nem mond semmit. A konferenciákról, a berlini és a londoni albérletek áráról, a klímaváltozásról beszélgetnek. Az anya elmondja, hogy takarékosra cserélte az összes villanykörtét, a húg helyesel, villájával gesztikulál, és hozzáteszi, hogy a legjobb, amit a környezetért tehetünk, az, ha egyáltalán nem szülünk gyereket. Best thing for the environment mondja, és az anyára kacsint. A húg kis darab süteményt szúr a villájára, ilyen apró falatokat csak a filmekben szoktak villára szúrni, fordul meg a nővér fejében, a húg foga a villához koccan, mikor a szájába veszi. Egy gyerek évi széndioxid-kibocsájtása ötvennyolcegészhat tonnányi, hallja húgát a háttérben, akkor ezt szorozd meg x évvel. A nővér az előszobába néz, a fiú már törökülésben ül, a süteményestányért a fűtőtestre tette, hozzá sem ért. A nővér megpróbálja fejben kiszámolni, mennyi tizenhárom évnyi széndioxid-kibocsájtás, és mennyit spórolt meg azzal, hogy nem lett második gyerek. Egy gyerek nem gyerek, mondogatta régebben az anya. Egy ideje már nem mondogatja, sőt nem is kérdez semmit, legfeljebb, hogy mekkora volt idefelé jövet a forgalom. Talán a húgának valami mást ismételgetett?
Andrew - hallja a nővér a háttérben anyja hangját, megnyújtja a drew-t, drú, biztos sokszor kimondatta a nevet a Google fordítóval, mire megtanulta, gondolja a nővér. Most a húg beszél, most ő mondja, hogy Andrew, de nem elnyújtva, hanem gyorsan, és természetesen, a nővérnek mégis olyan, mintha az ablaküveg másik oldaláról hallaná a szavakat. Januárban tervezzük, meglátjuk, igen, ő is kapott állásajánlatot. Már karácsonykor jövünk, kocsival költözünk, nem, annyit nem keres, de az élet is olcsóbb. A nővér az anyára pillant, és arckifejezése összerakja fejében az elkapott szavakat. Megérti, hogy innentől mindig friss, vágottvirág-illatúak lesznek a szombatok.
A húg telefonja után kotorászik, a táskája legmélyén van. Facetime-on hívják, a dallamból felismeri. A húg felemeli a telefont, feje fölé tartja, hogy az anya és a nővér is lássa Andrew-t a kijelzőn. Andrew arca megjelenik, a nővér sápadtnak látja, szája keskeny, mintha befelé csücsörítene. Andrew pár pillanatig vár, oldalra néz, nem a kamerába, mintha nem akarna a szemükbe nézni, mintha gondolkozna, hogyan kezdjen bele. A nővér eddig csak fényképet látott Andrewról, ismerte a szeme formáját, az arcvonásait, tudta, milyen, ha mosolyog. De beszélni még sosem látta, nem tudja, merre húzódik a szája szélénél a vékony ránc, ha elmosolyodik, ha felháborodik, mozog-e a szemöldöke, nedves lesz-e a szeme a nevetéstől, ha viccet mesél. Nézi az ismerős arcot az asztal fölött, és várja, hogy megszólaljon, várja, hogy merre mozdul a száj, merre fordul a szem, összehúzódik -e a szemöldök. Talán nem fogadta el az ajánlatot, fut át a nővéren a gondolat, és hirtelen kimelegszik, talán kint többet ígértek, és ezért hívja, ezért írt neki többször is, ezért rezgett a húg telefonja, és talán most, az egész asztalt nézve, felülnézetből, mintha pódiumon állna, nem tudja, hogy mondja el nekik, hogy ő sosem fog ideköltözni, sosem fogja hallani, ahogy Andrú-nak hívják pörgős er-rel a magyarok, sosem fogja betűzni a keresztnevét, sosem fogja megtanulni, hogy duplavé a dábljú. Sosem tartja majd kezében a húg jegygyűrűs kezét a fekete kanapén. Andrew szája még mindig mozdulatlan, a nővér körül a vatta egy pillanatra eloszlik. Elképzeli, hogy a húg kezéből kicsúszik a telefon, az asztalra esik, a kávésbögréből a zöld tejhab a ruhájára borul, nem is, inkább a fekete totebag-re, anyja majd segít kimosni, körömkefével sikálja a bőrt, amit az előbb simogatott. De a húg most feláll, a nővér csak látja, nem hallja, hogy a húg széke csúszik a márványpadlón, majd megszólal, wait a minute, mondja és a terasz ablakához megy, miközben magasabbra tartja a telefont. Try it now. Andrew szája megmozdul, mosolyra húzódik, did I freeze? Kérdezi, és mondja, hogy már meg is vette a repülőjegyet. How wonderful, mondja az anya, you are most welcome. Hallani, hogy közben mosolyog. Naptárát keresi, ha jól emlékszik, idén szombatra esik a karácsony. A nővér fejében leperegnek a következő szombatok. Karácsonykor késve érkezik majd a húg, vizes cipőjét a lábtörlőn hagyja, Andrew-ba karol, ameddig leveszi. Ahogy a nappaliba lép, a fán megrezegnek majd a díszek. Vacsora közben a klímaváltozásról beszélnek, climate footprint, mondja majd az anya, örülni fog, hogy kimondhatja azt a szót, amit addig gyakorolt.
Most szürkülni kezd, a kertben fehéren világítanak a letakart bútorok. A nővér integet Andrewnak, Andrew a kijelzőn visszainteget.
Herbert Fruzsina Budapesten született 1989-ben, most Bécsben él.
