Kátai Letti

Mezítláb az életen át

Tankó Andrea novelláskötete, mely a 2024-es Margó díj jelöltjei között szerepelt, szívfacsaró képet tár elénk Románia cigánytelepeinek mezítlábas világáról. Történetei a roma közösségek fájdalmain és megaláztatásain keresztül, mindannyiunkról szólnak. Mindannyiunkról, emberekről, az elfordulásunkról, nemtörődömségünkről. Véleményformálásra szólít fel bennünket, s kollektív lelkiismeretünket próbálja megidézni.

Élethű táj- és karakterábrázolások mentén jutunk el a líraian megkomponált, mégis csontig ható valósághoz. A történetek és szereplők hitelességét a szerző személye szavatolja, hiszen közöttük élt, hidegrázós őszinteséggel és finom empátiával vezeti végig az olvasót egy szociális munkás traumatikus tapasztalatain a marginalizált roma közösségek labirintusában. Elmeséli a rasszizmus legkülönfélébb megnyilvánulásait, a roma asszonyok és gyermekek végtelen kiszolgáltatottságát és mindenféle rendszerből való kirekesztődését. Szekunder szégyen ordít a lapokról. Kérdések csattannak, válaszok nélkül. De miben tud egy fiatal önkéntes segíteni? Tényleg csak a részvétnyilvánításban, a láthatatlanok kicsit láthatóbbá tételében? Egészséges önirónia hatja át a félelem és dac mellett, amivel meg akarja nyerni a világot a mélyszegénység, analfabetizmus, megvetés és erőszak ellen. Helyet kapnak benne olyan tabunak számító témák, mint az abortusz, a korai iskolaelhagyás, a családon belüli erőszak és bántalmazás különféle formái, míg teljes képet nem kapunk a láthatatlanok mindennapjairól, lelki karcairól.

A tizenhat kispróza különböző portrékat vázol fel, mégis mintha ezek a társadalom peremvidékére szorult emberek összefüggenének egymással. Az idő relatív, mintha kimerevített lenne, szereplői pedig, időn s téren kívüliek. Az állandó mostot kell valahogyan túlélniük az állandó nincsben. S ez az állandó nincs nem rajzol éles kontúrt köréjük, csak tehetetlenül lebegnek egy „groteszk carpe diem” útvesztőjében, ahol a tér, az elrendezések, tárgyak sokkal fontosabb szerephez jutahatnak, hiszen csakis hozzájuk lehet igazodni. A cím szoros kapcsolatban áll az összes szöveggel, de a címadó novella idézi meg leginkább azt a kóros állapotot, ami szinte felfoghatatlan, hogy „a koldus fiú szeme egy idős emberé, a lelke már rég máshol lakik.” A szerző mintha csak belekiáltaná a messzeségbe, hogy „Egy tizenkét éves gyereknek nem lehetnek ráncai. De a cigánytelep gyermekei a ráncok gyermekei, siratják a mindennapi kenyeret, elnyeli őket a sár, a lélek és a természet sara.” A szereplők kálváriáján keresztül ráláthatunk a körülöttünk játszódó láthatatlan vagy inkább kitakart eseményekre, azonban a folyton visszatérő, állandóan ismétlődő sérelmek, hiányok egy olyan örvénylő körforgást jelentenek, ami bármelyikünket elnyelheti. A történések kislátószögből, közeli fókuszból látszódnak, ezáltal mi is közelebb kerülhetünk az egyes sorsokhoz, ahol a máról holnapra élés a döntő, semmi sem biztos és „lesikálhatatlan nincstelenség" fed be mindent. A nagytotálban pedig olyan, mintha egy sokszereplős drámát vagy inkább tragédiát szemlélnénk, hiszen a pusztán árnyalatnyi különbségek csak még inkább összekötik a karaktereket. A kukák fölé görnyedő Lulu, M. J., a koldusként ácsorgó, ráncos fiú, Lujza, akit betörtek, és abortuszra vágyik, a lyukas zoknis, de mindig csillogó szemű Jázminka, a gitáros Szebi, aki csak néha jut el iskolába, a tiszavirág-életű Szamantha, s a többi nevenincs angyal-arcú, folyton taknyos orrú gyermek, monoklis leányanya és mamácska alakja mély önismeretre hív bennünket. Vajon mi mit tennénk ilyen kilátástalanságban, ahol „tiszavirág-életű gyermekek” hullanak nap mint nap a mulasztások miatt? Vajon hurcolnánk-e mi is a városba, a kukákhoz magunkkal a gyerekünket, ha ebben a „mocsokban” születtünk volna? „Eltiporhatatlan asszonyok”, szülők lennénk-e, beletörődnénk-e a sorsunkba, hagynánk-e, hogy „beszivárogjon a bőrünk alá a túlélés ösztöne?”

Ki a ’mi’? Kit lehet felelőssé tenni egy társadalomban? Elég-e annyi, hogy folyamatosan szembesítjük az embereket a közös valósággal? A roma emberek az asszimiláció és az idegenségélmény tengerén hömpölyögnek, hol elnyeli őket, hol kiköpi a sár. Ez a transznacionális identitás pedig nagyon ősi gyökerű. A hontalanság, a köztes identitás és a konstans kulturális elidegenedés habjaiban fuldokolnak. Romániában még a nyelvi kettőség is alárendelt viszonyba kényszeríti őket. Az örök kisebbség hálójában vergődve, mindenkor határhelyzeteken lavírozva, mert „Szégyenfoltokat felszámolni kell, nem képessé tenni..." Hogyan fejlődhetnének a képességeik, a jellemük bizalom nélkül, ha már „a félelem kultúrája a tiltás kultúrájává nőtte ki magát”? A társadalom a távolságtartásra int elsősorban, míg ők hátukon cipelik halmozott traumáikat, s a kicsiben bántalmazott, a nagyban kitagadott ember helyzete a beletörődésben ér véget, mert sajnos ilyen a trauma természete.

A szerkesztés, méretezés, a szellősség jól esik a szemnek. Emészthető mennyiségnek tűnik első ránézésre, s közben a nyolcvan oldalnyi fájdalom, düh és tehetetlenség legalább annyira súlyos, mintha csak egy realista családregényt olvasnánk. A novellák sorrendje jól szervezett. A szerző nehezen tud távolságot tartani a szereplőitől, s már a második történetnél belép a kötetbe, beleírja magát, sorsközösséget vállal a könyv lapjain, ha másként nem is lehetséges igazán. Tankó Andrea jól játszik a tempóval: a pörgősebb részek után lassabb hullámzású, más nézőpontú részek következnek. A könyv felénél pedig egy tízéves fiú, Szebi meséli el a maga gyermeki perspektívájából az élményeit, érzéseit a családról, a megálmodott anyukáról, a kedves önkéntes lányokról. Közben a megidézett gyermekotthoni párbeszédek során folyamatosan törnek elő az emlékek, a hiányok. A hiányok, melyek nemcsak egy elgyászolt idilli gyermekkor, hanem az elgyászolt fantáziaszülők alakjait is magukban rejtik. A korábban anyaotthonokban önkénteskedő író külön kálváriája tárul elénk, amikor érzelmileg őt is berántja ez a tér. Az árvák ragaszkodásának éhező tere, ahol olyan mondatokat kényszerül kimondani, amik fájnak, mert lehetetlenek a helyzetek, tehetetlenek a kezek: „Nem lehetek, kisfiú, nem lehetek az anyukád.” A kötet vége felé felgyorsul, sőt össze is folyik a szöveg, olyannyira, hogy A mocsok című elbeszélésben már egyetlen nagy mondatmasszává sűrűsödik a mondanivaló. Különösen érzékletes ebben a részben, hogy nincsenek nagy kezdőbetűk, itt a mesélő felenged a tartásból, nincs szigorú központozás, mégis ettől lesz igazán irodalmi felütése. A záró novellák lendülete békésebb, de talán csak azért, hogy végül ellenpontozza a kőkemény történéseket és a tátongó tehetetlenséget.

Az emlékezés dinamikája nyomasztja a szerzőt, hiszen elméje újra és újra pörgeti a történeteket, előhívja a mulasztásokat, amikor csak „kölcsönkért hanggal képes ordítani” valaki, aki szemtanú is. És legfőképpen tanú arra, hogy a lépcsők itt csak lefelé vezethetnek, lezuhanni könnyű, felkapaszkodni pedig még segítőkkel is lehetetlen. „Egy újabb gyermekhalál. Egy újabb mulasztás. Ahogy ebben a valóságban annyiszor.” A ’mi’ érzékeltetése mellett, hangsúlyosak a ’ti’-kiszólások. Azoknak az anyáknak, leányanyáknak a megszólítása, akik csak „nyomokban élnek”, és vonszolják magukat valami felé, ami életnek nevezi magát. Az ő láthatatlanságuk himnuszfoszlányai ezek a szövegek, ők a „Lányok, akik mióta az eszüket tudják, anyák. Lányanyák.” Ők azok, a „szomorú, elveszett éjszaka szemű” lányok, akik kamaszok sem voltak, akik áttetszők maradnak minden más társadalmi réteg szemében, az utcán, a buszokon, pedig „ordított rajta a monokli, ordított a félelem, a bántás.” Mintha nem is emberek lennének, hanem használati tárgyak, testek, amiket bárki felhasználhat, lelkek, amiket bárki megnyomoríthat, hiszen még nevük sincs igazán, „bárhány éves asszonyok… akiket mindenki az uruk után ismer”, „nevenincs mamák”, holott gyermekük: „Az utca ráncos gyermeke, mindenki gyermeke.” Tényleg mindenkié? Mindenkié a folyton taknyos orrú kisgyermek, aki esőben, hóban, kopott talpú, csurom vizes cipőben koldul, s mindenkié a ház, melyen folyton átfúj a szél? A szerző fájdalommal szemléli az egyre ráncosabb lányokat, akiknek virágozniuk kellene, álmodozni, élni. Nekik lyukas térdű sztreccs nadrág, szülés, botrány, verés, betörés jut, miközben lemondanak a vágyaikról, az emberségükről.

A szerzői szólam egy tudatosan vállalt fokozatos belemerülés a ’mi’-be. Diszkrét távolságból indul, E/3-as leírásokkal, majd nem tehet mást, mint keményen szembenéz az E/1-gyel. („Nem tudtam…”) Tükörbe néz, és bátran felvállalja a saját ráncait, saját felelősségét, és erre sarkall mindannyiunkat. Ebben a hibrid szöveguniverzumban az elbeszélő általában mellékszereplőként is jelen van, néha megpihen, és más szereplőnek is monologizálást enged, aztán visszaveszi narrátori pozícióját, amivel sokszor maga is újra főszereplővé válik. Azok a részek pedig különösen érzékletesek, amikor direkt módon beleszól az elbeszélésbe, vagy inkább kiszól a szereplőihez, hol részvéttel, hol szánalommal megfűszerezve a hozzájuk fűződő viszonyát. A nézőpontok váltogatása, a közelítés és távolítás arányai végtelenül szuggesztívvé és egyedivé varázsolják a könyvet.

A mű egyik erőssége a rendkívül provokatív felhang, amivel folytonos önreflexióra és bevonódásra késztet bennünket. „A telep a mi arcunk. A telep a mi gyermekünk. Az utca gyermeke mindenki gyermeke. Nostra culpa, nostra maxima culpa." És a mi közös szégyenünk, ha pusztán „Félrelépünk az útból, ha kell a járdáról is, csak nehogy összeérjen a kezünk, a bőrünk". A köteten gazdag motívumrendszer vonul végig, lebilincselőek a hasonlatok és a Móricz-szerű realizmusba kevert líraiság. „Azt nem tudtam és ők se, mit jelent a mindennapi kenyerünket kérni, s viharban attól félni, beköltözik az erdő a rezgő tetőn keresztül.” A telep, mint a roma emberek kitágított intim tere, egy komor és hideg otthon, ahová mégis vissza lehet húzódni a világ sebző mérge elől. Az érzékletes leírások mentén szinte életre kel előttünk ez a táj, ahol „üvegszilánkok és pelenkák és csipszes zacskók és kutyaszar, pont, mint az lenni szokott ott, ahol még a madár se, ahol nem nyílnak tavasszal a vadalmafa virágai, ahol a szél tényleg úgy fúj át mindenen, hogy vacognak a csontok, ahol biztosan megérzi az ember a telet." A telep egy hely, a telep maga a hideg, de nem csak a tél hidege, hanem az emberi keménység és lemondás szimbóluma is egyben. „A telep az a hideg, amit sosem éreztél.” A telepnek mint helyszínnek narratív funkciója is van: úgy érezzük, hogy távol van tőlünk, hogy a sár és sötétség leple alatt történnek a tőlünk független események, de mindez a mi sötétségünk is, a mi jelenünk, a mi történetünk. A másik fontos motívum a címben is szereplő ránc, mely allegorikusan vonul végig a köteten, s nem pusztán az öregedést, elmúlást jelzi, hanem a beletörődést, elfeledést, meggyötörtséget, kilátástalanságot. A könyv hangulatához pedig hozzátartozik az az atmoszféra, ami az érzékszerveinket is folyamatosan mozgósítja. Szinte halljuk a görnyedt hátú asszonyok sóhajait, a korgó gyomrokat, érezzük az égő gumiillatot. Tapintjuk a hideget, látjuk a folytonos szürkeséget, amiben nem tudjuk különválasztani a kintet és a bentet. „Gyerekként nem tudtam, hogy fagy és a szürkeség, a háztetőkre ereszkedő felhők súlya nem odakint kezdődik. Ezek nem természeti jelenségek. Vagy legalábbis nem kizárólag, mielőtt természeti jelenséggé lennének, lélekjelenségek.”

Azért is ajánlom ezt a kötetet, mert együttérzésre tanít, és önvizsgálatra késztet. Ráirányítja a figyelmünket arra, hogy ez nem velük, hanem velünk történik, hiszen az egyéni hangok egy általános áldozattá válás folyamatát reprezentálják, akivé bárki válhat kortól, nemtől, identitástól függetlenül. Nagyon érzékletesek a kiszólások, amikor egy-egy emberhez intézi az író a saját belső monológjait, de mintha kollektíven mindegyikükhöz szólna, sírna, vagy éppen mentegetőzne. Sorsközösséget vállal, s érzékelteti, hogy nemcsak a romákat skatulyázhatják be, hanem bárkit, hiszen „mind így járunk, te azért, mert barna a bőröd, mert nem tudsz románul, és mert fene sok előítéletet társítanak hozzád, pedig sosem láttak még, sosem hallottak, én azért, mert huszonéves nő vagyok, halk szavú és ha kell, érzékeny, de elég sokszor bizonytalan is.” Bátorsága és ragaszkodása a reményhez igen megindító. Ez a remény és együttérzés talán segít nekünk is közelebb kerülni a ’mi’-hez, hiszen, ha le is tesszük a kötetet, mindig találkozni fogunk hasonló sorsokkal, amiket ezentúl talán jobban megérthetünk, és erőteljesebb lehet bennünk a változtatás vágya.

(Tankó Andrea: A ránc gyermekei, Holnap Könyvek, Nagyvárad, 2024)

Tankó Andrea (1997, Sepsiszentgyörgy) magyar nyelv és irodalmat, komparatisztikát, majd szociális munkát tanult Kolozsváron, a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. Jelenleg biblioterápiát hallgat a Pécsi Tudományegyetemen, és a Petőfi Irodalmi Múzeum által működtetett 2024. évi Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíjban részesül, hogy megírhassa roma leányanyák életéről szóló szocioprózáját. A ránc gyermekei az első novelláskötete. Szociális munkásként romatelepen élő anyákkal és gyerekekkel dolgozott. Irodalomkritikákat, fülszövegeket és novellákat ír.