Lovász Andrea
Holott csobogással
Molnár Krisztina Rita kisregénye monológok sorozatából épül (ahogy a történések hátterében is folyamatosan cseveg a vízesés), Tamás (a tízéves kisfiú) és Eszter (az anyukája) mellett a lillafüredi vakáció több résztvevője is szót kap, köztük két különös beszélgető, Herman Ottó és József Attila szobra. Ők sok-sok éve „élnek” ugyanott, ám csak most, ebben a történetben találkoznak és barátkoznak össze. Ahogyan a főszereplők is igazából most találnak egymásra – Tamás ugyanis örökbe fogadott fia az anyukájának, akit csak itt és ekkor, a kettesben eltöltött napok után tud anyának szólítani. A magaslati levegő és a barlangterápia nemcsak az asztmát gyógyítja, de tisztává, könnyebbé tesz sok mindent, legfőképpen a hétköznapok mókuskerekeit is távolról szemlélni: „mint egy filmben. Elég nevetséges.”
A víz nemcsak csobogó háttérként vagy a történet fordulópontjának közegeként értékelődik fel, de a címben jelzett ösvény alakítójaként is, metaforikus szinten értelmezi a történteket: a folytonos változás, mozgás, alakulás után a meder megtalálása, a megnyugvás békéje is benne van, s az is, hogy ragyogóvá, fénylővé teszi mind a dolgokat. A szálloda londinere, aki barátként és megmentőként kap szerepet a történetben, mindjárt a legelején kimondja a kisregény tételmondatát: „Minden nap új nap.” Először az a kérdés adódik, hogy ki lehet-e, ki kell-e mondani expliciten elveket, igazságokat, akkor is, ha a szövegben értelemszerűen szereplőhöz, figurához kötött mindez, hiszen mégis a szerző döntésének eredménye, hogy kit és hogyan enged szóhoz jutni. Az igenlő válasz esetében pedig nem kis merészség szükséges hozzá, ugyanis pengeélen táncol a szerző: a személyesség felvállalásával, a megnyilatkozó lírai én könnyen érzelgős, „tanítóvá” válhat. Másodszor azért fontos mozzanat ez a direkt, közvetlen beszéd, a gondolatfolyamok verbalizálása, mert többirányúvá, többterűvé teszi az olvasást, eleve azzal, hogy folytonosan rákérdez a hős személyére. A beszélgető és sétáló szobrok, a kerítés fehér csigái, a barlang legendája, a csónakkaland, a „halak, sárkányok, sült krumpli” terrénumában elinduló gyerekbarátság, az „erdőkirály” és a „teliholdkirály” beszélgetése hozzák létre a kisregény mesés gyerekdimenzióit, azaz megteremtik a lehetőségét a gyerekkönyvként történő meghatározásnak. Innen olvasva pedig A víz ösvénye Tamás története, aki nemcsak meggyógyul, de (végre) anyát és barátot talál magának. Ám mindez legalább annyira Eszter története is, mint a fiáé – neki az anya-gyerek egymásra találáshoz magát kell lecsöndesítenie, s a megtalált „ösvényben” legalább annyira benne van az otthon maradt harmonikus család, az apával együtt, mint a messzi tisztáson megbújó „békebeli” kicsi ház, ahol vendégeskednek, s ahol meghalt barátnőjének, Tamás édesanyjának története is fénybe kerül.
Simonyi Cecília képekbe rejtett József Attila verssorai (hangsúlyosan a borítón címmel együtt szereplő Ringató) és a szereplők megjelenítéséből nyilvánvalóan adódó Kis herceg-áthallás csak megerősíti azt a, szövegileg is erőteljesen jelen levő lehetőséget, hogy A víz ösvényét mindvégig József Attila költészete és (horribile dictu!) sorsa felől olvashassuk: a Szinva patak partjától, a „hallgatag vermek” többszörösen jelentéssűrítő használatán keresztül, a vágyott harmónia kereséséig. Eszter és Tamás történetének megéléséhez a gyermekként elalvó, s gyermekként szeretetre vágyakozó költő önreflexiói, a versidézetek ugyanolyan fontosak, mint az egész könyv zárómondata, amelyik egy teljes egészében beidézett József Attila vers befejező sora is egyben: „ismeretlen kedvesünkkel hálunk ő az aki cirógatván figyelmeztet ha takarónk lassacskán lecsúszik.” Lehet ez, mondjuk, a víz keresett igazsága: a boldog csönd lehetősége.
(Molnár Krisztina Rita: Térforgó – A víz ösvénye, Simonyi Cecília illusztrációival, Alexandra Kiadó, 96 oldal, 2999 Ft.)
Molnár Krisztina Rita: Domanó haragja
Molnár Krisztina Rita: Vendégség
