Párhuzamos kritikák – avagy kinek miről szól az ifjúsági irodalom? Egy tanár (Fenyő D. György) + egy diák (Smátrola Eszter) ugyanarról a könyvről.
Mészöly Ágnes: Darwin-játszma, Móra, 2014, 304 oldal, 2499 Ft.
1.
Smátrola Eszter
Abbahagyhatatlan játszma
Az a baj, hogy túl gyorsan elolvastam. Mindössze tíz órámba telt, délután 3-tól hajnali 1-ig. Ez azért baj, mert így egyszerre zúdult a fejembe az összes gondolat. Az első dolog, ami eszembe jutott, hogy ezt muszáj lesz elolvastatnom mindenkivel, hogy utána megbeszélhessem velük.
A cím a főszereplő lányok által alapított klubról, a Darwin’s Daughtersről kapta a nevét. A négy lány az osztályfőnöküket evolúciós zsákutcának tartja, és kezükbe akarják venni az irányítást a természetes szelekció felett. Kicsit olyan, mintha Istent játszanának: ha a természet nem szelektálta ki Kecskeméti osztályfőnök urat, akkor majd ők fogják. Azért szabotálják a tanár óráit, hogy elérjék, hogy leadja az ő osztályukat, azaz kilökjék a „természetből”, az osztályukból.
Amire már olvasás közben rájöttem, hogy nagyon teszik a szerkezete. Szerintem remek ötlet volt az, hogy miközben olvassuk a történetet, néha megtudjuk azt is, mi történik Katával a tanyán a történtek után. Az írónő nem hagy mindent a végére, már azelőtt tudjuk, hogy mi történik majd a négy lánnyal, mielőtt igazán megismernénk őket. De azon kívül, hogy egy nagy katasztrófa lett belőle, azt nem tudjuk meg egészen az utolsó pár oldalig, hogy a tervük sikerült-e, vagy hogy hol romlott el minden. Gyakran a legizgalmasabb helyeken vált a történet a szálak között, mindig annyit közöl, hogy mondjon valami újat, izgalmasat, hogy mindig kíváncsi maradjak, és tovább olvassam.
Ami a tartalmat illeti, azt találtam a legérdekesebbnek, hogy a lányok hogyan bíztatják, lelkesítik egymást, hogy ne adják fel a tervüket. Mindig, amikor valamelyikük elbizonytalanodik és megsajnálja az osztályfőnököt, van egy másik, akit újabb sérelem ért. Az gondolkoztatott el, hogy miért nem fordítva van: miért nem a kételkedő győzi meg a másikat az igazáról? Általában Patrícia kételkedik tervük helyességében, de ő nem olyan erős akaratú, mint a többiek. Így a három másik, erősebb egyéniségű lány könnyedén meg tudja győzni őt. Később már Kata is rájön, hogy rossz, amit csinálnak, de a két másik lány tovább folytatja a harcot. Ha igazán a legjobb barátnők lennének, mint ahogy mondják, akkor együtt csinálták volna végig, vagy mindenki leállt volna a tervvel. A magánéletük egy részét, például a szerelmi életüket sem osztják meg egymással. Ami végül történt, az mindenkire nagy hatással volt: a történet utóidejében Patrícia pszichiátrián van, nem is beszél, Kata depressziós, Zsófi alkoholba és fesztiválos bulizásokba fojtja bűntudatát, Lidi átlép ugyan az egészen, éli tovább az életét – de Amerikában. Ez is utal arra, hogy a négyesből Lidi a legzűrösebb, legtöbbször ő hajtja a többieket, és ő csinálja a legdurvább dolgokat, így ő találta ki a sodrófás képek felhasználását is.
Miért nem álltak le korábban? Vajon miért nem vették észre, hogy amit csinálnak, az helytelen? Elképzelhetőnek tartom, hogy nem vették észre a tettük súlyosságát. Minden az ölükbe hullott, nem nekik kellett a „legpiszkosabb” munkákat csinálniuk (például Kecskeméti néni adta nekik a lakáskulcsot, Márk törte fel nekik az ofő e-mailjét, facebookját, stb.). Ezeket nem ők csinálták, csak kihasználták a lehetőségeket. Az is érdekes, hogy miután összevesztek a sodrófás képek miatt, és behívták mind a négyüket az igazgatóiba, Patrícia mindenezek ellenére hallgatott Lidire, és rábólintott, amikor az igazgató azt kérdezte, hogy volt-e viszonya Kecskemétivel. Sokat gondolkoztam, hogy miért csinálta ezt, és nem találtam rá megfelelő magyarázatot. Lehetett azért, mert félt, hogy mi lesz a következménye, ha bevallja az igazságot, félt, hogy elveszíti a barátait. Pat nem erős egyéniség, könnyen összeomlik, és itt azt érezte, hogy minden rajta múlik, az ő kezében van a döntés, hogy elküldjék-e Kecskemétit az iskolából, vagy sem.
Kecskeméti nem rossz tanár, de nem is jó. Kata anyukája is valami hasonlót mond róla a könyvben. Kicsit nyámnyila, minden megmozdulása, próbálkozása szánalommal töltött el. Nem állt ki az osztályáért egészben és a diákjaiért külön-külön sem, ez volt az oka, amiért a lányok annyira utálták. Ezen kívül minden lánynak megvolt a maga indoka is: Katának nem tetszett, hogy az anyukájával randizik, Pat haragudott rá, mert az cserben hagyta. Lidi azért mérges, mert Kecskeméti viszi majd a kémia fakultációs csoportot, és mert beárulta Zsombort az egyetemen. Zsófi kezdetben visszakozik, nem tetszik neki a terv, mondja, hogy a szavaknak erejük van. De amikor Kecsó lefújja az irodalmi kávéházat, amit ő szervezett, akkor már mind a négyen egyetértenek. Ezek az egyéni indokok éltetik a tüzet mindegyikőjükben külön-külön, de ezek egy idő után kihunynának.
A regénybeli tízedik osztály olyan, mint az én osztályom, és mégsem olyan. Hasonlítunk, mert ugyanúgy elit iskolába járunk, és hasonló személyiségek vannak az osztályban és a tanári karban, ami nem meglepő, hiszen alapkarakterek vannak a könyvben. Azonosulni tudunk velük, hiszen ők sem tökéletesek. Viszont ilyen bulikat és osztálykirándulásokat nem tudnék elképzelni abban a körben, amiben én vagyok, ez kicsit távol áll tőlem. Nagyon fontosnak tartottam Fruzsi egyik mondatát, amiben azt fejezte ki, hogy amit csinál, azt saját akaratából teszi. Ez nagy hatással lehet a mai tini lányokra, mert azt mondja, csinálhatsz bármit, de csak akkor csináld, ha akarod. Erőteljes és bíztató ez a mondat, az üzenete nagyon tetszik.
2.
Fenyő D. György
Durva
A mai ifjúsági irodalom legújabb és nagyon érdekes, figyelemre méltó tendenciája valamiféle durvaság, keménység. Egyrészt olyan élményekről beszél, amelyek nem egy boldog, harmonikus ifjúkor képét festik elénk. Másrészt szemléletmódjuk, értékrendjük mintha valami sokkal keményebb világbeli létezésről szólnának, mint amit – megintcsak – az ifjúságnak szánt irodalomról elvárnánk. Harmadrészt nyelvileg is egy lecsupaszítottabb és erőteljesebb, de durvább nyelvet használnának, mint korábban.
Fontos tendencia, hogy az ifjúsági irodalom beemel olyan témákat, amelyekről jó lenne fiatalokkal beszélgetni, amelyek vélhetően nemcsak kívülről érdeklik, de mélyen és közvetlenül meg is érintik őket. Ismerünk ifjúsági regényeket, amelyekben autista gyerek szerepel, látunk nagyon sok válást és házasságon kívüli kapcsolatot, olvassuk a jelenkori internetes és iskolai zaklatásokról szóló könyveket, a verbális és a fizikai erőszak témáját. Látunk homoszexuális és leszbikus szerelmes párokat, olvasunk drogokról és alkoholról, járnak a gyerekek bandázni és bulizni, felnőnek csonka családokban, apa vagy anya nélkül.
Ha arra gondolunk, hogy ezek a könyvek jó alkalmakat kínálnak arra, hogy a diákokkal, gyerekeinkkel lehessen ezekről az élethelyzetekről beszélni, akkor nagyon örülhetünk e jelenségnek. Ha úgy fogjuk fel, hogy korunk ifjúsági irodalma megmutatja, milyen problémákkal kel szembesülniük a fiataloknak, akkor félteni kezdjük őket. Ha nem akarjuk bezárni a szemünket, akkor azt kell mondanunk, hogy milyen helyes, hogy az irodalom – az ifjúsági irodalom is – tematizálja mindazon problémákat, amelyek kitöltik a fiatalok gondolkodását, érzésvilágát. Ha viszont úgy érezzük, hogy világunk efelé az új durvaság felé halad, az nem kevés aggodalmat ébreszthet.
A témák keménysége mögött a szemlélet keménysége talán még feltűnőbb. Joanne Teller Semmi című paradigmatikus regénye arról szólt, hogy a diákok milyen nehezen tudják összegyűjteni mindazt, ami érték számukra, illetve hogy vannak értékeik, de az már túlságosan nehéz probléma számukra, hogy mit jelent az értékekhez való hűség, az értékekhez való ragaszkodás, az értékek megmutatása és képviselete, illetve egy csoport nyomása alatt fel tudják áldozni ezeket az értékeiket.
Harmadrész pedig a mai ifjúsági irodalom nyelve igyekszik alkalmazkodni az ifjúság élő nyelvéhez, az élőbeszédhez, valamint más médiumok, a chat, a skype, a blog nyelvéhez. Ez az ifjúsági és ifjúságról szóló irodalomnak mindig is – bocsánat, nem mindig, de a 20. század második felétől kezdve mindig is – törekvése volt, de úgy tűnik, az előző húsz-harminc év nagy tabudöntögetésének eredményeképpen az ifjúsági irodalom jelentős része azon a nyelven szólal meg, amely beemeli a digitális szóbeliségnek elemeit az irodalomba, és nagyon erősen az ifjúsági nyelv és a szleng elemeit mutatja.
Még mielőtt bárki azt gondolhatná, hogy erkölcscsőszként kívánok fellépni, leszögezem: minden értékeléstől mentesen is megfigyelhetők ezek a tendenciák. Lehet, sőt érdemes is elgondolkodni rajtuk, de nem kiáltok sem cenzorért, sem egy 18-as karikáért a keményebb ifjúsági könyvek borítójára. Persze nem kevés aggódás is van bennem: mihez kezdenek a fiatalok azokkal az élményekkel, amelyek – higgyünk a könyveknek – nagyon fiatalon érik őket, amelyekben nem segít számukra eligazodni valamiféle tradicionális értékrend, és amelynek meg kell találniuk az adekvát kifejezésmódját, nyelvét, artikulációját.
Mészöly Ágnes kiváló ifjúsági regénye is egy ilyen világról szól. Messze nem hátrányos helyzetűek a regény hősei: egy budapesti elit gimnázium kiváló tanulói, a négy főszereplő lány közül az egyik topmodell, a másik biológiaversenyeket nyer, a harmadik kiváló irodalmár, fiatal költő, a negyedik éltanuló és remek sportoló. Aki télen elutazik, az Makaón tölti a téli szünetet, akit az apja meg akar vigasztalni, azt nyári luxusnyaralásra viszi. Aki modellkedik, az kétszázötvenezret visz haza egyből.
Mégis nehéz nekik eligazodni a világban, nehéz megtalálniuk a fogódzókat, a korlátokat, a helyes cselekvés útját. Tulajdonképpen nincs velük baj: nagyon biztos érzékkel keresik és mentik meg Patríciát az apjától, nagyon jól érzékelik, hogy vannak jó és gyenge tanáraik, látják, hogy ki gyáva (az osztályfőnökük) és ki bátor (Bernáth Samu). Tervük, hogy kikészítik gyenge, tehetetlen, álságos és kiszámíthatatlan osztályfőnöküket, hogy helyette visszakapják régi és szeretett osztályfőnöküket, még rokonszenvesnek is mondható. Negyven évvel ezelőtt egy ifjúsági regényben vagy elérték volna céljukat, vagy kiderült volna számukra is, hogy akit ilyenek láttak, az valójában értékes és kiváló ember, esetleg megjavult volna az osztályfőnök, megértette volna, mit nem szeretnek benne diákjai, milyen igényeik vannak, mire lenne szükségük.
És egy ideig valóban ebben a mederben halad a regény: a diáklányok csúnyákat írnak az osztályfőnökükről egymás között, és meghatározott terv szerint cukkolják őt az órán, megpróbálják kikészíteni. A történet akkor fordul át, amikor olyan eszközöket vesznek igénybe, amelyek jogi értelemben is illegálisak, morálisan pedig végképp: bemennek a lakásába, meghekkelik az elektronikus postafiókját, kompromittáló leveleket küldenek neki, és igyekeznek hírbe hozni őt egy diákjával. Ha ehhez hozzátesszük azt a kimondott és kimondatlan hisztériát, ami a pedofília, a diák és tanár közötti kapcsolat, a szexuális abúzus körül van, látható lesz, hogy a négy kiváló diák, a négy elitiskolás elitgyerek olyan határokat lép át, amelyek nem átléphetőek.
Ezért lesz tragédia a regény végén. Amikor a hírbe hozott osztályfőnököt elütötte az autó, első pillanatban megijedtem: micsoda rossz deus ex machina, milyen külső beavatkozás. Aztán azonnal rá kellett jönnöm, hogy bizony a baleset lélektanilag teljesen indokolt, a katasztrófának be kell következnie. És a regény végén nemcsak ez a katasztrófa történik, hanem a négy lány sorsa is tragikus: egyikük a Vadaskert szanatórium ápoltja lesz, másikuk önként száműzetésbe vonult egy nyárra, és kérdés, hogy befejezi-e még a gimnáziumot, harmadikuk félrészegen és félig kilógó mellekkel bulizza végig a nyarat, negyedikük úgy költözik ki a családjával Amerikába, hogy még a bizonyítványát átvenni sem megy be az iskolába.
Az eldurvulás soha nem volt idegen sem az ifjúsági szubkultúráktól, sem az emberi társadalmaktól. Ami érdekelhet bennünket, az az, hogy ennek milyen új formái, eddig nem látott, nem ismert és nem létező módszerei, kommunikációja, formái vannak a mai kultúrában. Mit jelent az facebookos zaklatás, mit az elektronikus levéltitok megsértése, hogy lehet bárkiről szinte bármilyen képet találni az interneten és azt bármikor és bármire felhasználni, hogy lehet olyan hírbe hozni valakit, ami ellen eleve nem lehet védekezni. Hogyan tudjuk figyelmeztetni a diákokat arra, hogy józan eszüket, hétköznapi erkölcsi érzéküket, mértéktartásukat, normalitásukat ne veszítsék el.
