Nagy-Laczkó Balázs
Fogyatkozó fagyosszentek
„Ha Szervácz, Pongrácz,
Bonifácz békességben vannak,
Orbánnak sincs ereje.
Ellenkezőleg Orbán örömében elveszi a paszulyt.”
(Balázs Márton: Szilágysági néprajzi adalékok, 1891)
Van, hogy négy a három magyar igazság, még ha erről a rádió és tévécsatornák magazinműsorai, az internet népieskedő hírharangjai vagy akár a kézbe vehető, nyomdafestékszagú, hajdan jobb napokat látott papírújságok ezekben a napokban különösen igyekeznek megfeledkezni. Pontosabban megfeledkeztetni minket, nézőket, hallgatókat és olvasókat, nem csekély sikerrel hitetve el velünk immáron évtizedek óta, hogy azok a bizony fagyosnak titulált szentek éppenséggel nem ketten, nem öten, de pláne nem négyen, hanem hárman vannak. Pedig nem.
Szerelmünk a jobban hangzó dolgok iránt nem kis szerepet játszik az igazság lekerekítésében. Jobb szeretjük, ha valami íves, dallamos, lágy a vonalvezetése, és kiváltképp, ha rímel. Aki beleilleszkedik a sorba, az tovább meg is marad – szólhatna így is a bölcsesség. Szegény Orbán is csak azért esik ki minduntalan a sajtó fagyos emlékei sorából, mert egy -ánnal és nem egy -áccal a neve végén kullog, a többi három után jócskán lemaradva (vagy előre sietve?), vagy tán éppen azért, mert azokat nem Szervánnak, Pongránnak és Bonifánnak ismerjük.
Az eleink még nem is olyan régen tudták, hogy a csapatjátékos, szorosan együtt mozgó hármas nyomán megfontoltan, nem kapkodva érkezik a negyedik is, akit legalább annyira érdemes a mezei embernek félni, amennyire tisztelni.
Berze Nagy János (1879–1946) bölcsen rámutat, hogy a manapság fagyosként emlegetett szentek valójában a fagygerjesztő névre lennének hivatottak. Nem egy hónapnak kijutnak a maga hűsítő nevei. Túl vagyunk már a februárok Mátyásán; itt van már velünk a májusok Szerváca, Pongráca, Bonifáca és Orbánja; és hamarabb, mint várnánk – különösen, ha nem vagyunk se diákok, se pedagógusok – érkezik a nyáron Illés is. Utóbbi szerencsére már olyannyira a nyárba csúszott, hogy – bár az se kis veszedelem – többnyire beéri jégesővel, talajmenti és túli fagyok helyett. Kálmány Lajos (1852–1919) jegyzi fel Egyházaskérről (Verbica/Vrbica – Vajdaság, Szerbia) azt a mókás mondást, hogy amikor Illés betér a kocsmába, nem akarnak neki bort adni, mert amúgy is szeles és kótyagos, aztán jön a jégeső… hát még ha bort is kapna!
A nép valahogyan Orbánt is a kocsmában vélte meglelni: Szőregen hangzott el a kérdés és a rá való felelet, hogyan került Orbán hátra? Úgy, hogy Orbán, amikor a kalendáriumot csinálták, hogy-hogy nem, éppen a kocsmában töltve az idejét, késve ment haza, és otthon felháborodva pöfögte, hogy „a tél közepébe kellett volna tenni, akkor a tehénbe a borjút befagyasztottam volna!”
Orbánt annál is könnyebb volt az italmérésekkel összehozni, mert ő az olyan, a térségünket jól ismerő Szendrey Zsigmond (1879–1943) szóhasználatával élve, termésjósló szentek sorát gazdagítja, akik a szőlőre tették le az esküt. Ilyen termésjósló szent hírében áll Medárd és a már említett Pongrác is, míg a borosok sorában együtt említhető Orbánnal Vince, András, Sebestyén, Benedek és még sokan mások is. Eleink borszeretetéről sokat elárul, hogy az ital milyen sok testőrt megkövetelt magának…
Egyik korábbi írásomból már tudhatja az olvasó, hogy Orbán bizonyos összefüggést mutat az orbánc néven ismert betegséggel is – de mi most térjünk vissza az aktuális szentjeinkre, különösen Bonifácra, hogy megtudjuk, miért is kell néha tűz a jéghez:
Zalán Menyhért 1928-ban a nagyszombati szentelt tűz használata kapcsán jegyzi meg, hogy a szokás, a tűzszentelés hagyománya, nem annyira római (vatikáni) eredetű, hanem a 8. században tűnik fel először, „amikor szent Bonifác, a németek apostola, az ignis paschalis ügyében Zakariás pápához levelet intéz. A pápa válaszából világos, hogy Franciaországban a tűzszentelés ekkor már szokásban volt. Nyilván a nyugati frank egyháznak tűzszentelési szokását tartotta szem előtt szent Bonifác és az is valószínű, hogy a német misszionáriusokat a pogány német népnél szokásos tavaszi tűz ünneplése indította arra, hogy nagyhéten, mely mindig tavaszra esik, az egyházi tűzszentelést állították a szertartások előterébe, hogy a népet pogány szokásaitól elvonják. Ama tavaszi tüzet Wotan (Odin), vagy egy más istenség tiszteletére gyújtották, hogy az a földeknek termékenységet adjon.”
A tűzszentelés a magyarság körében sosem örvendett valami nagy népszerűségnek, maga Zalán Menyhért írja később, hogy erre vonatkozó kérés a hazai hívek részéről az egyház felé évszázadok óta nem került feljegyzésre. A 9–10. században azonban a német nyelvterületen dívik, és könnyen meglehet, hogy az emlékezés furcsa útjai, karöltve az időjárási megfigyelésekkel tették a pogánytüzeket nagyon is tüzesen ellenző Bonifácot fagyossá. Ki tudja.
Miként Orbán idővel elkülönült, úgy Bonifác korábban annál inkább kiemelkedett a többi fagyosszent közül, melyet Bálint Sándor (1904–1980) szerint a neve nyomán keletkezett magyar családnevek is bizonyítanak: Bónis, Bóné, Bóna, Bonó.
A fagyosszenteket szokása volt a mezei embernek félni, tisztelni, de bizonyos, hogy kellemetlenkedéseik nyomán utálni. Zárásként hadd idézzem meg erről Katona Lajos (1862–1910) sorait: „Népünk ugyan, amely méltán fél tőlük s nemigen áldja őket, aligha fog hajlandóságot érezni magában arra, hogy adoptálja e kellemetlen vendégeket, akiknek garázdálkodásáért ugyanazzal a joggal, amivel a nyugati népek a magyar Alföldet vádolják, mi meg a tőlünk délkeletre terülő Balkán félszigeti vidékeket vonhatnók felelősségre. Nem is hiába hangzik a magyar ember fülében a három legfőbb fagyos-szentnek a neve, a Pongrác, Szervác és Bonifác név, olyan rácosan. Pedig e három jámbor szentje az Istennek igazán nem tehet róla semmit, ha kalendáriuma évfordulójuk épp e rosszhírű napokra esik. Ők igazán semmivel sem szolgáltak rá sem életükben, sem halálukban, hogy ily szomorú dicsőségre tegyenek szert a hagyományos meteorológia révén. Csakhogy ez nem sokat törődve az ő ártatlanságukkal, bizony megtette őket annak a jelenségnek az okaivá, amely rendesen az ő emléknapjaikhoz fűződik.”
