Nagy-Laczkó Balázs
Egyszer volt Gyulán kutyaszínház…
Százhuszonkét éve, 1900 áprilisában Gyulán járt Prechtel Hermann és az ő messze földön ismert kutyaszínháza – és hogy ez a messze földön ismertség, ha máshol nem is, legalább a helyi közönség előtt ismeretes legyen, arról személyesen Prechtel Hermann gondoskodott a korabeli újság hasábjain, hiszen már akkoriban is jól tudták az abban érdekeltek, hogy az ember igazán csak azt tudja szeretni, amit más is. Különösen, ha tekintélyesebb személy, mint mondjuk az „ő császári és királyi fenségeik a toszkánái nagyherceg, Alice nagyhercegnő és fenséges gyermekei.” És ezzel – no meg egy bizonyos Erzsébet corgijaival – seperc alatt bebizonyosodott, hogy a kutyák iránti divatos vonzalom is az alászálló műveltségi javak (gesunkenes Kulturgut) közé sorolandó. Vagy nem.
Békés, 32. évfolyam, 14. szám (1900)
A hol cirkusznak, hol színháznak nevezett kutyás eseményre a Göndöcs-kert pavilonjában – vagy, ahogy akkoriban nevezték: Pavillonjában – került sor, ahol a fő attrakció, a főszereplő, a sztár, vagy úgy is mondhatnám, hogy a főeb egy bizonyos Cáró névre hallgató uszkár volt, mely, idomára állítása szerint, a század csodakutyájaként az egyetlen az ember legjobb barátainak sorában, mely zongorajátékával képes elkápráztatni közönségét. Ó, ti szegény kései Cáró-utódok, kiknek a rivaldafény és az élő közönség helyett mindössze a lájkok milliói, a mindenkinél is okosabb telefonok számos kisképernyős élményének sorában való szolgálat, youtube-sztárság, meme-lét és influenszerkedés jutott osztályrészül a toszkán udvari társaság és a gyulai polgárság helyett!
Cáró ismert operák részleteivel szórakoztatta, miközben művelt kutyatársai önálló írással, a színek és virágfajták felismerésével, valamint számtani feladatok megoldásával nyűgözte le ükanyáinkat és ükapáinkat. Azok számára, akiket az ebértelmi képességek kevésbé hoznak lázba, kellemes kikapcsolódást nyújtottak a tornász és balett-táncos kutyusok.
A közönséget leginkább Prechel farkcsóváló tanítványainak azon képességei hozták lázba, hogy számos nemzeti zászló közül ki tudták választani a megnevezett országét, vagy még inkább, hogy nagyszerű fejben osztónak bizonyultak. Például, ha a feladat során a közönség egyik tagja azt kérdezte az ebtől, mennyi száz osztva néggyel, akkor a kutya már hozta is a huszonötös táblácskát.
Az előbbi még csak-csak megmagyarázható az állatok kiváló memóriájával, de ugyan, hogy voltak képesek elvégezni mindenféle matematikai műveleteket? Erre a kérdésre talán a kor egy másik nemzetközi hírnévnek örvendő mutatványosa, Okos Hans adja meg a választ. Okos Hans, tudniillik, egy bizonyos német gimnáziumi matematikatanár, Wilhelm von Osten lova volt, aki az 1900-as évek elején számtantudományával az egész világot lázban tartotta, olyannyira, hogy arról még a New York Times is megemlékezett 1904-ben. Hans állítólag tudott összeadni, kivonni, szorozni, osztani, törtekkel dolgozni, ismerte az órát, képes volt naptár-feladványokat megoldani, különbséget tenni a zenei hangok között, továbbá olvasni és betűzni. Ha von Osten megkérdezte Hanstól: „ha a hónap nyolcadik napja keddre esik, akkor mi lesz a következő péntek dátuma?”, akkor Hans tizenegyszer a patájával koppintva válaszolt. A kérdéseket szóban és írásban is fel lehetett neki tenni. Von Osten kiállította Hans-t egész Németországban, és soha nem kért belépődíjat.
Wilhelm von Osten és Okos Hans
De tényleg olyan okos volt Hans vagy éppen Cáró és pajtásai, ahogy az a fentiekből tűnik? Mi lehetett a titkuk, amire 1900-ban a gyulai közönség még aligha tudhatta a választ, hiszen azt majd csak 1907-ben fejti meg Oskar Pfungst, az ismertebb Carl Stumpf német filozófus akkori asszisztense.
Egy 1907-es hivatalos vizsgálat során Oskar Pfungst kimutatta, hogy a ló valójában nem ezeket a mentális feladatokat látja el (számolás, olvasás stb.), hanem az oktatója testi reakcióit figyeli. A dolog érdekessége, hogy erről az oktatója bizony még csak nem is tudott, ugyanis a ló az ember számára alig, tudatosan meg szinte semennyire észrevehető kis változásokat veszi észre és ezek alapján hozza meg döntéseit (Pfungst a kérdező viselkedését vizsgálta meg részletesebben, és azt bizonyította, hogy amikor Hans pata dobbantásainak száma közeledett a megoldáshoz, a kikérdező testtartása és arckifejezése megváltozott oly módon, hogy az feszültséggel járt együtt, ami megszűnt amikor a ló az utolsó, helyes dobbantást is megtette. Ez jelezhette Hans-nak, hogy nem kell többet dobbantania). Okos Hans és Cáró valójában nem a matematika, a zászlók és a színek, hanem a póker mesterei voltak és kétségtelen, hogy egy akaratlan szemrándulásunkból meg tudnák állapítani, hogy éppen blöffölünk-e. Pfungst megfigyelése, hogy egy állat gondozója tudattalanul is adhat olyan jeleket, melyek utalnak az elvárt viselkedésre – ezt hívjuk ma Okos Hans-effektusnak – nagy hatással van mindmáig a pszichológiai kísérletek felépítésére. Az Okos Hans-effektus igaz az ebekre is, jó példa erre az a 2000-es években végzett reptéri kutatás, mely megmutatta, hogy sokkal gyakrabban adnak a drogkereső kutyák falspozitív eredményt, ha az illető eleve nem szimpatikus a gazdájának – és ezzel már meg is válaszolt, hogy valójában a kutyánk azt mutatja-e meg, hogy milyen jellem a velünk szemben álló ember, vagy hogy – akár anélkül, hogy ez tudatosodna bennünk – mi hogyan állunk őhozzá…
Prechel Hermannal és Cáróval két évvel később, 1902-ben ismét találkozhatott a magyar közönség. Ezúttal a tolnai megyeszékhelyen, a „gimnázium melletti arénában” lépett színpadra a négylábú sereglett, melyet nem sokkal korábban az évben a pozsonyi palotában „a Főhercegi pár, Frigyes és Izabella ő Fenségeik és azok fenséges gyermekeik” is láthattak a remek marketingérzékkel megáldott Prechel hirdetménye tanúsága szerint.
Gyulán viszont úgy fest, hogy csak egyszer volt kutyavá… vagyis cirkusz!
Cáró a tolnai lapban (1902)
