Levágott vakondláb és áprilisi trákságok

A régiek áprilist úgy is ismerték, mint Szent György havát – és ez alatt, sajnálatos ugyan, de nem egy ritka tavaszi hófajtát értettek. A tavaszi dologidő e hónapban vette kezdetét, és persze, mint az ilyen kezdetekkel és végekkel az már csak lenni szokott, számos szokás, hiedelem és egyéb szellemi-testi gyakorlat kötődött a leginkább ma a sárkánnyal való közeli kapcsolatáról ismert György neve napjához.

1974-ben, két évvel a szerző halála után jelent meg a szibériai sámánizmus és a magyarság ősi hiedelemvilága egyik legkiválóbb kutatójának, Diószegi Vilmosnak (1923–1972) a tótkomlósi szlovákok hiedelemvilágát bemutató tanulmánya, melyben nemcsak a letűnt áprilisi szokásokat, de az akkor még élőket is feljegyezte. Kíváncsi lennék, hogy vajon ma is akad még olyan traktorista a környéken, „aki szent György nap előtt szántva leugrott a traktorról, amikor egy békát vett észre, hogy megsimogassa, mivel a szent György nap előtti békát megsimogatónak az egész évben szerencséje lesz”, vagy hogy ma mennyire állja meg a helyét a ’kómlósiak között, hogy „alig akad olyan erszény, amelyikben ne lapulna papírba vagy rongyba csavart szent György nap előtt agyonütött kígyónak a feje. Vagy pedig karácsony napján fogott légy. Ezek ugyanis szerencsét hoznak a tulajdonosnak.”

Szintén Tótkomlós kapcsán jegyzi fel Manga János, hogy a „Szent György napja előtti napokban a lányok kimentek a határba, és négylevelű lóherét kerestek. Azt tartották, hogy aki elsőnek talál négylevelű lóherét, az megy legelőbb férjhez. Ezért aki elsőnek találta meg a lóherét, felkiáltott: Ja sa prvá vidám, ja som najšla stvorácku! A lány a megtalált négylevelű lóherét hazavitte, eltette, és gondosan megőrizte. Egyesek azt tartották, hogy a kígyó bemászik a kisgyermek szájába, azért a Szent György napja előtt talált kígyó fejét levágták. Egyik-másik lány gyíkot fogott, s azt bekötötte a szoknya korcába. Azt mondták, hogy akkor jó táncos lesz, férjhezmenetele pedig szerencsés.”

Gyíkok, kígyók és békák – kétségtelen tény, hogy eme csúszómászó kétéltűek és hidegvérűek összemosódnak az ember képzeletvilágában a sárkánnyal, mely fantázialényünk külső tulajdonságaiban mintha csak a fentiek különböző testrészeiből lett volna összetákolva. Az asszociációban a tavaszi időjárás is segítségére volt a komlósiaknak: az egyre hosszabb nappalok, a mind kitartóbb napsütés előcsalja téli menedékükből a testhőmérsékletük fenntartásában a napfény áldására szoruló eltörpült sárkányrokonokat, akiknek korai jelenléte valóban szerencsét hoz a földműves számára, hiszen az állattartásnak és növénytermesztésnek is kedvező, melegebb idő korai beköszöntére utal. Hogy aztán Szent György napja előtt szerencsétlenül a föld fölé merészkedett vakondnak miért kellett a lábát levágni, és miért találták pont az efféle apró tappancsokkal való gyerekkenést a kiütések és kelések legjobb orvosságának a békéscsabaiak hajdan, arra bizony aligha tudok választ adni, hacsak nem kezdek mindjárt olyan, már-már skolasztikus jelleget öltő okoskodásba, hogy tulajdonképpen a vakond is a sárkány rokona, ürege a fenevad barlangja, és ahogyan annak idején az a bizonyos Siegfried remélt sérthetetlenséget – csak az a fránya levél ne lett volna! – a sárkány vérében való fürdéstől, úgy remélhetett gyógyulást a gyermek a vakondsárkány kevésbé veszedelmes karmaitól – hát igen, a képzelet mégiscsak messzebb szállhat, hogy aztán nagyobbat is koppanhat szárnyát szegetten, mint akármilyen gondos és aprólékos tudomány.

Arra, hogy Szent György napjával, illetve havával vette kezdetét a dologidő, vallanak kevésbé kígyós-békás megyei példák is: a 18. század közepéig György napja körül került sor Mezőberényben a bíróválasztásra, az orosházi evangélikus családok ősei 1744-ben, április 24-én, Szent György napján vették birtokba a város mai területét, bár ebben részben szerepet játszhatott az is, hogy leendő földesuruk (Harruckern János György báró) is éppen a György névre hallgatott – bár aligha akadt közöttük egy is, aki bátorkodhatott így megszólítani. 1528-tól biztosan tudjuk, hogy a korábbi, Szent Mihály-napi országos vásáron túl – mely nap éppen az állatok behajtásának, a dologidőnek a végét jelölte régen –, már György napján is tartottak Gyulán országos állatvásárt.

No, de térjünk még kicsit ki magára Szent Györgyre, aki – mint azt már szegény Mikulás és Bálint kapcsán megtanultuk – egy ideje a kevésbé szent szentek sorát gazdagítja bizonytalan eredete és még bizonytalanabb valóságossága folytán. Legalábbis a római katolikusoknál, hiszen György kultusza ott él a keleti egyházakban, az ortodoxoknál, ahol éppen Moszkva védőszentje (többek között), a grúzoknál (ahol az egész országnak és vele népének névadója is) vagy éppen Etiópiában, nem beszélve arról, hogy milyen fontos szerepet visz a túlvégen, nyugaton az anglikánok és velük Anglia életében, mely ország védelmezője és melynek zászlóján sem véletlen vöröslik ott a Szent György-kereszt. De talán meglepő lehet, hogy György emlékezete még az iszlám világban is helyet talált magának – talán elsősorban bizánci hatásra – ahol több forrás is prófétai alakként emlékszik meg a jeles sárkányölőről.

Szent György nemcsak az (egyház)történészeket és a néprajzkutatókat foglalkoztatja, de bizony a régészeket is, és meglepő módon nem csupán a középkor kutatóit, akik a keresztény Györgyöt követik egészen a sárkány barlangjáig, de még az őskorászokat is: az utóbbi évtizedekben mind több és több, elsősorban bolgár tanulmány foglalkozik a legismertebb Gyuri trák eredetével, melyet bizonyos, főleg vaskori lovas ábrázolások hivatottak „bizonyítani”. Persze a magukat többé-kevésbé a trákok utódjaként számontartó bolgárok megfejtéseit érdemes némi kétkedéssel kezelni, de ugyan mely megfejtés az, amit ne lenne érdemes a csabai vakondsárkányt leszámítva? Bizánc (Isztambul), a György-kultuszt leginkább elterjesztő koraközépkori egyházi központ mindenesetre elég közel van a mai Bulgáriához…

Trák lovasisten ábrázolása
római kori sztélén

Főoldal

2022. március 30.

Vissza