Fried István

 

„Pályatársam, s szeretett barátom”

Petőfi Sándor két verse Jókai Mórhoz[1]

 

„Hadd szorítsam jobbod, ifjú Bajnok” – üzeni versben Petőfi Jókainak 1845 szeptemberére keltezett költeményében, hogy ezt a novemberre datált újabb köszöntőjében addig sem titkolt személyes érzései lírai hitelével támassza alá: „Te lelkem megmaradt fele.” A mondás súlyos kijelentés voltát hitelesíti, hogy szabad idézet ismerhető föl: animae dividuum meae (lelkem fele); emígy szólalt meg Horatius, mikor Vergiliushoz fűződő kapcsolatát országgal-világgal versben tudatni akarta. Efféle megnyilatkozás Petőfié, aki – noha barátait költői levelekben szólította meg – mindenekelőtt a vele rokon érzelmű, a vele szövetségre kész, a hasonló esztétikai és világnézeti megfontolások alapján álló ismerősöket verseivel köszöntötte, mely verseknek legalább annyira vagy, ha lehet, még inkább, hőse a köszöntő, önmaga lett. Egyben az „eszmebarrikádon” találkozás kezdeményezője, egy közösen megvívandó költészeti és politikai küzdelemnek társfőszereplője. Ehhez képest feltűnő, hogy egy fél esztendő leforgása alatt a Petőfinél kerek két évvel ifjabb Jókay két verset kap. Az első címzése „rejtvényfejtést” igényel: „Egy fiatal íróhoz”, a második már megnevezi a címzettet: „Jókay Mórhoz”[2] (Jókai majd csak a forradalomra válaszul mond le a nemességet jelző y-ról, hogy még akkor se vegye vissza, mikor élete utolsó szakaszában a főrendi ház tagjává nevezte ki az uralkodó, illetőleg maga a magas kitüntetésével járó báróságot nem igényelte).

A pápai iskolai és kecskeméti (többek között) színjátszási múlttal bíró Jókay–Petőfi ismeretséghez, rövid idő alatt barátsághoz hasonló viszony az 1840-es években csak az Arany–Petőfi barátsághoz hasonlítható. Különbözik tőle (irodalmi szempontból), hogy elsősorban a líra, illetőleg az eposz felfogását tekintve jelzi a közös gondolkodást, míg Jókayban a jóbarátot, az irodalomba várt-váratlanul betörő, a sokat ígérő és máris sokat beváltó prózaírót (novellistát és regényírót) méltatja. Igaz, e két vers elsője (jellegénél fogva) csak jelzi a közös fellépés jelentőségét, nem ennek a közösnek részletezését, konkretizálását tűzi ki célul, annak körvonalazódását az immár párhuzamosan futó, összekapcsolódó (irodalmi) törekvések példázzák. Ellenben a barátság, a jó cél érdekében szövetkezés igénye hatja át az episztolát.[3] Míg a második versben a több oldalról bírált-támadott Petőfi mintegy „válságperiódusát”, a Felhők versciklusban érzékeltetett, byroni, „világfájdalmas” motívumokkal telített bölcselkedő, nemegyszer epigrammatikus jellegű ötleteit visszhangozza, a magára maradás csüggedtségének éppen úgy hangot adva, mint a meg nem értés fölött érzett keserűségnek. Ami közös a két versben, részben poétikai, részben szermélyes természetű.[4]

Az antikvitás óta sűrűn gyakorolt műfaj a költői levélé, az érzékenység korában ez a magyar irodalomban elsősorban a testőrírók, majd Kazinczy Ferenc periódusát idézi, ekkor érte el kivirágzását. Jó barátok, kisebb baráti körök gondolatcseréje, egymásba kapcsolódó elmélkedés-sorozata, közvetlen érintkezést pótolandó információcseréje szolgáltatta az effajta levelezés megannyi tárgyát, míg messze nem a háttérben, főleg Kazinczy korában, a barátságnak kifejeződése, nemcsak közvetlenül, személyes, hanem tágabb értelemben véve egy művelődés, egy magatartástípus, egy irodalmi tájékozódás dokumentumaként is olvasható. Előbb a „négysarkú”, illetve a páros rímű tizenkettesek, Kazinczynál jórészt tíz/tizenegy szótagú jambusok hordozzák az üzenetet (Kazinczynál a hexameteres vers is fölbukkan). Petőfinél, mint olyan sok esetben, a költői episztolák versformái nem kevés változatossággal jeleskednek. Bár – mint írtam – mintegy fél esztendő választja el egymástól az ugyanannak a jó baráttá avatott személynek címzett episztolát, a strófaszerkesztés, a verssorok, a rímelés mutatja, hogy a címzett ugyanaz, de az üzenő más-más tónust tesz meg verse hangzóssága alapjává, másképpen szólaltatja meg a személyiség és barátja közös gondolkodásában megnyilatkozó szövetségesi kapcsolatot. Ennek révén önmagát is más hangulati helyzetben láttatja, a líraiságnak egymástól eltérő lehetőségeit formálja ki, nem utolsósorban azért, hogy a személyiségére jellemző végletes megnyilatkozását demonstrálhassa. Az első megközelítésben arra gondolhatnánk, hogy a két vers bevezeti Jókayt az 1840-es évek közepének meglehetősen hangos vitáitól zaklatott magyar irodalmába, hitelesítvén Jókay fellépésének idő- és korszerűségét. Hiszen Petőfi egészen korán, igen tudatosan és nem egyszer támadólag az általa gyakorolt líra kor- és időszerűségének el/befogadtatására törekedett. Nem pusztán akkor, amikor támadóinak prózában felelt, hanem (megkockáztatható, hogy az adott időben eredményesebben) a maga költészettanát metaforizáló versekben. Az 1845-ös időpontban azonban nem egészen erről volt szó. Az ugyan elmondható, hogy az ekkorra több nyelv legalábbis olvasási szintű birtoklásával és viszonylag kiterjedt „világirodalmi” ismerettel rendelkező Jókayt nyilván erősítette prózairodalmi vállalkozásaiban Petőfi egyetértése, barátsága, közösségvállalása, de 1845-re Jókayra (aki kerek húszesztendős volt) már úgy tekintettek, mint figyelemre méltó novellistára (elsősorban a Nepean-sziget című novellája alapján) és mint saját útját megtervező regényíróra (a jól fogadott Hétköznapok című regénye alapján). Jókay korai műveiben fölfedezhető a Petőfivel közös gondolkodás nyoma, ezt romantikus próza megjelöléssel nevezhetjük meg. S amennyiben a két fiatal szerző (hiszen Petőfi is még csak kereken huszonhárom éves) francia szerzők közül az idősebb Dumas, Eugène Sue, mindkettőtől novellaterjedelmű prózát fordított Petőfi[KL1] , igaz, nagy valószínűséggel német szöveget tartva kezei között, majd a Jókaytól is nagyra becsült Béranger-verseket már franciából ültette át.[5] Victor Hugo szintén a két író olvasmányai közé tartozott. Az angol irodalomból Shakespeare említése kívánkozik az élre, és Dickens regényének nyomai tárhatók föl Petőfinél is, Jókaynál is. Egyikük sem vonhatta ki magát az európai hatástörténettel rendelkező Byron hatása alól, míg Shelley lírája, líriko-epikája inkább csak Petőfivel kapcsolatban érdemel említést.[6]

Ezek a nevek, e nevekkel összefüggő művek nem csupán az irodalomtörténész kutatómunkájának eredményeképpen ismeretesek, mindkét ifjú szerzőnk nemegyszer írásaikban emlegeti őket, megnyilatkozásaikban, úti leveleikben, levelezésükben, újságba írt rövidebb prózai művekben utalnak a följebbi névsorban feltüntetett írókra-költőkre, mint akik az európaivá szélesült romantikus mozgalom vezető személyiségei, mint akiknek költői irányait nem kizárólag követni kívánják, azaz nem „franciásítani” a magyar irodalmat, hanem arra vállalkoznak, hogy e romantika változatát hozzák létre. Olyan irodalmat, amelyet rokonszenv, eszmeiség, „retorika” ugyan a franciával és esetleg az angollal rokonnak érezhet, de amely részint reagál a feltüntethető magyar előzményekre, részben, egy ponton feltétlenül, gazdagítja a romantikus tematikát általában, valamint a romantikához köthető nyelv- és személyiségfelfogást különösen. Itt csak célozhatok arra, hogy Petőfi (főként a lírában, de elbeszélő költeményben is) és Jókay (félreérthetetlenül már korai novellái egy részében, és különösen a Hétköznapok című, rémregényes elemeket is tartalmazó regényben) a népköltészethez fordulás, a népszokások, a népi figurák, a szólások stb. olyan változatait létesítik, amelyek a XlX. század második felében a nyugati irodalmakban (elsősorban a németben) éppen Petőfi verseinek, Jókay prózájának átültetésével lesznek általánosan ismeretessé Európában.[7]

Noha Petőfi határozott személyisége, ismétlem, korán kialakított irodalmi projektuma befogadóra lelt Jókaynál, Jókay mégsem lett passzív befogadója Petőfi kezdeményeinek, a főleg a Kecskeméten megkezdett, többirányú együttműködés értelmében a gondolkodásbeli közösség, az irodalmi egymásra találás révén kialakuló hasonló esztétikai elképzelés jellemző rájuk. Lényegében ezt nyugtázza az Egy fiatal íróhoz című vers. Petőfi úgy tesz, mintha Jókay személyiségére látná rá (a romantika) író egyéniségére jellemző magatartást, ám amit e tárgyban állít, inkább Jókay műveinek meglepetéseket eláruló fogadtatásáról volna állítható, ugyanis Jókay fő vonalaiban nem követte az 1840-es évek első felének tekintéllyel rendelkező íróit, tudomásul vette őket, olykor egy-egy motívumot átalakítva műveibe illesztett, részint közvetlenül fordult a francia elődökhöz (Sue rejtelmességet, titokzatosságot alapvető karakterisztikumként meghatározó nagyvárosi regényeinek némely vonását a maga „vidéki” környezetéből kiolvasható titokmotívumokkal szembesítette, de nem kevésbé szembesítette a „vidéki” Magyarország szokásrendjének megjeleníthetőségével is, Alföld-rajzaiban pedig Petőfi Alföld-képzetére utal, nem kevésbé a lírában már sikerrel kipróbált „népiességet” használta föl). Ilyen módon Jókay személyiségét ismerve: meglepő kitétel, miszerint Petőfi „egy kis felleget” látott, „S megmondtam, ebből fergeteg lesz”, vagy e felszólítás: „Jőj, és ontsd lelked villámait, / S lángjukkal gyújtsd fel világot”; nem forradalmár hitvallást tulajdonít az ifjú pályatársnak, nem a társadalomfelforgató eszmék közvetítését nyugtázza, hanem azt az új típusú irodalmi megszólalást, amely az Eugène Sue írta Párizs rejtelmeit követő Nagy Ignáctól, Kuthy Lajostól és Jósika Miklóstól elválasztja, és amely esetleg irodalmi háborgással jár együtt. A várható kritikai fogadtatás ellenében van múlhatatlan szükség kettejük összefogására. Közbevetésül annyit, hogy Jókay debütálásával sikeres író lett, természetesen a felsorolt írók sem korábbi, sem később kiadandó műveit nem tette zárójelbe, az írók haladtak a maguk pályáján, ahogyan Jókay is. Viszont az 1850-es évek elejére már eldőlt, Jókay a jelen és a jövő írója. E téren Petőfi pontosan látott. A baráti szövetkezés „magánemberi” vonatkozása náluk nem lett mellékes tényező, „munkaközösségük” jó darabig működött töretlenül, eredményesnek és rendkívül jelentékenynek bizonyult, Petőfi joggal írta, hogy számára Jókay „rokon szellemű / pályatárs”. Még ennél is többet állít: „Fölléptél. Ez engem megújít.”[8] Jókay tevékenykedése eszerint megerősíti, támogatja az övéit, baráti és irodalmi lesz ez a szövetkezés, a hasonló élmények-gondolatok megbeszéléséé. A vers zárása pedig az egyetemességbe emeli, a létezés egyetemes kérdésévé dimenzionálja kettősük munkáját: „Most, barátom, küzdjünk, hadd legyen / Győzedelmünk vagy vitéz halálunk.” A költészet ezek szerint a lét vagy nemlét kérdése, nemcsak kettejük, hanem egy irodalmi-nyelvi létezés a tét. Nem pusztán kettejüké (bár az övék is), hanem az irodalomé, a nyelvé, azé a költői beszédváltozaté, amely képes a jelen és a jövő „nagy” kérdéseinek megfogalmazását vállalni. Amely kor- és időszerű, hiszen ezért támadják a  konvenciókból kilépni képtelen kritikusok, a közhelyeken túljutni nem tudó, de az irodalmi életben (kritikai-szerkesztői) pozícióhoz jutó ellenfelek.

Ennek az „élet-halál” küzdelemnek (folytatólagos) verse a Jókay Mórhoz. A Petőfinél nem ritka strófaszerkesztéssel (négysoros versszakok félrímmel, trochaikus verslábakon haladva előre) szemben egy általában véve ritkább megoldás kínálkozott, kilencsoros strófákkal, az első négy sorban páros rímek vagy csupán asszonáncok, ezt követi egy sor, melynek a rímekkel nincs kapcsolata, a szakaszzáró négy sorában ölelkező rímekre lelünk. Ha a strófákból kivesszük az ötödik sorokat, amelyek (mint említettem) rímtelenségükkel hívják föl magukra a figyelmet, láthatjuk, összekötik és elválasztják az előttük és utánuk írt szakasznyi, négysoros részleteket, akár a vers gondolatmenetének jelződésére is gyanakodhatnánk. Másképpen szólva utalnak egyrészt a strófa kiemelkedő gondolatára, érzeti tartalmára, másrészt a hangulatváltás rész-összegzés funkcióját töltik be. „Szeretlek téged, oh barátom…”, „Hisz annál fényesebb a csillag”, „Bizalmam várát fölgyujtották”, „A te ajkadról akkor is még”, „S hóhéraim, ha halva fekszem”, „De nem soká tart égetése”. Töredékesen bontakozik ki egy történet, mely a gyűlölt és szeretett költőt veszi körül, „annyian” gyűlölik, a megszólított, verssel megtisztelt „pályatárs” szereti. A költő láthatárán (fogadtatásakor) az ellene indított kritikai hadjárat éjjelében ragyog csillaga. Bizalma várát fölgyújtották – a verssort követő utalás általános alanya (az emberek) nem kínál bővebb felvilágosítást. Erre a figyelmes kortárs olvasónak nincs szüksége. Más kérdés, hogy az irodalmi kritika felől indított támadások olyan költőt érnek, aki az általános bizalomvesztés korát éli, amelynek közvetlen és közvetett okairól a Felhők ciklus darabjaiból értesülhetünk. A küzdelem kimenetele (látszólagosan) a vereség és a költő hóhérai áldozatává válik. De halála, melynek itt testi és szellemi vonatkozása egyként szóba jöhet, egyben megdicsőülésének, megkoszorúzásának kezdete.

Lényegében ez a gondolatmenet bomlik ki, körülíratik ama küzdelem, amelyhez az ifjú író harcostársként csatlakozott, az ő állásfoglalása, amely az emberek(?), az ellenfelek(?), az ellenségek(?) gyűlöletét ellensúlyozza; a megcsúfolt kifejezés a „barát” megnevezésében tömörül. A jelenkor egyetemlegesen marasztaltatik el, szemléletesen a világos–sötét, éjjel–csillag, bizalom–megcsalattatás ellentétpár képiesítésével körvonalazódik a költő helyzete, amely az átok–áldás vonatkozással kap szakrális színezetet; az idézőjelbe tett „barát” gesztusában jelöli meg a szembesítés ama tagját, mely az „emberek” részéről az eltaszításban részesül. Az emlegetett ciklus hangvételének megfelelően erőteljes, megbélyegző kifejezések fölemlítésével él a vers, hogy a világ előfordulását hivatkozhassa (a világban a költő a dögvészes helyére kerül), majd a vele szembenállók a hóhér minősítést kapják; sorsa a megkövezés lesz/lehet, alább az agyonveretésé. E kizárás, kitaszítás abban a pillanatban szűnik meg, hogy a „világ” elérte célját: a költő a koporsóban fekszik. Aligha szükséges hosszabban fejtegetnem, hogy Petőfi nem túlságosan hosszabb időt átfogó, de jelentékeny poétikai eredményeket hozó „világfájdalmas” korszakának versében – folytatva az Egy ifjú íróhoz című vers pályatársi köszöntőjének mondandóját – immár Jókayinak(!) tulajdonítja azt a baráti szerepet, amely egyedül képes hitelesen betölteni a magányos küzdő számára egy jelenlét nem egyszerűen vígasz voltát. Eltekintve attól, hogy ez a vers, akár a Felhők ciklus egésze, bekapcsolja a költői törekvést a romantika egy áramlatának európai folyamatába (kissé másként, mint az Byron vagy Musset költészetéből ismeretes), a magyar irodalomban is egy addig kipróbálatlan modalitásnak keresi adekvát megszólalási lehetőségét. A szokatlan strófaszerkesztés, az Én és Te erőteljes elválasztódása a „világ”-tól, az „emberek”-től, az előző versben remélt „vitéz halálunk” helyett az ítéletnek a XIX. századra már csak hasonlatként megidézett formája[KL2]  a kereső-kutató, az irodalmi alakzatok különös formái felé tájékozódó, a személyiség hiteles voltát a szembenállásban és kitaszítottságban föllelő költő a „byronizmus”-nak meglepő, egyedi vonásokat tartalmazó változatát fedezte föl, prezentálja.

Mégsem állíthatjuk, hogy pusztán epizódnyi jelentőségű ez a vers. Efféle világból kikülönítetteket a romantika több ízben színre vitt alakjaiban rokonként fedezhetünk föl, a koldus, a kalóz, a halálra ítélt (Victor Hugónál), az önmagunk végzetéhez hozzájáruló, ám bosszúnak kitett alakok Petőfi regényében, A hóhér kötelében: mind-mind olyanok, mint akiket a romantikát megidéző végtelenség, körülhatárolhatatlanság művészetének történetében gyakran találunk, ezáltal a „különös” eddig kevésbé vázolt, megjelenített eseteiben a diszharmónia emancipálódik a költői/irodalmi igazságtétel elvével szemben, a személyiség széttagolódása nem engedi a katharzis (problémátlan) érvényesülését.

Az eddigi romantikus figurákhoz még legalább egyet számítsunk hozzá, aki éppen úgy a „törvényen kívüli” jellemet és elszántságot képviseli, szemben áll az elfogadott társadalmi normákkal, s az el/kitaszított sorsát vállalja: a korán jött szellemiség individuumáét, aki már a nagy hatású Schiller-drámában megjelenik, Posa márki alakja ebben az összefüggésben feltétlenül említendő. A romantika azonban dinamizálja a schilleri alaptípust, nem udvari körülmények közé helyezi, elképzelhetetlennek gondolja a párbeszédet a királlyal (kiváltképpen olyannal, aki trónja várományosát, fiát kiszolgáltatja az inkvizíciónak). Ráadásul a kortársi értetlenséggel küszködésnek, az elfogadott sanyarú sorsnak, az életében a meg nem értett áldozatnak olyan személyiség szolgált példájául, aki Petőfi költészetében és prózájában egyaránt tisztelettel van említve: Kazinczy Ferenc. Kölcsey emlékbeszéde óta, mely „borzasztólag szép” pályáról emlékezik meg, Erdélyi Jánosig többen adták tanújelét becsülésüknek, Petőfi majd Széphalmon című versében efféléket emleget, mint: „Te, a nemzet-hálátalanság / Égbekiáltó némasága", „Itt nyugszik ő / Vad fák és vad füvek körében, / Fölötte hófehér szobor... / Miért fehér? Miért nem fekete? / Vigyétek el, s tűzzétek helyébe / Sötét sorsának zászlaját! / Oly bántó e fehér hazugság.” „Míg élt: fázott és éhezett. / S most sírja olyan elhagyott, / Mint száműzötté.” S hogy a saját bekövetkezhető esetét ecsetelje, arra a Széphalmon című vershez hasonló, bár már januári A XIX. század költői záró szakaszának részletét írom ide: „Talán az élet munkáinkért, / Nem fog fizetni semmivel, / De a halál majd szemeinket / Szelíd lágy csókkal zárja be, / S virágkötéllel, selyempárnán / Bocsát le a föld mélyibe.” Az utóéletből egyetlen, de sokat idézett verssort idézek Reviczky Gyulától: „Szépen fognak eltemetni.”

A Jókay Mórhoz című vers hangsúlyosan saját, valószínűsíthető sorsként, nem csekély indulattal vázolja föl a meg nem értett személyiség sorsát életében és halála pillanatától kezdve, amikor gondolkodása, megannyi tette már nem fenyegetheti a kortársak (mondjuk így) komfortzónáját. A vers eléggé az általánosságban mozog; megteheti, hiszen a Felhők ciklusban konkrétabb és drámaiabb utalásokba is ütközhetünk. A Nem sírok én... az átok sújtotta élet néma szenvedőjét állítja elénk, a Kik a föld alacsony porából... a „törpe világ” és a „szárnyas óriási lelkek” konfliktusáról ejt néhány szót, a Barátaim megölelének... az álnok barátokat pécézi ki...  – néhány sort emeltem ki, hogy azt a gondolatkört hivatkozzam, mely a pózzá merevedhető világfájdalmon túl egy, többektől válságperiódusnak kategorizált időszakban jellemez egy költői beszédet. Kerényi Ferenc ellenvéleményt jelent be, miszerint nem annyira „a romantika szélsőséges szenvedély- és indulatvilága” uralkodik a ciklus versein, mint inkább „intellektuális vállalkozásnak tekinthető, ami a hagyományos válsággal nem írható le, csak a költő utólagos helyzetértékelésében olvasható így.”[9] Ellenben ha a Jókay Mórhoz verset vesszük kézbe, akkor nem tagadhatnók, hogy a világgal szemben élt élet növeli a rosszérzést, talán még a szorongást is, mely a költő, költészete éppen időszerű helyzetének fenyegetettségét tanúsítja. Ám ez a fenyegetettség-érzés/tudat nem konkretizálódik, nem neveződik meg, mint a költészettani tárgyú poézisben (ott ugyan nemegyszer támadásra hangoltan), hanem részint egy barátság ellentettjeként, részint a világtól elidegenedett/elidegenített személyiség helyzetrajzaként.

Ami azonban hozzáadódik, a megszólított barát, a pályatársként köszöntött prózaíró, aki nemcsak a költő magányát oldja, hanem a közös szemléleti pozíció tudatosításával visszaigazolja a költő itt nem, másutt annál határozottabban megfogalmazott álláspontját, mely lírája irányjelölésével és vállalásával a szembenállásnak értelmet és jelentőséget kölcsönöz.

Ha a sikeres pályakezdő Jókay szemszögéből tekintjük a két verset, akár egy beavatási szertartásról is töprenghetnénk, amely szükséges egy szokványosnál teljesebb értékű befogadáshoz. Jókay ugyanis úgy érkezett a magyar irodalomba, hogy a legközelebbi múlt és a jelen prózaírói (Eötvös József, továbbá az említett Jósika Miklós, majd Kuthy Lajos és Nagy Ignác) már elfoglalták azokat a korszerűnek hitt vagy valóban korszerű pozíciókat, amelyek a közönséggel folytatandó párbeszéd esélyét kínálják az íróknak. Még a népiesség prózába fogadását tekintve is akadnak jelentkezők, Gaál József Alföld-leírásai nem egészen érdemtelen kísérletekként minősülhetnek. Mindezek ellenére Jókaynak nem utolsósorban a francia és az angol irodalomnak, némely képviselője irályának, irodalomalakulásának kreatív áthasonításával sikerült elismerést aratnia, méghozzá olyan prózai anyag közzétételével, mellyel könnyen adódhatott a rokonítás a Petőfi verses műfajaiban megnyilatkozó irodalmi fordulattal. Petőfinek kiváló érzéke volt ahhoz, hogy mindenki mást megelőzve ráismerjen és ráismertessen irodalmi terveihez rokonítható törekvésekre, így a régebbi ismeretség felújítása, közös irodalomtervezéssé alakítása mindkét ifjú számára szerfölött hasznosnak bizonyult. A következő néhány esztendő irodalmiságának meghatározó tényezője lett. Ezen az sem változtatott, hogy a Toldi megismerésekor Arany János lett a „költőtárs”, akit Petőfi szintén utódjaként, szellemi öröksége folytatójaként jelölt meg („Mit én nem egészen dicstelenül kezdék, / Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!”). Ez egyben a két Jókay-vers meghaladásáról is tanúskodik. E két vers gondolatvilága beépült ama „romantikus” irodalom képzettartományába, amely egy periódusnak jelleget adott, kapcsolódási lehetőséget magyar és világirodalmi elgondolkodásokhoz. Innen lépett tovább Petőfi, Béranger-fordításai már a francia irodalom mélyebb és jobb nyelvi ismeretéről árulkodtak, s az ön- és helyzetértelmezés új körülményeire hasonló intenzitással kezdtek reagálni.[10] Petőfi regénye és egyetlen befejezett színdarabja ugyancsak egy jól megtervezett út állomásaiként tartandók számon, a maguk műfaján belül rendkívül fontos problémafölvetésekkel rétegzik az 1840-es évek magyar romantikáját. Petőfi a barátság erejét, a tenni vágyás közösségét, az egymásrautaltság megjelenítését foglalja versbe, amely vers éppen megfogalmazódásával, a végletesség színre állításával, válik az ifjú prózaíró beiktatásának eseményévé, olyan személyiség portréjává, akit barátsága (szintén a végletekig) emel a csalódott, ám meggyőződéséből semmit nem engedő költő valódi pályatársává.

Petőfi a pályatársakhoz intézett verseiben olyan személyiségnek mutatkozik, aki azokat engedi a maga közelébe, akik képesek felfogni emberi és költői igazságait. A barátság az érzelmek találkozásán túl eszmék, elgondolások, hitek és remények összegzését igényli, olyan szövetkezés létrejöttét sürgeti, amely a vágyott, az irodalomban és a kevésbé emelkedett környezetben új minőség áttörését segíti. Ezáltal a „világ” megújításához járul hozzá. A két Jókay-vers megfogalmazásában nem kevésbé radikális, akár azok, amelyek Kazinczy Gáborhoz vagy Várady Antalhoz küldettek. Csakhogy ami azokban a társadalmi-emberi változásokhoz fűződik, itt (egyelőre) megmarad a sejtés, a baráti kapcsolatba rejtettség szintjén, ahonnan megtekinthető a Jókay-művek sora, amelyek rokon voltára az idegondolható Petőfi-művekből lehet következtetni. Az első műveivel az „elsők” közé lépő ifjú prózaíró novelláival és regényével hasonló célokat látszik (eszerint) kitűzni, mint tette és teszi azt a viták középpontjában látható költő, akinek költészetében körvonalazódik, milyen (irodalmi és baráti) szövetkezésre vár, hogyan alakítható ki az az irodalmi és baráti „társaság”, mely megvalósítja és ennek révén elfogadtatja az idő- és korszerű irodalom eszmeiségét, valamint ennek megfelelő, adekvát formai változatok, nyelviség, új korszak megjelenésére utaló utalását[KL3] . A régebbit felváltani kész, a költői magatartást átformálni törekvő felfogás Petőfi számára a (költőileg) létezés alapkérdése. Az eleinte magányosan vívott harchoz társak szükségeltetnek, kik megméretnek a költő szigorú ítélkezése szerint. Az ifjú prózaíró minden szempontból kiállta a próbát, vitathatatlanul ott a helye az új költészetért küzdők sorában. Petőfi két verse nem egyszerűen sugallja, hanem kimondja, ezzel kijelöli az ifjú prózaíró helyét az irodalom jelesei között.[11]