Esszék, tanulmányok

 

26._Kir__ly_Levente.jpg

 

Király Levente

 

Rosszkedvünk tele kontra tündöklő nyár

avagy humoros-e a kortárs magyar irodalom, s ha nem, akkor miért igen?

 

0. Egy elmaradt mozdulat

 

Akkor kezdjük is talán egy viccel.

 

– Doktor úr, baj van a nemi szervemmel!

– Mutassa!

– Tessék.

 

Ön most, a Bárka aktuális számát olvasva nyilván nem nevetett fel. Talán csak abban az esetben, ha jól ismeri ezt a poént, eszébe jut, szereti is, és nem hozza magát kínos helyzetbe a nevetéssel (konferencián van, vonaton utazik sótlan alakok között, munkát imitál egy nyitott irodában és hasonlók.) A vicchez ugyanis tartozik egy mozdulat, amely nélkül nem érthető, mondhatni, ez a mozdulat a vicc értelme, alfája és ómegája: a viccmesélőnek a „tessék” kimondása közben az egyik kezét előre kell nyújtania, a tenyerét úgy tartva (ujjai behajlítva kissé), mintha lenne benne valami.[1] Ön, most, a Bárkát olvasván, szintén nem nevet fel, még talán el sem mosolyodik, hiszen viccet nem mesélünk el ilyen hosszadalmasan, körülményesen. A viccet ugyanis elmondani kell, sőt előadni. Minél nagyobb színészi tehetséggel van valaki megáldva, annál jobban nevetnek a poénjain, és mindannyian ismerünk poéngyilkos embereket is (ezek sokszor imádnak szerepelni!). Mindez fontos lesz a továbbiakban is: mennyit tesz hozzá az élő előadás egy humoros irodalmi műhöz? Szerintem sokat. De most térjünk rá írásom fő tárgyára, a humorra a kortárs magyar irodalomban.

 

1. Humoros-e a kortárs magyar irodalom?

 

Ha ezt a kérdést feltesszük az irodalmároknak, vagyis a szerzőknek, szerkesztőknek, kritikusoknak, a sok kortárs magyar irodalmat (továbbiakban KMI) olvasóknak, szerintem százból kilencvenkilencen rávágják, hogy „ugyan már, dehogy, tök depi az egész”. Cizelláltabban úgy fogalmazhatnánk meg a rapid diagnózist, hogy a KMI a lélek legmélyebb bugyraiból hozza föl a rejtett gyöngyszemeket, a legfeszítőbb kérdésekre keresi a választ, úgymint elmúlás, halál, betegség, depresszió, társadalmi egyenlőtlenségek, sőt igazságtalanságok, hiábavaló remény, szerelmi bánat... De aztán, ha visszakérdeznénk, képzeletbeli KMI-művelőnk vagy -ismerőnk pontosítana, és azt mondaná, „bár ha valójában jól belegondolok”, és felsorolna néhány nevet vagy írást, és kiderülne, hogy igenis van humor a KMI-ben. Miért hát ez az előítélet, miért gondoljuk borúsnak a KMI-t? Véleményem szerint ennek két oka van (jobb lenne, ha három lenne, talán menet közben beugrik még egy): az egyik az iskolából hozott tudásunk, hiszen a kanonizált szerzőink élete tömény tragédia (korai halál, betegség, öngyilkosság, halálmenet, gázkamra, a megbecsültség hiánya, szegénység, nyomor), az életművek pedig komorabbnál komorabb, feketén fénylő, súlyos (ám mégis: remek)művekkel vannak tele. Vagyis már kisiskolásként a fejünkbe verik, hogy a nagy magyar költő és író szenved, meghal, ezért most te is végigszenveded ezt a könyvet, ebadta kölyke, különben agyoncsaplak! Pedig ez a kép sem ilyen egyértelmű: ezek a tragikus sorsú bácsik (elvétve nénik) is voltak boldogok, szerelmesek, fiatalok (!), és írtak, bizony, nemcsak a nemzeti sorstragédiákról, hanem mulatozásról, mókás történetekről, sőt malacságokról is (hogy csak a legelső magyar költőt, Janus Pannoniust említsük meg e helyt. Na, jó: Petőfi is tud vicces lenni, hajjaj, de még a nagyon elégikus Arany is.) Mivel jelenkori irodalomoktatásunk központi agya képtelen árnyaltan, összetetten gondolkozni, sőt érezni (ez így megy egyébként hosszú évtizedek óta), nem tudja átadni azt a fontos tudást a fiataloknak, pedig hasznos lenne, hogy ilyen az élet, gyerkőcök, vannak boldog pillanatok az életben, vannak tragédiák, van szex is, hazaszeretet és hazaárulás, identitásválság, tőzsdekrach etc. (A jó tanárok persze mindig megtalálják a kiskapukat, hogy eljuttassák diákjaikhoz az irodalom rejtett kincseit, örök hála nekik ezért. Egy jó tanár mindig forradalmár egy kicsit!) Az oktatás miatt tehát a magyar irodalmat a kezdetektől egy afféle ízlésesen berendezett, kellemesen fűtött siralomháznak érezhetjük, ahonnan érdemes minél hamarabb lelécelni. (A jó tanár bemutatja: nem siralomház az, hanem elvarázsolt kastély, barlang, faházikó, bálterem, kupleráj, borospince és tervezőszoba egyben.) Természetes hát, ha a KMI-re úgy tekintünk, mint a sima MI folytatására: legyenek az élő írók is depressziósok, haljanak meg korán, viseljék el méltósággal, hogy a lőtéri kutyát nem érdekli a sorsuk, cserébe az utókor jól felfedezi őket, s akkor majd lehet ruhát szaggatva hamut szórni a fejünkre, hogy milyen oktalanok voltunk, nem láttuk, mekkora zseni volt is az Attila; régi ellenségei párás szemmel idézik fel csodálatos alakját, elszavalván a neki címzett hommage-ukat... Az I-olvasó közönség egy jó ideje konzekvensen jár el, MI-t, pláne KMI-t nem olvas, akik viszont igen, azok sokszor ezt a borongós, jól bevált hagyományt várják el a KI-któl. „Legyen azért súlya, csapjon oda rendesen!” A másik ok pedig, hogy minderre még a külhoni recepciónk is rátesz egy lapáttal: a KMI a külföldi (elsősorban német, hiszen ismert a tény, hogy a Föld nevű bolygón, tán egyedüliként, a németek hajlandók elolvasni más, ráadásul kisebb népek irodalmát is a sajátjukon és persze a mindenhol olvasott angolszászokon kívül) számára az egzotikus és közeli egyfajta vegyüléke. Itt téblábol ez a fura nyelvű nép Európa szélén (szerintünk a közepén), a fele az egykori Nyugatrómai Birodalomhoz tartozik, a másik fele a híres Puszta, kicsit Oroszország, kicsit Ázsia, de mégis olyan cukin igyekszik ejrópai[2] lenni, hát most képzeld, már nem is lovon járnak, meg tudnak késsel-villával enni... Nekünk a peremlét magas fokú esztétikai ábrázolása a feladatunk, a szürke különböző árnyalatai, a rozsdaövezet poétikája, a nemespenésszel bevont pusztulás, meg ilyenek. Összegezve a két pontot (nem lett meg a három, a kakas csípje meg!): a magyar írók kilencvenkilenc százaléka nem azért nem fog befutni nemzetközi karriert, mert nem jó, hanem azért, mert nincs rá igény, nem ezt várják tőlünk. De ez megfordítva is igaz: vannak olyan külföldi nyelvről fordított könyvek, amelyeket ha magyar szerző írt volna, csúfosan megbukik nálunk.[3] Ám a humorral mégsem lehet kibabrálni: mindig utat tör magának, és ha a fősodorban nem kap helyet? Hát akkor hátulról támad, sunyi mód!

 

2. Milyen is a humoros irodalom?

 

Amin nevetünk. (Hát igen, érzem én is, hogy definíciónak ez kicsit sovánka, de induljunk ki talán ebből.) Olyan persze nincs, hogy mindenki nevet valamin. Talán Ön is, tisztelt Bárka-olvasó, járt már úgy, hogy szinte fuldokolva a nevetéstől elmesélt valamilyen tréfás esetet, de a hallgatóságából még csak egy mosolyt sem sikerült kicsalni, netán ajánlott egy filmet (urambocsá’ könyvet!), amelyen Ön remekül szórakozott, ám a célszemély úgy válaszolta, hogy „aha, nem rossz”, mint aki citromba harapott.[4] Van film, amit huszadszor is alig tudok végignézni rekeszizomgörcs nélkül[5], de ismerek olyat, aki szerint csak egy olcsó blöff. Vagyis kissé visszájára fordítva az előző „fejezetet”: ha a magyar irodalom híresen nem humoros, akkor milyen az, amelyik viszont az? Elsőre az angol irodalom juthat eszünkbe, hiszen világhíresek a humorukról – itt szeretném jelezni soha nem múló rajongásom a Monty Python társulatának munkássága iránt, legutóbb Eric Idle életrajzát olvastam[6], rég nevettem ennyit! Jelen esetben nem is az a lényeg, hogy vannak-e vicces könyveik az angoloknak (vannak), hanem a humoruk olyan jól ismert brand, hogy bátran merik alkalmazni ott, ahol mások nem. Például tudományos ismeretterjesztő munkákban – sok olyan, magyarul nem hozzáférhető művet olvastam például a történelem témakörében, amelyek egyrészt fantasztikusan érdekesek és alaposak, de emellett az író viccesen írta meg az adott esetben halálosan komoly témát, s ettől mindjárt olvasmányosabb, érdekesebb lett az egész mű. Ez az irány például remek lenne Magyarországon is. Képzeljünk el egy fanyar humorú könyvet, mondjuk, a mohácsi vészről! Nehezen megy, ugye? Pedig II. Lajos vagy Nagy Szulejmán már nem fog megsértődni, de még a leszármazottaik sem. (Ha mégis, annál jobb: ingyen hírverés a könyvnek!).

A 0. pontban említett vicc valakinél működik, valakinél nem: ízléstelennek tartja, túlzónak, mindegy is: a lényeg, hogy nem nevet. Évszázadokon keresztül a színpadi tréfák legnagyobbika a hasra esés volt: elesik egy ember, jaj, de vicces. (Érdekes, hogy az ovisok ezen még mindig teli szájjal nevetnek... Lehet, hogy ez még mindig vicces, csak túl jól neveltek vagyunk? Vagy ott a tortacsata, a némafilmek elmaradhatatlan kelléke, mint a bollywoodi filmekben a tánc – mert hát azért, valljuk be őszintén, mégiscsak mókás, ha valakinek a pofáját telibenyomhatjuk egy hatalmas tortával![7]). Finom irodalmi közegünkben nincs tehát hasra esés, nincs tortacsata. Mik vannak hát?

 

3. A humor lehetőségei

 

Eddig tulajdonképpen a forró kását (vagy a habos tortát) kerülgettem, hiszen nyilvánvaló: azt akarom bebizonyítani, hogy a magyar irodalomban igenis van humor. Hát persze, sőt naná! Kezdjük, mondjuk, a huszadik századdal! Mert ha nevetni akarunk, oda érdemes visszatekinteni leginkább. Ki legyen az első, hát ki is... naná, hogy Karinthy!

Karinthy Frigyes rögtön két irányba is kitaposta nekünk az utat: az egyik a paródiái. Nincs is felszabadítóbb érzés, mint egy súlyos Ady vagy Móricz után elolvasni ezen zsenik paródiáját Karinthy tollából: garantált siker.[8] Vagyis ha van elég széles olvasóközönség, amely ismeri a KMI-t, vagy legalább annak meghatározó alakjait, nevetve tud reagálni a poénokra, hiszen ez afféle cinkosság a befogadó és az alkotó (oppardon, a mű!) között. Magam is próbálkoztam ilyesmivel[9], de sok örömet okozhatnak az olvasóknak Reményi József Tamás és Tarján Tamás közös könyvei, ezek közül egyetlen írást hadd emeljek ki: Hazai Attila-paródiájuk felejthetetlen[10], ezzel is mindig úgy járok, mint a 8-as számú lábjegyzet esetében. Vagy szerintem mindig érdemes elolvasni Darvasi László paródiáit az Élet és Irodalomban – mivel ő bármit (is) meg tud írni, kisujjból kirázza a vicces szövegeket. És hát ne feledjük Orbán János Dénes Misimackóját sem – nekem ezt sikerült a színpadon hallgatva végigröhögnöm, mert ugyanazon a gyulai Irodalmi Humorfesztiválon léptünk fel annak idején, ahol először elhangzott. És hát persze itt van nekünk a stand-up jelenlegi koronázatlan királya, Bödőcs Tibor, akinek Addig se iszik című paródiakötete az elmúlt évek legnagyobb KMI-sikere lett. Vagyis a Karinthy által kijelölt paródiaösvény igenis jól járható út, tessék nevetni!

Karinthy másik nagy érdeme a humoreszkek[11] tökélyre fejlesztése. Nem hiszem, hogy volt még valaki a MI-ban, aki ilyen sok, évszázaddal a megírása után is élvezhető, vicces és tömör remeket hagyott volna maga után.[12] Ez a műfaj is virágzik, gondoljunk az írókon kívül az újságokra (site-okra, blogokra, mindegy), hiszen Karinthy ezeket a sziporkákat újságíróként, a megélhetésért író munkásként, bérért alkotta meg (micsoda szerencse, hogy nem született milliomosnak!). Egy, jelenleg is aktív újságírót említek csak: a mostanában a 444.hu-nak dolgozó Szily László írásait mindig nagyon várom, legutóbb a budapesti MOL-torony avatásáról írt egy fergeteges humorú cikket.[13] Ez a művészet: egy sokemeletes toronyház bokrétaavatójáról élvezetesen írni! A szépírók közül pedig mondok egy elsőre meglepő nevet: Spiró György. (A Szomszéd című humoreszkre gondoltam.[14]) Vagy nem is, hazudtam, említek még valakit: Karinthy és az angolok humorát igenis lehet egyesíteni! Maros András sok írásában olyan hangon beszél, mint egy hazánkba tévedt amerikai (vagy angol, netán dán) turista, nagy-nagy kedvencem tőle a Coleman.[15] Karinthy kipipálva: az ő szelleme elégedetten lebeg fölöttünk.

Sokan elsőre talán nem is Karinthyt, hanem Rejtő Jenőt említették volna, hiszen humorán nemzedékek nevettek, bár pont az övét szinte lehetetlen folytatni. A pesti alvilág vagányainak parodisztikus figurái lehetetlen helyzetekbe keveredve, a szituációs és a nyelvi humor keveréke az amerikai ponyvaregények paródiájának köntösében... nem is olyan egyszerű, ugye? Ha most belegondolok, Moldova György jut eszembe, aki továbbépítette ezt a hagyományt, illetve még valamennyire Fehér Béla, bár ő azért oldalági rokon. Hiszik vagy sem, de leginkább a svéd milliomos reklámszakember, Jonas Jonasson regényei emlékeztetnek leginkább P. Howardra!

Az erdélyi anekdota- és mesélőhagyomány talán Tamási Áron írásaiban érte el csúcspontját, persze sokan vannak mellette (például az egyáltalán nem erdélyi, hanem Csepel-szigeti Rideg Sándor Indul a bakterháza is nagyon vicces – tessék elolvasni, bár a film is fergeteges!). Jelenleg Molnár Vilmost és Muszka Sándort tudom megemlíteni, mint e csodás hagyomány folytatóit és továbbgondolóit.

És aki a legnagyobb hatást teszi a mai alkotókra (az előbb említett Fehér Bélára is, például): Örkény István. Mivel ő az előbb említetteknél későbbi, nyilván a hatása is erősebb. A groteszket és az abszurdot talán mindannyian tőle tanultuk. Amikor Cserna-Szabó András benyögi a Szpászibá[16] végén, hogy másnapos horgászunk valójában két törpét nyert pókeren (bocs a poén lemészárlásáért, de így is tessék elolvasni!), akkor egy kicsit Örkény nyomában jár.

 

4. Ment-e a humor a világban elébb?

 

Az elején, a 0. pontban felvetettem az élő előadás kérdését: hozzátesz-e az élő előadás az írotthoz? Jó-e nekünk Weöres Sándor fejhangján hallgatni a verseit, netán Pilinszky cigarettafüstös filmfelvételeit nézni-hallgatni? Elrontja-e a művész, ha felolvas? Nos, van, aki igen, s van, aki nem. Számtalanszor volt alkalmam megfigyelni, hogyan ejti rabul varázsos előadói jelenlétével Esterházy Péter a hallgatóságot. Fellépését áhítat követte mindenütt, itták (ittuk) minden szavát. S ha ebbe a tökéletesen celebrált corpusba végre beleszüremlett a szerzőtől egy mesterien elhelyezett „bazmeg”, akkor a közönség eszét vesztve röhögött, csapkodta a térdét. Vagy meg kell említenem Varró Dánielt, aki okosan továbbfejlesztette Karinthy ötletét: paródiáit nem „csak úgy” írta, hanem mindig a Boci, boci tarka kezdetű gyerekdalra komponálta meg őket. Zseniális húzás: e dalt mindenki hallotta már, így ha még nem is ismeri a hallgató-olvasó a parodizált személy művészetét, a dalocska variációja alapján el tudja képzelni. Dani a felolvasásokon mindig utolsónak hagyta a Térey-paródiáját, s már az addig is jól szórakozó közönség tombolni kezdett, amikor a szerző halk, mégis kaján hangján belemondta a mikrofonba az első sort: „Bazmeg, boci!”. (Még hogy a hasra esés, a torta, a „bazmeg” nem vicces!? Dehogynem, és kérem, itt minőségi bazmegezés van ám!)

Felmerül a kérdés: jó, hát akkor viszik tovább a maiak Karinthyt, Rejtőt, Tamásit és Örkényt, de van-e valami új? Sokat gondolkodtam ezen, és egyetlen példát tudnék mondani: Parti Nagy Lajos az, aki mindezen humorcsapásokat összefogta – vagy talán vágott egy újat? Nem is tudom... A Vadhuss[17] című monológját érdemes a prózák közül megízlelni: ebben ott van Rejtő, Karinthy és Örkény mindenképp, de olyan erős nyelvi facsarások és szószörnyetegek tolulnak fel egy nyilvánvalóan nem így beszélő karakter szájából, hogy az mégis megképződik előttünk... Varázslat! S hogy élőben milyen Parti Nagy? Hát ezt is volt szerencsém párszor élőben végighallgatni: a Petőfi Barguzinban című versről beszélek.[18] Ebben van egy félmondatnyi kiszólás, amely az amúgy is bravúros verset kifordítja, Tejút méretűre nagyítja, majd visszatuszkolja egy kulcslyukon keresztül; egy torta az arcba: az előbb említett bazmegeken kívül én még soha hatásosabb kiszólást élőben nem hallottam. Most legyen az az én poénom, hogy nem árulom el, melyik ez a félmondat. Tessék szépen elolvasni vagy meghallgatni.[19]

Alászolgája, mondaná most Hacsek vagy Sajó.[20] Vagyis: a kortárs magyar irodalom márpedig vicces – csak tudni kell, hol keresgéljünk.

                                               (kifelé menet hasra esik, taps, nevetés)



[1] Ez a vicc valójában nem hangzott el a konferencián élőben, mert az előadó detektálta, hogy kiskorúak, sőt egy gyermekkorú személy is ül a hallgatóság soraiban, és nem akart maradandó lelki sérülést okozni senkinek. Most, írás közben pedig elmélázott egy felvetésen: nő mondhatja egyáltalán hatásosan ezt a viccet? Sőt, tovább menve: mesélnek még viccet a magyarok (az emberiség?) egyáltalán?

[2] Ezt most Márkus László hangján mondtam Az ötödik pecsétből. (1976, r.: Fábri Zoltán)

[3] Egyetlenegy példát hadd említsek: Olivier Bourdeaut Merre jársz, Bojangles? (Magvető, 2017) című regényét magyar szerzőtől nem fogadta volna el sem a magyar, sem a német közönség. Francia szerzőtől viszont annál inkább!

[4] Bevallom, én is jártam hasonlóképp egy felolvasóest alkalmával, ugyanis évekig sokszor sikerrel léptem fel mint irodalmi paródiák szerzője s egyben előadója (komoly verseim is elhangzottak, a paródiák előtt, persze), ám egy alkalommal egy lepusztult pesti bérház pincéjében, egy nagyon nyomasztó helyen léptem fel egy körülbelül ötven főből álló, üveges szemmel rám meredő közönség előtt, akik semmin nem nevettek, még csak el sem mosolyodtak. A tekintetükből arra gyanakodtam, hogy gyógyulófélben lévő heroinisták lehetnek.

[5] A nagy Lebowski (1998, r.: Ethan Coen és Joel Coen)

[6] Eric Idle: Mindig nézd az élet napos oldalát (HVG Könyvek, 2019)

[7] Lenne egy listám! Önnek is, kedves Bárka-olvasó? Na, ugye!

[8] Ismét egy személyes megjegyzés: Karinthy Móricz-paródiáját ezredszerre sem tudom hangos, fuldokló nevetés nélkül elolvasni. (Móricz Zsigmond, a tősgyökeres in: Karinthy Frigyes: Így írtok ti, Athenaeum, 1912)

[9] Király Levente: Így irtok én (Korona, 2004)

[10] In: Reményi József Tamás–Tarján Tamás: Susztermatt, Antológia, 1998

[11] Jelen írásban humoreszknek nevezek minden vicces, nem novella-hosszúságú írást, legyen az kroki, karcolat, tárca vagy egyéb műfaj. (Az igazság az, hogy szerintem ezekről már csak az előttem felszólaló Bíró-Balogh Tamás, no és az elnöklő Kiss László tanár urak tudják, eszik-e vagy isszák őket. Szóval, ami rövid és vicces, az nálam mostantól humoreszk. Ugyanitt magyar szakos diploma eladó!)

[12] Aki nem hiszi, járjon utána... s mit ad Isten! Hát véletlenül nem tavaly jelent meg pont egy Karinthy megmondja című válogatás ezen írásokból, véletlenül pont az én szerkesztésemben? (Corvina, 2020)

[13] https://444.hu/2021/08/04/mi-lesz-az-elso-magyar-felhokarcolobol-hivalkodo-pocs-szunyogcsapda-vagy-kukoricacso

[14] In: Spiró György: Egyéni javaslat, Magvető, 2019.

[15] In: Körkép, Magvető, 2013 (elnézést, de ezt is én szerkesztettem, már kezdem kínosan érezni magam...).

[16]  In: Az abbé a fejével játszik, Helikon, 2018.

[17] In: A hullámzó Balaton, Jelenkor, 1994.

[18] E helyt egy könyvritkaságot adok meg: Petőfi Barguzinban, Borda Antikvárium, 2009

[19]  https://pim.hu/hu/media/petofi-barguzinban (Maga a szerző olvassa föl!)

[20] Vadnay László 1928-ban alkotta meg (1929-ben mutatták be először) népszerű párosát. Később sokan írtak hacsek-és-sajó poénokat, annyira népszerűvé lett. Egyúttal jelezném, hogy állítólag egy komoly tanulmányhoz húsznál több lábjegyzet kell. Hát ez majdnem összejött...

 

Megjelent a Bárka 2021/5-ös számában.


Főoldal

2021. december 08.
Egressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Lakatos-Fleisz Katalin: HáthaFarkas B. Szabina novellái
Fogyatkozó fagyosszentekTerepi tapasztalat és turbolyológia kezdőknek
Závada Péter: Az illúzió gyarmatosításaPéter Erika verseiMolnár Dávid verseiNyerges Gábor Ádám: Kedves ismerős
Nagy Koppány Zsolt: Nincs már balzsam GileádbanEgressy Zoltán: Legyen akkor, ahogy te akarodMindák Dániel novellái Káli István: Túrókoktél
Zalán Tibor: MiskaGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: A gyulai vérfürdőMárton László: Nibelungok – Ötödik felvonásMárton László: Nibelungok – Negyedik felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA