Esszék, tanulmányok

 

Rainer_Maria_Rilke_1900.jpg 
Rainer Maria Rilke
(Kép forrása: Wikipédia)

 

Fried István

 

Rainer Maria Rilke versei

Kányádi Sándor hangján

– kísérlet és vázlat –


Szeretnék az egyetlen lenni, aki
tudná: hideg volt az éj.

(Rilke–Kányádi: Elalvás előtt)

 

1995-ben az Ictus Kiadó reprezentatív kötetet jelentetett meg, mely Rilke válogatott verseit tartalmazta a zsengéktől az utolsó, töredékben maradt költeménnyel bezárólag: átfogó képet kívánván adni arról, miként tolmácsolták Kosztolányi kezdeményezését követőleg a magyar líra jelesei az életmű legfontosabb darabjait. A vaskos kötet érdekessége, hogy több Rilke-versnek több költőtől származó fordítását prezentálja. Ekképpen az olvasónak módja nyílik, hogy a különböző nemzedékek fordítási művészetét, Rilke-felfogását összehasonlítsa. Ezáltal kétfelé tekintsen: szemrevételezze, hogy az egyes költők ars poeticájából következő magyar nyelvű Rilke megszólaltatása mint és milyen mértékben ad lehetőséget egy meghatározó költészet megközelítésére, valamint arra, hogyan változik a felfogás a fordításról/fordíthatóságról Rilke magyar útját végigkísérve. A Nyugat fordítás-eszményétől ezúttal a tartalmi-hangulati „hűségről” másképpen gondolkodó megoldásokig, onnan a közeli múltnak a hagyományokat átértékelő, a saját megjelenítést érvényre juttatni akaró változataiig. Rilke „magyar hangja” így különféle értelmezési stratégiák szerint szólal meg. Ez utóbbi elképzelést képviseli Tandori Dezső.

Meglepő is, de kevéssé meglepő is, hogy ebben a nagyszabású felvonulásban Kányádi Sándort is fölfedezhetjük, tíz fordítással szerepelve. Meglepő, mivel Kányádira nem jellemző, hogy részt venne efféle fordítói seregszemlében; nem igényelte, hogy ehhez hasonló „világirodalmi” összegzések szereplőjeként számontartsák. Nem meglepő, mert pontosan körülírható tematikából válogatott, nem kívánt a korai, a „középső”, a kései, a hátrahagyott Rilke-versekből válogatni, nem a Rilke-életmű módosulásokban gazdag egésze látszott őt vonzani, hanem megmaradt a korai Rilke fontos kötete, A képek könyve világánál, és igyekezett az egymás közelébe helyezhető versek tolmácsa lenni, a középpontban a sokak által fordított és a lírai modernség egyik „kulcsvers”-ének tartott Herbsttaggal, az Őszi nappal. Feltehetőleg azért, mivel ezek a dalszerű, elégikus tónusú versek, melyek zengése lehetőséget kínált a fordítónak nyelvi virtuozitása érvényesítésére, egyben emberi alaphelyzetek és a századfordulón fogalmazódni készülő léttudatok és -érzések szigorú rendbe tömörítésére, mozgósítani késztették a mind a klasszikus, mind a kései modernség (Kosztolányi – Nemes Nagy Ágnes) tanulmányozásakor szerzett költői tapasztalatokat.

A magyar Rilke-kép megalapozása Kosztolányi Dezsőhöz fűződik a korai Nyugatba írt tanulmányával és fordításaival. Az életműnek inkább korai terméséből fordított. Néhány kiválóan sikerült átültetése (A labda) mellett mai szemmel nézve egy jóval érzelmesebb, óvatosan írom le: „szecessziósabb” Rilkét állít elénk, a Négy fal között és A szegény kisgyermek panaszai hangvételével. A fordításoknak csak egy része képes a tárgyköltészet gondolatiságával megszólalni. A fordulatot Nemes Nagy Ágnes hozta, ő is értekezéssel és fölismeréseit gyümölcsöztető átültetéseivel; esetében talán ez a pontos kifejezés. Éppen a tárgyszerűség, a költői bölcseletiség és az ennek szolgálatába állított tökéletes formára törekvés jegyében kísérelte meg a huszadikszázadiság lírai megalapozását, beteljesítve a Rilke-versek lehetséges hűségig történő magyar transzponálását. Tandori Dezső, akár mások, Nemes Nagy Ágnestől indult(ak) el, örökölték meg a foglalatosságot Rilkével. Csakhogy Tandori a teljes életműből szemelgetett, az ifjúkori versektől a hátrahagyottakig, az összes duinói elégiát és néhány Orpheus-szonettet is lefordítva. Hangoztatva tiszteletét, elismerését az elődök munkája iránt, az ő Rilkéje nyugtalanítóbb, ellentmondásosabb, nyelvileg szakít a késő-nyugatos „szép vers”-megoldásokkal, és olykor, bár a rímelhelyezésekhez, a ritmushoz ragaszkodik, átköltéseiben a maga költészetének eszköztárát veti be, hogy rilkei „jelleg”-et kölcsönözzön a versnek, hogy Rilke benső világterét a saját képzete szerinti Rilkével, a modernségeken túlmutató költőiséggel tegye hozzáférhetővé.

Kányádi Sándor fordításai – ez első olvasásra is kitetszhet – Nemes Nagy Ágneséi közelében helyezhetők el, kissé távolabb a Tandoriéitól. Ez részben azzal magyarázható, hogy az általa megvalósulhatott versblokk a századfordulós modernség (ismétlem: e modernségből eredeztethető, de azon túllépő) létfelfogását tematizálja, továbbá abból is fakadhat, hogy a Kányádi-líra a Tandoriétól sok tekintetben eltérő hagyománytörténéseket gondolja újra, „líraiság”- és „poeticitás”-felfogása a Tandoriétől különböző körülmények, közegek realizálódásából merít. Míg Tandori szinte kötetenkénti váltásai, a neoavantgárdtól a posztmodernig bekalandozó költészete a múlt és a jelen nem egyszer általa feltárt magyar és világirodalmi folyamataiból kér részesedést, Kányádi következetesebben építkezik, talán körültekintőbben is szervezi olykor az alkalomhoz kényszerült pályáját, ugyanakkor még a „nap követelményei”-nek szentelt líráját is képes elhelyezni a magyar modernség áramában, kitekintve a vele párhuzamosan alakuló, szűkebb környezeti és tágabb magyar történésekre. E téren kockáztatható meg, hogy Kányádi Rilkéje olyan pályatársak fordításai mellé helyezhető, mint az említett Nemes Nagy Ágnesén kívül Kálnoky Lászlóé vagy Rónay Györgyé.

Nem mellékesen jegyzem meg: Kányádi fordításának értékét és lírai hitelességét igazolni lehet, ha összevetjük azokéval, akik előtte vagy vele többé-kevésbé egy időben ugyanannak a Rilke-versnek tolmácsolására vállalkoztak. A Záró darabot illetőleg Szabó Ede és Lator László, a Magányt Nemes Nagy Ágnes is átültette, az Őszi nap Rab Zsuzsa, Kosztolányi Dezső és Tandori Dezső szövegével nézhető össze; az Ősz meg Képes Gézáéval, Szabó Edéével és Tandori Dezsőével, A szent Franyó Zoltánéval. Ez utóbbi indítása jól mutatja, mint mozdul el Kányádi a nyugatos örökség ajánlataitól, noha mintha felhasználná. De átértékeli a mellőzhetetlennek ítélt elemeket. Franyónál: „A nép epedt már, s útra kelt egyetlen / nem-szomjazó leány, hogy ős hegyekben / egy kortyot esdjen bús népének.” Kányádi kiérleltebb mondatfűzéssel szolgál: „A nép szomjazott, s akkor az egyetlen / nemszomjazó lány indult, hogy epedten / váró népének vizet esdene.” Megtartva a rímhívó szót, az áthajlás rilkei, szokatlannak ható nyelvhasználatára is utalni látszik az epedten rímválaszával, miközben nem él a Franyónál előforduló, helykitöltő szavakkal (bús, ős). Az Initiálé roppant tömörségének akadályát sikerrel veszi Kányádi, itt az ötsoros verset egészében érdemes szemügyre venni; Szabó Ede olykor erőltetettnek ható igyekezetéhez képest, mint kitűnik, Kányádi inkább értené a Rilkénél kimondatlan, a versbe belehallgatott gondolatot. Kányádinál: „Oszd a szépséget, pazarold, / szótlanul, számolatlan / hallgatsz, megszólít, Nézd: vagyok. / S végül mindenből rádragyog, / ezernyi árnyalatban.” Szabó Ede jobban kezd, az Add szépséged szószerintiségével megalapozza a világ esztétikai megragadhatóságának eredetileg nietzschei gondolatiságát, ám a folytatásban bőbeszédűvé válik. Kányádi nem törődik a szószerintiséggel, ennek várható előnyeivel, Rilkénél az immerhin-nel a verssor végén lehetővé válik a verskezdés két igéjének kibontása, a szépségben rejlő egyetemesség költői szólammá emelése, melyet (Kányádinál) erősít a két fosztóképzős jelző határozóvá átváltása. A csattanó hasonló leleményről tanúskodik: az über jeden (mindenekfölött) a verset zárva Kányádinál felfokozódik, s bár az eredetiben ezerszeres értelem áll, s Rilke igehasználata itt szerényebb, Kányádi megőrzi a végkimenetelt sugalló endlichet, az utolsó sorból az előlegező előzőbe helyezve, hogy annál erőteljesebben csattantsa el a szépség (Schönheit) megjeleníthetőségének szavát. Mely Rilkénél egyetemes jelentést hordoz; Kányádi viszont a költőiség felé mozdítja el, mely egyáltalában nem ellentétes a rilkei gondolattal. Az Ősz (Herbst) három fordításából két-két sort emelnék ki, igazolva, hogy Kányádi merésznek tűnő változata fordítói Rilke-értelmezésének fogható föl. Szabó Ede kissé elnehezíti a sorokat, Képes Géza egy fölösleges jelzőt csempész az egyébként jól hangzó verssorba, Kányádi talán mozgalmasabb képet fest, de visszafogottsága így is feltűnő. Szabó Ede: „S hull a nehéz Föld, éjszakába dermed, / csillagözönből magányba zuhan.” Képes Géza: „A föld a csillagok közül kiszáll vak, / éjek során s a rút magányba ront:” Kányádi: „A föld a csillagok közül kiszáll vele, / éjek során a rút magányba hull a súlyos éji Föld.”

Végezetül a csupán megközelíthető, ám megoldhatatlan feladat, a Herbsttag, melynek magyar változatához valamennyi fordító hozzáadott valamit, meglepő ráismerést, színező árnyalatokat, a tökéletest megkísértő nyelvi leleményt. Az évszakváltás látomásos költői megjelenítése az ember és létezése sorsát is összejátssza, a közeli és a távoli, a külső és a belül lévő ugyanannak egymásra gondolt képe, a mozaikok nem részjelenségek, hanem egy metonimikus előadás egymással összefüggő darabjai, amelyeket a megszólításos és kihagyásos előadás során vetít elénk a vers. A megnevezés és a sejtetés, a természeti és az intimszférába pillantás váltja egymást, és ennek az összetettségnek dallamával zeng ki a magára hagyatottság egzisztenciális fájdalma. Mindez Rilke eltávolító-szűkszavúan pontos versében a líraiságnak a romantika személyes érdekeltségű szenvedélyétől és a parnasszizmusnak hideg tárgyiasságától egyként távolságot tartó módon egy újszerű lehetőség próbáját kezdeményezi, az irodalomnak a XX. században újraíródó poeticitásáét.

A versindítás más nyelvre átültetése beleütközik a fordíthatatlanság problémájába. A megközelítés hogyanja már itt az óhatatlanul laposabb szószerintiség és egy távolabbi asszociáció dilemmája elé kerül: Herr: es ist Zeit. Kosztolányi a megfelelést választja: „Uram, itt az idő”, Rab Zsuzsa a tömörítést: „Elég, uram”, Tandori őrizve a megszólítást, a közöttiséget a bekövetkezendőkre utal: „Készülj, Uram”, Kányádi ellenben csak ennyit mond: „Beteljesült”, hogy a vers majd e bibliai hangzásra adjon választ. A továbbiakban is árulkodó a szóhasználat: Rab Zsuzsa elhallgatja, Kosztolányinál (tekintettel a magyar olvasóra) puszta, Tandorinál mezők, Kányádi meg rónát ír oda (Fluren, mindenképpen többes szám, világnyi tér – kimondva szinte). Rab Zsuzsánál lesz orkánjaidat, Kosztolányinál ugyanez egyes számban, Tandori és Kányádi hisz Rilkének, elegendőnek vélik a szelet. Kosztolányi szemmel láthatólag küszködik, kétértelműsége nem a rejtély sokszerűsége, Tandori talán a legrilkeibb, Kányádi viszont a szép magyar vers ideájának megvalósítására törekszik képzeletdús képével, szójátékos hangzósságával: „sürgess tökélyre és nyilazz a tőkék / borába végső édeset.” Tandori hideg izzása költészettanilag jelez más utat: „s amit kezdtél velük, kiteljesedjen, / csöpp el ne vesszen dús fürtből zamat.” A szórend némi felforgatásával közeledik a költő Rilkéhez. A továbbiakban is Tandori és Kányádi törekszik a rilkei hangvétel érzékeltetésére, Rab Zsuzsa kimondja az elhallgatottat, Kosztolányi meghatározható időbe teszi a történést, Kányádi egy fokkal (de csak ennyivel) bensőségesebb, Tandori teljesen lemond a személyesség közvetlenségéről. Az utolsó sorokban Rab Zsuzsa „túlfordít”, Kosztolányi függetleníti magát Rilkétől, a verset némileg eljelentékteleníti, újra Tandori és Kányádi maradnak Rilke és a kozmikus magányosság táji kivetülésének nyomában. Még akkor is, amikor Kányádi megint egy kevéssé megemeli a hangját. Tandori tárgyiasságához képest: „és az allékat járja nyugtalan, / mikor a szél hullt lombot hajt a fákhoz.” Kányádinál: „s riadtan meg-megállva jár / a fák alatt, ha lombra lomb süvölt le.” Az időiségbe vetett világnyi nyugtalanság (hin und her unruhig wandern) érzékeltetése két költői elképzelés, a Tandorié meg a Kányádié, válasza Rilkének, a treiben űzöttséget jelez, melyet Tandori visszafogottan, Kányádi eufonikusabban tolmácsol. Kányádinál az l-ek összecsendítése lényegében idecéloz.

Kányádi fordításai mindenképpen Rilke-versek (is), a magyar Rilke-versegyüttes jól felismerhető megszólalások fontos darabjai. Egyrészt újragondolásai egy késő-nyugatos fordítás- és líra-gyakorlatnak, másrészt az innen továbblépő költő tanúságtétele a hagyományválasztás, a világirodalmi kitekintés és a saját költészeti megfontolások összehangoltsága mellett, eredményeképpen a nyelvi gazdagodás figyelhető meg, a fordító s a költő kölcsönösen segítik egymást.

 

Megjelent a Bárka 2021/4-es számában.


Főoldal

2021. augusztus 12.
Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái Szil Ágnes tárcái
Búgó gyökerek, avagy zeller a TiszántúlonEgy asztalnál szeptemberben a szentekkel
Poós Zoltán: 1979. december 3. – LőkösházaBabiczky Tibor versei Kopriva Nikolett verseiMarkó Béla versei
Oravecz Imre: AlkonynaplóAbafáy-Deák Csillag: Ad actaMegyeri Edit Tünde: VasárnapTőzsér Árpád: Északi emberek – Naplójegyzetek 2018/19-ből
Márton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanomMárton László: Nibelungok, I. felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA