Szabados János

 

Egy 17. századi budai renegát kém

identitásai jelentéseinek tükrében*

 

Bevezetés

 

A kora újkor két nagyhatalma, a Habsburg Monarchia és az Oszmán Birodalom a 16. század első harmadától kezdve a középkori Magyar Királyság területén találta magát egymással szemben, és ez a terület másfél évszázadon keresztül ütközőzónaként szolgált számukra. Buda, 1541-es elfoglalása után, vilajet-központ lett, és egyben a Hódoltság közigazgatási központjává vált, onnan tartották a diplomáciai kapcsolatot a budai pasák a bécsi udvarral.[1]

1606-ban, a 15 éves háborút (1591/1593–1606) lezáró zsitvatoroki béke után már egyenrangú félnek ismerte el egymást a két birodalom, és ettől kezdve előírták a kölcsönös követküldést is Bécs és Konstantinápoly között. Az 1606–1663 közötti időszakot „háborús békeévek” korának is nevezi a történetírás,[2] mert bár a két birodalom érdeke ekkor egyéb háborús elfoglaltságaik miatt a béke fenntartása volt, a határvidéken folyamatos volt a kölcsönös portyázás. Ez a jelenség hatványozottan felerősödött az 1648 utáni években, mikor az Oszmán Birodalomban a szultán kiskorúsága miatt bizonyos mértékű anarchia uralkodott, ami a birodalom végvidékeire is kihatással volt. A magyarországi végvárakba pedig ekkor telepítették be a harmincéves háború után fennmaradó császári csapatok egy részét, ami csak olaj volt a tűzre.[3] Erre az időszakra tehető előadásom főszereplőjének, Hüszejn csausz budai tolmács kémtevékenységének nagy része is.[4] A következőkben e budai tolmács saját jelentéseit és más, róla fennmaradt forrásokat alapul véve mutatom be az ő saját magáról a bécsi udvar számára megfogalmazott vallási és etnikai identitását, amit egyúttal ütköztetek a róla fennmaradt jellemzések tartalmával.

 

A 17. századi Habsburg hírszerzési rendszerről

 

A Habsburgok a zsitvatoroki béke előtt is működtettek hírszerzést az Oszmán Birodalom területén, azonban az meglehetősen esetlegesen működött, csupán tervezetek léteztek a rendszer hatékonyabbá tételére. Az ún. „Titkos Levelezők” hálózatának kiépítése Johann Jakob Kurz von Senftenau, 1623-ban a Portára küldött követ (internuncius) nevéhez fűződik, aki a Konstantinápoly felé vezető út mentén, a fontosabb állomásokon, mint Buda, Belgrád és Szófia, olyan embereket szervezett be – elsősorban kereskedőket –, akik segítségére voltak a mindenkori konstantinápolyi állandó követ és az Udvari Haditanács közötti titkos levéltovábbításban, és néhányan közülük kapcsolati rendszerük segítségével hozzá tudtak jutni olyan információkhoz is, amelyekhez hivatalos úton nem lehetett. A rendszer az 1640-es évek közepén egy időre szünetelt, de az évtized második felében újjászervezték, ekkor lett része fontos láncszemként a Hans Caspar álnéven jelentő, leveleit megtévesztésként Tatáról keltező renegát kém is.[5]

 

Hans Caspar élete és kémtevékenysége vázlatokban

 

A kém ifjúkorát illetően források híján egyelőre csak találgatni lehet. Annyi bizonyos, hogy Alexander Fischer néven látta meg a napvilágot Bécsben, feltehetően valamikor a 17. század elején. Nagy valószínűséggel gyermekkorában eshetett török fogságba, ennek következtében kerülhetett Budára, ahol Hüszejn csauszként találkozunk vele, jelentéseiben pedig a Hans Caspar álnevet használta. A forrásokban 1627-ben bukkan fel először az ún. első szőnyi béketárgyalás időszakában. Innentől kezdve folyamatosan találkozunk nevével a különböző – mind császári, mind erdélyi – diplomaták jelentéseiben.

Kémtevékenysége és a Bécs és Konstantinápoly közötti levéltovábbításban való részvétele azonban igazán az 1648. évi vesztfáliai béke utáni időszakban bontakozott ki, amikor a Habsburg–oszmán határ mentén megsokszorozódtak a kölcsönös portyázások. Ennek okaként a birodalmi csapatok végvárakba való betelepítését, illetve az Oszmán Birodalomban uralkodó belpolitikai válságot nevezhetjük meg.[6] A határ menti helyzet mindenesetre remek lehetőséget kínált Hans Caspar számára az olykor akár több irányú kémkedéshez. Kémként befutott karrierjét nagyban köszönheti az oszmán ügyekben már tapasztaltnak számító diplomatának, Johann Rudolf Schmidnek, akivel legkorábban 1629-től ismerték egymást, és aki 1647-ben róla készített jellemzésével felhívta a keleti ügyekért felelős Udvari Haditanács tagjainak figyelmét a renegát hasznos szolgálataira, onnantól kezdve folyamatosan nyomon követhetők Budáról írt jelentései az 1650-es évek alatt.[7]

1658-ban Hans Caspar követte Gürdzsü Kenán budai pasát a II. Rákóczi György elleni hadjáratára, és úgy tűnik, nem is tért többet vissza Budára, hanem Temesvár környékén maradt. Személye kapcsán utolsó adatunk 1660-ból származik, feltehetően ez idő tájt távozott az élők sorából.

 

A felhasznált források

 

A kutatás során felhasznált levéltári források nagy része a bécsi levéltárakban található. A legfontosabb források Hans Caspar német nyelvű jelentései, amelyek az Osztrák Állami Levéltár, Házi-, Udvari és Állami Levéltárában, a Türkei I. alsorozatban vannak elszórtan.[8] Magyarországi levéltárakban eddig egyetlen magyar nyelvű jelentése került elő, amely a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában,[9] Esterházy Miklós nádor levelei (P 123) között található.

A bécsi Hadilevéltárban, az Udvari Haditanács iktatókönyveiben[10] is maradtak fenn bizonyos, teljes formában egyelőre nem előkerült jelentések kivonatai, illetve egyéb adalékinformációk. A szintén Bécsben őrzött Udvari Kamara[11] iratai is tartalmaznak fontos adatokat Hans Caspar tevékenységét illetően.

A Konstantinápolyba küldött nagykövetek iratanyaga is szolgál adalékokkal a kém életútja kapcsán. Itt kiemelendő Johann Ludwig Kuefstein báró 1628–1629-es nagykövetségéről készített jelentése és annak mellékletei[12], a Felső-ausztriai Tartományi Levéltárban található naplója[13], illetve a Budapesten található, mindeddig feltáratlan levelezése.[14] Ezen kívül Hermann Czernin von Chudenitz 1644–1645. évi konstantinápolyi nagykövetségének levelezése is rejt magában adalékokat.[15]

 

Hans Caspar jelentései mint ego-dokumentumok

 

Az elmúlt időszakban a kultúrtörténet hatására megnövekedett az érdeklődés az ún. ego-dokumentumok iránt is mind az angolszász, mind a német területeken. Ezen iratok lehetnek naplók, memoárok, levelek, kérvények és egyéb dokumentumok, amelyekben az egyén tudatosan vagy öntudatlanul oszt meg magáról fontos információkat.[16] Az ilyen típusú dokumentumok jelentőségének illusztrálására a már említett Johann Ludwig Kuefstein naplóját hoznám példaként, amely kulcsfontosságú információt hordoz Hans Caspar 1629. évi tevékenysége kapcsán, miszerint ő kísérte a leendő állandó követ Johann Rudolf Schmidet Budáról Konstantinápolyba: „Schmiddel érkezett Hüszejn csausz, egy német renegát.”[17] Az idézett mondatot ugyanis a diplomata jelentése nem tartalmazza, vagyis csupán saját maga számára tartotta fontosnak feljegyezni Hüszejn csausz németajkúságát, az utókor számára azonban ez fontos információként szolgálhat.

Hans Caspar jelentései is tartalmaznak hasonló típusú megjegyzéseket, amelyek hasznos forrásnak bizonyulnak mind szűkebb (család, mindennapok), mind tágabb környezete (a budai pasa udvara) rekonstruálásához. A következőkben azonban a kém identitásaira helyezem a hangsúlyt, azon belül is elsősorban a vallási és etnikai értelemben vett identitásra. Bemutatom a rendelkezésemre álló források alapján, hogy ő miként tekintett önmagára, illetve mások hogyan tekintettek rá.

 

Hans Caspar vallási identitásai saját szemszögéből

 

A renegát tolmács jelentéseiből kiderül, hogy volt családja. Úgy tűnik, felesége is németajkú volt – a források alapján a Gredl/Gretl névre hallgatott –, ami nem tekinthető egyedi jelenségnek német renegátok esetében, azonban egyelőre nem bizonyos, hogy felesége is muszlimmá lett-e. Hans Caspar több alkalommal is kért neje számára különféle használati eszközöket (pl. sárga fonalat vagy fűszereket), ami arra utal, hogy Gretl is megőrizhette részben egykori identitását. Ezt támasztja alá az is, hogy a renegát egy alkalommal húsvétkor még piros tojást is kért Bécsből. A jelentések alapján a kémnek két fia (Iszkender és egy egyelőre nem ismert nevű) és egy lánya (Éva) lehetett. Iszkenderről egyszer mint mostohafiáról nyilatkozott, a többi gyermek esetében nem egyértelmű, hogy édes, avagy mostohagyermekei voltak-e. Azt viszont tudjuk, hogy fiait körülmetéltette, ami egy muszlim férfi életében az egyik legjelentősebb eseménynek számított. S bár ő ezt kényszerhelyzetnek állította be jelentésében („szándékomban áll mindkét fiamat körülmetéltetni a böjt után, és ha ezt nem önként akarnám megtenni, akkor kényszerből kellene megtennem, mert itt gúnyolódnának rajtam”)[18] – aminek segítségével nyilvánvalóan több pénzt óhajtott kicsikarni bécsi támogatóitól –, arra nézve sajnos nem rendelkezünk forrással, hogy vajon a budai muszlim ismerősei irányában milyen módon élhette meg ezt az eseményt.

Keresztény identitásának több alkalommal is hangot adott – általában a hűségét bizonygató leveleiben – többek között a Szentháromság (Heilige Dreifaltigkeit) hangsúlyozásával („Ugyanúgy Isten velünk és a Szentháromság”)[19], ami egy muszlim ember szájából valóban erős kijelentésnek tűnik, mint ahogy azon megnyilvánulása is, miszerint egyedül igaznak ismeri el a katolikus hitet („Aki ezt a szent és egyedül igaz katolikus hitet elismeri, az nem vész el és aki kételkedik benne, az örökre átkozott.”).[20] Egészen addig elmegy, hogy önmagát azokhoz hasonlítja, akik rendszeresen áldoznak és gyónnak („Hasonló vagyok ahhoz, aki minden héten gyón és áldoz.”).[21]

Ebből kifolyólag pedig ugyanebben a jelentésében és más alkalmakkor is nehezményezte, amikor diplomáciai küldetései alatt muszlimként kezelték őt, az ilyen típusú megnyilvánulásokat tartalmazó levelei szintén ego-dokumentumként tekintendők. Az egyetlen mindeddig előkerült magyar nyelvű kémjelentését pedig a következőképpen zárja: „Isten velünk, senki ellen”,[22] amiből érezhető, hogy a magyar nyelvet tanult nyelvként sajátította el.

Úgy tűnik, Hans Caspar a protestánsokkal szemben is fenntartásokkal viseltetett. Ezt bizonyítja egyrészt a Johann Dietz császári futár sajnálatos halálesete kapcsán egy bizonyos Brandt nevű lutheránusra tett megjegyzése, aki szerinte nem szereti a katolikusokat,[23] másrészt fenntartásokkal viszonyult az erdélyiekkel is kapcsolatban álló óbudai protestáns lelkészhez is, akihez néha latin nyelvtudás híján kényszerből fordult, bizonyos levelek fordítása kapcsán.

Olykor előfordult, hogy Hans Caspar a számára szokatlan eseményekről is hírt adott, aminek folyamán szintén saját előítéletei köszönnek vissza. Ilyen esetnek tekinthető, mikor egy furcsa indiai ember jelent meg Budán a pasánál egy titkos kincs kiásásának reményében, aki a renegát szerint mindenféle „ördögi dolgokat űz”[24], nem csinál semmit, csak a könyvét olvassa, és mindent telefüstöl a gyertyáival és lámpásával.[25] Azt is megtudhatjuk tőle, hogy a helyi muszlimok se nézték jó szemmel az illetőt, mert nem hittek neki. A bemutatott idézetek alapján tehát egy a jelentéseiben magát kereszténynek mutató, ámde a gyakorlatban muszlimként élő ún. kriptokeresztény képe rajzolódik ki.

 

Hans Caspar vallási identitásai mások szemszögéből

 

Amennyiben viszont a Hans Casparról szóló jellemzéseket vizsgáljuk, megállapítható, hogy mind a Habsburg, mind az erdélyi kortárs diplomaták fenntartásokkal kezelték őt. 1635-ben, amikor Sebesi Boldizsár, az erdélyiek konstantinápolyi állandó követe egy bizonyos „budai német Huzain nevű magyarúl tudó csaustól” tudott meg fontos információkat, hozzátette, hogy az „az bibliára esküdt meg”, ami arra enged következtetni, hogy az erdélyiek felé is igyekezett hangsúlyozni keresztény kötődését.[26] Ugyanezt láthatjuk Hermann Czernin Habsburg nagykövet esetében is, aki jellemzésében egy „Jézust szívében elismerő”[27] emberként írja le a renegátot. Amikor Johann Rudolf Schmid elkészítette róla a már említett jellemzését, akkor egyértelműen a renegátok szokásához híven megbízhatatlannak állította be őt („A renegátok szokásához híven ugyanis olyan ember, akire nem lehet rábízni dolgokat”).[28] Később, mikor Schmid nagykövetként utazott Konstantinápolyba, azzal az ürüggyel kért négyszemközti audienciát a pasától a tolmács kiiktatásával (ugyanis beszélni feltehetően jól tudott törökül), hogy Hüszejn csausz (vagyis Hans Caspar) „kétfelé akasztja a kabátját”, vagyis köpönyegforgató.[29] A keresztény diplomaták tehát úgy tűnik, mégis inkább fenntartásokkal kezelték a katolikus hitét oly erősen hangoztató budai tolmácsot.

 

Hans Caspar etnikai identitása saját szemszögéből

 

A 17. században a klasszikus értelemben vett nemzet fogalma még nem létezett ugyan, azonban mint látni fogjuk, Hans Caspar jelentéseiből már kimutatható a politikai és etnikai identitás közötti tudatos különbségtétel.

Ő saját magát bécsi születésűként teljesen egyértelműen a „német nemzet”-hez tartozónak nevezte, ami alatt nyilván a Habsburg Monarchia németajkú lakosságát értette. Több alkalommal is hangoztatta, hogy tartozik azzal, hogy „nemzetét” szolgálja („egy vagy más módon tartozom, hogy szolgáljam nemzetemet”;[30] „… lehetetlen számomra, hogy elhagyjam nemzetemet”[31]), és általában többes szám első személyben nyilatkozott a „német nemzetről”, mint aminek ő is része („Isten óvjon minket azoktól, akik nekünk és a német nemzetünknek árthatnak”).[32] Szintén erős német identitását támasztja alá – ami más német származású renegátoknál is megfigyelhető –, hogy eredeti neve (Alexander Fischer) is ismert maradt, szemben például bizonyos magyar származású, szintén informátorként is foglalkoztatott renegátokkal (Habib aga, Ali csausz, Zülfikár aga), akiknek csak oszmán nevük ismert az utókor számára.

Úgy tűnik, Hans Caspar tudatában volt, hogy bár az Erdélyi Fejedelemségben is magyar volt a politikai elit nyelve, mégis más politikai entitást képezett, mint a Magyar Királyság. Jelentéseiben ugyanis az erdélyieket (fejedelmet, követeket, futárokat) következetesen erdélyieknek – „Minthogy az erdélyi [fejedelem, ti. II. Rákóczi György] a magyar nyelvű leveleiben semmi különöst nem ír”[33]; „az erdélyi szolga, Boldvai Márton”[34] –, a Magyar Királyság tisztviselőit és egyéb magyar anyanyelvű alattvalóit pedig rendre magyaroknak nevezi, és rossz színben tünteti fel őket, mint akik a békét veszélyeztetik portyáikkal („Minthogy egyedül a magyarok, akik ellenállnak, nem tudnak nyugton maradni”).[35] Egy alkalommal még az oszmánok gondolkozásmódját is remekül visszaadja számunkra, amikor beszámolója alapján Murád budai pasa Johann Christoph Puchheim haditanácsi alelnökről azt állítja, hogy mióta indigenátust kapott, vagyis magyar nemes lett, azóta ő is a magyarokkal tart („Akkoriban Puchheim még német volt, most már magyar és velük tart és védelmükbe vette a magyarokat, és ahol valami történik a magyar határon, a németjeivel azonnal ott terem.”).[36]

Az említetteken kívül megjegyzendő még, hogy a kém – feltehetően az értelmezést megkönnyítendő – megpróbálta jelentéseiben bizonyos oszmán fogalmak német megfelelőit visszaadni, így például a kihája szó helyett olykor Hofmeister, vagyis udvarmester, vagy a reisz efendi helyett khanßler (kancellár) kifejezést írt.

 

Hans Caspar etnikai identitása a keresztény diplomaták és a törökök szemében

 

Mint korábban említettem, a császári diplomaták Hans Casparra a szolgálatai ellenére is inkább törökként, semmint németként tekintettek, hiszen mikor jutalmat ítéltek meg számára, akkor is csak „török”-nek titulálták, ahogy az alábbi idézet is szemlélteti: „az itt jelen lévő budai török [ti. Hüszejn] több mint egy csausz és eddig ott lent [ti. Budán] támogatta a császár ügyét”.[37]

Amikor az erdélyiek nyilatkoztak róla, akkor viszont német mivoltát igyekeztek hangsúlyozni, amit az alábbi, erdélyi diplomatáktól származó idézetek is mutatnak: „budai német Huzain nevű magyarúl tudó csaus”; „Itt kegyelmes uram viszont Ali csausz az tolmács, levonván az német Huszain csauszról…”.[38]

A budai pasák is olykor németként tekintettek rá, legalábbis jelentései alapján volt olyan pasa, aki „német kutya” jelzővel illette őt („akkor kizavart és német kutyának nevezett”)[39], és volt olyan, aki igyekezett visszaélni a kém némettudásával, és sifrírozott német levelek lefordítására kényszerítette, aminek persze a renegát a megfelelő kód híján nem tudott eleget tenni, viszont élt az alkalommal, és titokban lemásolta a levelet, majd el is juttatta Bécsbe.

Úgy tűnik tehát a rendelkezésre álló adatok alapján, hogy bár Alexander Fischer áttért az iszlámra, és Hüszejn csausz lett, az Oszmán Birodalomban és vazallusállamaiban is számon tartották etnikai gyökereit.

 

Összefoglalás

 

Tanulmányomban egy német nyelvterületről származó, Budán tevékenykedő renegát tolmács pályáját, illetve jelentései és más, róla szóló források alapján saját vallási és etnikai identitás-felfogását, és mások róla alkotott képét vázoltam fel. Jól láthatóvá vált, hogy muszlimmá való áttérése előtti (katolikus) keresztény vallási identitása igen erősen élt benne, amire folyton hivatkozott is jelentéseiben, azonban az oszmán féllel folytatott kommunikációja források híján egyelőre nem rekonstruálható, így csak bizonyos megszorításokkal tarthatjuk őt ún. kriptokereszténynek. Szintén ezt támasztja alá, hogy a bécsi udvar is egyértelműen muszlimként tartotta őt számon.

Etnikai identitását valóban megőrizte, hiszen nagy valószínűséggel felesége is németajkú volt. Saját magára is németként tekintett, és az Oszmán Birodalom kötelékéhez tartozó tisztviselők is így tekintettek rá. Úgy tűnik, a Habsburg diplomácia is figyelembe vette ezt a tényt, és bár magyar nyelvtudása miatt ugyan fenntartásokkal, de gyakran igénybe vették szolgálatait. Jelentései pedig természetesen további, hasonlóan érdekes kutatási témákat rejtenek még magukban.