Szakolczay Lajos
Székely János, az író, az ember
Negyven éve itt kering fölöttünk Caligula helytartójának – Székely Jánosnak – a szelleme, amivel nem tudunk betelni. Meg Harag Györgyé, a magyar színházművészetben (is) a mesterek mesteréé, aki látomásaival töltötte be a gyulai vár fala közt ez által fölforrósodott teret. Az igazmondás terét? A bölcs – népet mentő – késleltetés terét? Amikor a nem cselekvés gesztusa, ezért költészet a költészet, cselekvéssé változik?
Drámátlan drámában? Meglehet, hiszen volt irodalom- és színháztörténész, aki úgy vélte, hogy Székely tollából „gondolatilag-tartalmilag magas szintű írások születnek, amelyek azonban nem drámák”. Való igaz, az író hideg, vagyis józan fejjel lobogó filozofikus gondolattánca – tételek pörölnek tételekkel – a nehézlégzésű verset (Shakespeare-é is ilyen) a pattogó párbeszéd-helyzetből átemelte a tévelygő igazság-gondolat, a bűnhődéssel telített gyónás terére. Ahol az élet – halál, és (paradox) a halál is élet. Ahol a népet (a dráma szerint a zsidókat) nem lehet meggyalázni avval, hogy a templomba, vagyis az Isten lakhelyére bevigyék a Hatalom önképét, a fölöttébb utált és megvetett szobrot.
Székely János dialógusokra épülő műveit (olvasó-drámáit, amivel Németh Lászlót is próbálták a feneketlen mélybe süllyeszteni) ugyan lehet nem-drámáknak nevezni, és költészetét avíttnak, korszerűtlennek mondani, zseniális prózáját elhallgatni – a magyar irodalomtörténet és -kritika, noha nem egy monográfia született róla, még mindig adós a marosvásárhelyi író értéken való kezelésével –, de egyetlen egyet nem lehet tenni: megkerülni ezt a hatalmas életművet.
Amelynek sava-borsa, a kiváló esszék is ideveendők, a költészet. Az önmarcangoló tépelődés, amelyért kapott pofont eleget, éppúgy, mint a bűnbocsánatot filozofikus hálóba rejtő confiteor. Hiába mondta életművét, megtévesztve a bámész népet, evvel-avval szapulva érdektelennek, mindvégig a nagyság – a nagyság öröme és átka – izgatta. Korai, több szonettből álló versében (Bolyai hagyatéka) ki más volna Prométheusz, mint saját maga. „Ott boldogolt a csillagok felett, / A jóságos és messzeséges űrben. / Ott boldogolt, ahonnan részegülten / Hull vissza már a lankadt képzelet. // De tüzet hozott, lángoló tüzet, / És tanítá övéit, merre vessék, / Mert gyújtogatni hősi kötelesség, / Míg van a földön kín és rémület!”
A romániai magyar valóságban, hogy megszülethessék a zseniális időjáték (amely majd igazán a Mórokban fog csúcsosodni), kín és rémület volt elég, ezért képzelte (és képezte!) magát tűzhozónak. Lángja a magánéletet (többek közt a házasságot, a szerelmet) éppoly intenzíven megperzselte, mint a ránk nézve többnyire baljós történelmet. Amikor az író az ottani írószövetség marosvásárhelyi fiókjának 1958. dec. 9-i vitaülésén visszautasítja költészetének durva bírálatát – pedig akkor még holt volt a Caligula helytartója, a Mórok, az A nyugati hadtest! –, valójában önérzetes ars poeticáját fogalmazza meg. „Ha röviden körvonalaznom kellene hibás nézeteim lényegét, a következőket mondanám. A verseimből kibontakozó ember-eszmény eszményi tulajdonsága nem a történelem-alkotás, hanem a termékenység. Termékenység természetesen nemcsak és nem elsősorban biológiai, hanem főként szellemi értelemben, minthogy az élet biológiai továbbadásán fölül épp a szellemi (és különösképpen épp a művészi) teljesítmény az, amely maradandó.
Nem is szólva arról, hogy a koncepció kizárólag az egyén felől közelíti meg a problémát (innen bírálóim egyhangú megállapítása, hogy individualista koncepcióról van szó), még ráadásul képtelen is. Elfeledkezik ugyanis arról, hogy a mű, mihelyt embereszményt állít az olvasó elé, maga is történelmi hatótényező. Elfeledkezik arról, hogy a szellemi teljesítmény tartalmánál fogva egyúttal szükségképp társadalmi cselekvés (sőt elsősorban az), s mint ilyen elkerülhetetlenül beépül a történelembe.”
Filozofikus csavar? Filozofikus igazság!
Ha akkor, még csak az írópálya kezdetén vagyunk, hiányzott a „történelem-alkotás” (amelyet, főként, ami a maiságot illeti, a „témában” dúskáló írótársak a maguk módján – didaktikusan – teljesítettek), a következő évtizedek bőven ontani fogják, természetesen nem a hatalom által kívánt módon, az efféle lényegjegyeket hordozó műveket. Azt nem mondom, hogy Székely önmarcangoló lírája, megannyi nagy vers tanúsítja, alatta marad a kései remeklésnek (A vesztesek), de azt igen, hogy az egyetemes igazsággá növő, drámáról drámára erősödő magyarság-eszmény vállalása lírában alighanem itt ért a csúcsra. „Vereségre termett nép, / Évezredek óta verik, / Egyébre se jó: / Ez a sorsa. / Vonul sorsába beletörődve, / S talán még büszke is / Erre a sorsra. / Mert ki tudja, igaza volt-e / A csata előtt? // De most már igaza van. // Ki tudja, jogos ügyért / Szállt-e csatába? / De most már jogos az ügye. // Vonul a füstbe, az éjbe, a sárba, / Vonul a tájba merülve.” Az apokaliptikus véget a befejező sorok vizionálják: hová az a nagy vonulás? „Új ezerévek / Ezer új veresége felé.”
Ám Dsida Jenő Psalmus hungaricusának párverse, kell-e nagyobb dicséret, nem önmagában áll, hanem az „individualista koncepción” tudatosan átlépve, igaz, a blankvers börtönében, de a legnagyobb világossággal a drámákban megfogalmazódó, a kisebbség problémáit láttató történelmi parafrázisok gyűrűjében. Hogy ez a gyűrű létrejöhessen, kellett az aránylag korai, 1957-es Két kos között című költemény (kérdés: individualista-e a sugallat, avagy történelmi) egyértelmű fölütése. „Jaj, népem, jaj, te vak, te áldott, / Hol kell magad, népem, találnod? // Hol tengődsz? Kunyhaid hol állnak? / Miféle pontján a világnak? // Miféle átokverte téren? / Micsoda szélütött vidéken?”
A „szélütött vidék”, illetve annak kisebbségi-nemzetiségi problémája (természetesen egyetemes igazsággá nőve), a már említett zseniális időjátékkal, a Caligula helytartója és a Mórok című színpadi játékban jelenik meg káprázatos gazdagsággal. Van ereje a magzatállapotra való emlékezésnek (esszé), a Cantata profana újszerű elemzésének-értelmezésének, érdekes az övéi által fölfalt valahai professzorral, Gaál Gáborral való szembesülés (Irgalmas hazugság), s nem kevésbé Jézus Krisztus – korai dráma – elárultatásának a története (Profán passió), de a nóvumot a föntebb említett két dráma jelenti.
Petronius, a főhős évezredek távolából költözött Marosvásárhelyre, hogy onnan – költészet gyanánt, látomásos erővel – visszatérhessen Caligula poklába. A helyi Gonosz a történelmi Gonosszal azonos. „Él valahol egy őrült csakugyan / De én nem leszek kardja és kutyája”. A muszáj és a lehetetlen közt őrlődve talál magára a római patrícius, Caligula szíriai helytartója – A Barakiással vívott szellemi csatája ugyancsak segíti az erkölcs mint páncél magára vételét –, ugyanakkor, mert a hazugságnak bedőlve föláldozza két segédtisztje életét, maga is Caligulává válik.
Decius, a követ hiába vigasztalja a síró Petroniust – „Csakhogy gondold meg: mentség is a kényszer, / Míg főnököd van, van mentséged is” –, az magába roskadva mondja: „Ha igaz, amit mondasz, Decius, / Az alattvalók egyetlen valódi / Mentsége az, hogy túlélik a császárt. / De hát, úgy vélem, ez egy emberélet / Tartalmának tán mégiscsak kevés, / Vád ez, barátom, nem pedig vigasz. / Mert voltaképpen csakis ott van szükség / Mentségre, ahol nincs mentség.” Decius egyetlen szóval zárja a tragédiát – „Igaz” –, ám ez a kimondottnál sokkal súlyosabb, vagyis tonnányi kő szíven üti Petronius-Székelyt .
Az Irgalmas hazugság Prológusa ugyancsak ideillik. „Miért írtam hát? Csupán hogy szabaduljak / Terhétől, amely nőtt, akár a rák. / Úgy írtam ki, úgy löktem ki magamból, / Mint eleven nő halott magzatát.”
Kétségkívül az önvizsgálat azon teréről van szó – behódolás-e, hogy a költő lelkétől idegen, mert hamis verssel mentette meg édesapját a börtöntől? –, amely a személyes fájdalmakon és gyötrődéseken keresztül csaknem világméretűvé nőtt. Káromlással vagy befelé nyert sírással, teljesen mindegy, de intenzitása a kibírhatatlan felé közelít.
Hogy az életműben nem annyira szokásos humor egyáltalán segít-e ennek elviselésében, oldja-e valamennyire a bekerített vad félelemérzetét, szorongását, nem tudhatni. Ám hogy lélekfürdető kísérlet zajlik – az aknákkal beterített terrénumon csak a kesernyés groteszk balettcipőjében lehet lépkedni? –, arra az A tapsológép című vers a bizonyság. „Hangmérnökök, barátaim, / Az Isten szerelmére kérlek, / Minthogy már úgyis elavult, / Adjátok nekem ezt a gépet. // Hadd verje el magányomat, / Legyen a népem ő. / Népem, amellyel csakugyan / Összetéveszthető.”
A költemény alatt a dátum: 1969. Az 1972-ben a marosvásárhelyi Igaz Szóban megjelent Caligula helytartója, amelyhez a lökést a bécsi Szépfalusi Istvánnál (Bornemisza Péter Társaság) tett látogatás adta, nyilván már (fejben? papíron?) fogalmazódott. Tudta-e, sejtette-e Székely, hogy a népmentő cselekedetével saját magára is töviskoszorút tett Petronius – a fönti versben szereplő tapsológép nem a szobornak tapsolt, hanem az élőnek – „hazafoglaló” gesztusa kisebbségpolitikai tett. Mert okos volt, nyilván tudta. Ezért is teremtett Tacitusból élő valóságot. Mikor a helytartó avval leckézteti Barakiást, hogy az Isten csak a hitetekben él, csak bennetek van, kint nincs sehol, a jeruzsálemi templom főpapja, az egyháztanács elnöke a szemébe vágja: „Mondom, lehet, hogy voltaképpen nincsen. / De amit jelent, az már igenis van. / Az nagyon is van. Tudod mit jelent? / A népet, amely kimunkálta őt… / Ezért a templom, ahol ő lakik, / A nép szellemi lakhelye…” (Vessük közbe, ezt a szellemi lakhelyet, annak tisztaságát Reményik Sándortól és Dsida Jenőtől Jékely Zoltánig sokan őrizték-őrzik.)
Székely kisebbségpolitikai szempontból fontos időjátéka, mint korábban említettem volt, a Mórokban ért a csúcsra. Olyannyira fontosnak tartottam a csaknem nyolcszáz évig államalkotóként tisztelt mórok bedarálását valamiképp összehozni Szabédi László öngyilkosságával (pontosabban a romániai magyar nemzetiségre leselkedő nemtelen, vagyis fölszámolás-közeli helyzettel), hogy még a dráma publikálása előtt, a kéziratra hagyatkozva, cikket (kritikát) írtam az Élet és Irodalomba.
Az 1492 és 1516 között Granadában, illetve 1956 és 1959 között Kolozsvárt játszódó dráma két magatartásformát (helytállók – kivándorlók) idéz meg, ütköztet költői erővel. A dráma nóvuma, hogy Husszein Al-Rúmi emír, a granadai arab egyetem muzulmán tanára és Szabédi László (a drámában Kibédi László), a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem oktatója ebben a történelmi panoptikumban ugyanaz a személy. Ha behódolunk, nem használunk az eszmének csak kitoljuk halálunk idejét, vagyis rosszul fölismert helyzetértékelésünk levét a nép issza meg. A drámaköltő kíméletlenül ítélkezik élők és holtak fölött, ideértve valahai professzorát Szabédit is.
Achmed, a granadai egyetem tanárai közül az egyik helytálló mondja – a bohócsipkát megégeti a máglya, de teljesen nem tudja elégetni –: „Volt itt egy nemzet – megkereszteltétek. / Van egy keresztény nép – eltörlitek. / Krisztus vallását gátlástalanul / Használjátok hatalmi célokra / mint vala mi bunkósbotot, kaszát. / Sok éve, hogy szentségtörésben éltek. / Ártatlanokat öltök, holtakat / Hantoltok ki, hogy sírjuk se maradjon. / Vért áldoztok, halállal ünnepeltek, / Mészároltok a szeretet nevében. / Nincs még egy állat rajtatok kívül, / hogy fajtestvérét kéjelegve irtsa, / Ti vagytok most a világ szégyene. / Az univerzum bűnözői vagytok. / Inkább pusztuljunk el mi vesztesen, / semhogy efféle démonokká váljunk. / Jaj a vesztesnek? Jaj a győzteseknek! / Mindenkinek jaj. Jaj Ibériának.”
És ami sugalltatik – jaj Erdélynek!
Könnyű lenne humorizálni azon, hogy Székely János individualizmusa meddig jutott. Aki nemcsak költő volt, ám nyakas, tántoríthatatlan, konok, ugyanakkor önmagát nemegyszer megjátszó (lásd a kitüntetésektől-díjaktól való ódzkodását) érző lélek is. Ember. Akit még, akaratos lévén, helyes szóval sem lehetett mindig meggyőzni.
Eme kis eszmefuttatást hadd fordítsam személyesre!
Némely kis segítséget elfogadott tőlem – egyik látogatásomkor az A vesztesek kéziratát avval nyomta a kezembe, hogy próbálkozzam a magyarországi közlésével (számtalan orgánumban, még a Népszabadságnál is megkíséreltem, nem ment) –, de mikor arra kértem, hogy változtassa meg a bukaresti Eminescu Könyvkiadónál megjelenés előtt álló, válogatott verseit tartalmazó kötetének a címét, ugyanis A hallgatás tornyát Weöres Sándor már rég lefoglalta, határozottan nemmel felelt (a könyv az általa „álmodott”, „áthallott” címmel jelent meg Romániában, de az általunk átvettnek már Egy láda agyag volt a homlokán).
Karakteres folyóirat-szerkesztő volt? Minden bizonnyal. De szerkesztői szigorán nem egy költőnek (Szilágyi Domokos, Palocsay Zsigmond, Lászlóffy Aladár, akinek verset is ajánlott) kicsorbult a bicskája. Amikor Szépfalusi Istvánnal, bécsi lakásában – éppen halála előtt két nappal – egy éjszakát végigbeszélgettünk (az általa alapított Bornemisza Péter Társaság meghívója nyitott utat Nyugatra a romániai magyar íróknak), szó került arra is, hogy mely műveknek volt elindítója, szülőhelye a dolgozószobája. Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című nagy verse mellett Székely Caligula helytartóját is említette. Ha kételkedem mindebben, mondta, hasonlítsam össze Kovács Károly Hellenizmus, Róma, zsidóság (1969) című könyvének a részletét (a kötetet lekapta a polcról) a gyulai műsorfüzetben olvasható szöveggel.
Íme, a véletlen találkozások hozadéka!
Székelynek szívügye volt fiának, Székely János Jenőnek, a kitűnő szobrásznak a sorsa, pályájának alakulása. (Különben az Egy láda agyag című versét katonatársának, Szervátiusz Jenőnek ajánlotta, s az iránta való tiszteletből kapta gyermeke a Jenő nevet.) Utolsó versét, A madár, fiához engem tisztelt meg avval, hogy a Kortársban közöltessem. Szó se róla, érzelmi töltése nem mindennapi volt – „Kedves, fiam, tüzek lobognak, / Füst száll, végzettel viselős. / Nem bízom én már senki másban, / Magadra bízlak: légy erős. // Erős légy, vészeld át, viseld el, / Ameddig mód van tűrni – tűrj. // S ha nincs már mód, még ott a szárnyad, / Ott van még óriási szárnyad: / Feszítsd ki bátran és repülj” –, s ez (hihetetlenül hangzik), kiverte nálunk a biztosítékot.
1991. október 21-én az alábbi levelet írtam Jánosnak. „Kedves János! A madár, fiához kézirata megvan, nem vesztettem el. A fájdalmam viszont nagy, nem tudjuk közölni. Őszintén szólva, barátaimat sem tudtam meggyőzni a vers kiválóságáról (mint ahogyan korábbi verseid, a Caligula, a Mórok, a Pálinkás, stb. kiválóságáról abszolút meg vagyunk győződve). Tudod, hogy mennyire szeretlek, de ilyen a szerkesztő sorsa: ég s föld között, s még az is lehet, hogy nincsen igaza. Kérlek, ne haragudj rám, ránk. Egyébként novemberi számunkban fiad 13 szobrának reprodukcióját hozzuk – kettőt egész oldal terjedelemben. Jómagam meg a gyulai bemutatóról (Mórok – Sz. L.) írtam. Ölel: Szakolczay Lajos”
Hogy a szép vers a fia szobraival – zseniális közlés lett volna! – miért nem illett össze, máig sem értem. Fájdalmamban elküldtem a Jelenkornak, s megköszönvén az adományt valami ilyesfélét válaszoltak: „ha ilyen hülyék vannak a Kortársnál, akkor mi bőven megélünk”.
Székely Jánosnak, általában a határon túli magyar íróknak, sajnos, nem nagy sikere volt – érthető, hiszen nem, vagy csupán félig-meddig ismerték a témát – vezető kritikusaink körében. Csak egyetlen, harminc évvel ezelőtti példát! Lengyel Balázzsal akkor találkoztam véletlenül a körúton, amikor megjelenés előtt állt az Újhold-évkönyv épp soros (1988/2) kötete, benne – az író nevének föltüntetése nélkül – az A másik torony című rendhagyó remekmű. Suttogva újságolja, hogy szenzációs fölfedezésük van; hallottam-e azt a nevet, hogy Székely János. Mit felelhettem volna mást, hallottam. És hozzábiggyesztettem: húsz éve ismerem. Sőt, már 1978-ban írtam a Caligula helytartója gyulai sikeréről, s a rá következő évben pedig az Egy rögeszme genezise című esszékötetről. Tág szemekkel csodálkozott.
A marosvásárhelyi írót, aki költészetben, drámában, szépprózában és esszében is fényeset alkotott, röviddel halála előtt otthonában meglátogattam. Volt miről szót váltanunk. Miközben ő pár doboz cigarettát elszívott, három-négy órát álltunk szemben egymással, és beszélgettünk. Olyan hangosan, hogy amikor felesége, Varró Ilona bejött, hogy kiürítse a hamutartót, azt mondta, „azt hittem már, hogy verekedtek”. Mikor búcsúzkodni kezdtem, János így szólt: „várj, kikísérlek”. Hiába szabadkoztam, hogy nem kell, erre ő: „a vendéget mindig ki kell kísérni”. A rákbetegség, le volt fogyva, s az álló „vitaparti”annyit kivett az erejéből, hogy pár lépés után összecsuklott. Nagy nehezen fölsegítettem, de pár lépés után megismételte az esést. Végül Ilona, férjét átölelve, vitte be a lakásba.
Székely Jánosnak nem csupán az emlékét kell megőriznünk, de a süket fülekbe bele kell kiáltanunk: nagy író!
Megjelent a Bárka 2018/6-os számában.
