Esszék, tanulmányok

 

 25._Szakolczay_Lajos.JPG

 

Szakolczay Lajos

 

Székely János, az író, az ember

 

Negyven éve itt kering fölöttünk Caligula helytartójának – Székely Jánosnak – a szelleme, amivel nem tudunk betelni. Meg Harag Györgyé, a magyar színházművészetben (is) a mesterek mesteréé, aki látomásaival töltötte be a gyulai vár fala közt ez által fölforrósodott teret. Az igazmondás terét? A bölcs – népet mentő – késleltetés terét? Amikor a nem cselekvés gesztusa, ezért költészet a költészet, cselekvéssé változik?

Drámátlan drámában? Meglehet, hiszen volt irodalom- és színháztörténész, aki úgy vélte, hogy Székely tollából „gondolatilag-tartalmilag magas szintű írások születnek, amelyek azonban nem drámák”. Való igaz, az író hideg, vagyis józan fejjel lobogó filozofikus gondolattánca – tételek pörölnek tételekkel – a nehézlégzésű verset (Shakespeare-é is ilyen) a pattogó párbeszéd-helyzetből átemelte a tévelygő igazság-gondolat, a bűnhődéssel telített gyónás terére. Ahol az élet – halál, és (paradox) a halál is élet. Ahol a népet (a dráma szerint a zsidókat) nem lehet meggyalázni avval, hogy a templomba, vagyis az Isten lakhelyére bevigyék a Hatalom önképét, a fölöttébb utált és megvetett szobrot.

Székely János dialógusokra épülő műveit (olvasó-drámáit, amivel Németh Lászlót is próbálták a feneketlen mélybe süllyeszteni) ugyan lehet nem-drámáknak nevezni, és költészetét avíttnak, korszerűtlennek mondani, zseniális prózáját elhallgatni – a magyar irodalomtörténet és -kritika, noha nem egy monográfia született róla, még mindig adós a marosvásárhelyi író értéken való kezelésével –, de egyetlen egyet nem lehet tenni: megkerülni ezt a hatalmas életművet.

Amelynek sava-borsa, a kiváló esszék is ideveendők, a költészet. Az önmarcangoló tépelődés, amelyért kapott pofont eleget, éppúgy, mint a bűnbocsánatot filozofikus hálóba rejtő confiteor. Hiába mondta életművét, megtévesztve a bámész népet, evvel-avval szapulva érdektelennek, mindvégig a nagyság – a nagyság öröme és átka – izgatta. Korai, több szonettből álló versében (Bolyai hagyatéka) ki más volna Prométheusz, mint saját maga. „Ott boldogolt a csillagok felett, / A jóságos és messzeséges űrben. / Ott boldogolt, ahonnan részegülten / Hull vissza már a lankadt képzelet. // De tüzet hozott, lángoló tüzet, / És tanítá övéit, merre vessék, / Mert gyújtogatni hősi kötelesség, / Míg van a földön kín és rémület!”

A romániai magyar valóságban, hogy megszülethessék a zseniális időjáték (amely majd igazán a Mórokban fog csúcsosodni), kín és rémület volt elég, ezért képzelte (és képezte!) magát tűzhozónak. Lángja a magánéletet (többek közt a házasságot, a szerelmet) éppoly intenzíven megperzselte, mint a ránk nézve többnyire baljós történelmet. Amikor az író az ottani írószövetség marosvásárhelyi fiókjának 1958. dec. 9-i vitaülésén visszautasítja költészetének durva bírálatát – pedig akkor még holt volt a Caligula helytartója, a Mórok, az A nyugati hadtest!, valójában önérzetes ars poeticáját fogalmazza meg. „Ha röviden körvonalaznom kellene hibás nézeteim lényegét, a következőket mondanám. A verseimből kibontakozó ember-eszmény eszményi tulajdonsága nem a történelem-alkotás, hanem a termékenység. Termékenység természetesen nemcsak és nem elsősorban biológiai, hanem főként szellemi értelemben, minthogy az élet biológiai továbbadásán fölül épp a szellemi (és különösképpen épp a művészi) teljesítmény az, amely maradandó.

Nem is szólva arról, hogy a koncepció kizárólag az egyén felől közelíti meg a problémát (innen bírálóim egyhangú megállapítása, hogy individualista koncepcióról van szó), még ráadásul képtelen is. Elfeledkezik ugyanis arról, hogy a mű, mihelyt embereszményt állít az olvasó elé, maga is történelmi hatótényező. Elfeledkezik arról, hogy a szellemi teljesítmény tartalmánál fogva egyúttal szükségképp társadalmi cselekvés (sőt elsősorban az), s mint ilyen elkerülhetetlenül beépül a történelembe.”

Filozofikus csavar? Filozofikus igazság!

Ha akkor, még csak az írópálya kezdetén vagyunk, hiányzott a „történelem-alkotás” (amelyet, főként, ami a maiságot illeti, a „témában” dúskáló írótársak a maguk módján – didaktikusan – teljesítettek), a következő évtizedek bőven ontani fogják, természetesen nem a hatalom által kívánt módon, az efféle lényegjegyeket hordozó műveket. Azt nem mondom, hogy Székely önmarcangoló lírája, megannyi nagy vers tanúsítja, alatta marad a kései remeklésnek (A vesztesek), de azt igen, hogy az egyetemes igazsággá növő, drámáról drámára erősödő magyarság-eszmény vállalása lírában alighanem itt ért a csúcsra. „Vereségre termett nép, / Évezredek óta verik, / Egyébre se jó: / Ez a sorsa. / Vonul sorsába beletörődve, / S talán még büszke is / Erre a sorsra. / Mert ki tudja, igaza volt-e / A csata előtt? // De most már igaza van. // Ki tudja, jogos ügyért / Szállt-e csatába? / De most már jogos az ügye. // Vonul a füstbe, az éjbe, a sárba, / Vonul a tájba merülve.”  Az apokaliptikus véget a befejező sorok vizionálják: hová az a nagy vonulás? „Új ezerévek / Ezer új veresége felé.”

Ám Dsida Jenő Psalmus hungaricusának párverse, kell-e nagyobb dicséret, nem önmagában áll, hanem az „individualista koncepción” tudatosan átlépve, igaz, a blankvers börtönében, de a legnagyobb világossággal a drámákban megfogalmazódó, a kisebbség problémáit láttató történelmi parafrázisok gyűrűjében. Hogy ez a gyűrű létrejöhessen, kellett az aránylag korai, 1957-es Két kos között című költemény (kérdés: individualista-e a sugallat, avagy történelmi) egyértelmű fölütése. „Jaj, népem, jaj, te vak, te áldott, / Hol kell magad, népem, találnod? // Hol tengődsz? Kunyhaid hol állnak? / Miféle pontján a világnak? // Miféle átokverte téren? / Micsoda szélütött vidéken?”

A „szélütött vidék”, illetve annak kisebbségi-nemzetiségi problémája (természetesen egyetemes igazsággá nőve), a már említett zseniális időjátékkal, a Caligula helytartója és a Mórok című színpadi játékban jelenik meg káprázatos gazdagsággal. Van ereje a magzatállapotra való emlékezésnek (esszé), a Cantata profana újszerű elemzésének-értelmezésének, érdekes az övéi által fölfalt valahai professzorral, Gaál Gáborral való szembesülés (Irgalmas hazugság), s nem kevésbé Jézus Krisztus – korai dráma – elárultatásának a története (Profán passió), de a nóvumot a föntebb említett két dráma jelenti.

Petronius, a főhős évezredek távolából költözött Marosvásárhelyre, hogy onnan – költészet gyanánt, látomásos erővel – visszatérhessen Caligula poklába. A helyi Gonosz a történelmi Gonosszal azonos. „Él valahol egy őrült csakugyan / De én nem leszek kardja és kutyája”. A muszáj és a lehetetlen közt őrlődve talál magára a római patrícius, Caligula szíriai helytartója – A Barakiással vívott szellemi csatája ugyancsak segíti az erkölcs mint páncél magára vételét –, ugyanakkor, mert a hazugságnak bedőlve föláldozza két segédtisztje életét, maga is Caligulává válik.

Decius, a követ hiába vigasztalja a síró Petroniust – „Csakhogy gondold meg: mentség is a kényszer, / Míg főnököd van, van mentséged is” –, az magába roskadva mondja: „Ha igaz, amit mondasz, Decius, / Az alattvalók egyetlen valódi / Mentsége az, hogy túlélik a császárt. / De hát, úgy vélem, ez egy emberélet / Tartalmának tán mégiscsak kevés, / Vád ez, barátom, nem pedig vigasz. / Mert voltaképpen csakis ott van szükség / Mentségre, ahol nincs mentség.” Decius egyetlen szóval zárja a tragédiát – „Igaz” –, ám ez a kimondottnál sokkal súlyosabb, vagyis tonnányi kő szíven üti Petronius-Székelyt .

Az Irgalmas hazugság Prológusa ugyancsak ideillik. „Miért írtam hát? Csupán hogy szabaduljak / Terhétől, amely nőtt, akár a rák. / Úgy írtam ki, úgy löktem ki magamból, / Mint eleven nő halott magzatát.”

Kétségkívül az önvizsgálat azon teréről van szó – behódolás-e, hogy a költő lelkétől idegen, mert hamis verssel mentette meg édesapját a börtöntől? –, amely a személyes fájdalmakon és gyötrődéseken keresztül csaknem világméretűvé nőtt. Káromlással vagy befelé nyert sírással, teljesen mindegy, de intenzitása a kibírhatatlan felé közelít.

 Hogy az életműben nem annyira szokásos humor egyáltalán segít-e ennek elviselésében, oldja-e valamennyire a bekerített vad félelemérzetét, szorongását, nem tudhatni. Ám hogy lélekfürdető kísérlet zajlik – az aknákkal beterített terrénumon csak a kesernyés groteszk balettcipőjében lehet lépkedni? –, arra az A tapsológép című vers a bizonyság. „Hangmérnökök, barátaim, / Az Isten szerelmére kérlek, / Minthogy már úgyis elavult, / Adjátok nekem ezt a gépet. // Hadd verje el magányomat, / Legyen a népem ő. / Népem, amellyel csakugyan / Összetéveszthető.”

A költemény alatt a dátum: 1969. Az 1972-ben a marosvásárhelyi Igaz Szóban megjelent Caligula helytartója, amelyhez a lökést a bécsi Szépfalusi Istvánnál (Bornemisza Péter Társaság) tett látogatás adta, nyilván már (fejben? papíron?) fogalmazódott. Tudta-e, sejtette-e Székely, hogy a népmentő cselekedetével saját magára is töviskoszorút tett Petronius – a fönti versben szereplő tapsológép nem a szobornak tapsolt, hanem az élőnek – „hazafoglaló” gesztusa kisebbségpolitikai tett. Mert okos volt, nyilván tudta. Ezért is teremtett Tacitusból élő valóságot. Mikor a helytartó avval leckézteti Barakiást, hogy az Isten csak a hitetekben él, csak bennetek van, kint nincs sehol, a jeruzsálemi templom főpapja, az egyháztanács elnöke a szemébe vágja: „Mondom, lehet, hogy voltaképpen nincsen. / De amit jelent, az már igenis van. / Az nagyon is van. Tudod mit jelent? / A népet, amely kimunkálta őt… / Ezért a templom, ahol ő lakik, / A nép szellemi lakhelye…” (Vessük közbe, ezt a szellemi lakhelyet, annak tisztaságát Reményik Sándortól és Dsida Jenőtől Jékely Zoltánig sokan őrizték-őrzik.)

Székely kisebbségpolitikai szempontból fontos időjátéka, mint korábban említettem volt, a Mórokban ért a csúcsra. Olyannyira fontosnak tartottam a csaknem nyolcszáz évig államalkotóként tisztelt mórok bedarálását valamiképp összehozni Szabédi László öngyilkosságával (pontosabban a romániai magyar nemzetiségre leselkedő nemtelen, vagyis fölszámolás-közeli helyzettel), hogy még a dráma publikálása előtt, a kéziratra hagyatkozva, cikket (kritikát) írtam az Élet és Irodalomba.

Az 1492 és 1516 között Granadában, illetve 1956 és 1959 között Kolozsvárt játszódó dráma két magatartásformát (helytállók – kivándorlók) idéz meg, ütköztet költői erővel.  A dráma nóvuma, hogy Husszein Al-Rúmi emír, a granadai arab egyetem muzulmán tanára és Szabédi László (a drámában Kibédi László), a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem oktatója ebben a történelmi panoptikumban ugyanaz a személy. Ha behódolunk, nem használunk az eszmének csak kitoljuk halálunk idejét, vagyis rosszul fölismert helyzetértékelésünk levét a nép issza meg. A drámaköltő kíméletlenül ítélkezik élők és holtak fölött, ideértve valahai professzorát Szabédit is.

Achmed, a granadai egyetem tanárai közül az egyik helytálló mondja – a bohócsipkát megégeti a máglya, de teljesen nem tudja elégetni –: „Volt itt egy nemzet – megkereszteltétek. / Van egy keresztény nép – eltörlitek. / Krisztus vallását gátlástalanul / Használjátok hatalmi célokra / mint vala mi bunkósbotot, kaszát. / Sok éve, hogy szentségtörésben éltek. / Ártatlanokat öltök, holtakat / Hantoltok ki, hogy sírjuk se maradjon. / Vért áldoztok, halállal ünnepeltek, / Mészároltok a szeretet nevében. / Nincs még egy állat rajtatok kívül, / hogy fajtestvérét kéjelegve irtsa, / Ti vagytok most a világ szégyene. / Az univerzum bűnözői vagytok. / Inkább pusztuljunk el mi vesztesen, / semhogy efféle démonokká váljunk. / Jaj a vesztesnek? Jaj a győzteseknek! / Mindenkinek jaj. Jaj Ibériának.”

És ami sugalltatik – jaj Erdélynek!

Könnyű lenne humorizálni azon, hogy Székely János individualizmusa meddig jutott. Aki nemcsak költő volt, ám nyakas, tántoríthatatlan, konok, ugyanakkor önmagát nemegyszer megjátszó (lásd a kitüntetésektől-díjaktól való ódzkodását) érző lélek is. Ember. Akit még, akaratos lévén, helyes szóval sem lehetett mindig meggyőzni.

Eme kis eszmefuttatást hadd fordítsam személyesre!

Némely kis segítséget elfogadott tőlem – egyik látogatásomkor az A vesztesek kéziratát avval nyomta a kezembe, hogy próbálkozzam a magyarországi közlésével (számtalan orgánumban, még a Népszabadságnál is megkíséreltem, nem ment) –, de mikor arra kértem, hogy változtassa meg a bukaresti Eminescu Könyvkiadónál megjelenés előtt álló, válogatott verseit tartalmazó kötetének a címét, ugyanis A hallgatás tornyát Weöres Sándor már rég lefoglalta, határozottan nemmel felelt (a könyv az általa „álmodott”, „áthallott” címmel jelent meg Romániában, de az általunk átvettnek már Egy láda agyag volt a homlokán).

Karakteres folyóirat-szerkesztő volt? Minden bizonnyal. De szerkesztői szigorán nem egy költőnek (Szilágyi Domokos, Palocsay Zsigmond, Lászlóffy Aladár, akinek verset is ajánlott) kicsorbult a bicskája. Amikor Szépfalusi Istvánnal, bécsi lakásában – éppen halála előtt két nappal – egy éjszakát végigbeszélgettünk (az általa alapított Bornemisza Péter Társaság meghívója nyitott utat Nyugatra a romániai magyar íróknak), szó került arra is, hogy mely műveknek volt elindítója, szülőhelye a dolgozószobája. Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című nagy verse mellett Székely Caligula helytartóját is említette. Ha kételkedem mindebben, mondta, hasonlítsam össze Kovács Károly Hellenizmus, Róma, zsidóság (1969) című könyvének a részletét (a kötetet lekapta a polcról) a gyulai műsorfüzetben olvasható szöveggel.

Íme, a véletlen találkozások hozadéka!

Székelynek szívügye volt fiának, Székely János Jenőnek, a kitűnő szobrásznak a sorsa, pályájának alakulása. (Különben az Egy láda agyag című versét katonatársának, Szervátiusz Jenőnek ajánlotta, s az iránta való tiszteletből kapta gyermeke a Jenő nevet.) Utolsó versét, A madár, fiához engem tisztelt meg avval, hogy a Kortársban közöltessem. Szó se róla, érzelmi töltése nem mindennapi volt – „Kedves, fiam, tüzek lobognak, / Füst száll, végzettel viselős. / Nem bízom én már senki másban, / Magadra bízlak: légy erős. // Erős légy, vészeld át, viseld el, / Ameddig mód van tűrni – tűrj. // S ha nincs már mód, még ott a szárnyad, / Ott van még óriási szárnyad: / Feszítsd ki bátran és repülj” –, s ez (hihetetlenül hangzik), kiverte nálunk a biztosítékot.

1991. október 21-én az alábbi levelet írtam Jánosnak. „Kedves János! A madár, fiához kézirata megvan, nem vesztettem el. A fájdalmam viszont nagy, nem tudjuk közölni. Őszintén szólva, barátaimat sem tudtam meggyőzni a vers kiválóságáról (mint ahogyan korábbi verseid, a Caligula, a Mórok, a Pálinkás, stb. kiválóságáról abszolút meg vagyunk győződve). Tudod, hogy mennyire szeretlek, de ilyen a szerkesztő sorsa: ég s föld között, s még az is lehet, hogy nincsen igaza. Kérlek, ne haragudj rám, ránk. Egyébként novemberi számunkban fiad 13 szobrának reprodukcióját hozzuk – kettőt egész oldal terjedelemben. Jómagam meg a gyulai bemutatóról (Mórok – Sz. L.) írtam. Ölel: Szakolczay Lajos”

Hogy a szép vers a fia szobraival – zseniális közlés lett volna! – miért nem illett össze, máig sem értem. Fájdalmamban elküldtem a Jelenkornak, s megköszönvén az adományt valami ilyesfélét válaszoltak: „ha ilyen hülyék vannak a Kortársnál, akkor mi bőven megélünk”.

Székely Jánosnak, általában a határon túli magyar íróknak, sajnos, nem nagy sikere volt – érthető, hiszen nem, vagy csupán félig-meddig ismerték a témát – vezető kritikusaink körében. Csak egyetlen, harminc évvel ezelőtti példát! Lengyel Balázzsal akkor találkoztam véletlenül a körúton, amikor megjelenés előtt állt az Újhold-évkönyv épp soros (1988/2) kötete, benne – az író nevének föltüntetése nélkül – az A másik torony című rendhagyó remekmű. Suttogva újságolja, hogy szenzációs fölfedezésük van; hallottam-e azt a nevet, hogy Székely János. Mit felelhettem volna mást, hallottam. És hozzábiggyesztettem: húsz éve ismerem. Sőt, már 1978-ban írtam a Caligula helytartója gyulai sikeréről, s a rá következő évben pedig az Egy rögeszme genezise című esszékötetről. Tág szemekkel csodálkozott.

A marosvásárhelyi írót, aki költészetben, drámában, szépprózában és esszében is fényeset alkotott, röviddel halála előtt otthonában meglátogattam. Volt miről szót váltanunk. Miközben ő pár doboz cigarettát elszívott, három-négy órát álltunk szemben egymással, és beszélgettünk. Olyan hangosan, hogy amikor felesége, Varró Ilona bejött, hogy kiürítse a hamutartót, azt mondta, „azt hittem már, hogy verekedtek”. Mikor búcsúzkodni kezdtem, János így szólt: „várj, kikísérlek”. Hiába szabadkoztam, hogy nem kell, erre ő: „a vendéget mindig ki kell kísérni”. A rákbetegség, le volt fogyva, s az álló „vitaparti”annyit kivett az erejéből, hogy pár lépés után összecsuklott. Nagy nehezen fölsegítettem, de pár lépés után megismételte az esést. Végül Ilona, férjét átölelve, vitte be a lakásba.

Székely Jánosnak nem csupán az emlékét kell megőriznünk, de a süket fülekbe bele kell kiáltanunk: nagy író!

 

Megjelent a Bárka 2018/6-os számában.


Főoldal

2019. január 21.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Ünnepi Bárka-est és díjkiosztóNagy Gábor és Paszkál Gilevszki kapta a 2019-es Balassi Bálint-emlékkardotElhunyt Tandori DezsőTakács Zsuzsa az Artisjus irodalmi nagydíjasa
Ütőér
Kiss Judit Ágnes tárcáiMárton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái
Versek
Lanczkor Gábor versei Muszka Sándor verseiGrecsó Krisztián verseiKaracs Andrea versei
Prózák
Kiss Judit Ágnes: FeketemagyarHidi Tünde: ÖrökségEgressy Zoltán: Hold onJózsa Péter: Nicolo kapitány jól fizető útja
Kritikák
A balladák vége - Muszka Sándor: SzégyenOtthonosan a szövegbenHátrahagyottakGyermekkor a szögesdróton túl
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA