Erdész Ádám
Csabatörténet dióhéjban
Békéscsaba történetét – ahogy a vaskos monográfiákban szokás – kezdhetnénk akár 6000 évvel korábbi időket felidézve, hisz a régészeti feltárások tanúsága szerint a mai Csaba határa régtől fogva lakott terület volt. A város múltjának legrégibb korszakait összefoglaló kötet igazán színes és sokrétű képet ad az újkőkortól a népvándorlás koráig húzódó időszakról. Számunkra a kiindulópont a honfoglalás. A magyar honfoglalásról szóló 10. századi források egyikének szerzője, Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár említi, hogy a magyarok a honfoglalás idején megtelepedtek a Körösök vidékén. A Békéscsaba környékén talált 10. századi temetők régészeti anyaga igazolja a császár állítását. Jankovich B. Dénes, a város korai történetének kutatója 16 koraközépkori települést sorol fel a mai Békéscsaba területén. Közöttük van a Csaba falu is, amelynek neve a ránk maradt írott forrásban először 1332-ben szerepel. Az 1332-es pápai tizedjegyzékben rögzítették, hogy Csaba papjára mennyi pápai adót vetnek ki.
Az Árpád-kori Csaba a mai városközponttól délre, a kastélyi szőlők helyére épített lakótelep területén feküdt. A régészek 1 km hosszú, 200–300 méter széles Árpád-kori falu maradványait tárták fel ezen a helyen. Az 1332–1337-es pápai tizedjegyzék szerint a falu Pál nevű papja 6 garas pápai adót fizetett. Az adó összege utal a település nagyságára is, Gyula papja 20 garast fizetett, Békésé 15-öt, Gyomáé 5-öt.
A megmaradt kevés korabeli forrásból a legtöbb adatot Csaba birtokosairól tudjuk: a település az Ábránfy család birtokai közé tartozott. Az Ábránfyak a pogánylázadások korából ismert Vata ágából származó Csolt nemzetséghez tartoztak, s az 1380-as években már bizonyosan – valószínűleg korábban is – ők voltak Csaba urai.
Az Alföldön a 14–15. század hozta meg az első nagyobb gazdasági fellendülést. A kor mércéje szerint viszonylag békésnek számító másfél évszázad a települések népességének növekedéséhez vezetett. Kialakultak a gazdasági fejlődés helyi integrációs keretei. A legnagyobb gazdasági egységet, a mintegy 50 települést számláló gyulai uradalmat még Károly Róbert idejében szervezték meg. Ez volt az az időszak, amikor a Dél-Alföld az élőállat export révén bekapcsolódhatott a nyugat-európai gazdaság világába. Csaba viszont nem volt része a gyulai uradalomnak. Valamiféle központtá fejlődés lehetősége akkor villant fel, amikor az Ábránnfy család kastélyt építtetett a településen. Az erődítménynek is használható épület az 1520-as években már állt. Mivel az Ábránfy famíliának voltak más környékbeli falvai, a kastély felépítése után, a 16. század elején Csaba megindulhatott az uradalmi központtá válás útján. Ám fejlődési esélyeket meghatározta a gyulai uradalom tulajdonosai és az Ábránfyak közötti gazdasági és politikai erőkülönbség. A meg-megújuló birtokperekben és hatalmaskodásban Csaba birtokosai rendre alulmaradtak. Az 1500-as évek első felében, az ország három részre szakadása után a Bécsben kinevezett gyulai kapitányokkal szemben az Ábránfyak Erdély felé tekintettek, Szapolyaitól, majd János Zsigmondtól reméltek oltalmat. A szembenállás végeredménye az lett, hogy a török elleni védekezésre készülő gyulai várkapitány, Mágocsy Gáspár 1556-ban leromboltatta a megerősített csabai kastélyt, nehogy Gyula ellen felhasználható erőddé alakíthassák. Hogy a gyulai kapitány csak a katonai szempontokhoz igazodott-e, avagy az uradalom érdekeire is gondolt, bizonyosan nem tudhatjuk. Mindenesetre Csaba fejlődése jó időre megpecsételődött.
A 16. század közepén Békés megye a magyar–török harcok zónájába került. Noha a gyulai vár még magyar kézben volt, az 1550-es évek végétől a környék, így Csaba lakói is, már a törököknek is fizettek adót. Gyula 1566-os eleste után a terület, amely korábban a királyi Magyarország vagy é az erdélyi fejedelemség befolyási övezetébe tartozott a egy keleti birodalom központtól távoli szandzsákjának része lett. Csaba lakói egy ideig helyben maradtak. Az 1550-esévekben 80–100, később 100–120 család élt itt, azaz a lakosság száma 4–500, majd 5–600 fő lehetett. A hódoltság még elviselhető évtizedeinek véget vetett az 1593-ban kitört tizenötéves háború, amely a megye településeinek egy részét véglegesen, más részét időlegesen elpusztította. A korszak kutatói is vitáznak azon. hogy Csaba a 17. században végleg elnéptelenedett-e vagy a lakosság egy része a pusztítások után visszatért. Az újabb kutatások összegzői feltételezik, hogy a lakosság egy része túlélte a „kimondhatatlan nyomorúságot” hozó török uralom utolsó szakaszát is, de aligha maradhatott meg nagy létszámú népesség.
Új időszámítás kezdődött 1695-ben, amikor Gyula várát tíz évig tartó, nagy pusztítást hozó blokádháború után visszavették a keresztény seregek. A török hódoltság mérlege katasztrofális eredményt mutatott: a korábban itt élő magyar népesség nagy része elpusztult vagy elmenekült, az egykori sűrű településhálózat megritkult, sőt a hajdani kultúrtáj is elvadult. A közel 130 éves török uralom alatt Békés megye félig-meddig törlődött az ország kollektív emlékezetéből. A korábban itt birtokos családok leszármazottainak többsége nem tudta hitelt érdemlően bizonyítani a maga tulajdonjogát. Az 1715-ben újjáalakult vármegye tisztikara az udvari kamara által rendelkezésükre bocsátott 1561. évi adóösszeírás alapján rekonstruálta a megye határait. A viszonyok valamelyes konszolidálódását követően gyors ütemben megindult a terület újranépesülése.
Csaba benépesedése a korábban itt élők visszatelepedésével kezdődött meg. A visszamerészkedők mellé folyamatosan érkeztek a Felvidékről szökött szlovák jobbágyok. A hagyomány 1718-ra teszi Békéscsaba benépesülésének megindulását. Ezt a dátumot még Haan Lajos határozta meg Békéscsaba történetéről szóló munkájában, s később általánosan elfogadták az újratelepülés kezdőpontjaként. Ma is ehhez, a tradíció által rögzített dátumhoz igazodunk. A valóság azonban az, hogy az 1710-es évek közepétől megindult a vándorlás és már 1715-ben is érkeztek szlovák telepesek Csabára.
1720-tól a vándorlás új lendületet kapott, ebben az évben a Békés megye nagy részét – Csabát is – Harruckern János György kapta meg. A magyar bárói rangra emelt, polgári származású földbirtokos Európa különböző harcterein mozgó hadseregek anyagi ellátását szervezve gazdag tapasztalatokat szerzett a tervezés és a logisztika terén. Tisztában volt azzal, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy a birtokába jutott gyér lakosságú, ám jó mezőgazdasági adottságú terület utódai kezén jövedelmező birtokká váljon. Elég gazdag is volt ahhoz, hogy ne szoruljon rá az éppen csak megtelepedő jobbágyok kizsarolására. Ellenkezőleg járt el: az egyházi adók megváltásával és alkalmi engedményekkel igyekezett elősegíteni falvainak és mezővárosainak megerősödését.
Békéscsaba újratelepülés utáni fejlődését három döntő tényező határozta meg: az elnéptelenedett területekre érkező jobbágyok taksás, azaz szerződéses jobbágyokká váltak. Megszabadultak a legsúlyosabb kötelektől, a röghöz kötöttségtől. Évi adójuk megfizetése után továbbállhattak, ez a helyzet a földesurat jobb feltételek biztosítására késztette. A második fontos tényező, hogy a Harruckern-birtokon alig folyt uradalmi gazdálkodás. Ez azt jelentette, hogy nem voltak nagyok a robot terhek. A nagyobb állatvagyonnal rendelkező családok előtt nyitva állt a gazdasági megerősödés útja, hiszen föld bőséggel állt rendelkezésre. A harmadik fontos tényező is abból fakadt, hogy a földesúr mindenképpen igyekezett jobbágyokat telepíteni lakatlan pusztáira, s a protestánsok számára engedélyezte a szabad vallásgyakorlatot. A betelepülő lakosság többségének evangélikus volta meghatározta a kialakuló csabai mentalitást, de még a község önkormányzatára is hatással volt.
Az újjáéledt megyében Csaba a korábbitól eltérő településjegyeket mutatva szerveződött újjá. Az apróbb falvak helyén egyetlen nagy határú, népes település jött létre. Harruckern János György birtokba iktatása után szervezett telepítési akciókra is sor került. 1715 és 1735 között több hullámban – Hontból, Gömörből, Turócból, Zólyomból, összesen 24 megyéből – érkezetek a telepesek Csabára. A vándorlás kora mintegy fél évszázadon keresztül tartott.
A lassan megerősödő Csaba két helyi integrációs keretbe illeszkedett: a vármegyébe és a Harruckern-uradalomba. Beletartozott viszont a község lakossága egy, a település sorsát markánsan formáló, jóval nagyobb integrációs keretbe is. Ez pedig az evangélikus egyház volt. Az első évtizedekben Csabára települő szlovákok az evangélikus felekezethez tartoztak. A hirtelen felduzzadt, vallási ügyekben széles körű önállósággal rendelkező evangélikus közösség már a 18. században olyan anyagi lehetőségekkel rendelkezett, hogy a legkiválóbb lelkészeket tudta meghívni templomába. S ezek a lelkészek – akik közül Csabán Burián Sámuel és idősebb Tessedik Sámuel tett szert a legnagyobb tekintélyre – bekapcsolták gyülekezeteiket egy tágasabb világba. A prédikátorok a felvidéki gimnáziumokban, Pozsonyban, majd Berlinben, Jénában, Erlangenben szerezték meg a maguk tudását. Teológiai ismereteiken túl friss természettudományos felkészültséggel érkeztek alföldi állomáshelyeikre, azzal a határozott küldetéstudattal, hogy tudásukat gyülekezeteik javára fordítsák. A csabai lelkészek a szó szoros értelmében formálói lettek a reájuk bízott közösségnek. Tanításaikban szabályozták a családtagok egymás iránti kötelezettségeit, meghatározták egyén és közösség, az egyes ember és a felsőbbség viszonyrendszerét.
A lelkészek közösségformáló szerepe rendkívüli jelentőségűnek bizonyult. Luther tanításiban a hivatás, a munka kiemelt szerepet játszott. AAz Istennek tetsző evilági munkát nem előzhette meg semmilyen aszkézis. Az egymást követő evangélikus lelkészek ezt az értékrendet a csabai evangélikus közösség mentalitásának meghatározó elemévé tették. Puritán, szorgalmas és munkaszerető közösséget formáltak a sokfelől érkezett betelepülőből.
Kedvező természeti adottságok, több mint 80 000 holdas nagy határ, elfogadható jobbágyi terhek, az önkormányzat hamar kialakuló egyházi és világi fórumai, közösségformáló mentális erő – együtt e tényezők az átlagosnál jobb fejlődési esélyeket kínáltak Békéscsaba számára.
A 18. század első felében gazdasági szempontból is kirajzolódott a legfontosabb tendencia: már az 1730-as évek adóösszeírásai előrevetítették, hogy Csaba lesz a gabonatermesztés az állattenyésztés egyik megyei központja. A dél-alföldi területek Magyarország gazdasági vérkeringésébe való visszailleszkedése a 18. század végére fejeződött be. A napóleoni háborúk idején megnőtt a gabona iránti kereslet. A kedvező piaci fordulatnak Békéscsaba nyertese lett. A korszakban vagyonossá vált réteg tett szert a legnagyobb befolyásra. Egyelőre Csaba lakói jobbágyok voltak, de a jobbágyi kötöttségeket alaposan meglazították.
A kedvező gazdasági adottságokkal rendelkező Békéscsaba gyorsan fejlődött: már az 1770-es években valamivel több, mint 7000-es népesség élt itt. 1847-re a lakosság száma elérte a 22 500 főt. Ezzel a lakosságszámmal Békéscsaba volt a megye legnépesebb helysége. Az 1840-es években a lakosság 83%-a evangélikusnak vallotta magát, 13% a katolikusok közül került ki, mellettük görögkeletiek éltek a városban, s ebben az időben már 1% fölé nőtt az izraelita felekezetű csabaiak aránya.
A nagy gazdasági erőt képviselő népes településnek 82 000 holdas, még alföldi mértékkel mérve is óriási határa volt. A határ nagyobbik része jó termőföldnek számított, míg a vizek által gyakran látogatott területek az állattenyésztésnek szolgáltak „sok és zsíros rétekkel és legelőkkel”. A vizek rendezése, a mocsaras területek kiszárítása már a 18. század végén megindult s ez a munka eltartott egészen az 1880-as évekig, a Körös-szabályozás befejezéséig.
A községet választott bíró, törvénybíró, jegyző és az ugyancsak választott esküdtek irányították, meglehetősen széles önkormányzati jogkör birtokában. A község életében a későbbiekben fontossá váló változás kezdőpontja az 1748-as esztendő, amikor Csaba főszolgabírói székhely lett. Egyelőre még nagyon lassan, de megkezdődött a település területszervező szerepkörének kialakulása.
Békéscsaba gazdasági erejét mutatja az, hogy 1807-ben a csabaiak olyan nagy vállalkozásba fogtak bele, mint az evangélikus nagytemplom építése. A település 1840-ben mezőváros lett, öt évvel később pedig, élve az önkéntes örökváltsági törvény kínálta lehetőséggel, a közösség megváltotta magát. Békéscsaba társadalmának és gazdaságilag legerősebb és legbefolyásosabb rétege a vagyonos jobbágyok közül került ki. E réteg az 1840-es években már árutermelő gazdálkodást folytatott. Az ésszerű gazdálkodást akadályozták a feudális kötöttségek, például az, hogy a jobbágynak nem volt földtulajdona. A földesúri kereskedelmi monopóliumok ugyancsak a gazdaság fejlődésének akadályát képezték. A mezőváros lakói rendkívül nagy terheket vállalva megváltották, azaz tulajdonba vették földjeiket. 1845 decemberében Csaba 82 000 holdas határából közel 60 000 hold lett a volt úrbéres jobbágyok tulajdona. Ugyan a megváltási összeg nagy terhet jelentett minden családnak, mert az önkéntes örökváltsági szerződést az 1848-as jobbágyfelszabadítás után is magánjogi szerződésnek tekintették és a város által vállalt összeget meg kellett fizetni, de ez a lépés így is Csaba gazdasági erejét, vezetőinek koncepciózus jövőbelátását és integráló képességét jelzik.
Az 1848–49-es szabadságharc, amelyben Békéscsaba jelentős terheket vállalt, elsöpörte a tőkés átalakulás további akadályait. S ha az abszolutizmus évei alatt az 1848 áprilisi törvényekben garantált jogok többsége nem is érvényesült, a gazdaság fejlődése és a modernizáció nem állt meg. 1858-ban átadták a Budapest–Arad vasútvonal szolnok–aradi szakaszát, s ezzel a város vasúti fővonalat kapott. Megindult a telekkönyvezés, amely, nem látványos lépés, de mégis a polgári magántulajdon nyilvántartását garantáló változás volt.
Az 1867-es kiegyezés korábban nem látott ütemű a gazdasági és társadalmi fejlődés előtt nyitotta meg az utat. A Monarchia területe vámokkal védett biztos piacot jelentett a Békéscsabához hasonló mezőgazdasági vidékeknek. A nagy ütemben folytatódó vasútépítés lehetővé is tette, hogy a Békéscsabán megtermelt áruk bárhova eljussanak. 1871-ben az Alföld–Fiumei Vasút Szeged–Nagyvárad vonalának megépülése után Békéscsabát vasúti központtá vált és részesévé lett az európai kereskedelmi hálózatnak. A fővonalakhoz szervesen hozzátartoztak a helyi érdekű vasutak is, például az Alföldi Kisvasút, amelynek motorkocsikkal vontatott szerelvényei az 1900-as évektől a békéscsabai városképhez is hozzátartoztak. A gabonatermelés jól jövedelmezett a csabai parasztgazdáknak. E réteg gazdasági erejét mutatja, hogy a századfordulóra parcellázás útján feldarabolták azokat a nagy- és középbirtokokat is, amelyek az önkéntes örökváltság idején földesúri kézben maradtak. Az Alföld és benne Békéscsaba, ha periféria szerepben is, de a nyugat-európai gazdasági és politikai tér része lett.
A Csabán rendkívül széles paraszti réteg gazdasági megerősödése a társadalom rétegződése és differenciálódása szempontjából is fontos volt. Ez a réteg lett a legszélesebb fogyasztói bázis, amely vásárlóként, megrendelőként eltartója lett a folyamatosan fejlődő helyi kis- és középiparnak, valamint a kereskedelemnek. A modernizálódó és differenciálódó közigazgatás mind több tisztviselőt foglalkoztatott és gyarapodott a szabad értelmiségi pályán működő értelmiségiek száma is. Azaz, ha nem is túl gyorsan, haladt a városiasodás.
Az alföldi településekre jellemző kisipar főként a jelentős helyi piacra termelt, ugyanakkor – erre példa a húsipar – a lehetőségek kedvező alakulása esetén a kisvállalatok termékei megjelentek az országos, sőt esetenként a nemzetközi piacokon is. A Tevan-nyomdának köszönhetően a városban működött olyan könyvkiadó, amelyet a magas kultúra barátai országszerte számon tartottak. A kis- és középipar mellett Békéscsabán a mezőgazdasági feldolgozó ipar, azon belül is a malomipar fejlődött leggyorsabban. Az Első Csabai Gőzmalom – később István Malom – az ország második legnagyobb vidéki malma volt. Növekedtek a helyi piacra dolgozó olyan üzemek is, mint a Bohn-téglagyár. Az iparfejlődés harmadik fázisában jelentek meg a textilipari vállalatok. A gyakran állami támogatással létrehozott könnyűipari gyárak által bizonyos, munkanélküliség okozta szociális feszültségeket is akartak enyhíteni.
A kor a társadalom többségétől a korábbinál magasabb képzettséget kívánt. Az 1869-es népiskolai törvény kötelezővé tette a négy plusz kétosztályos népiskolai oktatást, az 1884-es ipartörvény rendelkezett az ipariskolák létrehozásáról. Viszonylag széles városi réteg számára kínáltak gyakorlatban alkalmazható tudást a polgári fiú- és leányiskolák. A kiszélesedett helyi oktatási intézményrendszer betetőzéseként 1895-ben megkezdte működését a Rudolf Főgimnázium. Ebben a korszakban épült fel a színháznak otthont adó Vigadó és a városi múzeum. Mindkét intézmény a városi kulturális élet nélkülözhetetlen színterének számított.
Mindezek a folyamatok a megyén belüli erőviszonyok átrendeződéséhez vezettek. A népessége és gazdasági teljesítménye folytán a megyében legerősebbnek számító Békéscsaba vezető csoportjai az 1870-es évektől többször is kísérletet tettek a megyeszékhelyi státus megszerzésére. Ezek a próbálkozások egyelőre nem jártak sikerrel.
A dualizmus időszakában Békéscsaba gyorsan fejlődött, társadalma differenciáltabbá vált, ugyanakkor a paraszti társadalom polgárosodásának megakadására utal az Áchim L. András nevéhez köthető parasztmozgalom. A dualizmus idején nyitva állt az út a módos paraszti sorból kiemelkedő, műveltségi és társadalmi tőkét szerző egyes személyek előtt. Békéscsaba történetében sok ilyen karriert látunk. Ezzel szemben akadályok tornyosultak a paraszti réteg társadalmi és politika befolyásának megteremtése elé. Ezt a helyzetet szimbolizálja a személyes ellentétekkel terhelt Áchim–Zsilinszky konfliktus.
Miközben Békéscsaba nagy népességének, gazdasági erejének, területszervező szerepének és civilizációs fejlődésének köszönhetően kétségkívül városias település volt, közigazgatási szempontból nagyközségnek számított. A legnagyobb befolyással bíró helyi csoportok nem törekedtek a „rendezett tanácsú város” státus megszerzésére, mert a rendezett tanácsú városokban a választási rendszer a tanult kisebbség, a nagyközségekben a jómódú birtokos paraszti réteg kezébe adta a hatalmat. (A nagyközség élén álló bírót a vagyoni és műveltségi cenzusnak megfelelő választók összessége választotta meg. Azaz a nagy létszámú birtokos parasztság akarata döntött. A rendezett tanácsú város élén álló polgármestert a legnagyobb adót fizető virilisekből és a választott képviselőkből álló képviselőtestület választotta.) Ez a helyi politikai berendezkedés nem minden esetben segítette a hosszú távú fejlődést szolgáló döntések megszületését. Többszöri kezdeményezés után 1918 áprilisában kapta meg Békéscsaba a „rendezett tanácsú város” jogállást. A tényleges váltásra ez év novemberében került sor, november 26-án választották meg Bertóthy István személyében a város első polgármesterét.
A városi státus elnyerésére súlyos idők közepette került sor. A város a háború okozta nyomor közepette sok hősi halottját gyászolta. Az októberi forradalom után következő Tanácsköztársaság zavaros történetének végére 1919 áprilisában a város román megszállása tett pontot. A majd egy évig tartó megszállás alatt még a város Romániához csatolására is történt kísérlet.
1920 után gyökeresen megváltozott az egész Békés megye és benne Békéscsaba Magyarországon belüli helyzete. A megye, amely korábban az ország közepén feküdt, a határszélre került. A román és magyar vámintézkedések sokkal inkább a belső piac védelmét, mintsem a gazdasági együttműködést szolgálták. A határmentiség önmagában is negatív következményekkel járt, de volt ennél kedvezőtlenebb változás is: a mezőgazdaság nemcsak elvesztette a korábbi védett piacait, de a trianoni ország területen a mezőgazdaság lett a önálló ipar fejlesztésének fő finanszírozója. Azaz a mezőgazdasági területek esélyei romlottak.
Békéscsaba helyzetében ugyanakkor pozitív tendenciákat is regisztrálhatunk. A város bizonyos pénzügyi–kereskedelmi területeken átvette Arad és Nagyvárad regionális szerepét. Például a korszakban öt új hitelintézet kezdte meg működését Csabán. Ez egyértelműen az új határok miatti regionális átrendeződés következménye. A nagy népesség számottevő helyi piacot is teremtett, ez a helyi piac garantált némi biztonságot a gazdaság számára. Pozitív változás volt a textilipar fellendülése, a nagy állami és önkormányzati építkezések jót tettek a helyi építőanyag iparnak is. A dualizmus után a Horthy-korszakban is emeltek városképi jelentőségű épületeket: ekkor épült a járásbíróság, a posta, az Árpád-fürdő, a vasútállomás s természetesen szép és jellegzetes magánházak is. A Fiú Felsőkereskedelmi Iskola, a Lorántffy Zsuzsanna Leánylíceum az iskolahálózatot bővítette. Jelentős eredményeket is hozott a két háború közötti korszak, de ez a két évtized a fejlődés lelassulásának, a társadalmi konfliktusok kiéleződésnek korszaka volt.
Az újabb világháború ismét jelentős emberveszteséget hozott, 1944-ben deportálták a város urbanizálódásában oly nagy szerepet játszó, több mint 2000-es csabai zsidóságot, s közülük nagyon kevesen tértek haza. A lakosság összetételét a háború után tovább változtatta a csehszlovák–magyar lakosságcsere. melynek részesei közül a szlovákok önként, a felvidéki magyarok kényszer hatására keltek útra.
A háború okozta nagy traumák után Békéscsabán is sokan reménykedtek, hogy a huszadik század tragédiáit lezárva az ország s benne Csaba is elindulhat a nyugati típusú demokrácia és a szociális biztonság megteremtésének útján. Tudjuk, nem így történt. Az ország bő négy évtizedre egy, a nyugati mintát követő közép-európai fejlődéstől idegen, keleti diktatúra megszállása alá került. A legnagyobb bajt az okozta, hogy megtört az a gazdasági és társadalmi fejlődés, amely Békéscsabán az újratelepülés kezdetétől – zökkenőkkel ugyan –, de folyamatos volt. Ennek a fejlődésnek az alapját a magántulajdon, a tőkés gazdálkodás, az egyes ember szuverenitása és a társadalom önszerveződésének joga jelentette. Mindez megszűnt, s noha az 1960-as évek második felétől igen jelentős fejlesztés zajlott, de a szervetlen fejlesztés miatt ezek egy része a rendszerváltozás után folytathatatlannak bizonyult. Hogy a kommunista rendszer mennyire idegen volt a társadalom értékrendjéről, mentalitásától és a gazdasági racionalitástól azt a Békéscsabán – Fekete Pál vezetése mellett – óriási tömegtámogatással lezajlott 1956-os forradalom mutatta meg a leghitelesebben.
Békéscsaba megyén belüli helyzete 1950-ben változott meg, mikor is a város megyeszékhely lett. A szocializmuskori településhierarchiában – a korabeli viszonyokhoz mérten – ez a státus kiemelt fejlődési lehetőséget biztosított. A korszakban Békéscsaba egy, az ország egészéhez képest lassabban fejlődő, határmenti megye adott térségből kiemelkedő központja lett. Az urbanizáció minőségi jegyei, a civilizációs fejlődés a hetvenes évektől mutatkoztak meg látványosabban. Ugyanakkor a szervetlen fejlődés következményei a rendszerváltozás után jelentkeztek, amikor a komoly tőkebefektetéssel létrehozott vállalatok egy része összeomlott.
Az rendszerváltozás utáni új korszaknak az európai integrációs keretbe illeszkedve, a megnyíló román–magyar határ mellett, a megyeszékhely státus – és a vele járó összes területszervező funkció – immár tradícióvá vált előnyeit és a jelentős népesség gazdasági erejét élvezve vágott neki a város. Az építkezést nehezítette és nehezíti a várost az országgal összekötő gyenge infrastrukturális hálózat és korábbi korszak szervetlen fejlesztéséből adódó és máig érezhető számos probléma. Természetesen az írásunkban alkalmazott történeti mércével mérve rövid időszakról van szó, amelynek értékelése utódaink feladata lesz. – Ha sikeresnek ítélik majd ezt a korszakot, alighanem úgy kezdik az 1990-nel induló fejezetet: „A rendszerváltozás után Békéscsabán sikerült helyreállítani azt a történeti ívet, amely 1718-ban vette kezdetét…”
Megjelent a Bárka 2018/4-es számában.
