Nagy Gáspár
(Csigó László felvétele)

 

Pécsi Györgyi

 

Millenniumi ódák Nagy Gáspár

költészetében[1]

Symphonia Ungarorum, Hullámzó vizeken kereszt

 

Kivételes helyet foglalnak el Nagy Gáspár költészetében a millenniumi ünnepségekre írt reprezentatív közösségi ódái, a Symphonia Ungarorum és Hullámzó vizeken kereszt címűek. Az előbbit Szokolay Sándor felkérésére írta, az utóbbit König Róbert linómetszet-sorozata ihlette, s mindkét nagykompozícióban gazdagon átszőtt számvetésben idézi fel a magyarság megmaradásának kritikus történelmi pontjait, s tanúsítja, hogy csak az erős hit és a keresztény értékekhez való hűség tarthatta meg a nemzetet. A nemzeti sorskérdéssel foglalkozó költemények olyan sorát folytatja, mint Kölcsey Zrínyi-versei, Vörösmartynak az 1840-es években írt nagy közéleti költeményei vagy József Attila Hazám-ja.[2]  Egy beszélgetésben Nagy Gáspár megemlíti, hogy eredetileg triptichonban gondolkodott: „két hosszabb versemben, melyek a zene és képzőművészet, tehát a testvérmúzsák ölelésében is ihletődtek, nagyjából elmondtam, hogy miféle megrendültséggel és büszkeséggel nézek vissza egy ezredévre. Ha sikerül, még ezen nyáron a harmadik rész is elkészül, ez lenne majd az én első számvetésem, együtt a három pedig a millenniumi triptichonom, ha tetszik: »verses szárnyasoltárom« az Úristen színe előtt.”[3] – a harmadik darab azonban nem készült el, s az említett interjú kivételével a költő sehol nem tesz említést egy róla, így nem sejthetjük, milyen költői vízió teljesedhetett volna ki. A csonka triptichon két darabja 2003-ban, az Ezredváltó, sűrű évek című kötetben, összetartozásukat megerősítve, egymás mellett, hangsúlyos helyen, a kötet tengelyében jelent meg.

Mindkét vers a magyar nemzet emelkedő szakaszának felemelően szép pillanatát állítja fókuszba, az államiság születésének és a kereszténységnek a találkozását. Nagy Gáspár organikusan alakuló költészete a kezdetektől szoros kapcsolatban áll a kereszténységgel és a katolikus hittel. Eleinte e hagyomány szakrális, liturgikus jelképeinek, szimbólumainak versbe emelésével, majd pedig a transzcendens istenhitre való rátalálás kegyelemével. Azonban a költő tradícióra épülő, személyes élményként, mélyen megélt katolikus hite nem csupán egyszemélyes tudatforma számára, mert világképe szerint a személyes hit történelmileg is megerősítést nyert, hiszen e hitben fogant az államalapítás, az országépítés, a kereszténységhez való elköteleződés pedig egybeforrt a nemzet méltóságteljes felemelkedésével.

Ennek felismerésében Nagy Gáspár számára meghatározó szerepet játszott iskolája, a 996-ban, Magyarországon elsőként alapított pannonhalmi bencés gimnázium. „Nekem a magyar történelmet jelenti az altemplom építését elkezdő Géza fejedelemtől, az apátságot megalapító Szent Istvántól, az ott ifjúként megforduló Imre hercegtől – máig. Ha van történelmi szemléletem – a néma kövekből is a kereszténység, a magyar szellem és kultúra sugárzását kihalló és megtartását fontosnak vélő hajlamom – azt ott kaptam.”[4] „[…] mondtam már bárkának is, amely a magyarság szerencséjére – immár 1000 esztendeje! – fennakadt ezen a szilárd löszhalmon, hogy Kelet és Nyugat határán kultúrát, lelkiséget menekítsen és közvetítsen. Igen: Iskola a határon/hegyen! … Itt lehettem én is »puer scholasticus«, ahogy írta volt az első magyarhoni író, Pannonhalmi Boldog Mór (1050-ben), kinek kézjegye ott szerepel a Tihanyi Alapítólevélen.”[5] Pannonhalmi bencés diákként Nagy Gáspár gyakran ministrált az Árpád-kori altemplomban, és kirándult Bakonybélbe, ahol, a krónikák szerint, több évig remetéskedett és imádkozott Gellért püspök a térítések után még sokáig pogánykodó magyarokért, utóbb pedig a költő visszatérő vendége a Tihanyi apátságnak. [6] Pannonhalma, Tihany, a Bakony, Veszprém (kolostorát Gizella királyné alapította) – a földrajzi, valóságos tájhazába palimpszesztként belevésődik az államalapítás, az iskolaalapítás, a kereszténység fölvétele, a legrégebbi, eredeti formájában fennmaradt magyarországi oklevél, mely első magyar írásos nyelvemlékünket is őrzi. „Ezek a diákkori élmények is segítettek abban, hogy Szokolay Sándor szimfonikus oratóriumához, a Symphonia Ungarorum-hoz verses hátteret adjak.”[7]

*

Ismert, hogy a millenniumi ünnepségsorozat 2000. január 3-án a Magyar állami Operaházban Szokolay Sándor Symphonia Ungarorum című szimfóniájának az ősbemutatójával vette kezdetét, a zenemű szövegkönyvének megírására Szokolay Nagy Gáspárt kérte fel. […] „megragadta őt az, hogy művészete [Szokolayt idézve] »minden összetevője, belső és külső világának teljes egyensúlya HARMONIKUS RENDBEN ÉL! Erre a ’rendre’ lenne szüksége egész rendezhetetlen világunknak.« … Mindamellett rokonszenves volt számára az a vakmerőség, amellyel Nagy Gáspár mindenkor élesre állította verseit”[8] –, írja Görömbei András, utalva a költő 1984-ben az Új Forrásban, illetve a ’86-ban a Tiszatájban megjelent, rendszerváltó verseire.

„A mű alcíme szerint Szent István és Szent Gellért emlékezete, ám „tágabban és jelzésszerűen az egész magyar történelem ezredéve benne foglaltatik: győztes és vesztes csatákkal, árulásokkal, elbukott szent forradalmainkkal, letiport szabadságharcainkkal, országcsonkítással, ilyen-olyan diktatúrákkal, de a mégis vagyunk méltó büszkeségével is, melynek az origójában a kereszténységet fölvevő és védelmező Szent István király és legfőbb munkatársa, Szent Gellért áll.”[9]

A vers latin címe azonnal tág kulturális és szakrális térbe helyezi a költeményt, a Symphonia Ungarorum kifejezés ugyanis az első írott emléke a magyar zenetörténetnek. A fogalom a 15. században latin nyelven lejegyzett Gellért legendában jelent meg. „Történt pedig egyszer, hogy valakinek védelmére a királyhoz igyekezett; annak a vidéknek egy erdős részén, mely disznók legeltetésére szolgált, volt egy tanya, és ebben délidőben megszállott. Itt éjféltájt malomkövek zaját hallja, amit egyébként még nem tapasztalt. Csodálkozott, hogy mi lehet ez. Majd az asszony, aki a malmot hajtotta, énekelni kezdett. Csodálkozva szólott erre a püspök Walterhoz. ’Hallod-e, Walter, a magyarok szimfóniáját, miképpen hangzik?’ És mindketten nevettek az éneken. Minthogy pedig a malmot egy asszony hajtotta kezével, az ének magasabbra szállt, a püspök pedig eközben ágyában feküdt, még egyszer így szólt még mindig mosolyogva: ’Magyarázd meg nekem, Walter, miféle dallamú éneklés ez, amely lejtésével arra késztet, hogy az olvasást abbahagyjam?’ Amaz pedig ezt mondta: ’Nótának dallama ez! Az asszony, aki énekel, ennek a gazdának a szolgálója, akinél szállást kaptunk. Urának búzáját őrli ilyenkor, mikor a vidéken másféle malom éppen nem található’” Nevettek, azaz örvendeztek a számukra ismeretlen, de a magyarság lelkületét pontosan leképező pentaton dallam hallatán.

A Symphonia Ungarorum is, és a Hullámzó vizeken kereszt költemény is tizenkét részes kompozíció. A 12-es számot a régi kultúrák a teljesség számának tekintették, az asztrológia 12 jegyet határoz meg, 12 az alapja időszámításunknak, Izrael népe 12 törzsből áll, az apostolok is 12-en voltak, 12-szer 12 embert választottak arra, hogy jelen legyenek a Bárány imádásánál. A 12 részes teljesség azonban a Symphonia Ungarorum költeményben 12 különböző versformából áll (a szabad verstől az ősi magyar tagoló ritmusig, dalig), ez a szaggatottság, mozaikosság, kollázsszerűség azonban éppen arra lesz alkalmas, hogy hatalmas történelmi időket kapcsoljon össze a népvándorlástól, honfoglalástól a magyar nép viharos megpróbáltatásain át a megmaradás ethoszának megfogalmazásáig.

A költemény a lineáris történet felidézése mellett többrétegűen strukturált, és kontrapunktosan szerkesztett.

A Symphonia első tétele a vándorló magyarság zaklatott hazakeresése, létküzdelme – a nyers természet és a tárgyi világ szétszórt alapszavainak gyorsuló ritmusú egymásba kapcsolódása érzékelteti a hányattatást: „Puszták – kövek … / zablák – nyilak”, hogy végül a „tüzek – kezek” szópár az otthonra találás megnyugvását jelezze. A ’kezek’ azonban már átvezet a vers legerősebb, a költemény egészén átívelő szimbólumaihoz, a hídhoz és az oltalmazó, imádkozó kézhez: „ott az a kéz / az az egyedüli / mely imára hajlik // mintha szép aranyló hídon / kelne át egy nép / mire meghajnallik…”; „összekulcsolt kezek hídján / érkeztünk szívedhez István”.

A következő részek az államalapítást, országépítést, a kereszténység fölvételét, és a rá következő „testvér testvér ellen” törő belháborúkat idézik fel zaklatott, dinamikus ellentétekkel. A pusztulás szélére sodródott nemzet csak a végveszélyben ismeri fel a kereszténység megtartó erejét. A vers erőteljes szimbóluma ezért Nagy Konstantin ismert víziójával párhuzamot von Európa és a magyar államiság születése és megszilárdulása között: „győzni fog e jelben”. A költemény legfontosabb üzenete a 7. tételben, az aranymetszés pontján[10], fogalmazódik meg: „De megállt és megmaradt / villám-dárdákkal átvert ég alatt.” –, mely még három tételben, mindannyiszor történelmünk válságos helyzeteire (tatárjárás, hódoltság kora) adott válaszként megismétlődik. A költői tanúsítás szerint a nemzet végveszélyeiben mindig megjelent a sziklaszilárd keresztényi érték és erő, értéktanúsítása, s velük egyenértékűen a magyar nyelv nemzetmegtartó ereje és a magyar nyelven formálódott Ige. A vers záró szakasza meghitt felmagasztalása és jelenkori megerősítése e szakrális örökségnek.

Tekintettel arra, hogy a vers zenei előadás szövegkönyvének készült, az előadhatóság kritériumát szem előtt tartva, stilisztikailag, grammatikailag a költőnek bizonyos egyszerűsítésre kellett törekednie. A költemény ezért egyszerűbb rímszerkezetekkel és alakzatokkal él, ismétlésekkel, ellentétekkel, halmozásokkal, a gazdagon strukturált képek, trópusok helyett pedig jelszerű metaforák, szimbólumok növelik meg a vers jelentés-kisugárzó erejét (kéz, híd, villám-dárdák, hódítók hordája, két fene pogány), de az alapszavak és jelek, szimbólumok gyors vágása dinamikusan hullámzó ritmusa balladai tömörségű sűrítést képez. Az egyszerűnek ható textust azonban jelentéstöbbszöröző erővel szövik át a – posztmodern eszköztárából jól ismert – pazar intertextusok, allúziók: hodu utu rea (a Tihanyi apátság alapító oklevelében a legelső szórvány nyelvemlékünk); „malom áriája” (Gellért legenda); „ora et labora” (bencés jelmondat); „Nemzet habarcsához / kérik a véremet” (Kőműves Kelemen balladája); „két fene pogány közt” (kuruckori költészet); „szirt a habok közt” (Arany János: Rendületlenül) „ködszürke bádog-boltozat alatt” (Tollas Tibor: Bebádogoztak minden ablakot).  A vendégszövegek, intertextusok, allúziók nemcsak tág szellemi horizontot képeznek a történelmi múlt köré, de ezekbe a vendégszövegekbe rejti a költő mély azonosulását és személyes vallomását is: a válságos történelmi időkben a neves és névtelen magyar költők sorsközösséget vállalva a nemzettel, cselekvő erővel mindig megfogalmazták, kiénekelték a megmaradás hitét és reményét.

*

A Symphonia Ungarorum párverse a Hullámzó vizeken kereszt című vallomásos történelmi tabló. A nagykompozíciót az ajánlás szerint König Róbert 12 részes linómetszet-sorozata ihlette. Vers és grafikasorozat szinte egy időben, 1999-ben Tihanyban, a Magyar Képzőművészeti Egyetem nyári táborában készült. 2000-ben Nagy Gáspár versét és König metszet-sorozatát közös mappában, 50 számozott példányban a szentendrei Vincze Papírmerítő Műhely is kiadta, utóbb pedig több közös kiállításon kerültek bemutatásra.

Alkalmi vers tehát a Hullámzó vizeken kereszt is. A rajzok inspirálták a költőt, főbb motívumaik, értéktanúsításuk közeli, de eltérő tónusú a megoldásuk. König Róbert „düreri mélységű” (Szakolczay), heroikus küzdelmet megjelenítő sorozata „a drámának egy olyan szenvedésfokozatát képes megjeleníteni, amelynek történései (az azokra való utalás) Krisztus kereszt-halálát éppúgy fölelevenítik, mint a fény fölszabdalásával a táj golgotai sötétséggel vívott harcát.”[11] Nagy Gáspár verse viszont bensőségesebb, meghittebb, személyesebb: a gyötrelmes létharc helyett a nemzet és a kereszt szépséges összefonódásának a költői víziója.

A Symphonia Ungarorum szaggatottságával, kollázsszerűségével szemben a Hullámzó vizeken kereszt az üzenet és a versforma teljes harmóniája. A költemény hangütése, textusa egytónusú, tizenhat soros strófái (két rövid szegmentum kivételével) régi magyar ütemhangsúlyos, változó metszésű nyolcasokból épülnek, a biblikus szimbólumok hangsúlyozása pedig fölerősíti a vers szakrális-archaikus atmoszféráját. A vers címe itt is erős szimbólum: „A hajó az egyház jelképe, ősidők óta. A kereszt pedig az egyházatyák írásaiban, képi világában a hajónak az árboca. »Hullámzó vizeken kereszt…« És bármennyire is viharos a víz, annak a szavára, aki az út, az igazság és az élet, annak a szavára eláll a szél, kisimul a víz, és nagy csendesség támad.”[12] 

A változó narrációjú versben a legendákat (Szent Imre herceg találkozása Boldog Mórral, a korona fölajánlása Szűz Máriának), a régi és a történelmi múltat (Pannonhalma alapítása, belviszályok, háborúk, diktatúrák) pompázatos költői látványok és invenciózus látomások lágyan hullámzó ritmusban idézik fel, melyeket a jelenkori költő meditációja foglal keretbe a mindig jelenlévő oltalmazó kereszt alatt. A vers utal történelmünk viharos századaira is, de a fókuszban az államalapítás szakralitása, illetve a győzedelmes király és a gyötrődő Szent István emberi alakja áll.

A költő bevezető tűnődését gyönyörű látomásos kép követi, a kompozíció egyik legtökéletesebb tizenhat soros szakasza:

 

Reggel van mint ezer éve
királyi kos vízhez ballag
vadszeder közt ér a fényre
talpát befonja a harmat
krisztustövis érintené
Ura föntről koronázná
szeme forog a Nap felé
nem vagyok még olyan bárány
ki a háromságot érti
kortyolom vizét tengernek
pannon tónak a legszélin
mit mondanak tengerszemnek
arra lovagló királyok
pogány harcokból győztesen
s könnyeik tavába látok
csak az Isten megsegítsen!

 

Csupa szépség, finomság, fény és ragyogás! A honfoglaló magyarokat még pogány királyi bárány várja, de már kiválasztott, az égi üzenet hordozója, – a Jelenések könyvének Báránya a kora kereszténység ismert ikonja –, szakrálisba átfordult jelentése a következő szakaszban világosodik meg: „bizony a Pásztor állhat itt / ki érettem is halni megy.” Nem testvérharcban, hanem szakrális rítusban, a krisztusi megváltás beteljesülésének felismerésében veszi föl a kereszténységet a nemzet.

A költemény sugallatos történelemidézése szerint az országot a „tatár török s más hadurak” okozta pusztulás széléről mindannyiszor Jézus Krisztus keresztje, az erős keresztényi hit, s a szent királyok erőt adó példája mentette meg. A 8. tételben fogalmazódik meg a vers legfontosabb – és Nagy Gáspár egész költészetének, sokféle formában megfogalmazott – alapüzenete: „mert ameddig egy harang szól / és a tájban áll kőkereszt / Isten addig ott araszol / ladikodban s veled evez.” A költemény utolsó négy tétele látomásos költői értelmezés, megrendült értéktanúsítás: világunk valamennyi szeglete, a csillagos égtől a vizek mélységéig a transzcendens Isten és Mária, a magyarok nagyasszonya oltalma alatt áll, ezt a kegyelmet pedig csak hála illetheti. Az énekmondó végül föloldódik, elszemélytelenül az énekben, a gótika templomépítőinek névtelenséget parancsoló belsővé tett törvénye szerint: a közös sors megélt élménye semmiféle disszonanciának nem hagy rést, az ország szent királya, a haza hű vitézei űzöttségükben is gyönyörűek, megmaradásra, méltóságra serkentők.

A némiképp Csanádi Imre Írott képek ciklusára emlékeztető Hullámzó vizeken kereszt nagykompozíció az egyszerű dal kecsességével, játékosságával és a krónikás énekek, zsoltárok, imádságok archaizálásával a régiesség hangulatát újrateremtve teszik a múlt értékeit meghitten személyessé. Az archaizáló ragrímek (’választottál-sírtál’, ’szülője-megőrzője’) az asszonáncok (’alkalom-hírhalom’), a figura etymologcák (’sírva sírtál’, ’halként hallgató halakból’), a kalevalás allúziók (’szakállam mint a szakállad’,  ’szemeim mint a szemeid’), a koridéző, hangulatfestő szavak, máskor a Weöres Sándor-i mesteri könnyedségű rímek, illetve a versszöveg belső ritmusának elegáns gördülékenysége, a ciklus erős zeneisége hoz létre rendkívül koherens szöveg-artisztikumot, maradandó költői művet.

*

A Symphonia Ungarorum és Hullámzó vizeken kereszt kivételes párdarabja Nagy Gáspár költészetének: nagy ívű költői összegzése költői világképének, mely szerint a nemzet csak a kereszténység és a keresztényi hit által maradhatott és maradhat fenn. Nagy Gáspár soha nem átértelmezni akarta a nemzeti múltat, verseiben mindenkor a történelmi folyamat ünnepi, szakrális jelentőségére mutatott rá. A költő értéktanúsító viszonyulása a maga korában különösen szemben állt a posztmodern kor értékrelativizmusával, amely gyakorta cinikusan kétségbe vonta a múlt valós értékeit, s szemben azzal a félmúlttal, amelyik ideologikusan és intézményesen utasította el az önértékére büszke múlt tudatot. A veszedelmes múltfelejtés ellen úgy tiltakozik, hogy fölerősíti a múltra való emlékezést, személyes emlékezetébe emeli és a nagyszerű múltban való otthonosság örömét fogalmazza meg. Mert, költői világképe szerint, bennünk él múltunk, történelmi, irodalmi, nyelvi örökségünk, sorsunk tudása, s e tudás birtoklása adhatja meg nekünk a világban való otthonosság békéjét és nyugalmát.

A nemzeti történelem felemelő pillanatainak a versbe hívása a Nagy Gáspár-lírában azért is lehet meggyőző, mert a költő viszonya hangsúlyozottan artisztikus. De ez az artisztikum mindig morális döntésen, fundamentumon nyugszik, a költőnek pedig nem feladata, hanem erkölcsi kötelessége a közösségi ethosz feltétel nélküli vállalása. „A kimondás volt a megmaradás záloga, a szó, az ige a lélek bátorítását meghosszabbító (hogy biblikusabban szóljak) ama jó orvos keze, kötöző géze sebeinkre, amely a szívet is rendbe tette… Amióta csak [az] első magyar versnek nevezett imában a húr megpendült bennünk, tehát az Ómagyar Mária-siralom óta. De nyilván előbb is, amikor már az öröm és fájdalom óráit szavakba, dúdoló énekbe foglalják az első igricek, sámánok, papok, a nyugati gyepükig előmerészkedő magyari törzsek kiszemelt fiaiként a felelős közösség, a nemzet születésének ködbe vesző hajnalán. […] És aztán az ország elvesztése, a törökdúlás után: a lehetetlenből menti költők sora – Balassitól, Zrínyitől prédikátorokon és végvári lantosokon át a nyelvet és a reményt”.[13]