Esszék, tanulmányok

 

 Romsics_Ign__c_-_eredeti__2_.jpg

 

Romsics Ignác

 

A kiegyezés megítélése

az 1919 és 1945 közötti

magyar historiográfiában

 

Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés megítélése a kortársakat és az utókort egyaránt megosztotta. A kiegyezés hívei és támogatói, mindenekelőtt Deák Ferenc, úgy gondolták, hogy az Oszmán Birodalom balkáni térvesztése és az irredenta célokat követő új államok kialakulása a birodalom déli határai mentén, valamint az Oroszország által szított és támogatott pánszláv törekvések a soknemzetiségű magyar állam függetlenségére és területi integritására olyan súlyos veszélyeket jelentek, hogy válságos helyzetekben egyedül nem tudja megvédeni magát. Ezért ki kell békülnie és meg kell találnia a modus vivendit a Habsburgokkal, akiknek a birodalma kellő védelmet nyújthat a külső és a belső veszélyekkel szemben. Az ellentábor szószólói, mindenekelőtt az emigráns Kossuth Lajos ezzel szemben végzetes és katasztrófa felé vivő lépésnek tartották a kiegyezést. Ők úgy gondolták, hogy a Habsburg Császárság egy olyan „magát túlélt s felbomlásnak indult anachronizmus”, amely az erősödő nacionalizmusok logikája következtében elkerülhetetlenül halálra van ítélve, s ha összekötjük a sorsunkat vele, akkor a „romok súlya Magyarországot is eltemeti”. A teendő ezért nem a Béccsel való megegyezés, hanem a magyarországi nemzetiségi lakosság demokratikus és kollektív nemzeti jogokban való részesítése, valamint az összefogás Romániával, Szerbiával és Horvátországgal egy dunai konföderáció keretében.[1]

A nemzeti katasztrófák mindig és mindenhol együtt járnak a történtek értelmezésének és ehhez kapcsolódva a nemzeti múlt újragondolásának társadalmi igényével. A 18. század végén és a 19. század elején így volt ez Lengyelországban, így van ma Oroszországban és Szerbiában, és az I. világháború végén így volt Magyarországon is. Az Osztrák–Magyar Monarchia 1918-as felbomlása és különösen a történelmi Magyarország 1920-as feldarabolása valamilyen szinten minden gondolkodó főt számvetésre késztetett. A katasztrófára magyarázatot keresők egy része megelégedett a közvetlen okok – a háború elvesztése, a polgárháborús belső állapotok és a nagyhatalmi érdekek – bűnbakképzéssel egybekötött felsorakoztatásával. Mások viszont visszanyúltak a magyar történelembe, és az elmúlt évtizedek, sőt évszázadok mulasztásainak és/vagy téves döntéseinek a következményeként értelmezték a békeszerződés területi előírásait. Azoknak, akik ezt tették, így vagy úgy a kiegyezésről, illetve annak megalkotóiról és ellenzőiről is véleményt kellett formálniuk. Ebben az egész két világháború közötti korszakban formálódó történetpolitikai diskurzusban lényegében a kortársi viták argumentumai fogalmazódtak újra, kiegészülve a dualizmus félévszázadának tapasztalatával és a tragikus végkifejlet sokkjával.

A történelmi értelmezések alaphangját Szekfű Gyulának, a korszak vezető konzervatív történészének bestsellerré vált történetpolitikai esszéje, az először 1920-ban megjelent Három nemzedék adta meg. Az 1820 és 1920 közötti száz esztendő, vagyis az egymást követő három utolsó nemzedék történetét a korszak vezető historikusa olyan hanyatlástörténetként interpretálta, amelyet a külföldi eszmék, mindenekelőtt a liberalizmus kritikátlan átvétele és követése, valamint az „érzelmi politizálásnak” nevezett nemzeti demagógia és közjogi „kuruckodás” idézett elő. Ezek a hibák vezettek az utolsó száz esztendő első nagy „katasztrófájához”: az 1848-49-es forradalom és szabadságharc által előidézett „példátlanul nagy nemzeti összeomláshoz”. Ez a tapasztalat indította az első nemzedék legjobbjait, mindenekelőtt Deák Ferencet a kiegyezés megkötésére, amely „négyszáz éves közjogi történetünknek a tetőpontja. Ausztriával történt egybeházasításunk óta állami függetlenségünk soha nem volt oly reális és biztos, mint a kiegyezési törvény folytán. Deák bölcs méltányossága jobban biztosítá azt, mint győzelmes szabadságharcaink, Bocskay és Bethlen támadásai. […] A kiegyezés a lehető legnagyobb mértékben biztosítá függetlenségünket. Sokkal inkább, mint 48.” Az újabb nagy katasztrófa – Kossuth prognózisától eltérően – nem is ezért, hanem azért következett be, mert a kiegyezés által megteremtett békés fejlődés lehetőségét a harmadik nemzedék nem használta ki. Erőiket ismét a meddő közjogi politizálás kötötte le, miközben egyre nagyobb teret nyert a külföldi eszmék átvételére különösen hajlamos és a magyarsághoz csak felületesen asszimilálódott zsidóság, és erősödtek a nemzetiségi elitek elkülönülési törekvései. Ezek együttesen vezettek az 1919-es kommünhöz, a magyar történelem egyik legnagyobb mélypontjához és a történeti magyar állam ezt követő felbomlásához.[2]

A dualista korszak egyoldalúan negatív értékelése nemcsak Szekfűt, hanem számos kortársát is jellemezte. Néhány nappal a kommün bukása után, 1919. augusztus 11-én Móricz Zsigmond, a 20. század talán legnagyobb és ideológiai szempontból plebejus-demokrata érzelmű prózaírója például naplójába jegyezte: „Magyarország rabszolgaállam 1526 óta, Ausztria gyarmata. 1867 óta a miniszterek soha nemzeti célt nem találtak, a Tiszák csak a lavírozás politikáját folytatták. Mindenáron kényszerű nyugalmat akartak fenntartani. Annyira meg voltak győződve Ausztria örök uralmáról, hogy egy hamis, hazug önállóság narkózisába fullasztottak mindent. Semmi nemzetépítő munkát nem végeztek: nem teremtettek egy új magyar népoktatást, új magyar földmívelést, magyar ipart, magyar kereskedelmet. Konzerválni akarták a régi állapotokat, a régi, becsületes, vallásos, erkölcsös magyarságot. Hazug politikával, hazug irodalommal, hazug társadalmi szólásokkal misztifikálták az életet, s nem vették észre a folyamatát, csak azt az eredményt, hogy a magyar paraszt magára maradt, önző uzsorás lett, a magyar kisiparos szétzüllött, elmúlt, a magyar gyári munkás nemzetietlen socialista, a magyar kereskedelem kizárólag zsidó seft. Sehol, sehol nemzeti cél.”[3]

Ugyanez a reménytelenséget árasztó, végletesen pesszimista és hangsúlyosan etnicista hangütés jellemzi Szabó Dezsőnek, a népi mozgalom eszmei előkészítőjének 1919 nyarán megjelent irányregényét, Az elsodort falut. A dualizmuskori Magyarországon Szabó szerint is „tudatlan, vak, itt felejtett tántorgó lelkek itták a halált. […] Szerbnek, oláhnak, tótnak, szásznak, zsidónak lenni vallás, melynek fanatizmusa égő tettekbe kergeti hívőjét, hogy mint egy dogma parancsát, végezze feladat-életét vére egyházáért. A magyar egy régi buta, eunuk-sovinizmusba süppedve, vagy meggajdulva egy buta kozmopolitizmus meg nem emésztett zagyvalékától, képtelen a tettre, a célra. Tótnak, oláhnak, zsidónak, az új, széles, világölelő ragyogó elvek is új fegyverek, melyekkel kiverekszi helyét a történelem asztalánál. A magyarnak ez is ernyedés, feloldás, visszahulló kar.”  Különösen igaz ez Budapestre, a nagyra nőtt és a magyar őserőt jelentő vidéktől elszakadt mondén fővárosra. „Ha megfacsarnák minden kövét, magyar vér, magyar izzadás, magyar fájdalom csordulna ki belőle, s a rajta nőtt életben idegen élvez, idegen nyelv, idegen kultúra uralkodik” – írta.[4]

Móricz, Szabó és általában a népi mozgalom dualizmus-kritikája persze nem azonosítható teljes mértékben Szekfűével. Míg utóbbi csak magát a dualista korszakot bírálta, s az annak kereteit kijelölő kiegyezést magasztalta, előbbiek magát a kiegyezést is súlyos kritikával illették. Az 1920-as és 30-as évekbeli publicisztikai írásaiban Szabó Dezső 1867-et – Kossuth és a korabeli függetlenségi tábor érvelését felújítva – többször olyan „végzetes évnek”, illetve „halál-évnek” nevezte, amellyel „lekötötték a magyarságot a vele hasonló sorsú, hasonló végzetű kis népek szabadságakarata, önálló fejlődése ellen annak a germán túlsúlynak a biztosítására, mely rá nézve ép oly halálos fenyegetést jelentett, mint e kis népek számára. Holott minden magyar életérdek azt diktálta, hogy e kis népekkel keressünk megegyezést s a történelmi szolidaritás megváltó útjait.” A kiegyezés tette lehetővé, hogy „idegen nemzetek építettek jövőt a magyarság testén”, miközben a politika szolgálóleányaivá züllött történetírók tollán „Deák Ferenc magyar csizmás Jézus Krisztussá ódáztatott, s a kiegyezés és a dinasztia a magyar megváltás egyetlen elképzelhető útjává”.[5] Ugyanez a szemlélet jellemezte a népi mozgalom más alkotóinak, így például Féja Gézának, Kodolányi Jánosnak, a kiegyezést „ellenforradalomnak” nevező Veres Péternek és különösen Németh Lászlónak, a „harmadik út” leginvenciózusabb és leghatásosabb ideológusának a megközelítéseit. Kisebbségben című 1939-es és Szekfű Gyula című 1941-es írásában Németh egészen a 18. századig vezette vissza a Szekfű által már diagnosztizált „hanyatlást”. A „baj” tehát szerinte „nem hatvanhéttel kezdődött”; a magyar szellem és a magyar világ közötti szerves kapcsolat már korábban, legkésőbb a nyelvújítás korában, vagyis a 18. és a 19. század fordulóján megbomlott. Ám kétségtelen, hogy a kiegyezés, a magyar történelemnek ez a „legvégzetesebb szerződése” nem javított, hanem rontott a helyzeten. 1849 bukás volt, ám „erkölcsileg s végül materiálisan is kamatozó bukás”. 1867 viszont olyan „erkölcsi csapda, amelyből nem nyílt szabadulás”. Ezzel a szerződéssel – fogalmazta újra ő is Kossuth tézisét – a magyarság egy haldoklóhoz kötötte a jövőjét, miközben azt hazudta magának, hogy egy új ezredév alapjait vetette meg. Kétségtelen, hogy a nemzetiségekkel való megegyezés is, amit Kossuth javasolt, „hozhatott volna csalódásokat”, ám bizonyos, hogy „még egy országfelosztás után is más erkölcsi kondíciókban” kezdhetett volna új életet a magyarság. S a fő felelős mindezért Deák Ferenc, akinek nem lett volna szabad letérnie az 1861-es, még „leghatározottabban negyvennyolcas” alapról, hanem a „reálunió” helyett ki kellett volna tartania a perszonálunió mellett. Deák mentségére mindössze az szolgál, hogy sokan szorították a megalkuvás irányába: mindazok, akik „megelégelték a félreállítást, az eladósodást, a terhes gyakorlati pályákat”, s akiknek „egy telt tőgyű államra volt szükségük, amely minden éhes szájba lógat csecset”.[6]

A két háború közötti kiegyezés-diskurzus sajátos vonulatát képezték azok a történészek és történetpolitikusok, akik 48 és 67, illetve Kossuth és Deák emlékezetének az összebékítésére törekedtek. Közéjük tartozott a liberális Balla Antal, aki nem habozott beismerni, hogy Kossuth jóslatait sajnos igazolta a történelem. Kossuth igazságai mégis olyan igazságok, mint a fizikai törvények, amelyek „csak légüres térben érvényesek”. Az adott helyzetben ezért nem ő, hanem Deák cselekedett „helyesen”. A „kiegyezési mű” nem volt tökéletes, de a 16. század óta, amikor sorsunk összeköttetett a Habsburgokéval, minden kényszerű megalkuvásunk közül ez volt a „legszerencsésebb”.[7]

A függetlenségi és népi tábor exponensei közül Bajcsy-Zsilinszky Endre vallott hasonló nézeteket. 1941-es történetpolitikai eszmefuttatásában 48 és 67 különbségét ő a „kurucos maximalizmus” és a „labanc minimalizmus” dichotómiájaként értelmezte. Deák Ferenc – írta – „nem elvi kérdésekben, nem az Ausztriával való personális vagy reális unió dolgában, nem a negyvennyolcas törvények értelmezésében és értékelésében állott szemben Kossuthtal, hanem csak az erőviszonyok politikai mérlegelésében, vérmérsékletben, a nagy kockázattól húzódozó természetében és a Habsburgok trónfosztásának elítélésében. […] Egyetlen percig sem lehet kétséges, hogy Deák nem azért tért át 1865-ben egy nagy államférfiúi élet minden addigi megnyilatkozásával ellentétben a negyvennyolcas alkotmány és vele egy sokszázados történelmi múltú szigorú perszonális unió elvi alapjáról, mintha a reális uniót jobbnak vagy éppen egyetlen lehetséges megoldásnak gondolta volna a magyar nemzet és a magyar államiság számára, hanem mert a Világos után bekövetkezett abszolutizmus lassan felőrölte a passzív rezisztencia erőit, és mert nem remélte, hogy Ferenc Józsefet és a bécsi udvart – állandóbb érvénnyel – nagyobb engedményekre rá lehessen bírni. Maga Deák a kiegyezést elfogadtató 1867-es nagy beszédében azzal érvelt, hogy többet egyelőre nem sikerült elérni a nemzeti szuverenitásért vívott harcban. Tehát nyilvánvaló, hogy többet szeretett volna elérni. […] Tehát Deák igenis tovább akart haladni hatvanhétből kiindulva, negyvennyolc, azaz a perszonális unió felé”.[8]

A 48 és 67 összebékítésére való törekvések sajátos alesetét képviselte a kommunista Révai József, aki a Tanácsköztársaság 1919-es bukása óta Moszkvában élt. 1932-es terjedelmes tanulmányában (Marx és a magyar forradalom) Marx és Engels megjegyzéseit alapul véve a magyar kommunista mozgalom legfőbb ideológusaként Kossuth 1848-49-es „nemzeti radikalizmusát” olyan „túllengésnek” minősítette, amelynek hiányoztak a gazdasági-társadalmi alapjai. A Habsburgok és az arisztokrácia visszahúzó ereje és Kossuthék radikalizmusa között az elérhető „középarányos” célt véleménye szerint is a „középbirtokos nemesség és a burzsoázia blokkja” valósította meg 1867-ben. [9] Bár a későbbiekben egyre nagyobb hangsúlyt helyezett a dualista korszak társadalmi fejlődésének anomáliáira, mindenekelőtt a polgárosodás felemásságára és az egészségtelen földbirtokviszonyokra, azt a II. világháború végéig fenntartotta, hogy a kiegyezés – még ha a problémákra „antidemokratikus” válaszokat adott is – „történelmileg”, az „akkori viszonyok között elkerülhetetlen volt”. Mint a Kossuth Lajos személyének szentelt 1944-es írásában leszögezte: „Az 1848/49-es forradalom veresége, az 1858-as és 66-os válságok lezajlása után azokat a kérdéseket, melyeket alulról, a forradalmi-népi erőkkel nem lehetett megoldani, megoldották felülről, az abszolutizmus és a burzsoázia paktuma útján”. „A 67-es kiegyezés teremtette helyzetet, a dualista monarchiát, a nem teljesen független Magyarországot tudomásul lehetett venni, mint a demokráciáért való harc egyelőre adott keretét”. A bajok azzal kezdődtek, hogy a politikai elit nem így, hanem „mint örökre szóló állapotot”, a magyar nép és a nemzetiségek elnyomására „kitűnően alkalmas hatalmi helyzetet” vette tudomásul. Az 1918-as háborús katasztrófa így végül igazolta a 67-tel szembenálló Kossuthot, ám ezt a szembenállást a maga korában utópizmusnak kell tartanunk.[10] Ugyanebben és más írásaiban Révai többek között a birodalmi gondolattal való szakítás és a jövőbe mutató Duna-konföderációs elképzelése miatt is dicsérte Kossuthot. Ehhez azonban hozzátette: Kossuth terve nem egyszerűen utópia volt, hanem a maga korában a „társadalmi haladás szempontjából reakciós szerepet töltött volna be”. Megvalósulása ugyanis Ausztria „szétporlasztásával” és a cári Oroszország behatolásának megkönnyítésével járt volna együtt.[11]

Révainál kritikusabban és egysíkúan értékelte a kiegyezést a hazai kommunista mozgalom fiatal történetpolitikusa: Mód Aladár. 1943-as könyvében, melyben 1514-től 1940-ig tekintette át a magyar történelmet, lényegében mindenben Kossuthnak adott igazat, akinek a kiegyezés útjára lépő politikusokhoz intézett pesszimista jóslatai „félévszázaddal később végzetesen beteljesedtek”. S bár az 1867 utáni évek konjunktúrát hoztak az „opponálásba belefáradt” magyar birtokos osztályra, „a közös vámterület további fenntartása és a tényleges gazdasági önállóságról való lemondás […] az ország egészének gazdasági fejlődésére nézve igen súlyos következményekkel járt”. A kibontakozó kapitalizmussal szemben különösen a „dezorganizált falu”, a „szétforgácsolt parasztság” bizonyult képtelennek a védekezésre.[12]

Nem meglepő, inkább természetes, hogy a kiegyezés és a kiegyezést követő félévszázad legpozitívabb értékelései a Horthy-korszak antiszemitizmusa által sújtott liberális polgárság köreiben fogalmazódtak meg. Ignotus Hugó, a Nyugat egykori szerkesztője 1936-ban kifejezetten „aranykorként” mutatta be az 1867 utáni félévszázadot. Deák Ferenc – írta – nem „hatvenhetes”, hanem egész egyszerűen olyan „magyar volt, aki 1867-ben az akkori lehetséges legjobb elhelyezkedéssel biztosította nemzete életét”. Bár Tisza Kálmán rendszere kétségkívül eltérést jelentett attól, amit Deák Ferenc igen átgondoltan és bölcsen elképzelt, még ez a „Deák halálával elkövetkezett felemás és egyoldalú liberalizmus is csodáit művelte a nemzetépítésnek – s ami híja ennek volt, nem a liberalizmus miatt volt, hanem liberalizmus híján”. De még így is: „A társadalmi s a gazdasági élet valóban szabad volt, a boldogulás lehetősége megnyílt mindenki számára.”[13]

Az Ignotuséhoz hasonló, esszenciális igazságok kategorikus kimondását általában kerülve ugyan, ám hasonlóképpen pozitív képet festett a dualista korszakról, s különösen magáról Deákról Gratz Gusztáv is hatalmas empirikus anyagot mozgató, 1934-ben megjelent kétkötetes politikatörténeti áttekintésében. „Deák Ferenc – olvashatjuk ebben – úgy áll az utókor előtt, mint aki nemzetének hagyományos függetlenségi és jogérzetét legtisztultabb – mintegy idealizált – alakban képviselte. Mintha azok a százados tapasztalatok, amelyekre a magyar nemzet visszatekintett, az ő személyében testet öltöttek volna. Ha az a korszak, amelyben működése lefolyt, nem állana olyan közel hozzánk, kísértésbe jöhetnénk, hogy alakját legendásnak tartsuk, a nép fantáziája szüleményének, amelyben a magyarság egész belső lényét és egy hosszú történelemből levont tanulságokat egyetlen személyre ruházta át, ebben az egy személyben úgyszólván szimbolizálva azokat.”[14]

Bár eszmei és politikai értelemben fényévnyi távolságra álltak egymástól, a liberálisokkal nagyban összecsengő módon értékelte a kiegyezést a professzionális történetíróból szélsőjobboldali propagandistává süllyedt Baráth Tibor is. A kiegyezéssel – írta 1941-es egyetemi tankönyvében – a magyarság olyan befolyáshoz jutott a Habsburg Birodalomban, amely minden szempontból biztosította számára „a nagyhatalmi állás és a nemzeti megerősödés” feltételeit, s a dualizmus korában, amelyet gazdasági, társadalmi és kulturális téren egyaránt a nagyarányú fejlődés időszakaként jellemzett, ez be is következett. Deák Ferenc és társai tehát, akik a reálunió koncepcióját kidolgozták, és Ferenc Józseffel elfogadtatták, „az adott viszonyok közt kétségtelenül a legjobb megoldást választották”[15]

Eltérően a két világháború közötti időszaktól, amikor párhuzamosan láthattak napvilágot egymással polemizáló értelmezések, az 1945 utáni évtizedeket a régi gyökerű függetlenségi szemlélet és a történelmi materializmus szempontjainak szimbiózisa jellemezte egy olyan szemlélet keretében, amelyet nemzeti kommunizmusnak nevezhetünk. Ez mindenben Kossuthnak adott igazat, aki a nemzeti múlt egyik legnagyobb héroszává magasztosult, míg Deák és társai hazaárulókká vagy enyhébb esetben elvtelen megalkuvókká stilizálódtak. 1956 után azonban fordult a kocka. A felkelést egyszerűen nem lehetett a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány keretein kívül értelmezni, amelynek a nimbusza ennek következtében megtépázódott. Ismét felértékelődtek viszont a meggyezésre hajló mindenkori „labanc” törekvések, illetve kompromisszumok, amelyek a Kádár-rendszer lényegéhez tartoztak. A kommunista múltszemlélet keretei között és azokhoz alkalmazkodva újrafogalmazódtak a régi 67-es, Deák-párt érvei. A két irányzatot két kiváló történész nevével fémjelezhetjük: Szabad Györgyével és Kosáry Domokoséval, akik több alkalommal vitatkoztak egymással, de megegyezni sohasem tudtak. Napjainkban tanítványaik „feleselnek” egymással, többnyire olyan nyelven, amelyet csak a beavatottak értenek.[16]



[1] Részletesebben Romsics Ignác: A múlt arcai. Történelem, emlékezet, politika. Budapest, 2015, Osiris Kiadó, 299–304.
[2] Szekfű Gyula: Három nemzedék, i.m. – Idézet a 198–199. oldalon.
[3] Móricz Zsigmond: Naplójegyzetek 1919. S.a.r. Cséve Anna. Budapest, 2006, Noran Kiadó Kft. 248–249.
[4] Szabó Dezső: Az elsodort falu. Harmadik kiadás. Budapest, év nélk., Genius, I. köt. 163. és III. köt. 215.
[5] Szabó Dezső: A végzet ellen. (1938). In: Szabó Dezső: Az egész látóhatár. II. köt. Budapest, [1939], Magyar Élet, 170. és uő: Az új magyar történetírás feladatai (1928) in: uő: Az egész látóhatár. III. köt. 10.
[6] Németh László: Kisebbségben (1939) és Szekfű Gyula (1941). In Németh László: Sorskérdések. Budapest, 1989, Magvető Kiadó, 439–440. és 544–545.
[7] Balla Antal: Magyarország története. Budapest, 1942, Singer és Wolfner, 237–238.
[8] Bajcsy-Zsilinszky Endre: Helyünk és sorsunk Európában. Budapest, 2008, Kairosz Kiadó, 20–21.
[9] Révai József: Marx és a magyar forradalom (1932). In: Révai József: Marxizmus, népiesség, magyarság. Második kiadás. Budapest, 1948, Szikra, 73–126. – Idézet a 124. oldalon.
[10] Révai József: Kossuth Lajos (1944). Uo. 129—162.
[11] Révai József: „Birodalom” és „hivatástudat” (1940). In: Révai József: Válogatott történelmi írások. I. köt. Budapest, 1966, Kossuth Könyvkiadó, 297–310.
[12] Mód Aladár: 400 év közdelem az önálló Magyarországért. Budapest, 1943. Bartsch Sándor: 139., 153. és 158.
[13] Ignotus Hugó: Deák Ferenc. In Mai magyarok régi magyarokról. Szerk. Fejtő Ferenc. Budapest, [1936] Szép Szó – Cserépfalvi, 187–203.
[14] Gratz Gusztáv: i.m. I. köt. 22.
[15] Baráth Tibor: Magyar történet. Kolozsvár, 1941, Ferenc József Tudományegyetem Történeti Intézete, 139–140.
[16] Lásd erre Romsics Ignác: i.m.: 304–325.

 

Megjelent a Bárka 2018/1-es számában.


Főoldal

2018. április 09.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Könyvhétzáró irodalmi délután BékéscsabánKincsek cserélnek gazdát az Országos Széchényi KönyvtárbanTöbb mint háromszáz új kötet jelenik meg a 89. Ünnepi KönyvhétreIII. Kolorádó Fesztivál
Ütőér
Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcáiMárton László tárcái
Versek
Csillag Tamás verseiBalázs K. Attila verseiTurczi István verseiBeck Tamás versei
Prózák
Abafáy-Deák-Csillag novellái Nagyanyám kalandjaiSoltész Béla novellái Haász János: Üzenet
Kritikák
Sötét jóslat„Az ember mindig cifrázza magát”Csodák, tálalva - Molnár Vilmos könyvéről Versküllők és verssávok héthatárán
Esszék, tanulmányok
Arany János emlékkönyvi verseirőlNagy Gáspár autoreflexív beszédmódjaÚjraragasztott borítékok nyomábanProfán feltámadás, avagy heroikus újrakezdés
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA