Romsics Ignác

 

A kiegyezés megítélése

az 1919 és 1945 közötti

magyar historiográfiában

 

Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés megítélése a kortársakat és az utókort egyaránt megosztotta. A kiegyezés hívei és támogatói, mindenekelőtt Deák Ferenc, úgy gondolták, hogy az Oszmán Birodalom balkáni térvesztése és az irredenta célokat követő új államok kialakulása a birodalom déli határai mentén, valamint az Oroszország által szított és támogatott pánszláv törekvések a soknemzetiségű magyar állam függetlenségére és területi integritására olyan súlyos veszélyeket jelentek, hogy válságos helyzetekben egyedül nem tudja megvédeni magát. Ezért ki kell békülnie és meg kell találnia a modus vivendit a Habsburgokkal, akiknek a birodalma kellő védelmet nyújthat a külső és a belső veszélyekkel szemben. Az ellentábor szószólói, mindenekelőtt az emigráns Kossuth Lajos ezzel szemben végzetes és katasztrófa felé vivő lépésnek tartották a kiegyezést. Ők úgy gondolták, hogy a Habsburg Császárság egy olyan „magát túlélt s felbomlásnak indult anachronizmus”, amely az erősödő nacionalizmusok logikája következtében elkerülhetetlenül halálra van ítélve, s ha összekötjük a sorsunkat vele, akkor a „romok súlya Magyarországot is eltemeti”. A teendő ezért nem a Béccsel való megegyezés, hanem a magyarországi nemzetiségi lakosság demokratikus és kollektív nemzeti jogokban való részesítése, valamint az összefogás Romániával, Szerbiával és Horvátországgal egy dunai konföderáció keretében.^[1]

A nemzeti katasztrófák mindig és mindenhol együtt járnak a történtek értelmezésének és ehhez kapcsolódva a nemzeti múlt újragondolásának társadalmi igényével. A 18. század végén és a 19. század elején így volt ez Lengyelországban, így van ma Oroszországban és Szerbiában, és az I. világháború végén így volt Magyarországon is. Az Osztrák–Magyar Monarchia 1918-as felbomlása és különösen a történelmi Magyarország 1920-as feldarabolása valamilyen szinten minden gondolkodó főt számvetésre késztetett. A katasztrófára magyarázatot keresők egy része megelégedett a közvetlen okok – a háború elvesztése, a polgárháborús belső állapotok és a nagyhatalmi érdekek – bűnbakképzéssel egybekötött felsorakoztatásával. Mások viszont visszanyúltak a magyar történelembe, és az elmúlt évtizedek, sőt évszázadok mulasztásainak és/vagy téves döntéseinek a következményeként értelmezték a békeszerződés területi előírásait. Azoknak, akik ezt tették, így vagy úgy a kiegyezésről, illetve annak megalkotóiról és ellenzőiről is véleményt kellett formálniuk. Ebben az egész két világháború közötti korszakban formálódó történetpolitikai diskurzusban lényegében a kortársi viták argumentumai fogalmazódtak újra, kiegészülve a dualizmus félévszázadának tapasztalatával és a tragikus végkifejlet sokkjával.

A történelmi értelmezések alaphangját Szekfű Gyulának, a korszak vezető konzervatív történészének bestsellerré vált történetpolitikai esszéje, az először 1920-ban megjelent Három nemzedék adta meg. Az 1820 és 1920 közötti száz esztendő, vagyis az egymást követő három utolsó nemzedék történetét a korszak vezető historikusa olyan hanyatlástörténetként interpretálta, amelyet a külföldi eszmék, mindenekelőtt a liberalizmus kritikátlan átvétele és követése, valamint az „érzelmi politizálásnak” nevezett nemzeti demagógia és közjogi „kuruckodás” idézett elő. Ezek a hibák vezettek az utolsó száz esztendő első nagy „katasztrófájához”: az 1848-49-es forradalom és szabadságharc által előidézett „példátlanul nagy nemzeti összeomláshoz”. Ez a tapasztalat indította az első nemzedék legjobbjait, mindenekelőtt Deák Ferencet a kiegyezés megkötésére, amely „négyszáz éves közjogi történetünknek a tetőpontja. Ausztriával történt egybeházasításunk óta állami függetlenségünk soha nem volt oly reális és biztos, mint a kiegyezési törvény folytán. Deák bölcs méltányossága jobban biztosítá azt, mint győzelmes szabadságharcaink, Bocskay és Bethlen támadásai. […] A kiegyezés a lehető legnagyobb mértékben biztosítá függetlenségünket. Sokkal inkább, mint 48.” Az újabb nagy katasztrófa – Kossuth prognózisától eltérően – nem is ezért, hanem azért következett be, mert a kiegyezés által megteremtett békés fejlődés lehetőségét a harmadik nemzedék nem használta ki. Erőiket ismét a meddő közjogi politizálás kötötte le, miközben egyre nagyobb teret nyert a külföldi eszmék átvételére különösen hajlamos és a magyarsághoz csak felületesen asszimilálódott zsidóság, és erősödtek a nemzetiségi elitek elkülönülési törekvései. Ezek együttesen vezettek az 1919-es kommünhöz, a magyar történelem egyik legnagyobb mélypontjához és a történeti magyar állam ezt követő felbomlásához.^[2]

A dualista korszak egyoldalúan negatív értékelése nemcsak Szekfűt, hanem számos kortársát is jellemezte. Néhány nappal a kommün bukása után, 1919. augusztus 11-én Móricz Zsigmond, a 20. század talán legnagyobb és ideológiai szempontból plebejus-demokrata érzelmű prózaírója például naplójába jegyezte: „Magyarország rabszolgaállam 1526 óta, Ausztria gyarmata. 1867 óta a miniszterek soha nemzeti célt nem találtak, a Tiszák csak a lavírozás politikáját folytatták. Mindenáron kényszerű nyugalmat akartak fenntartani. Annyira meg voltak győződve Ausztria örök uralmáról, hogy egy hamis, hazug önállóság narkózisába fullasztottak mindent. Semmi nemzetépítő munkát nem végeztek: nem teremtettek egy új magyar népoktatást, új magyar földmívelést, magyar ipart, magyar kereskedelmet. Konzerválni akarták a régi állapotokat, a régi, becsületes, vallásos, erkölcsös magyarságot. Hazug politikával, hazug irodalommal, hazug társadalmi szólásokkal misztifikálták az életet, s nem vették észre a folyamatát, csak azt az eredményt, hogy a magyar paraszt magára maradt, önző uzsorás lett, a magyar kisiparos szétzüllött, elmúlt, a magyar gyári munkás nemzetietlen socialista, a magyar kereskedelem kizárólag zsidó seft. Sehol, sehol nemzeti cél.”^[3]

Ugyanez a reménytelenséget árasztó, végletesen pesszimista és hangsúlyosan etnicista hangütés jellemzi Szabó Dezsőnek, a népi mozgalom eszmei előkészítőjének 1919 nyarán megjelent irányregényét, Az elsodort falut. A dualizmuskori Magyarországon Szabó szerint is „tudatlan, vak, itt felejtett tántorgó lelkek itták a halált. […] Szerbnek, oláhnak, tótnak, szásznak, zsidónak lenni vallás, melynek fanatizmusa égő tettekbe kergeti hívőjét, hogy mint egy dogma parancsát, végezze feladat-életét vére egyházáért. A magyar egy régi buta, eunuk-sovinizmusba süppedve, vagy meggajdulva egy buta kozmopolitizmus meg nem emésztett zagyvalékától, képtelen a tettre, a célra. Tótnak, oláhnak, zsidónak, az új, széles, világölelő ragyogó elvek is új fegyverek, melyekkel kiverekszi helyét a történelem asztalánál. A magyarnak ez is ernyedés, feloldás, visszahulló kar.”  Különösen igaz ez Budapestre, a nagyra nőtt és a magyar őserőt jelentő vidéktől elszakadt mondén fővárosra. „Ha megfacsarnák minden kövét, magyar vér, magyar izzadás, magyar fájdalom csordulna ki belőle, s a rajta nőtt életben idegen élvez, idegen nyelv, idegen kultúra uralkodik” – írta.^[4]

Móricz, Szabó és általában a népi mozgalom dualizmus-kritikája persze nem azonosítható teljes mértékben Szekfűével. Míg utóbbi csak magát a dualista korszakot bírálta, s az annak kereteit kijelölő kiegyezést magasztalta, előbbiek magát a kiegyezést is súlyos kritikával illették. Az 1920-as és 30-as évekbeli publicisztikai írásaiban Szabó Dezső 1867-et – Kossuth és a korabeli függetlenségi tábor érvelését felújítva – többször olyan „végzetes évnek”, illetve „halál-évnek” nevezte, amellyel „lekötötték a magyarságot a vele hasonló sorsú, hasonló végzetű kis népek szabadságakarata, önálló fejlődése ellen annak a germán túlsúlynak a biztosítására, mely rá nézve ép oly halálos fenyegetést jelentett, mint e kis népek számára. Holott minden magyar életérdek azt diktálta, hogy e kis népekkel keressünk megegyezést s a történelmi szolidaritás megváltó útjait.” A kiegyezés tette lehetővé, hogy „idegen nemzetek építettek jövőt a magyarság testén”, miközben a politika szolgálóleányaivá züllött történetírók tollán „Deák Ferenc magyar csizmás Jézus Krisztussá ódáztatott, s a kiegyezés és a dinasztia a magyar megváltás egyetlen elképzelhető útjává”.^[5] Ugyanez a szemlélet jellemezte a népi mozgalom más alkotóinak, így például Féja Gézának, Kodolányi Jánosnak, a kiegyezést „ellenforradalomnak” nevező Veres Péternek és különösen Németh Lászlónak, a „harmadik út” leginvenciózusabb és leghatásosabb ideológusának a megközelítéseit. Kisebbségben című 1939-es és Szekfű Gyula című 1941-es írásában Németh egészen a 18. századig vezette vissza a Szekfű által már diagnosztizált „hanyatlást”. A „baj” tehát szerinte „nem hatvanhéttel kezdődött”; a magyar szellem és a magyar világ közötti szerves kapcsolat már korábban, legkésőbb a nyelvújítás korában, vagyis a 18. és a 19. század fordulóján megbomlott. Ám kétségtelen, hogy a kiegyezés, a magyar történelemnek ez a „legvégzetesebb szerződése” nem javított, hanem rontott a helyzeten. 1849 bukás volt, ám „erkölcsileg s végül materiálisan is kamatozó bukás”. 1867 viszont olyan „erkölcsi csapda, amelyből nem nyílt szabadulás”. Ezzel a szerződéssel – fogalmazta újra ő is Kossuth tézisét – a magyarság egy haldoklóhoz kötötte a jövőjét, miközben azt hazudta magának, hogy egy új ezredév alapjait vetette meg. Kétségtelen, hogy a nemzetiségekkel való megegyezés is, amit Kossuth javasolt, „hozhatott volna csalódásokat”, ám bizonyos, hogy „még egy országfelosztás után is más erkölcsi kondíciókban” kezdhetett volna új életet a magyarság. S a fő felelős mindezért Deák Ferenc, akinek nem lett volna szabad letérnie az 1861-es, még „leghatározottabban negyvennyolcas” alapról, hanem a „reálunió” helyett ki kellett volna tartania a perszonálunió mellett. Deák mentségére mindössze az szolgál, hogy sokan szorították a megalkuvás irányába: mindazok, akik „megelégelték a félreállítást, az eladósodást, a terhes gyakorlati pályákat”, s akiknek „egy telt tőgyű államra volt szükségük, amely minden éhes szájba lógat csecset”.^[6]

A két háború közötti kiegyezés-diskurzus sajátos vonulatát képezték azok a történészek és történetpolitikusok, akik 48 és 67, illetve Kossuth és Deák emlékezetének az összebékítésére törekedtek. Közéjük tartozott a liberális Balla Antal, aki nem habozott beismerni, hogy Kossuth jóslatait sajnos igazolta a történelem. Kossuth igazságai mégis olyan igazságok, mint a fizikai törvények, amelyek „csak légüres térben érvényesek”. Az adott helyzetben ezért nem ő, hanem Deák cselekedett „helyesen”. A „kiegyezési mű” nem volt tökéletes, de a 16. század óta, amikor sorsunk összeköttetett a Habsburgokéval, minden kényszerű megalkuvásunk közül ez volt a „legszerencsésebb”.^[7]

A függetlenségi és népi tábor exponensei közül Bajcsy-Zsilinszky Endre vallott hasonló nézeteket. 1941-es történetpolitikai eszmefuttatásában 48 és 67 különbségét ő a „kurucos maximalizmus” és a „labanc minimalizmus” dichotómiájaként értelmezte. Deák Ferenc – írta – „nem elvi kérdésekben, nem az Ausztriával való personális vagy reális unió dolgában, nem a negyvennyolcas törvények értelmezésében és értékelésében állott szemben Kossuthtal, hanem csak az erőviszonyok politikai mérlegelésében, vérmérsékletben, a nagy kockázattól húzódozó természetében és a Habsburgok trónfosztásának elítélésében. […] Egyetlen percig sem lehet kétséges, hogy Deák nem azért tért át 1865-ben egy nagy államférfiúi élet minden addigi megnyilatkozásával ellentétben a negyvennyolcas alkotmány és vele egy sokszázados történelmi múltú szigorú perszonális unió elvi alapjáról, mintha a reális uniót jobbnak vagy éppen egyetlen lehetséges megoldásnak gondolta volna a magyar nemzet és a magyar államiság számára, hanem mert a Világos után bekövetkezett abszolutizmus lassan felőrölte a passzív rezisztencia erőit, és mert nem remélte, hogy Ferenc Józsefet és a bécsi udvart – állandóbb érvénnyel – nagyobb engedményekre rá lehessen bírni. Maga Deák a kiegyezést elfogadtató 1867-es nagy beszédében azzal érvelt, hogy többet egyelőre nem sikerült elérni a nemzeti szuverenitásért vívott harcban. Tehát nyilvánvaló, hogy többet szeretett volna elérni. […] Tehát Deák igenis tovább akart haladni hatvanhétből kiindulva, negyvennyolc, azaz a perszonális unió felé”.^[8]

A 48 és 67 összebékítésére való törekvések sajátos alesetét képviselte a kommunista Révai József, aki a Tanácsköztársaság 1919-es bukása óta Moszkvában élt. 1932-es terjedelmes tanulmányában (Marx és a magyar forradalom) Marx és Engels megjegyzéseit alapul véve a magyar kommunista mozgalom legfőbb ideológusaként Kossuth 1848-49-es „nemzeti radikalizmusát” olyan „túllengésnek” minősítette, amelynek hiányoztak a gazdasági-társadalmi alapjai. A Habsburgok és az arisztokrácia visszahúzó ereje és Kossuthék radikalizmusa között az elérhető „középarányos” célt véleménye szerint is a „középbirtokos nemesség és a burzsoázia blokkja” valósította meg 1867-ben. ^[9] Bár a későbbiekben egyre nagyobb hangsúlyt helyezett a dualista korszak társadalmi fejlődésének anomáliáira, mindenekelőtt a polgárosodás felemásságára és az egészségtelen földbirtokviszonyokra, azt a II. világháború végéig fenntartotta, hogy a kiegyezés – még ha a problémákra „antidemokratikus” válaszokat adott is – „történelmileg”, az „akkori viszonyok között elkerülhetetlen volt”. Mint a Kossuth Lajos személyének szentelt 1944-es írásában leszögezte: „Az 1848/49-es forradalom veresége, az 1858-as és 66-os válságok lezajlása után azokat a kérdéseket, melyeket alulról, a forradalmi-népi erőkkel nem lehetett megoldani, megoldották felülről, az abszolutizmus és a burzsoázia paktuma útján”. „A 67-es kiegyezés teremtette helyzetet, a dualista monarchiát, a nem teljesen független Magyarországot tudomásul lehetett venni, mint a demokráciáért való harc egyelőre adott keretét”. A bajok azzal kezdődtek, hogy a politikai elit nem így, hanem „mint örökre szóló állapotot”, a magyar nép és a nemzetiségek elnyomására „kitűnően alkalmas hatalmi helyzetet” vette tudomásul. Az 1918-as háborús katasztrófa így végül igazolta a 67-tel szembenálló Kossuthot, ám ezt a szembenállást a maga korában utópizmusnak kell tartanunk.^[10] Ugyanebben és más írásaiban Révai többek között a birodalmi gondolattal való szakítás és a jövőbe mutató Duna-konföderációs elképzelése miatt is dicsérte Kossuthot. Ehhez azonban hozzátette: Kossuth terve nem egyszerűen utópia volt, hanem a maga korában a „társadalmi haladás szempontjából reakciós szerepet töltött volna be”. Megvalósulása ugyanis Ausztria „szétporlasztásával” és a cári Oroszország behatolásának megkönnyítésével járt volna együtt.^[11]

Révainál kritikusabban és egysíkúan értékelte a kiegyezést a hazai kommunista mozgalom fiatal történetpolitikusa: Mód Aladár. 1943-as könyvében, melyben 1514-től 1940-ig tekintette át a magyar történelmet, lényegében mindenben Kossuthnak adott igazat, akinek a kiegyezés útjára lépő politikusokhoz intézett pesszimista jóslatai „félévszázaddal később végzetesen beteljesedtek”. S bár az 1867 utáni évek konjunktúrát hoztak az „opponálásba belefáradt” magyar birtokos osztályra, „a közös vámterület további fenntartása és a tényleges gazdasági önállóságról való lemondás […] az ország egészének gazdasági fejlődésére nézve igen súlyos következményekkel járt”. A kibontakozó kapitalizmussal szemben különösen a „dezorganizált falu”, a „szétforgácsolt parasztság” bizonyult képtelennek a védekezésre.^[12]

Nem meglepő, inkább természetes, hogy a kiegyezés és a kiegyezést követő félévszázad legpozitívabb értékelései a Horthy-korszak antiszemitizmusa által sújtott liberális polgárság köreiben fogalmazódtak meg. Ignotus Hugó, a Nyugat egykori szerkesztője 1936-ban kifejezetten „aranykorként” mutatta be az 1867 utáni félévszázadot. Deák Ferenc – írta – nem „hatvenhetes”, hanem egész egyszerűen olyan „magyar volt, aki 1867-ben az akkori lehetséges legjobb elhelyezkedéssel biztosította nemzete életét”. Bár Tisza Kálmán rendszere kétségkívül eltérést jelentett attól, amit Deák Ferenc igen átgondoltan és bölcsen elképzelt, még ez a „Deák halálával elkövetkezett felemás és egyoldalú liberalizmus is csodáit művelte a nemzetépítésnek – s ami híja ennek volt, nem a liberalizmus miatt volt, hanem liberalizmus híján”. De még így is: „A társadalmi s a gazdasági élet valóban szabad volt, a boldogulás lehetősége megnyílt mindenki számára.”^[13]

Az Ignotuséhoz hasonló, esszenciális igazságok kategorikus kimondását általában kerülve ugyan, ám hasonlóképpen pozitív képet festett a dualista korszakról, s különösen magáról Deákról Gratz Gusztáv is hatalmas empirikus anyagot mozgató, 1934-ben megjelent kétkötetes politikatörténeti áttekintésében. „Deák Ferenc – olvashatjuk ebben – úgy áll az utókor előtt, mint aki nemzetének hagyományos függetlenségi és jogérzetét legtisztultabb – mintegy idealizált – alakban képviselte. Mintha azok a százados tapasztalatok, amelyekre a magyar nemzet visszatekintett, az ő személyében testet öltöttek volna. Ha az a korszak, amelyben működése lefolyt, nem állana olyan közel hozzánk, kísértésbe jöhetnénk, hogy alakját legendásnak tartsuk, a nép fantáziája szüleményének, amelyben a magyarság egész belső lényét és egy hosszú történelemből levont tanulságokat egyetlen személyre ruházta át, ebben az egy személyben úgyszólván szimbolizálva azokat.”^[14]

Bár eszmei és politikai értelemben fényévnyi távolságra álltak egymástól, a liberálisokkal nagyban összecsengő módon értékelte a kiegyezést a professzionális történetíróból szélsőjobboldali propagandistává süllyedt Baráth Tibor is. A kiegyezéssel – írta 1941-es egyetemi tankönyvében – a magyarság olyan befolyáshoz jutott a Habsburg Birodalomban, amely minden szempontból biztosította számára „a nagyhatalmi állás és a nemzeti megerősödés” feltételeit, s a dualizmus korában, amelyet gazdasági, társadalmi és kulturális téren egyaránt a nagyarányú fejlődés időszakaként jellemzett, ez be is következett. Deák Ferenc és társai tehát, akik a reálunió koncepcióját kidolgozták, és Ferenc Józseffel elfogadtatták, „az adott viszonyok közt kétségtelenül a legjobb megoldást választották”^[15]

Eltérően a két világháború közötti időszaktól, amikor párhuzamosan láthattak napvilágot egymással polemizáló értelmezések, az 1945 utáni évtizedeket a régi gyökerű függetlenségi szemlélet és a történelmi materializmus szempontjainak szimbiózisa jellemezte egy olyan szemlélet keretében, amelyet nemzeti kommunizmusnak nevezhetünk. Ez mindenben Kossuthnak adott igazat, aki a nemzeti múlt egyik legnagyobb héroszává magasztosult, míg Deák és társai hazaárulókká vagy enyhébb esetben elvtelen megalkuvókká stilizálódtak. 1956 után azonban fordult a kocka. A felkelést egyszerűen nem lehetett a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány keretein kívül értelmezni, amelynek a nimbusza ennek következtében megtépázódott. Ismét felértékelődtek viszont a meggyezésre hajló mindenkori „labanc” törekvések, illetve kompromisszumok, amelyek a Kádár-rendszer lényegéhez tartoztak. A kommunista múltszemlélet keretei között és azokhoz alkalmazkodva újrafogalmazódtak a régi 67-es, Deák-párt érvei. A két irányzatot két kiváló történész nevével fémjelezhetjük: Szabad Györgyével és Kosáry Domokoséval, akik több alkalommal vitatkoztak egymással, de megegyezni sohasem tudtak. Napjainkban tanítványaik „feleselnek” egymással, többnyire olyan nyelven, amelyet csak a beavatottak értenek.^[16]