Elek Tibor

 

Grendel Lajos irodalmi

és közéleti szerepvállalásai

Esszében, interjúban, publicisztikában

 

Az esszé, a publicisztika, az interjú, a napló a nyolcvanas években, főként annak második felétől, Grendel Lajos számára is kedvelt műfajjá vált, mint oly sok írótársának azokban a rendszerváltoztató évtizedekben. Az önvallomás, az öntanúsítás mellett ezek a műfajok voltak leginkább alkalmasak arra, hogy a kisebbségi helyzet által fölvetett sorsélmények és az irodalom összefüggéseire, a kisebbségi író szerepvállalásaira vonatkozó gondolatait megfogalmazza. Miközben Csehszlovákiában (is) olyan társadalmi, politikai változások készülődtek, majd játszódtak le, amelyek elvileg alapjaiban kellett volna, hogy megváltoztassák a kisebbségben élő egyén és a nemzeti közösség jogait, státusát, s vele nyelvi-kulturális ön­megvalósításának, politikai érdekérvényesítésének le­hetőségeit. A rendszerváltozások bonyolult folyamata mind az írói magatartásra, mind az írói alkotásra összetett és sokirányú hatást gyakorolt. Köztudott, hogy az író-értelmiség volt az átalakulás egyik kezdeményezője és élharcosa az egész kelet-közép-európai régióban, de ugyanez az író-értelmiség kényszerült nagyon hamar szembesülni a saját szerepei, lehetőségei korlátaival is. A rendszerváltoztató, a szellemi, kulturális életet is átalakító lendület sokakat magával ragadott, aktívabb cselekvésre sarkallt, közéleti (politikai) szerepvállalásra ösztönzött, így Grendelt is. A személyes jelenlét igénye, ha másban nem is, megmutatkozott a nyilvános véleményformálásban.  A kelet-közép-európai rendszerváltozások teremtette helyzetekben elkerülhetetlenné vált a múlttal való számvetés, a nemzet, a nemzeti önazonosság fogalmának újraértelmezése; a térség átalakulása, átrendeződése során szükségszerűen kerültek előtérbe ismét a közép-európaiság, a kisebbségi magyarság jövőjének, az irodalom, az értelmiség, az írástudók szerepének, felelősségének kérdései. A történelmi idők hétköznapjainak hordalékai mellett a „létezés-szakma” művelőinek, így Grendelnek, olyan kérdésekkel is szembe kellett nézniük, amelyek a napi aktualitásokon már lényegük szerint is túlmutattak.

Grendel elsősorban prózaíró, a nyolcvanas években, amint láthattuk, főként regényeket írt (Éleslövészet, Galeri, Áttételek, Szakítások, Thészeusz és a fekete özvegy). Ezek a regények éppúgy az illúziótlan egyéni és kollektív hely­zet- és azonosságtudat hiányát felmutató önkritikus múltszemlélet jegyében fogantak, miként a korabeli és későbbi esszéisztikus megnyilvánulásai. S a különböző műfajokban megfogalmazott szövegei együttesen játszottak nagy szerepet a csehszlovákiai magyar irodalom tájékozódásának, ha­gyományszemléletének, értékrendjének átalakulásában. Grendel a filozófiában, az irodalomtörténetben és az irodalomelméletben, de a poli­tikaelméletben is jár­tas teoretikus elme, a korabeli esszéit, beszélgetéseit (1989-ig) tartalmazó Elszigeteltség vagy egyetemesség című, 1991-ben megjelent kötete kapcsán fogalmazza meg (a csehszlovákiai magyar irodalom történetéről monográfiát író) Görömbei András, hogy „Nincs még egy másik szlovákiai magyar író, aki ilyen gazdag tájékozottsággal, műveltséggel szembesül a huszadik század szellemi-művészi eredményeivel, kísérleteivel.”[1] Emellett már ezekben a korai esszéisztikus szövegeiben, interjúiban rendkívüli éleslátásról és lényeglátásról tesz tanúbizonyságot, feltűnő észjárásának a frissessége, szemléleti nyitottsága, tágassága. Okos gondolatmenetei, frappáns megfogalmazásai számtalan a napi aktualitásokon túli, akár napjainkban is érvényes gondolatot rögzítenek, legyen szó a közösségi cselekvés lehetőségeiről vagy akár az egyéni létezés köreiről. Ráadásul ezek között van számtalan olyan is, amely megvilágító erővel bír a saját írói pályájával, alkotás-lélektani gondjaival, művészi törekvéseivel kapcsolatosan. „Bárhonnét is nézem, kicsit az »irodalomalapító« szól Grendel »teoretikus« írásaiból, interjúiból – írja Füzi László az első esszékötete kapcsán, de a későbbiekre is érvényesen. – Saját munkássága, a szlovákiai magyar irodalom múltja és jelene foglalkoztatja; ennek megfelelően rajzolódnak ki esszé- és interjúkötetének rétegei is.”[2] Mindezek miatt érdemes a nyolcvanas és kilencvenes évekbeli esszéit, nyilatkozatait külön is számba venni.

„Egyetlen kérdés foglalkoztatott, s foglalkoztat ma is igazán: az öntörvényű, szabad cselekvés esélyei. Mégpe­dig itt és most, szlovákiai magyar emberként” – mondja már 1982-ben a Brogyányi Juditnak adott interjúban.[3] Épp ezért vizsgálja a kisebbségi lét szociológiai, morális, politikai természetét, a kisebbségi értelmiségi magatartás-lehetőségeit, a kisebbségi tudat zavarait, s az irodalomnak a viszonyát mindehhez. „…a nemzeti­ségi –  ehát kisebbségi – létmód gyakran anélkül, hogy tudatosítanánk, kialakít valamiféle preventív, bénító gátlásmechanizmust. Egy sereg önvédelmi reflexet tenyészt ki az emberben, amelyek rövidtávon látszatra a megmaradás garanciáit kínálják, végső soron azon­ban – s ez az, ami a megmaradás görcsös stratégiáját belülről kezdi ki – a gettószellemet, a bezártságot erő­sítik. Másfelől persze az is igaz, hogy mennél inkább veszélyben érzi a közösség a létét, annál inkább hajlamos a befelé fordulásra. Ahelyett, hogy a megmaradás szempontjait a töb­bi, egyetemesebb szempont mellé rendelné, az egyete­mesebb szempontokat alárendeli a megmaradásnak. Csakhogy ez zsákutca, mert súlyos értékzavarokhoz vezethet” (kiemelés az eredetiben – E. T.) – hangsúlyozza ugyanebben az interjúban.l Felhívja a figyelmet a provincializmus – amit a befelé fordulás és a hamis önismeret következményének te­kint – legfőbb veszélyére is: „A provincializmus elsősorban a befelé fordulás következménye, s mögötte általában hibás vagy csökevényes önismeret van. A provincializmus hibás szemlélet. Ahelyett, hogy építkezne a sajátosból, abszolutizálja azt.”[4]

Grendel számára a korabeli irodalmi problémák az elszi­geteltség és az egyetemesség szembenállásaként fogalmazódnak meg, ahogy már a kötetcímadó 1979-es esszéjében (Elszi­geteltség vagy egyetemesség) írja.  A csehszlovákiai magyar irodalom legfontosabb kérdésének tartja azt, hogy képes lesz-e a kisebbségi létezés sajátszerűségét esztétikai értelemben tartalommá formálni, mert ha nem, csak provinciális irodalmat hordhat ki. Már ebben a korai, eredetileg Hajdúhadházon egy irodalmi est bevezetőjeként elhangzott előadásában összekapcsolja az egyéni és a kollektív önismeret kérdését, és beszél mindkettőnek az értékek feladásával való összefüggéseiről: „Az értéknihilizmus, az általában vett értéktagadás és a nemzeti önfeladás, a konjuktúraszellem és az asszimiláció egy tőről fakadó jelenségek.”[5] Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy „Az értékek felbomlása, illetve ezek regisztrálása művészetben, irodalomban nem jelenti szükségképpen az értékek általában vett tagadását. Olyan visszafordíthatatlan folyamatról van szó, amelyeket nem észre venni és nem regisztrálni annyit jelent, mint az egyéni és kollektív önismeretet megcsonkítani valahol. Ha a szlovákiai magyar írók és költők, akárcsak – más módon – angol, amerikai, dél-amerikai pályatársaik, az értékek hiányát regisztrálják, akkor végeredményben egy nyelven kell hogy beszéljenek. S az értékek hiányának kifejezésével egy lehetséges értékrendre is utalnak, amely nincs, de lehetne.”[6] Ez a szemlélet, amint láthattuk már, a nyolcvanas évekbeli regényeinek értékorientációját is alapvetően meghatározza, sőt, a későbbiekét is meg fogja, a felvetett kérdések pedig más-más megfogalmazásban ugyan, de még számos Grendel szövegben és interjúban visszatérnek.

Közismert, hogy a szlovákiai magyar kisebbség szel­lemi élete a társadalomtudományi, kulturális intézmények hiánya, csonkasága miatt, a po­litikai érdekérvényesítés korlátozottsága következtében végletesen irodalomközpontú volt. Ha viszont az iroda­lom olyan feladatokat is kénytelen felvállalni, amelyek normális körülmények között kívül esnek a kompeten­ciáján, „akkor fennáll a veszélye, hogy egy irodalmi mű súlypontjai eltolódnak valamilyen partikuláris szem­pont irányába. Magyarán: nem irodalmi mű születik, hanem valami más” – figyelmeztet Grendel („Az ember szüntelenül helyzetben van...").[7] Kisebbségi körülmények között az irodalom művelése tehát a megmaradást szolgáló küldetéssé válhat, hiszen nem nagyon van más, ami a nemzeti közösség belső kohézióját, önazonosság-tudatának fenntartását erősíthetné. Az iro­dalom azonban, amikor küldetést vállal, öncsonkításra kényszerül, mert „a lehető legegyszerűbb, legtöbb olvasója számára érthető formanyelven kell ezt a küldeté­sét teljesítenie, mert csak ekképp működhet kohéziós erőként” – írja már a Hagyomány és korszerűség a csehszlovákiai magyar prózában című 1989-es esszé­jében.[8] Itt különböző rossz beidegződésekkel, kultikusan használt fogalomértelmezésekkel (hagyomány, valóságirodalom stb.) is szembeszáll. Először felhívja a figyelmet arra, hogy a hagyományok megválasztása egyéni választás kérdése, nem pedig a kollektívum ügye, másrészt térben és időben, a világirodalomban és a magyar irodalomban is rendkívül tág lehetőségeket jelent: „A csehszlovákiai magyar irodalom hagyománya az, amit íróik mindenféle külső erőszak nélkül a hagyományuknak tekintenek.”[9]  Többször is utal arra, hogy a kül­detéstudat, a szolgálat ideológiája mögé könnyen elrej­tőzhet a szakmai igénytelenség. Ezért is hangsúlyozza az esztétikai és az egyéb értékek közötti különbség szükségességét abban a többször előadott gondolatmenetében, amely­ben az először Fábry Zoltán által megfogalmazott ún. szlovákiai magyar regény abszurd igényét (egy két évvel korábbi, éppen e sorok írójának adott interjúban a „szlovákiai magyar csirkepaprikás” példázattal próbálta ezt szemléltetni[10]) és a hatva­nas, hetvenes években mégis ennek jegyében született (Dobos László, Duba Gyula, Rácz Olivér) műveket értékeli. Kiemeli azok történelmi, társadalom­történeti jelentőségét, a nemzetiségi önismeret erősíté­sében betöltött szerepét, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy irodalmi értékük nagyon különböző. A sematiz­mussal jórészt szakító, de a múlt századi realizmus eszközeivel létrehozott regényeknek az újszerűségét és aktuális jelentőségét a korábban elhallgatott, eltitkolt igazságok kimondása adta meg. Grendel szerint eljön azonban az idő, amikor az igazságok már magától értetődő igazságok lesznek, a regényben kifejezett társadalmi-történelmi­-nemzeti tartalmak letisztulnak, s a figyelem egyre in­kább ezeknek a regénybeli megformálására, a regényre mint műalkotásra irányul, s „ez a pillanat a regény megméretésének a legnehezebb pillanata”.[11]

Már a fentiekből is látható talán, hogy a nyolcvanas években Grendel egyik legfőbb törekvése az esszében is ugyanaz, mint a regényben, a ki­sebbségi tudatot és irodalmat terhelő mítoszok, tabuk megkérdőjelezése, s ezt nyilatkozatai egy-egy gondolatme­netében is hangsúlyozza: „Azt hiszem, számunkra minden azon múlik, hogy tudjuk-e a jövőben ködök és gőzök, mítoszok és illúziók nélkül nézni sorsunkat, nem da­cos, hanem magától értetődő magyar tudattal. (…) Az illúziók nél­küli történelmi és magyarságtudat mellé pedig vissza kell perelni emberi méltóságunkat”.[12]

Az évtizedfordulóra a szlovákiai magyar irodalom éppúgy megérett a változásokra, mint a körülötte lévő világ. Az ún. bársonyos forradalom következtében nemcsak a politikai, társadalmi érdekek pluralizmusa vált nyilvánvalóvá, hanem a szellemi, kulturális, irodalmi életen belüli sokszínűség artikulációja is szabaddá vált. A szlovákiai magyar irodalom viszonylagos egysége, népfrontos összetartása, ami a korábbi külső lefojtottság, fenyegetettség szükségszerű következménye volt, már az 1983-ban indult Iródia mozgalom fogadtatása, kezelése során megbomlott, s az évtizedforduló idejére a négy-öt nemzedék által képviselt különböző világképek, szemléletmódok, stílustörekvések látszólagos békés egymás mellett élése véget ért. Ezzel és a politikai, társadalmi változásokkal szinkronban természetszerűleg fogalmazódtak meg az igények a múltfeltárás, az átértékelés, az újragondolás, a korszerű értékkiválasztás, a fokozottabb önreflexivitás és az elszigeteltségből való kitörés iránt. S ezen törekvések egyik élharcosává éppen Grendel Lajos vált.

Az irodalom önelvűsége és az esztétikai értékközpontú irodalomszemlélet kép­viselőjeként szükségszerűen meg kellett, hogy fogalmazza a szlovákiai magyar irodalom értékrendje felülvizsgála­tának aktualitását. Már a nyolcvanas évtizedben gyakorta hiányolja a felvidéki magyar irodalom szakszerű önreflexióját, az irodalom­kritika érték-kiválasztó mechanizmusának egészséges működését, az 1989-es írószövetségi beszámolójában pedig ki is jelenti, hogy „A világ megváltozott körülöt­tünk, az átértékelések és újragondolások korát éljük.” (Irodalom és megújulás).[13] Neki is szembesülnie kell azonban folyamatosan az ellenérzésekkel, nem vélet­lenül írja naplójában keserűen 1991 februárjában: „A csehszlovákiai magyar irodalomban irodalomkritikai szempontból vizsgálni irodalmi műveket, mindig felért egy kisebb nemzetárulással. Hazudni, sumákolni, vö­rös foltot biggyeszteni regények, versek végére, nem volt árulás.” (Rosszkedvem naplója).[14] Az 1992 áprilisában elmondott írószövetségi beszámolójában (Irodalom és megújulás – II) ennek ellenére már, a szakítást is vállalva,  nyíltan szembefordul a szlovákiai magyar irodalomban évtizedek óta virágzó dilettantizmussal, „a realizmust egyetlen irodalmi beszédmódra leszűkítő szemlélet”-tel, a „tehetségtelen akarnokok”-kal, az egykori pártnomenklatúra fölkapaszkodott káderei”-vel, az érdemi alkotásra megújulásra képtelen pályatárasaival: „Önök, kedves idősebb pályatársaim nagyobbik fele, rég kialudt vulkánok. Akkumulátoruk régen kimerült, alkotói energiájukból cselszövéseken kívül másra már nem futja. Az Önök tollában régen kiszáradt már a tinta. Önök, idősebb pályatársaim boldogtalanabb fele, megújulásra képtelen irodalmi kövületek. Nem előrevivői a csehszlovákiai magyar irodalomnak, hanem kerékkötői. Az Önök fején vaskalap csörömpöl. Egyetlenegy szolgálatot tehetnek még a csehszlovákiai magyar irodalomnak. Azt, hogyha alkotni képtelenek, félreállnak az útból.”[15] A beszéd hitet tesz az az irodalom szemléleti, intézményi, akár szervezeti pluralizmusa mellett, s amellett, hogy „Az irodalomban csak a mű számít.”[16] Anélkül, hogy megpróbálnánk itt áttekinteni a (cseh)-szlovákiai magyar irodalmat, irodalmi életet a nyolcvanas, kilencvenes évek fordulóján átszövő szemléleti és nemzedéki ellentéthálózatot, a személyes és csoportérdekek bonyolult viszonyát, annyit szükséges megemlíteni, hogy Grendel radikális fogalmazásmódja hátterében ott van az általa is segített fiatal írói mozgalom, az Iródia szétverésének kísérlete, majd térnyerése, a Fiatal Írók Körének létrejötte. Ott van az is, hogy 1990 januárjában megválasztják a Csehszlovákai Magyar Írók Társaságának elnökévé és az Irodalmi Szemle főszerkesztőjévé is. Azonban „Ez alatt a két év alatt ugyanannyi kicsinyesség, acsarkodás, gyűlölködés és álnokság vett körül – mondja a fent idézett beszédben –, mint a pártállam éveiben. Önök, idősebb pályatársaim nagyobbik fele, a pártállam teremtményei, s a 89-es fordulat után is azok maradtak. Én Önökkel nem kívánok együtt dolgozni a jövőben. Természetesnek tartom ezért, hogy elnöki tisztemről leköszönök.”[17] Grendel az Irodalmi Szemle főszerkesztőjeként is a (cseh)szlovákiai magyar irodalom gyökeres megújítását, a szemléleti, az értékrendbeli ellentétek felszínre hozását, a köztük lévő viták nyílt lebonyolítását kívánta szolgálni. Két év után azonban úgy döntött, hogy a nemrég általa is gründolt új kiadó berkein belül egy új, önálló folyóiratot indít, Kalligram címmel. Ennek főszerkesztői posztját 1994-ig töltötte be.

Grendel közéleti, sőt politikai szerepvállalásának (1990-ben néhány hónapig még parlamenti képviselő is volt) motivá­ciói a Kelet-Közép-Európában hagyományos írástudói tár­sadalmi feladatvállaláshoz is közel állnak. Az 1989. februári írószövetségi vitaindítójában (Irodalom és megújulás) pél­dául azt mondja: „Írók vagyunk, és nem hivatásos poli­tikusok, s nem ambicionáljuk, hogy írói hivatásunkat más hivatásra cseréljük fel. Ám éppen azért, mert írók vagyunk, s gondolatainkat anyanyelvünkön, a magyar nyelven fejezzük ki, nem lehet közömbös számunkra, hogy az a nyelv… forrása marad-e a jövőben is kultú­ránknak, vagy pedig elsorvadásra és végső pusztulásra van ítélve… Mint csehszlovákiai magyar írók nem néz­hetjük tétlenül azokat a jelenségeket, amelyek a cseh­szlovákiai magyar nemzetiség azonosságtudatát gyen­gítik, s így irodalmunk alapjait is megrendíthetik.”[18] Csak látszólag ellentétes ezzel az, amikor 1989. november 22-én a pozsonyi főtéren összegyűlt tömeg előtt áll, arra várva, hogy felolvashassa a szervezet szóvivőjeként a Független Magyar Kezdeményezés nyilatkozatát, s azon meditál, hogyan is csöppent ő egy forradalom kellős közepébe: „Ha (ritkán) véleményt nyilvánítottam poli­tikai kérdésekben, azt is mint állampolgár tettem, nem mint író. Arany, Kosztolányi, Babits mindig közelebb állt hozzám, mint Petőfi, Ady vagy Szabó Dezső. Most pedig »itt állok stb.«”[19]. Nincs azon­ban itt sem ellentmondás, ha tudjuk, hogy Grendelt legjobban az egyén szabadságának a kérdése érdekli, szabadságon pedig azokat a külső és belső körülmé­nyeket is érti, „melyek lehetővé teszik számunkra vala­mennyi képességünk és tehetségünk kibontakoztatá­sát”.[20] A szabadságra orientált alkotó természetes módon válhat a liberalizmus eszme­rendszerének hívévé. A totális diktatúrák lebontásáért, az egyéni és kollektív szabadságjogokért folytatott küzdelem során a liberalizmus szükségszerűen szol­gál hivatkozási alapul, különösen egy kisebbségi értel­miségi számára. Hiszen a liberalizmus nemcsak az emberi szabadság, az emberi jogok sérthetetlenségét, mindenekelőttiségét hirdeti, de ezzel párhuzamosan az emberi társadalom természetes pluralitását, a másság, a máshitűek, a más nemzetiségűek iránti türelmet is. A közép-európai nemzeti konfliktusok távlati kezelhető­sége, a különféle nemzeti érdekek, hagyományok össze­hangolhatósága kapcsán épp ezért teszi fel a kérdést Grendel a Rosszkedvem naplója — Novemberben: „Nem éppen a liberalizmus lehetne az az eszmerendszer, amelynek talaján az érdemi pár­beszéd kezdeményezhető, szemben az eddigi süketek párbeszédével?”[21]

A maga részéről mindent meg is tesz a nemzeti öncélúság ellen, a nemzetek közötti párbeszéd érdeké­ben. Tudatában van annak is, hogy a demokratikus jogegyenlőség deklarálása csak az első lépés ezen az úton, mert az igazi, az előítélet-mentes párbeszédhez a kölcsönös gyanakvás és bizalmatlanság okait kellene felszámolni. Ezért javasolja Grendel a szlovákok és magyarok számára a Reflexiók egy vita után című esszéjében, hogy a szembeállított történelmi sérelmek, vádaskodások ördögi köréből úgy lehetne kilépni, ha a közös múltat a globális emberi problémák nézőpontjából szemlélnénk, s akkor a „kinek volt igaza?” kérdés például már el is veszítené értelmét. Térségünkben, így (Cseh-)Szlovákiában, ha létre is jöttek a liberális demokrácia alapintézményei, működésük, részben az előző rezsi­mek alatt beidegződött állampolgári (alattvalói) maga­tartások miatt, nem zökkenőmentes. A liberális néze­tekkel szemben pedig sokkal inkább tért nyert ismét a nemzeti eszme és a nemzeti érdek mindenekfölötti­sége. Már 1989-ben is inkább vágy volt, mint valóság, amit Grendel a Reflexiók egy vita után című esszéjében írt arról, hogy az általános emberi értékek fontossági sorrendjében mára a nemzeti értékek háttérbe szorul­tak, s hogy Európában a nemzetté válás folyamata le­zárult, s mára a nemzetek közötti nagyobb integráció lett kényszer. Az azóta történtek pedig még inkább rácá­foltak erre, nem véletlen, hogy a kisebbségi autonómia­törekvések is megrekedtek a követelés szintjén. S mivel a liberalizmus alapelve az egyén elsődlegessége bármely kollektivitással, így a nemzettel szemben, Grendelnek a változások után fokozatosan erő­södő liberalizmus-ellenességgel is számolnia kellett. Naplójában tér vissza újra meg újra a liberalizmus, a liberálisok elleni oktalan vádakra. Szembe kell néznie azzal is, hogy ezek az esetenként személye ellen is irányuló vádak ráadásul nem elsősorban a többségi nemzet oldaláról érkeznek, hanem a magyarság sorai­ból. Mivel ő nemcsak hirdeti a pluralizmust, a más­ság, a másként gondolkodás jogát, hanem él is vele, különvéleménye, például a nemzet fogalmát, a nem­zeti érdeket, a nemzeti egységkoncepciókat illetően egyre inkább irritálja a kisebbségen belüli többségi (vagy a csupán önmagukat annak nyilvánító) álláspont képviselőit. Grendel álláspontja a nemzet kérdésében a következő: „A nemzet absztrakt fogalma csak a nemzetet alkotó egyének értékteremtő szabadsága révén nyerhet tartalmat, megerősítést, igazolást.” (Ref­lexiók egy vita után).[22] Tiltakozik az ellen is, hogy a vészhelyzet­ben szükséges nemzeti egységre, a közérdekre hivat­kozva, a megosztottság veszélyeivel riogatva, a kisebb­ségi magyarság önként korlátozza belső vitáit, s az érdek- és véleménykülönbségek elfojtásával elleplezze társadalma tagoltságát, rétegzettségét. Az erőszakolt egységkoncepciók egy újabb szellemi-ideológiai homo­genizáció veszélyét is magukba rejtik, amellett, hogy védelmet nyújthatnak az igénytelenségnek, a szolgalel­kűségnek, a karrierizmusnak is. 1990 decemberében a következőket jegyzi be naplójába: „Itt az ideje, hogy az akolszellemnek véget vessünk. Tudunk mi demokraták is lenni. És ha a véleményünk eltér valamiben, botorság lenne azt elhallgatni.”[23] A Rossz­kedvem naplója más, későbbi részeiben viszont, a többségi nemzet polgárait érintő kritika mellett, a kisebbségi magyarság demokratikus magatartásával kapcsolatos kételyek is egyre inkább hangot kapnak. Úgy véli, hogy a teljes egyéni és kollektív szabadság eléréséhez már csak azért is hosszú lesz az út, mert a külső gátaknál is erősebbek a belsők, az emberek lelkében, idegeiben mélyen gyökerezők.

A naplóírás divatossá válása ugyancsak a történelmi helyzettel magyarázható. Az események, a korhangulat megörökítésének, a személyes élmények rögzítésének, a szemük előtt zajló vagy általuk is formálódó történelem dokumentálásának, értelmezésének felfokozott vágya az írástudók részéről, különösen ilyen sorsfordító időkben, természetes. A keserű felismerések azonban Grendelben is egyre fokozzák a politiká­val szembeni kiábrándultságát, és ismételten szembe­sülésre késztetik az írástudói felelősségvállalás prob­lémájával. Ellentmondásos érzéseit, nézeteit a napló elejtett megjegyzéseinél jobban összefoglalta azonban már az esszékötet utolsó, 1990 végén keletkezett Abszurdisztán című írása. Az írók politikai szerepvállalását ebben az „elátkozott térségben” egy­szerre fontosnak és elkerülhetetlennek, s ugyanakkor tragikomikusnak minősíti. „Így vagy úgy, nem térhet ki a politikai szerepvállalás elől, még ha terhére is van. Nem térhet ki, amíg az európai civilizáció alapvető ér­tékei veszélyben forognak. Márpedig Közép-Európában mindig is veszélyben forogtak, ma is”[24] – írja előbb. Ké­sőbb viszont a maga számára járható utat mégis így összegzi: „Jobb kívül lenni. Ez nem árulás és nem er­kölcstelenség. Nem cinizmus. Inkább az írói munka nélkülözhetetlen feltétele, amely megszűnik, ha köz­életi szerepünket túlságosan komolyan vesszük, ha hiányzik belőlünk a szerepvállalásunkkal szembeni irónia és önirónia.”[25]

Belül és kívül lenni egyidejűleg, a lelkiismeret sza­vára hallgatva állást foglalni, ha muszáj, de ugyanak­kor megőrizni a szellemi szuverenitás, az elfogulatlan tájékozódás képességét, élni és alkotni elsősorban, de helytállni is, ha nincs más megoldás – a kelet-közép-­európai íróember már-már öröknek, meghaladhatat­lannak látszó orientációs pontjai ezek. Grendel Lajos élete és a szépírói mellett az esszéíró munkássága is bizonyíték ar­ra, hogy ha megkerülhetetlen belső gyötrelmekkel, feszültségekkel terhesen is, de az effajta Szküllák és Kharübdiszek között is járható az út, mégpedig úgy, hogy menet közben jelentős értékek szülessenek.

Grendel néhány más kelet-közép-európai és magyar írótársától eltérően a forradalmi pillanatokban vállalt közéleti, politikai szerepektől viszonylag hamar eltávolodott, s maradt az írói alkotásnál, s még évekig nem hagyott fel az esszéírással sem. A Hazám, Abszurdisztán (1998) című gyűjteményes kötet (amely újraközli az előző fontosabb írásait is) első ciklusának esszéi immár hangsúlyozottan közép-európai kontextusba állítják a szlovákiai magyar ember és közösség történeti és aktuális kérdéseit. A Közép-európai polgár című 1997-es esszéjében például nemcsak a több évtizedes Közép-Európa vitákban vág rendet: „A közép-európai kulturális összetartozás élesztgetése mögött a 70-es és a 80-as években tulajdonképpen politikai hátsó szándékok húzódtak meg. Azt akartuk kifejezni, hogy mi mások vagyunk, mint a bizánci hagyományú Oroszország. Viszont ebbéli igyekezetünkben volt egy kis csúsztatás. Amikor Közép-Európáról beszéltünk, tulajdonképpen Nyugat-Európára gondoltunk, csak ezt kockázatosabb lett volna kimondani. Ha viszont mégis szó szerint vettük Közép-Európát, illúziót építettünk, mert sajátos, a nyugatitól elkülöníthető közép-európai kulturális fenomén nem létezik. A közép-európaiság élesztgetésében – hacsak nem voltak harmadikutas illúziónk – a Nyugat iránti vágy és nosztalgia fejeződött ki.”[26] A polgár fogalmának körüljárása során napjainkban is megszívlelendő megállapításokat tesz: „Célszerű lenne abból kiindulni, hogy polgári értékek nélkül nem beszélhetünk polgárról. (…) Nehéz dolog a kommunista diktatúrákból örökölt reflexekkel jogállamot építeni. Hiába ismerem el a polgári értékeket, ha a szellemükkel ellentétesen cselekszem. A posztkommunista Közép-Európa reintegrációja kudarcra van ítélve, ha az azt végrehajtó hatalmi elit kóros tudat- és értékzavarokkal küszködik, ha mohóságánál és kapzsiságánál fogva csak az orráig képes látni.”[27] 1993 január 1-jén Szlovákia a teljes függetlenség és állami szuverenitás útjára lépett, az elkövetkező években ezzel az új helyzet által teremtett kérdésekkel is szembe próbált nézni Grendel. A magyar mint szlovák állampolgár című, szintén 1997-es esszéjében például azt hangsúlyozza: „Történelmi tapasztalataink arra tanítanak bennünket, hogy problémáinkra sem a jobb-, sem a baloldali radikalizmus nem hozhat gyógyírt. De arra is, hogy egyedül a demokratikus jogállam teremthet kedvező jogi és gazdasági feltételeket és garanciákat a kisebbségi érdekek érvényesítéséhez. Minden kisebbség fennmaradásának alfája és omegája az érdekek sokféleségét tudomásul vevő és tiszteletben tartó demokratikus intézményrendszer szilárdsága.”[28]

A kötet egyik legfontosabb, 1994-es esszéje, Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén címmel, tanítani való módon foglalja össze mindazt, amit a „szlovákiai magyar irodalom” szintagma korszerű értelmezése kapcsán el lehet mondani: „az irodalom nyelvi fenomén, és nem földrajzi, nemzeti vagy másmilyen (…) amikor a továbbiakban a szlovákiai magyar terminust fogom használni, semmi egyebet nem értek majd ezen a fogalmon, mint hogy az egyetemes magyar irodalomnak van egy szlovákiai ága. Történelmi okokból keletkezett, a trianoni békediktátum egyik következményeként.”[29] Fölvázolja a szlovákiai magyar irodalom alakulástörténetét, legfontosabb korszakait, az irodalom társadalmi funkciójának háttérbe szorulását, a szemléleti és intézményi pluralizmus kialakulását, majd megállapítja „Az 1989-es csehszlovákiai fordulat nagy távlatokat nyitott a szlovákiai magyar írók előtt, ám sajátos helyzetüket és lehetőségeiket alapvetően nem változtatta meg.”[30] A peremhelyzet, a kisebbségi magyar irodalom kontextus jelentette hátrányok leküzdése érdekében legvégül hitet tesz a szerző az asszimilálóval szemben az integráló irodalomtörténeti szemlélet mellett.

Újraközli a kötet a már többször idézett, Rosszkedvem naplója címmel 1992-ben önálló könyvként megjelent, 1990 novembere és 1991 októbere között írott naplójegyzeteket is (eredetileg a tatabányai Új Forrás című folyóiratban voltak olvashatók), amelyekben először adott hangot Grendel a kelet-közép-európai (a szlovák és a magyar) rendszerváltozások miatti illúzióvesztésének. A 14-15 évvel később ugyanezzel a címmel írt naplójegyzetei a politikából, a valódi változások lehetőségeiből való totális kiábrándulásának termékei. „Nos, hamarosan itt van a Bársonyosnak a tizenöt éves évfordulója. Az éthoszából semmi sem maradt. A hajdani lelkesedés tüze rég kialudt. Ma már a hamuja sem parázslik. Azt azért, Vörösmartyval szólva, mégsem állítanám, hogy akkor itt most tél van és csend és hó és halál. Csak szürkeség van, fásultság, cinizmus, szkepszis, napi robot, silányság, ragályos elhülyülés, korrupciós botrányok, szemfényvesztés, ostoba ideológiai polémiák, alacsony bérek stb. A 89-es felfordulást, Mečiar tündöklését és bukását követően minden visszazökkent a régi kerékvágásba. A polgár megint otthon érezheti magát. Újra azt kapja, amit évtizedek során megszokott. S ez talán még valami biztonságérzetet is nyújt neki. Hiszen végre megint minden olyan jól ismerten kisszerű” – írja mindjárt az első bejegyzésben Grendel.[31] Ezekből, a kétezres évek első évtizedének közepén írott naplójegyzetekből ma már a közéleti, politikai megjegyzések sokkal kevésbé is látszanak kiemelendőnek, mint azok a személyes bejegyzések, amelyek a saját prózaművészetével is összefüggésbe hozhatók. Amint láthattuk már, korábban is voltak Grendelnek ilyen önreflexív, vallomásos, esztétikai, prózapoétikai megnyilatkozásai. Már a sokat idézett 1982-es „Az ember szüntelenül helyzetben van…” című, Brogyáni Judit által készített interjúban elmondja például: „Egyébként eszem ágában sincs valamiféle etikai vagy gnosszeológiai relativizmusnak kultuszt csinálni. Azt a prózát szeretem, amely nem a valóság kizárólagos, egyszempontú értelmezésével traktálja az olvasót, hanem inkább javaslatokat vagy »ajánlásokat« tesz a jelenségek értelmezéséhez. Vagyis számol az olvasó magánemberi és történelmi tapasztalataival, s ezeket próbálja meg mozgósítani.”[32] „A huszadik század írója nem ringathatja magát abba az illúzióba, hogy regénybeli teremtményeinek a világán kívül vagy fölötte áll. A szerző barmikor fölcserélhető teremtményeivel, mert ugyanabban a világban él, amelyben a teremtményei vagy az olvasói. Nem a nagybetűs Igazság birtokosa. A huszadik századi regényben az író maga is szereplő, a műalkotás alanya és tárgya egyszerre, teremtő és teremtett. Isten meghalt, a dolgok igazságát nekünk, földi halandóknak kell megkeresnünk, s ez, Isten halála után, még bonyolultabb feladat, mint korábban volt. Más dolog az Igazság birtokában lenni, és más pozícióban vagyunk, amikor az igazságot még csak keressük. Az író nem szólhat se egy nemzet, se társadalmi osztály, se más csoport, klikk vagy közösség nevében. Csak önmaga nevében szólhat, összesöpörve és valamilyen értelmes rendbe újra összerakva egy egyszer s mindenkorra összetört világkép cserepeit. Mert lehet, hogy Isten nincs, mert lehet, hogy az utópiák véres diktatúrákba torkollnak, de a világ egységének látomása, mint nosztalgia a nagybetűs Igazság iránt, ott kell, hogy éljen minden íróban” – írja már az 1989-es Hagyomány és korszerűség a csehszlovákai magyar prózában című esszéjében saját korabeli és későbbi törekvéseire is érvényesen.[33] A Rosszkedvem naplója jó tizenöt évvel később írott jegyzetsorozatában pedig például így vall a kisregény műfajhoz való kitartó kötődésének okáról: „Kibédi Varga Áronhoz a kevés szavú költők állnak közelebb, például mint Pilinszky. Hasonlóképpen vagyok én is a prózával. Minél kisebb felületre minél többet sűríteni. Miközben mégis ott a vágy, hogy... Mert azért A tulajdonságok nélküli ember lenyűgözött. Én is szerettem volna legalább egy nagyregényt írni. Többször is nekirugaszkodtam, de mindig beletörött a bicskám. Egy idő után be kellett látnom, hogy nekem ez nem megy. Azt hiszem, alkatilag alkalmatlan vagyok rá.”[34] A realista prózához való ambivalens viszonyáról és a fantasztikussal, a szürreálissal való termékeny elegyítésének lehetőségeiről pedig, amelyeket a nyolcvanas évek második felében, illetve  a kilencvenes években saját novelláiban és regényeiben maga is alkalmazott, így értekezik: „Hogy mit jelent unni a realista prózát, régóta tudom. De azt is, hogy mégsem tudok meglenni nélküle. Számomra Cortázar prózái attól olyan ütősek, hogy a játék, a fantasztikum, a spekuláció, a meghökkentés hátterében mindig fölsejlik a létezés drámája. A játéknak egyszer csak tétje lesz nála, élet és halál kérdésévé transzformálódik. Cortázar ennek a különös, lopakodó transzformációnak az utolérhetetlen művésze. Ahogy egyszer csak a reális és irreális határán lebegünk. Mint az életben. Csakhogy az életben ezt ritkán vesszük észre, és amikor mégis, akkor is sokszor már későn.”[35]; „Pelevin prózáiban az a meghökkentő, hogy ezeknek az abszurd, tébolyult látomásoknak lehetséges a realista olvasatuk is. Pelevin, miközben a fantáziája a szürrealizmus szférájába repíti, mindig két lábbal az orosz »rögvalóság« talaján áll. Ez a vibrálás naturalizmus és szürrealizmus között harsányan kacagtató, de egyszersmind ijesztő is. Ijesztő, mert arról vall, hogy a mai Oroszország józan ésszel fölfoghatatlan elegye misztikumnak, fanatizmusnak és banditizmusnak.”[36]

Ez az újabb napló eredetileg a Mozgó Világban jelent meg 2005-ben havonként, majd A kutya fája című 2006-os kötetben együtt a Filozopterek az irodalomban és A kutya fája című publicisztikai sorozattal. Az utóbbi a 2004. év heti jegyzetsorozata volt eredetileg a Vasárnap című pozsonyi hetilapban, s egyes írásai arról tanúskodnak, hogy bonyolult, összetett aktuális kérdések átvilágítására Grendel nemcsak nagy ívű esszékben képes, de egyszerű, világos, rövid okfejtés keretében is. Az előzőre példa a közel egyidejűleg, A mi a magyar? című tanulmánykötet számára készített, Illyés Gyula emlékének ajánlott, Magyar traumák – magyar téveszmék című írás, ami az esszéírói életmű egyik legfontosabb (bár Grendel-kötetben eddig még meg nem jelent) darabja.

Az írói éleslátást és a tudományos igényességet ötvözve szól ez az esszé olyan fontos kérdésekről mint a nemzeti tudat és a hagyományok pluralizmusa, a zsákutcás nemzettudat zavarai, benne Trianon és az első köztársaság problematikája, az antiszemitizmus kérdése, a kádármagyar mentalitás továbbélése.[37] Ugyanakkor A  kutya fája publicisztikasorozatban is van jó néhány írás, amely képes két flekkben, frappánsan megfogalmazott gondolatmenetekben, érvényes állításokat tenni hasonló kérdésekről is akár. Például a nemzeti hagyományokról (Nemzeti kultúráról és hagyományokról), az 1945-ös budai ostromról (Vér? Becsület?), az emlékezetpolitikáról (Morgolódás köztéri szobrok ürügyén), az igazi hazafiságról (Ady, Bajcsy-Zsilinszky, Bibó, Nagy Imre), a 2004 december 5-ei népszavazásról (Vox populi…).

A pozsonyi Új Szó Könyvjelző mellékletében 2002-2003-ban folytatott „filozopterkedései” (Filozopterek az irodalomban) inkább konkrét irodalmi jelenségekről, témákról, művekről szólnak, s ezek A tények mágiája (2002) című, Mészöly Miklós prózáját némiképp újraértelmező könyvéhez hasonlóan, már az irodalomtörténetet író Grendel első szövegeiként is olvashatók.