Kiss Gy. Csaba

Harminc év után: 1988. január^[1]

 

Nem volt sok időm az évkezdeten gondolkozni. Szerencsére hétvégével indult a január, így lehetett egy kis levegőt venni, de hétfőtől – negyedike – teljes fordulatszámmal folytatódott minden. Aznap már hozta Hidvégi Máté (mérnök ember, ott volt Lakiteleken) a Bethlen Gábor Alapítvány fölkérő levelét a tervezett magyar–zsidó tanulmánykötet szerzőinek: “Fél évszázaddal a magyar törvényhozás szégyenletes döntése után, amellyel származásuk szerint tett különbséget hazánk állampolgárai között, emlékeztetni kíván ez a vállalkozás és a jövőbe tekinteni, szót emelni az antiszemitizmus ellen – Bibó István szellemében. Tervezett könyvünk lelkületét a Halotti Beszédből mottóul választott idézet tükrözi: »…hogy az Úr őt Ábrahám, Izsák és Jákob kebelébe helyezze«. A kötet írásai bármely műfajban készülhetnek, a szerkesztés mindenekelőtt az eszmét, a lelkiséget kívánja szem előtt tartani. … A vállalkozás védnökeinek a Bethlen Gábor Alapítvány a következő összetételű szerkesztőbizottságot kérte föl: Benda Kálmán történész, Dávid Katalin művészettörténész, Für Lajos történész, Hanák Péter történész, Nyíri Tamás római katolikus teológus, Szabad György történész.” Mátéval ketten vállaltuk a szervezést és a szerkesztői munkát. Határidőként 1988. december 31-et adtuk meg. Jöttek is – elég lassan és nem túl nagy számban – kéziratok, de a vállalkozást sajnos elsodorta a történelem. Pedig a jövendő időket tekintve szükség lett volna tiszta és tisztázó szavakra, talán nem lehetett volna akkora erővel folytatni a manipuláció (elhallgatás és előítéletkeltés) évtizedek óta bejáratott taktikáját a következő években.A “rendszer” pedig, tudjuk jól, nem igazán segítette az őszinte beszédet a közelmúlt e fájdalmas fejezetéről. Emlékszem jól, amikor néhány évvel ezelőtt az utolsó pillanatban tiltották be a zsidókérdésről tervezett történészvitát a Fiatal Művészek Klubjában.

Hamberger Judit és Bába Iván neve van még zsebnaptáromban ennél a hétfői napnál, bizonyára irodalmi-szerkesztői teendők miatt. Kedden pedig ifjú Bibó Istvánnal találkoztam megbeszélni, hogy áll a szervezendő budapesti református gimnázium ügye (szép számú aláírás gyűlt össze, gondoltam, talán már Tóth Károly püspök úrnak is megengedőbb róla a véleménye). És ami a legfontosabb teendő volt: a hónap végére tervezett budapesti fórum előkészítése. Nem emlékszem már, ki hozta elő a Jurta színházat, mint alkalmas helyet. Kissé hihetetlennek látszott, de 1987 tavaszán megnyílt a Népligetben egy magánerőből épített és működtetett színház. Romhányi László, az igazgató szerzett hozzá támogatást, állítólag saját pénzéből látott hozzá a kivitelezéséhez is. Politikai hátszél nélkül persze ez elképzelhetetlennek látszott. Azt rebesgették, hogy magának Berecz “elvtársnak” jótét lelke röpdösött az engedélyezés mögött. Mindenesetre tartottak benne előadásokat. Magyar Színkörnek nevezték, és XX. századi magyar drámákat vettek föl programjukba. Bíró Zoltán tárgyalt azután Romhányival, s így megoldódni látszott a hely problémája. Vagyis Budapesten készülhettünk egy nyílt fórum megtartására, akár 300–400 résztvevővel. A lakiteleki találkozó visszhangjának tapasztalatai nem egy tekintetben óvatosságra intettek bennünket. Témának a magyar parlamentarizmus kérdését választottuk. A megbeszéléseken (szokás szerint Bíró Zoli vagy Für Lajos lakásában) a logisztikai teendőkért Lezsák Sanyi vállalta a felelősséget a tartalmi részért pedig Bihari Miska. Most sem volt egyszerű, hogy kiket akarunk meghívni. Úgy döntöttünk, az ellenzéknek számító Beszélő-kör tagjait föltétlenül elhívjuk, sőt, a meghatározó személyiségeket külön-külön megkeressük. Kis Jánost, Kőszeg Ferencet, Tamás Gáspár Miklóst, Haraszti Miklóst. Magam részéről akkor elsősorban a választott módszerek tekintetében éreztem őket tőlünk különbözőnek. Úgy gondoltam, előörsként (avantgárd) lehet szerepük, de széles országos mozgalom elindítására nem biztos, hogy telnék erejükből. Hogy végül ki kit hívott meg, nem emlékszem. Nekem Haraszti Miklós jutott. Ha nem is közelről, de ismertük egymást az egyetemről. Tudtam újbaloldali múltjáról, hogy mekkora ribilliót váltott ki Che Guevaráról írott verse (egészen a Népszabadságig), majd Darabbér című szociográfiája – emiatt meg bíróság elé kellett állnia. De arra is emlékeztem, miképp óvott bennünket a magyar nacionalizmustól – 1969 őszén – a fiatal költők körében Utassy József fölszólalására reagálva, aki a határon túli magyarság iránti írói felelősséget hozta szóba. Telefonon beszéltük meg, hogy vasárnap délután (január 24-én) teszem tiszteletemet náluk. Egészen pontosan a Belvárosban a Fejér György utcában. Igazi polgári körülmények között – kávé és sütemény mellett – ment végbe beszélgetésünk – kölcsönös udvariaskodással. A meghívást január 30-ra a Jurta Színházba elfogadta.

November végétől folyamatosan jöttek a hírek a brassói munkáslázadásról. A nemzetközi sajtó hírei eljutottak Magyarországra. A Vörös Zászló teherautógyár munkásai megelégelték nyomorúságos helyzetüket, az állandó ellátási nehézségeket, talán tízezernyien utcára vonultak, megostromolták a városi pártházat, “Le a kommunizmussal”, “Le Ceauşescuval” – kiabálták, elkeseredetten törtek-zúztak. A rendőri erőknek nem sikerült megfékezniük őket, különleges katonai egységet kellett odavezényelni a mozgalom letörésére. Több száz tüntetőt letartóztattak. Óhatatlanul az 1976-os varsói Ursus gyár és Radom jutott eszembe. Ugyanazok a reflexek működtek a lengyel munkásokban. Talán mégis “robban a puliszka”. Brassóban 1967 tavaszán voltam először, érzelmeim fontos iskoláját jelentette nekem az az út. Fejér Pali bácsiéknál laktam, a katolikus templom mellett, náluk rendszeresen fogadtak magyarországi fiatalokat. A híreket hallva fölrémlett előttem a város történelmi főtere a városházával, meg mellette a híres Fekete templom, az európai gótika egyik szélső példája, délebbre-keletebbre már nincs efféle. Decemberben és januárban több alkalommal találkoztunk Mészöly Miklósék Városmajor utcai lakásában megvitatni egy szolidaritási nyilatkozat mikéntjét-módját. Ezeken a találkozókon emlékezetem szerint a házigazdán kívül részt vett Csoóri Sándor, Vásárhelyi Miklós és Für Lajos, Szabó Miklós meg két Magyarországra áttelepült értelmiségi: Bodor Pál és Köteles Pál. Bodorral először futólag, nem emlékezett rá pontosan, még 1969-ben Árkoson (nem messze Sepsiszentgyörgytől) találkoztam. Nagy ember volt akkor, a Román Televízió magyar adásának a vezetője. A Nagyváradról átjött Kötelessel pedig valamelyik hazai irodalmi rendezvényen találkoztam (a szélsőséges román Erdély-könyvet bíráló írása miatt majdnem elbocsátották a Tiszatáj szerkesztőit). A szöveg megfogalmazására ültünk össze, s a szokásos egyeztetés aprómunkája mellett rendszerint a két Pál között sistergett a levegő. Lehetett ennek valami korábbi oka, amiről mi nem tudtunk. Olyannyira, hogy Köteles fölállott egyszer, hogy ő nem folytatja velünk tovább. Az elkészült nyilatkozatot végül a következők jegyezték: Benda Gyula, Bodor Pál, Csoóri Sándor, Für Lajos, Kiss Gy. Csaba, Mészöly Miklós, Szabó Miklós, Vásárhelyi Miklós. Vitathatatlanul “koalíciós” együttes.

Január 19-én tartottunk Für Lajos lakásában nemzetközi sajtótájékoztatót. Vásárhelyi Miklós volt a moderátor. Négy-öt külföldi újságíró (Reuters, AFP például) jött el, többen voltunk ott magyarok. A nyilatkozatot sikerült angol és román változatban is elkészíttetni: “Román Barátaink!” – volt a megszólítás. “Brassó és Temesvár azt tanúsítja, Romániában ma már mindenki számára világos, hogy az egyetlen igazi veszedelem – Ceauşescu országos csődbe taszító politikája. Reméljük, hogy Romániában románok és más nemzetiségűek összefognak a közös veszedelem ellen.” – így szólt felhívásunk kezdete. És amiről mára megfeledkeztünk, létezett akkortájt Magyarországon a Romániából elmenekült románok Romania Libera nevű csoportja, ők január 26-án válaszoltak nyilatkozatunkra (melyet rövid időn belül több mint háromszáz magyar értelmiségi írt alá): “Honfitársaink nevében legforróbb köszönetünket nyilvánítjuk az együttérző üzenet aláíróinak…” Remélni lehetett, hogy a szélsőségesbe fordult zsarnokság közelebb hozzá egymáshoz a két nemzetet.

Bihari Miska úgy tervezte, hogy a fórumra a szakmai hozzáértést biztosítandó, elhívja a jogi karról Schmidt Péter professzort és Kukorelli Istvánt, Király Zoltán pedig szól néhány képviselőtársának. Most bőkezűbben mérlegelhettük a meghívandók körét, lehet akár 300 fő. Lezsák Sanyi elmondta, hogy rendezői csoportot szervez Dragon Pál (szentendrei Petőfi Egyesület) segítségével, elmennek megtekinteni a helyet és környékét.Talán már egy hetünk sem volt január 30-ig, amikor becsapott a bomba: párttagoknak nem szabad részt venni a rendezvényen! Sem tudósoknak, sem képviselőknek. Hogy pontosan milyen formája volt a tiltásnak, hogy miképpen közölték az illetőkkel, nem tudom. A lényeg, hogy ott álltunk tanácstalanul, mivel kidőlt a tervezett tanácskozás egyik oszlopa. A meghívott jogászok párttagok lévén, nem tudnak eljönni. Nem vállalta a részvételt Bihari Mihály és Király Zoltán sem, Bíró Zoli viszont azt mondta, őt ez a tiltás nem érdekli. De jogász előadó nélkül elég féloldalas volna az egész. Akkor jutott eszembe Sólyom László, kérdezem Biharit, mi a véleménye róla. Nincs kifogása ellene, mondta, rendes ember. Ha egyetértetek vele, mondtam a többieknek, fölhívom. Magyaráztam neki, miről volna szó, nagyjából 15–20 perces előadásra kérjük. Nem kellett sokat kapacitálnom, elfogadta a meghívást. Közülünk Bíró Zoltán, Csurka István, Für Lajos készült fölszólalással, s csatlakoztam hozzájuk én is.

Január 26-án Mosonmagyaróváron tartottam előadást a XX. századi lengyel történelemről az  agráregyetemen. A hallgatók klubjába sokan eljöttek, a szervezők előrebocsátották, hogy valószínűleg lesznek ügyeletes “fülek” is. Másnap Pannonhalmára voltam hivatalos. A bencés atyákat (Korzenszky Richárdot, Somorjai Ádámot, Nagy Endrét) néhány évvel azelőtt ismertem meg, amikor Móser Zoli elvitt engem Trabantján elkísérni Nemes Nagy Ágnest író-olvasó találkozóra a gimnáziumba. Akkor jót beszélgettünk a szerzetes tanárokkal. Ezúttal viszont én tarthattam előadást Richárd atya osztályában (magyar- vagy történelemóra keretében) a magyarországi változásokról, persze betartván a szükséges óvatossági szabályokat. Nem volt afelől semmi illúzióm, hogy a hatalom gondosan számon tartja és figyelemmel kíséri az egyházi intézményeket. Hazajövet után még Bojtár Endrével tartottunk megbeszélést a szervezendő Vincenz-konferenciáról. Stanislaw Vincenz a XX. század fölfedezetlen (sajnos, részben máig, még hazájában is) nagy lengyel írója, aki a második világháború alatt közel hat évet töltött Magyarországon. A Felczak-emlékkönyv sikere után határoztuk el, hogy az író születésének 100. éve alkalmából (1888. november 30.) nemzetközi konferenciát rendezünk életművéről  Budapesten.

És azután: január 30. szombat, Jurta. Kiss Ferenc jutott eszembe, a szellemes-ironikus név, a Hurál az ő találmánya volt. Tudtuk, tréfa, bár nem egészen az. Hogy így nevezte el a baráti találkozók alkalmait. S ebben nem annyira délibáb csillogott, mint inkább finom adag a kellő öngúnyból. Most meg jurtába készülünk. Ha jól emlékszem, fél 10 órai kezdést terveztünk. Jóval korábban megérkeztem a Népligetbe, nem volt sok időm töprengeni a különös épület formáján, a kőből épült színház tetőinek négyszöge valahogy nem volt harmóniában a hagyomány szerinti jurta kör formájú alaprajzával. A szervező csoport már munkálkodott, előre elkészült a meghívottak listája. Belépéskor a jelenléti ívet (nevet és lakcímet kérdeztünk csupán) kellett aláírni, és befizetni az 500 forintos hozzájárulást. A színház bejárata előtt sétált Bihari Mihály, nem került beljebb, figyelmeztetni akarta azokat, akik esetleg nem tudtak a tiltásról. Lassan szállingózni kezdtek a külföldi újságírók. Nem értettem, miért rögtön azt a kérdést szegezték nekem, ki ennek a szervezetnek az első számú embere, elnöke. Ilyen nem volt, de nem egy újságíró kötötte az ebet a karóhoz, így azután Bíró Zoltánt mondtam, akiről tudtam, hogy nem metaforák nyelvén mondja majd el nekik, mire vállalkoztunk. A megbeszéltek szerint az elnöklés rendje így következett: Fekete Gyula, Bíró Zoltán, Für Lajos. A színpad közepén állott egy asztal a jelképes elnökségnek, mintegy a rendezvény “népfrontos” jellegét hangsúlyozván. Ha nem csal emlékezetem, ott ült egymás mellett az MDF néhány szervezője meg Esterházy Péter, Mészöly Miklós és Vásárhelyi Miklós. Nem panaszkodhattunk az érdeklődés hiányára, lassan megtelt a színházterem, a bejáratnál eltartott egy darab ideig a meghívottak bebocsátása. Volt bennem persze némi izgatottság, de nem éreztem történelminek a helyzetet. Ilyenkor nincs mód arra, hogy az ember mérlegelje, miről is van szó, teendők vannak, gyakorlati kérdések, a legfontosabb, hogy minden rendben menjen, nehogy félrecsússzon, hogy jól tudjuk kezelni az esetleges provokációt. Hallgattuk sorjában a fölszólalásokat. Sólyom László nagy ívű bevezető előadásában a nyugati demokráciák gyakorlatából kiindulva elemezte a parlamenti képviselők viszonyát az államigazgatáshoz, hogy mi szükséges a valódi ellenőrző funkció gyakorlásához. Csurka István szellemesen érzékeltette annak az országgyűlésnek az ellentmondásos kettősségét, mely egyszerre szeretné megjeleníteni a népszuverenitást és a párt akaratát. Für Lajos történeti áttekintést adott a történelmi előzményekről, a magyar parlament és alkotmány hét évszázados múltjáról. Szabad György az 1848-as népképviseleti országgyűlés példáját idézte. A parlament szerepével, lehetőségeivel számos fölszólalás foglalkozott, érintette például az alkotmányjogász Halmai Gábor, Fasang Árpád és Mécs Imre. A továbblépés lehetőségeit mérlegelte Kis János, aki egyetértett azokkal, akik a parlament fölértékelését hangsúlyozták, szerinte a párt hatalmának törvényes korlátozása lehetne az egyik cél. Méltán keltett hatást a jelenlévők körében Konrád György fölszólalása. Irodalmi ihletettséggel kérdőjelezett meg kényes politikai határokat, parlamentarizmus nem lehet szerinte ellenzék nélkül, egy alternatív társadalmi parlament szükségességét hangoztatta, melyet baráti körök, társaságok, egyesületek, autonóm kisközösségek hálózata alkothatna.

Fontos szála volt a tanácskozásnak a hatalom és társadalom közötti valódi párbeszéd megteremtésének a problémája. Bíró Zoltán kiinduló megfontolása az volt, hogy a szükséges párbeszédhez meg lehet találni mind a két oldalon – a hatalomén és a társadalomén is – a reformnak elkötelezett erőket, mindenekelőtt közöttük kell megteremteni az eszmecsere lehetőségét. Csengey Dénes föltette azt a kérdést, vajon készen áll-e a hatalom valóságos párbeszédre. Bertha Zoltán debreceni barátunk független társadalmi testület megteremtését szorgalmazta, amely képes lenne megszólaltatni a másik fél hangját. A provokáció sem maradt el, egy Varga nevű úr népszavazást javasolt a szovjet hadsereg magyarországi tartózkodásáról. Éreztem, ahogy a levegő megfeszül egy pillanatra, de a jelenlévők fegyelmezetten viselkedtek, nem reagáltak, mintha mi sem történt volna. Meghallgattuk a frissen (egy-két napja) alakult Menedék Bizottság javaslatait az egyre több erdélyi – és már nem csak magyar – menekült ügyének lehetséges rendezéséről.

Magam a tanácskozás utolsó harmadában kértem szót:

“Tisztelt Fórum! 

A későbbi fölszólaló abba a helyzetbe kerül, hogy rövidítheti mondanivalóját, hiszen sok mindent elmondtak már előtte, amire ő is gondolt. Számos hozzászólóhoz csatlakozom egyetértően, például Csurka István, Halmai Gábor, Sólyom László, Konrád György és mások gondolataihoz. Szó volt a népszavazásról mint jogintézményről, jelzem, Lengyelországban nem régen vezették be, tavaly ősszel került rá sor először, ismeretes, hogy milyen eredménnyel. Engem a parlament kérdésköre mellett elsősorban a párbeszéd kérdése foglalkoztat, hiszen a Magyar Demokrata Fórum éppen ennek a színtere kíván lenni. Őszintén szólva az országgyűléssel kapcsolatban az országban sokfelé pesszimizmus tapasztalható, nemigen hisznek benne, hogy ott az érdekeiket képviselik. A szkepticizmus okát számos tényben lehet keresni, mindenesetre elgondolkoztató, hogy az ország lakosságának politikai hitvallás szerinti összetételét mennyire nem tükrözi a magyar parlament, hiszen köztudomású, hogy képviselőinek mintegy háromnegyed része tagja az MSZMP-nek. Így tehát közelebb áll a politikai, mint a honpolgári társadalomhoz. Egyáltalán: az utóbbi időben az volt az ember benyomása, hogy a közvetítésre hivatott szervezetek, intézmények feladatukat egyoldalúan látták el, gondolok a társadalmi szervezetekre, művészeti szövetségekre. Egy év alatt például a Magyar Írószövetség vezetőségének az 1986-os közgyűlésen szerzett tekintélye erkölcsileg megkopott. A magam részéről ezért föltétlenül igaznak tartom a Lakiteleki Nyilatkozatnak azt a megállapítását miszerint: »A politikai és társadalmi szervezetek jelenlegi rendszerében nincs biztosítva az önálló és független nézetek kifejtése«.

A dialógus, közmegegyezés és hasonló kifejezések az utóbbi hónapokban a politikusok, a tömegtájékoztatás nyelvezetében a leggyakoribbak közé számítanak, de tartok tőle  – hogy mint más fogalmak esetében is – különböző tartalmakat értünk rajta. Azt mindenképpen pozitívumnak lehet tartani, hogy mindenki a párbeszédet emlegeti. Hiszen a párbeszéd olyasmit sugall, hogy felek vannak, hogy valamilyen tagoltságról van szó. De amint az országgyűléssel kapcsolatban mondtam: lényeges kérdés, hogy milyen helyzetben van a parlament a politikai hatalom és a honpolgári társadalom között. A párbeszédről szólva tisztázni szükséges, hogy ki beszél kivel, és ki kinek az érdekében. A párbeszédhez partnerekre van szükség. Amíg ezt nem tisztázzuk, üres szólam marad a »nemzeti közmegegyezés«. Magam részéről azok közé tartozom, akik számára alapvető tény állam és társadalom kettőssége. Itt szeretnék egy szerény nyelvhasználati javaslatot tenni: ne állampolgárokról, hanem inkább honpolgárokról beszéljünk. Úgy gondolom, hogy a politikai vezetésnek – mint egyik partnernek –  kell dialógust folytatni a társadalom képviselőivel. A mostani intézményrendszer túlságosan államosítva és központosítva van, a tömegtájékoztatás egyoldalú függésben van tőle. Nézetem szerint a Magyar Demokrata Fórumnak elsősorban a párbeszéd másik résztvevőjét kell megformálnia – minél szélesebb részvétellel. Sajnálatos, hogy a mai alkalomra meghívott képviselők csak olyan csekély számban jelentek meg körünkben. Viszont mindenképp örvendetes, hogy sokan eljöttek olyanok is, akik nem voltak ott Lakiteleken. A Fórumnak a társadalom nevében kell autentikusan beszélnie. Igazi párbeszédet csak autonóm partnerek folytathatnak. Amikor én a lakosság kifejezést olvasom vagy hallom, és ez gyakran megtörténik, passzív tömegekre gondolok, olyan egyének halmazára, akiknek kötelességei vannak elsősorban, szerepük tárgy- és eszközjellegű. Ahogy Lakiteleken is mondtam: fontos feladat a partner alanyiságának a megteremtése. Ez pedig fölülről nem alakítható ki. Elképzelhető persze a Magyar Demokrata Fórum mint egy újabb bizottság, egyesület, tagozat valamelyik meglévő társadalmi keretben, de úgy gondolom, tapasztalataink némi bizalmatlanságra intenek. Lakitelek valami olyasmit jelzett, hogy lépni kell, új formákra van szükség. Múlnak a hónapok, és semmi nem változik, azokat, akik keresik a kiutat, nemegyszer gyanú övezi.

A Magyar Demokrata Fórum abban játszhatna fontos szerepet, hogy e csoportok véleményét továbbítaná, közvetítené – a partner poziciójából. Olyan partnerként, amelyik éppen azért kíván beszélni, amiért a politikai vezetés is részvételt, aktivitást kér a társadalomtól. A katasztrófa elkerüléséért. Ez a minimális és szükséges közös alap: mindazoknak az együttműködésére szükség van, akik kilábolást kívánnak és elkerülni a katasztrófát, az összeütközéseket, az elégedetlenség robbanásait. Rosszhiszeműség, pozícióféltés, hatalomvágy diktál olyasmit, hogy aki a törvényes keretek között akarja elmondani a véleményét, tegyen még külön tiszteletköröket, vegyen részt bizonyos rítusokban. A szocializmus kifejezés jelentését például mindenáron a maga értelmezésében kívánja használni a politikai hatalom. Elégnek kellene lennie az alkotmány és a törvényesség elfogadásának. Vajon lemondhatunk azok részvételéről, akiknek nézetei a liberalizmus újabb áramlataihoz állnak közel, akiknek értékei keresztyén értékek, vagy akiket a nyugat-európai terminológia szerint szociáldemokratáknak lehetne nevezni? Vajon még akkor sem volnának elfogadható partnerek, ha tiszteletben tartják az ország törvényeit?

Természetesen ha a Magyar Demokrata Fórum közvetítő kíván lenni, és fórum a szó klasszikus értelmében, nem szűrhet ki eleve bizonyos hangokat, nem erősíthet föl önkényesen másokat. A párbeszédet folytató honpolgári társadalom sokféleképpen tagolt, érdekek és fölfogások szerint is. A magyar értelmiség tagoltsága, csoportszerkezete nemcsak nehezen írható le, hanem néhány ponton kényes kérdés is. Úgy gondolom, el kell kerülni olyan mesterséges sémák alkalmazását, amelyek vagy-vagy logikával osztályoznak, és fölállításuk eleve azt szolgálja, hogy az értelmiség jobban kezelhető, manipulálható legyen. Nem nehéz kitalálni, az ún. népi-urbánus kettősségre gondolok. Jó lenne végigondolni, kinek hasznos, ha ilyen szembeállításban nézzük magunkat. Viszont értelmetlen volna figyelmen kívül hagyni a csoportérdekek és a politikai fölfogás különbözőségeit. Igen nagy szükségét érzem a különféle megközelítések árnyalt és alapos megfogalmazásának. Hogy jobban lehessen tájékozódni és akár választani is a kínált javaslatok, irányok között. Hogy jól ki lehessen venni a Fórum különböző színeit, és alkalom legyen a párbeszédre – egymás között is.

Azzal fejezem be, hogy a kedvezőtlen jelek ellenére bíznunk kell a párbeszédben, de tennünk kell érte nekünk magunknak is. Ha van rá esélye az országnak és a magyarságnak, akkor ez a párbeszéd esélye, a politikai vezetés és a honpolgári társadalom közötti igazi párbeszédé. Megkezdeni talán már ma is késő.”