Erdész Ádám

 

Történetek a vidéki rendszerváltozás kezdeteiről^[1]

 

Ahhoz, hogy egy korszak történtét feltárjuk, hogy az események mögötti ok-okozati összefüggéseket többé-kevésbé objektívan leírhassuk, úgy harminc év távlatra van szükség. A rendszerváltozás kezdete óta éppen egy emberöltő telt el, ez idő alatt számos visszaemlékezés, forrásközlés feldolgozó munka jelent meg. Létrejött a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum. Ugyanakkor ami eddig lezajlott, az a huszadik századi történetünkben oly fontos változás feldolgozásának csupán első lépése. Egyelőre sok a fehér folt, ma még feltáratlan a rendszerváltozás vidéki történetének nagyobb része is. Írásomban a rendszerváltozás gyulai történetének kezdeteit szeretném felidézni. A figyelmet elsősorban az 1980-as évek végén Gyulán elsőnek színre lépett ellenzéki szervezet, a Magyar Demokrata Fórum megalakulására és működésének első időszakára fordítom. Jelen írás egy nagyobb tanulmány része, a helyi rendszerváltozás történetét vizsgáló kutatás a fordulat többi tényezőjét is számba veszi.

Kivételesen szólni kell a beszélő pozíciójáról is: történész-levéltáros lévén, magától értetődő, hogy a kéziratos, nyomtatott és oral history-források lehetőleg teljes körű számbavétele és elemzése révén próbálom az eseményeket és a folyamatokat rekonstruálni. Viszont a most felidézendő történeteknek magam is szereplője voltam. Mivel a rendszerváltozás első időszaka alig dokumentált, támaszkodom a magam emlékeire is. A „személyes érintettség” mellett ugyanúgy törekszem az objektivitásra, mint más munkáimnál.

 

Az első lakiteleki találkozó

 

Az 1980-as években szembetűnővé váltak a szocialista rendszer válságtünetei. A piaci törvények kiiktatásával felépített gazdasági rendszer egyre kevésbé bírta a versenyt a tőkés világgal. A válságtünetekkel küszködő gazdaság nem tudta garantálni a nyugatihoz képest szerény életszínvonal megtartását sem, sőt veszélybe került a rendszer legfontosabb eredményének tekintett szociális biztonság is Nem volt ez másként a szocialista tábor „legvidámabb barakkjának” tekintett Magyarországon sem. A nyolcvanas években szaporodott azoknak a társadalmi csoportoknak a száma, amelyeket a rendszer már nemcsak integrálni, de semlegesíteni sem tudott. Kicsiny, a nyílt szembenállást vállaló ellenzéki csoportok megteremtették az úgynevezett második nyilvánosságot. A szamizdat kiadványok nagyon kevés emberhez jutottak el ugyan, de a nyugati magyar rádióadók révén hatókörük megsokszorozódott. Egyes, szamizdatot kiadó csoportok, elsősorban a Beszélő szerkesztősége, az értelmiségen belül pólusképző erővé váltak. A kulturális területen egyre gyakrabban robbantak ki konfliktusok meghatározó értelmiségi csoportok és a hatalom között. A legnagyobb visszhangot az Írószövetség 1986-os közgyűlésén lezajlott összecsapás váltotta ki. A hatalom és egyes értelmiségi csoportok között zajló konfrontációnál is jóval nagyobb hatása volt annak, hogy bizonyos – akár a rendszer falain belül lévő – gazdasági erők úgy érezték, az adott struktúra akadályozza érdekeik érvényesítését. Ezek a gazdasági erők ott voltak a párton belüli reformtörekvések mögött is, de az adott struktúrán kívüli lehetőségeket is keresték. S ami akkor kevésbé látszott, de mégis a legfontosabb volt, a gazdasági erőfölényt követve a katonai egyensúly is felbillent, és az Egyesült Államok domináns helyzetbe került. Mindezen, már akkor is érzékelhető tényezők ellenére a diktatúra intézményrendszere változatlanul működött. Sejteni sem lehetett, hogy gyors összeomlás vagy hosszú, keserves agónia következik-e.

A válságtünetek egy a gyulaihoz hasonló csöndes kisvárosban is érezhetőek voltak, noha semmi sem utalt arra, hogy küszöbön áll a rendszer összeomlása. Szamizdat kiadványok előfordultak a városban is, de ezek csak zárt értelmiségi csoportokhoz jutottak el. Gyulán, a város történelmi múltjából adódóan a tradíciók, a hagyományos városkép védelme kínált lehetőséget a szembenállás kifejezésére. Halmos Béla építészmérnök – a népzenész édesapja – vezetésével korábban egy meglehetős kockázattal járó és részben sikeres belváros-védő akció is lezajlott. Aztán 1987 őszén történt valami: a személyes információs csatornák és főként a nyugati magyar rádióadók arról számoltak be, hogy szeptember 27-én Lakiteleken összegyűlt mintegy 180 ember, köztük nagyon sok meghatározó értelmiségi, akik az ország helyzetét tárgyaló hosszas tanácskozás után elfogadtak egy drámai hangú nyilatkozatot, és javasolták a Magyar Demokrata Fórum létrehozását. A nyilatkozatban arról volt szó, hogy a magyarság „önhitében és tartásában megrendült, kohéziójának kapcsai tragikusan meglazultak, önismerete megdöbbentően hiányos”. Hogy a létrehozandó Fórumot a szervezők mire szánták, a szövegből pontosan nem is derült ki. Csupán annyi látszott bizonyosnak, hogy a szervezet a nyilvános társadalmi párbeszéd, a kiútkeresés színtere kíván lenni. Ugyanakkor az, hogy nem csupán egy nyilvános fórum létrehozásáról esett szó, hanem a Magyar Demokrata Fórumról, arra is utalt, hogy itt valamilyen formális szervezet alakult. Nyilván nem a véletlen műve volt ez a lebegtetés. Azóta Kiss Gy. Csaba Harminc év után: 1987 című könyvében részletesen megírta, hogy milyen gondos mérlegeléssel keresték a szervezők azt a szervezeti és működési formát, amellyel minél több, rendszer iránt kritikus csoportot tudnak „népfrontszerűen” megmozdítani.

Maga a találkozó az autokratikus rendszerekben szerveződő ellenzéki értelmiségi mozgalmak jellemző jegyeit viseli magán. A politikai túlhatalom miatt az ellenzéki törekvések politikai színtéren nem tudnak megjelenni, ehelyett értelmiségi fórumokon jelentkeznek, és a kezdeményezők közvetett módon próbálnak hatást gyakorolni a társadalomra és a hatalomra. Volt azonban ennek a találkozónak néhány különleges jellemzője: jelen volt és felszólalt ugyan a szamizdatot kiadó ellenzék emblematikus alakja, Konrád György, ám a jelenlevők többsége a szocialista struktúra keretei között működött, noha korábban közülük sokan konfliktusba keveredtek a Kádár-rendszerrel. A meghívottak között foglalt helyet Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront főtitkára is. Jelenléte bizonyos védelmet ígért a tanácskozás résztvevőinek. A szervezők láthatóan arra törekedtek, hogy olyan szervezetet teremtsenek, amely alkalmas az akár állásvesztéssel, rendőrségi presszióval járó, nyílt szembenállást nem vállaló, szélesebb rétegek politikai aktivizálására.

„Én most kiszaladok!”

A lakiteleki találkozó szervezői jól kalkuláltak, a tanácskozásnak meglehetősen nagy visszhangja támadt, annak ellenére, hogy a nyilatkozat csak novemberben egy Magyar Nemzet-béli Pozsgay-interjúba ágyazottan jelent meg. Nem lehetett tudni, hogy mi lesz ebből a tanácskozásból, de a várakozás növekedett. Annál is inkább, mert a Fórum a Jurta Színházban – a parlamentarizmusról, a kisebbségi kérdésről – tartott, nagy visszhangot kiváltó tanácskozásai jelezték, hogy a Magyar Demokrata Fórum valóban működik. A Fórum vezetői személyes kapcsolati hálójukat felhasználva folytatták a vidéki szervezést. Gyula felé az irodalomtörténész Kiss Gy. Csabának volt kapcsolata. Egy környezetvédelmi szakembert, Kósa Ferencet – Kósa László néprajztudós testvérét – kereste meg, hogy segítsen egy olyan helyet találni, ahol 10–15 embernek elmondhatná, mi is történt a lakiteleki sátor alatt. Erdmann Gyula, a levéltár akkori igazgatója vállalkozott arra, hogy helyet ad Kiss Gy. Csaba előadásának és a beszélgetésnek. A rendezvény körül bábáskodók személyes ismeretség és megérzés alapján meghívtak tizenegynehány embert, olyanokat, akikről úgy gondolták, érdeklődnek a mozgolódás iránt. A később szóvivői posztot is betöltő irodalomtörténész összefoglalta a találkozó legfontosabb eseményeit, bemutatta az akkor még nem ismert szereplőket, és videokazettáról lejátszotta a felszólalások néhány részletét. A beszélgetés azzal zárult, hogy két személyt meghívott a következő, szeptember 3-án sorra kerülő találkozóra.

Erdmann Gyula és jómagam vállalkoztunk erre az útra. A Lezsák-portán ismét felállított sátorról már sokan írtak, sok egymással is vitázó beszéd hangzott el. Olykor nem is volt könnyű eligazodni a későbbi politikai törésvonalakat világosan kirajzoló szódzsungelben. A legfontosabb azonban az volt, hogy a résztvevők úgy döntöttek, a Magyar Demokrata Fórum egyéni tagsággal rendelkező mozgalommá, szervezetté – ez később nagy vitákat, sőt konfliktusokat váltott ki – alakul, és megkezdi fővárosi és vidéki csoportjainak létrehozását. A tanácskozásról hírt adott a Kossuth Rádió, erről még ott helyben értesültünk, s a következő héten képpel illusztrált tudósítást hozott a Magyarország című hetilap. A kép éppen a mi asztalrészünket mutatta, ahol Szabad György, Gergely András, Albert Gábor – azaz nagyobbrészt történészek között – üldögéltünk. A felvétel pillanatában odatelepedett Sinkovits Imre is.

Októberben, a békéscsabai szervezet alakulásakor egymást korábban nem ismerő gyulaiak is részt vettek: Oláh Jenőné Kántor Nóra, Markó István, Gedeon József és Elek Tibor. Gyorsan zajló egyeztetések után Oláh Jenőné lakásán gyűlt össze vagy 15 ember, hogy döntsön a gyulai szervezet esetleges létrehozásáról. A lehetőségeket és a kockázatokat latolgató beszélgetésben fordulatot hozott Kander Zoltánnak, a Gyulai Pándy Kálmán Kórház későbbi főigazgatójának megszólalása. Kipling Riki-tiki-tévi című írásának egyik szereplőjét idézte fel. A kígyókat pusztító bátor mongúzról szóló történet egyik szereplője egy félős kis állat, Csucsundra, aki mindig ahhoz gyűjti a bátorságot, hogy egyszer kirohanjon a szoba közepére, de sose meri megtenni. „Úgy döntöttem, én most kiszaladok!” – zárta rövid, ám annál hatásosabb hozzászólását a doktor úr. Mivel a többség már alig várta, hogy „kiszaladhasson”, el is dőlt a legfontosabb kérdés, azaz összeállt egy tizenegy fős szervező csoport, akik nyilvánosan, nevükkel vállalták az MDF helyi csoportjának szervezését. 1988 politikai szempontból már rendkívül mozgalmas és élénk időszak volt: március végén alakult meg a Fidesz, amely ellen az első időszakban a hatalom elég keményen próbált fellépni. Májusban alakult a Szabad Kezdeményezések Hálózata, novemberben jött létre az Szabad Demokraták Szövetsége, és e szervezetek mellett egész sor civil szervezet, párt és alkalmi társulás lépett színre. Az év folyamán néhány nagy budapesti demonstráció jelezte, hogy a frissen megjelent politikai erőknek több ezer főre rúgó aktív támogatója van.

A változás szelei természetesen Gyulán is érezhetőek voltak, és ez kedvező hátteret teremtett a helyi szerveződéshez. Mivel a gyulaiaknak az MDF Ideiglenes Elnökségéhez történész vonalon volt a legerősebb kapcsolata, a Fórum nyilvános bemutatására Für Lajost hívtuk meg. A jeles történész Magyar Demokrata Fórumot bemutató előadására november 17-én a Jókai Művelődési Házban – ma a Gyulai Várszínház kamaraterme – került sor. Ebben az időben a megyei napilap, a Békés Megyei Népújság már hírt adott az MDF-szervezetek alakulásáról, s a rendezvény előtti nap Für Lajos előadásáról is megjelent egy pár soros tájékoztatás. A meglehetősen nagy terem tele is lett; a másik oldal is szép számmal képviseltette magát. Volt is egy kis összecsapás, amikor Für Lajos 1956-ot forradalomként említette, de a hangulat barátságossá vált. Érződött, hogy a jelenlevők többsége nagyon erős várakozással tekint az első gyulai ellenzéki szervezet létrejötte elé.

Az MDF városi szervezetének megalakulására november 24-én került sor. Az új szervezet a Hazafias Népfront székházában kapott helyet, az Esze Tamás utcai épület lett hosszú időre az otthona. A jegyzőkönyv szerint 120, az eseményről beszámoló Békés Megyei Népújság cikk szerint mintegy 100 fő jelenlétében került sor az összejövetelre, amelynek végén 56 fővel alakult meg a Magyar Demokrata Fórum Gyulai Városi Szervezete. Az általánosan megfogalmazott célok között szerepelt a pluralitás megteremtése, a társadalom mozgósítása az általános gazdasági és társadalmi válságból való kilábalás érdekében. A szervezet ideiglenes elnökségévé a szervezőket választották, a névsor a következőképpen alakult: dr. Pocsay Gábor, Markó István, Gedeon József, dr. Kereskényi Miklós, Elek Tibor, Markovits György, dr. Oláh Jenőné, Szilágyi Sándor, Teleki Ferenc, Petróczki Zoltán, valamint e sorok írója. Az első pillanatban a meghatározó személyiségek közé lépett dr. Lipták András, Krész Ferenc és id. Görgényi Ernő, de a sort lehetne még folytatni. A szervezőkből lett első elnökség tagjai között hét tanárt, egy orvost, egy vállalkozót, egy kórházi asszisztenst és egy levéltárost találunk. Ez a foglalkozási megoszlás világosan mutatja, hogy a gyulai MDF – az országos szervezethez hasonlóan – értelmiségi mozgalomként indult. Bár az irányítók köre nem volt túl „diverzifikált”, mégis szerencsésen alakult az elnökség összetétele: voltak kitűnő szervezők, nem hiányzott az intellektuális erő, a kapcsolatrendszer sem. Érdemes egy pillantást vetni az elnökséggé választott szervező csoport tagjai által befutott pályára. A nagyobbrészt fiatal emberek többsége számottevő szakmai karriert ért el. Gedeon József a Gyulai Várszínház igazgatójaként nemzetközi rangú nyári színházzá formálta a gyulai teátrumot. A másik kiváló szervező, Markó István – rövid politikai pályaszakasz után – vállalkozóként, illetve a gyulai református egyház gondnokaként mutatta meg kvalitásait. Elek Tibor – egyebek mellett – a Bárka főszerkesztőjeként, kritikusként, irodalomtörténészként vált ismertté. Kereskényi Miklós már akkor, igen fiatalon, a gyulai Erkel Ferenc Gimnázium igazgatója volt, a később visszaállított Karácsonyi János Katolikus Gimnáziumnak Petróczki Zoltán lett az első igazgatója. Ő később a közigazgatásban, illetve az oktatásigazgatásban is vezető posztokat töltött be. Pocsay Gábor egy polgármesteri ciklus után – praxisát akkor is fenntartotta – visszatért sikeres belgyógyász pályájára. A széles humán műveltséggel bíró orvos az MDF szervezésekor a nemzetiségi kérdések iránt különösen érzékenynek bizonyult. Oláh Jenőné a szervezés idején kórházi asszisztensként dolgozott, de akkoriban végezte a református teológiát, s a későbbiekben lelkészként tevékenykedett. Lipták András személyében egy agilis ügyvéd került a csapatba. Az alakuláskor 60 éves Krész Ferenc fiatal korában a szociáldemokrata mozgalomban szerzett tapasztalatait kamatoztatta. Ő is városszerte ismert szervező egyéniség volt. A többiek is sikeres tanári és más pályát futottak be. Ami figyelemre méltó, kevesen léptek fel a politika színpadára. A felsoroltak közül Markó István egy országgyűlési, Pocsay Gábor egy polgármesteri ciklust csinált végig. Néhányan helyi képviselőként tevékenykedtek egy darabig. Szerencsére maradt forrás a tagság összetételéről. 1989 első felében, amikor a szervezet már nagy lendületben volt, 130 tagot számlált. Ez a foglakozási adatokkal kiegészített névsor meglehetős sokszínűséget mutat: sok értelmiségi státusú tagot regisztrálunk, humán területen dolgozó embereket, orvosokat, kisebb számban mérnököket. Vállalati alkalmazottakat és munkásokat is találunk szép számban. Az első időszakban működött egy munkásokból álló aktív kör, amely rendezvényeket is szervezett. A nyomdásztól az autószerelőn keresztül a köszörűsig sokféle szakma képviselve volt. Ha nem is nagy számban, de akadtak vállalkozók is a tagok között. Egy gyulavári ’56-os vezető körének csatlakozása folytán több mint fél tucat kertész is szerepel a listán. Feltűnően alacsony arányban voltak reprezentálva a közigazgatási tisztviselők és a jogászok, kivált, ha beszámítjuk azt is, hogy Gyula megyei bírósági székhely. Végigtekintve a tagnévsort, azt állapíthatom meg, a többség a kisvárosi társadalomban – a maga közegében – tekintéllyel bíró, „véleményvezérlő” személyiség volt. Ugyanakkor domináns szerephez jutottak egy bizonyos humán értelmiségi értékrend képviselői. Ez az értékrend sikeressé tette a gyulai fórumot az alakulás utáni első évben, ám 1989 őszétől, amikor a politika alrendszerének törvényszerűségeihez kellett volna alkalmazkodni, a szervezet veszített dinamizmusából és erejéből. Az összetételt illetően még egy fontos tényezőt kell említenünk: az intellektuálisan meglehetősen erős elnökség és a köré rendeződő mag bizonyos értelemben zárttá tette az egyébként nyitott szervezetet. Mindazok, akik ’89 őszétől, a fordulat biztosabbá válása után kezdték keresni helyüket, a városi MDF-ben nehezen jutottak befolyásos helyzetbe. Például a korábbi kockázatok miatt kiváró vállalkozók a később aktivizálódó SZDSZ-ben találtak helyet, és a gazdasági törekvéseikhez közvetlen politikai támogatást nyújtó hátteret.

A szervezet összetétele és intellektuális ereje mellett volt még valami, ami lendületet adott az első korszakban. Az 1956-os forradalomról, a lengyel Szolidaritás születéséről szóló memoárokban ismétlődő gondolat, hogy a résztvevők ezeket a napokat ünnepi időként élték meg. Hasonló pillanatai a rendszerváltozásnak is voltak: a remény és bizalom uralta ezeket az időket. Bizalom a másik ember és a jövő iránt, az utóbbiból talán a reálisan indokoltnál is több volt. Mindenesetre ez a hangulat a szereplők többségét egy időre önmaga felé emelte, és ez az állapot nagy energiákat szabadított fel.

 

A rendszerváltozás forgatagában

 

Párhuzamosan a rendszerváltozás mind gyorsabban pörgő országos eseményeivel, a gyulai MDF-nek is sok programja volt, s egyre markánsabb szereplője lett a helyi közéletnek. Aztán az országos hír is megjött, bár az országos sajtóba való első berobbanás nem nagyon hiányzott. 1989. január 9-én megjelent a Magyar Nemzetben az úgynevezett Gyulai levél, amelyben az MDF helyi szervezete az országgyűlés elnökétől bizonyos, a Romániából érkezett menekültek érdekében hozandó intézkedéseket követelt. A követelések alátámasztásaként a határ felől érkező – „belügyi forrásból származó” –, „biztosnak” tűnő információk sorakoztak, például hogy a határ Lőkösháza és Kötegyán közötti szakaszán menekültek hulláit látták, szám szerint 18-at. A levélből fenyegető következményeket ígérő óriási hír lett. Magam máig sem látom tisztán, hogy ami történt, az véletlenek sorozata vagy provokáció nyomán következett be. A magyar–román határon kialakult helyzet szabályos pszichózist teremtett. Az adott szituációban hihetőnek tűnő hírek jutottak el a szervezet elnökségének egyik – mellesleg ilyen döntés meghozásához nem elegendő számú – részéhez. Ők azután január 6-án, pénteken, írtak egy levelet, gyorsan felvitték Csurka Istvánhoz, aki nem a megfontoltságáról volt nevezetes – bár akkor még igen nagy tekintély övezte –, ő írt hozzá még egy keveset, az MDF Ideiglenes Elnöksége nevében, amitől a szöveg még erősebb lett, s azután ezt egy olyan lap, mint a Magyar Nemzet, ellenőrzés nélkül leközölte január 9-én, hétfőn. Nem mindennap adódik össze ennyi véletlen. A másik lehetőség, hogy az ügy eleve provokációs szándékkal indult, de azt sem lehet tudni, hogy magyar vagy román oldalról röppentették fel a fals információt. A szolgálatok azóta közölt dokumentumaiból tudjuk, hogy ebben az időben páratlan aktivitást regisztráltak a határon. A magyar elhárítás erejének nem kis részét fordította a román diverzió elhárítására. Az üggyel foglalkozó, igen nagy sajtóanyagot áttanulmányozva úgy tűnik, a történet belügyi, határőrizeti szereplői sem tudták egy ideig, miről is van szó. Például Káli József határőr alezredes a Békés Megyei Népújságba írt (jan. 28.), ellenséges hangú cikkében felvetette annak lehetőségét, hogy a közbiztonság és határ őrzőinek elbizonytalanítása a cél. Ő inkább belül kereste a kezdeményezőt. Bíró Zoltán, az MDF első elnöke, aki sokat tett az ügy elsimításáért, az MDF elleni provokációt valószínűsítette. A várakozással ellentétben a kétségtelenül nehezen védhető ügy nem zilálta szét a gyulai MDF sorait, sőt a baj erősítette a kohéziót. Segítséget még az akkor nagyon népszerű Mark Palmer, a „csokornyakkendős amerikai nagykövet” is adott. Leküldte Gyulára a követség első tisztviselőjét, aki hosszabb tárgyalást folytatott az MDF vezetőinek egy részével. A belső elhárítás azóta publikált jelentéséből tudjuk, hogy ők is nagyon figyeltek, és sajnálkoztak, hogy a magánháznál lefolyt megbeszélésről nem sikerült információt szerezni. Ez utólag is megnyugtató.

1989-ben az események olyan gyorsan követték egymást, hogy egy ilyen ügy is hamar elhalványult. Elég, ha csak arra utalok, hogy Pozsgay Imre január 28-án adott interjújában jelentette ki, hogy 1956 nem ellenforradalom, hanem népfelkelés volt. Gyulán a következő nevezetes nap 1989. március 15-e lett. Az ünnep országszerte ellenzéki demonstrációvá vált. Így történt ez Gyulán is: az országos elnökség határozatával szemben Gyulán a Fórum részt vett a hivatalos városi ünnepségen, de az ünnepet a maga képére formálta. Elek Tibor nagy ívű beszédének elején egymás mellé állította 1848-at és 1956-ot, nagyon határozottan manifesztálta a regnáló hatalommal való szembefordulást, s felcsillantotta a reményt. Ez volt a városi MDF ezres nagyságrendű hallgatóság előtti első megszólalása. Az ünnepségen résztvevők többsége számára ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy valami visszafordíthatatlanul megváltozik.

Május elején ismét országos nyilvánosságot kapott a gyulai MDF. A szervezet kétnapos, több színtéren zajló Apor-emlékünnepséget rendezett. A két háború között Gyulán példaadó szociális munkát végző Apor Vilmost a városban a szocializmus évtizedeiben sem felejtették el. Személye többféle, az MDF számára fontos érték felmutatására adott alkalmat. A nők védelmében a szovjet katona fegyvere okozta mártírhalála önmagában nagy erejű szimbólum. Személye jelképezi a szolidaritást, s komoly hangsúlyt kapott háború alatti zsidómentő tevékenysége. Az első nap estéjén nagy közönség előtt a városháza nagytermében zajlott vita az MDF országos vezetői, Bíró Zoltán és Für Lajos, valamint Gyulay Endre szeged-csanádi megyéspüspök, Korzenszky Richárd pannonhalmi perjel és az Állami Egyházügyi Hivatal vezetője részvételével Kereszténység – humanizmus – emberi jogok – demokrácia Magyarországon 1989-ben címmel. Az ünnepi istentiszteletből, emléktábla-avatásból és a városháza dísztermében megtartott emlékülésből álló rendezvénysorozat bővelkedett nagy hatású pillanatokban, ugyanakkor menetközben derült ki, hogy a lendületben lévő helyi MDF lépéskényszerbe hozott egy a maga ritmusától nem szívesen eltérő nagy szervezetet, a katolikus egyházat. Bielik Gábor apátplébános – aki szívvel-lélekkel az emlékünnep mellett volt – pár nappal a rendezvény előtt átkért a parókiára, és mutatott egy levelet. A levél szerzője Paskai László akkori esztergomi érsek volt, arról írt, hogy értesült a gyulai emlékülésről és arról is, hogy ez a rendezvény túlzottan előtérbe akarja állítani az orosz katona szerepét. Azt is jelezte, hogy kárpátaljai tárgyalásai miatt ezt nem tartaná szerencsésnek. A plébános úr némi visszafogottságot kért, de úgy éreztem, ezt inkább csak hivatali kötelességből teszi. Egyébként az ünnepi istentiszteleten felolvasták Paskai László köszöntőlevelét. A megyei lap ennek a magas részvétellel zajló rendezvénynek mindkét napjáról nagy terjedelemben, címoldalon számolt be, a rádió és az országos nyomtatott sajtó is bő teret szentelt neki.

Sokat jelentett a Fórumnak, hogy az első nyilvános 1956-os megemlékezés alkalmával a szervezet mellé álltak olyan ötvenhatos vezetők, mint Nádházi János és Petrás János. A sok eseményből végezetül egyet emelek ki: 1989. június 18-án az MDF vezetői tárgyalást folytattak a párizsi román emigráció négy képviselőjével, Doina Cornea akkoriban a Ceauşescu-rezsim ellen Romániában nyíltan fellépő aktivisták egyike volt. Az ő lánya, Ariadne Combes, Mihai Korne, Michnea Berindei és Dinu Zamfirescu Nagy Imre és mártírtársai június 16-i temetésére érkeztek Magyarországra. A temetés után két nappal Gyulára utaztak. Ma már meglehetően valószerűtlennek tűnik, hogy egy kisvárosi értelmiségi csoport kapcsolatot keres a franciaországi román emigráció képviselőivel, azok eljönnek Gyulára, és a két fél beszélgetni – a tárgyalás szót ma végképp túlzásnak érzem – kezd a román–magyar konfliktusok lehetséges megoldásáról. Ám ez az esemény nagyon is jellemzi az akkori idők hangulatát. Az aktuális politikai kérdések mellett gyulai részről felvetődött egy szervezet, a Közép-Európa Parlament létrehozásának gondolata. Ez az intézmény lett volna hivatva a térség demokratikus mozgalmai tevékenységének összehangolására. A vendégek egyetértéssel fogadták az ötletet. Különös idők voltak. A találkozóra a fájdalmasan korán eltávozott Lipták András ügyvéd házában került sor, és egy helyben készült jó vacsora zárta. A vendégeket Markó István kivitte a határra, s szomorúan pillantgattak át a számukra akkor még elérhetetlen szülőföldre. A kapcsolat egy darabig meg is maradt.

1989 második fele hasonlóan eseménydús időszak volt, ebből az időből a romániai forradalom, az Aradra és Csíkszeredára vitt segélyszállítmányok története a legemlékezetesebb. De ez a szakasz a történetnek egy következő fejezete. 1989 őszétől reális lehetőséggé vált a szabad választás, a demokratikus intézményrendszer kiépülése. Megkezdődött a demokráciára jellemző pártstruktúra kiépülése. Korábban a helyi szervezetek jószerivel maguk szabták meg működésüket, 1989 őszétől az országos politika struktúrái és mozgásai váltak meghatározóvá, a helyi szervezetek már inkább csak reagáltak. Az új fejezet sem kevésbé érdekes, de már új történet.