Esszék, tanulmányok

 

vaszilij.jpg 

 

Molnár Zsófia

 

Tömegszállás versben, lélekben, Szibériában

/

Írott írómás–ok(?): játékból, önvédelemből

 

Bogdán László Vaszilij Bogdanov-verseiről

 

Költemények izgatták őket,
de hogy miért, máig talány.

(Vaszilij Bogdanov: A szökés)

 

Hogy miért izgató a költészet, és hogy ki számára, mikor válik (mégis) perverzzé az iránta való érdeklődés, az is tétje Bogdán László két recens kötetének. Az illuzionista és a szörnyeteg[1] és a Ricardo Reis Szibériában[2] lábjegyzetekben szokatlanul gazdag versgyűjtemények. Mielőtt azonban nyelvi anyaguk vizsgálatára sor kerülhet, további tárgyi-tartalmi, külsődleges magyarázatot kívánnak; egyenként is, kapcsolódási pontjaikat illetően pedig még inkább. „[C]sak az igazán művészi lényeg / maradandó, mely a testben (forma) lélekkel (tartalom) / rendelkezik” – állít saját mércét az Emigránsok ciklus XXI., Vaszilij Kandinszkijről szóló verse (I. Sz.).

Mondhatni, Fernando Pessoa a felelőtlen azért, hogy míg a tárgyalt kötetek bemutatóin sorban az említett, sepsiszentgyörgyi illetőségű költő, újságíró, Bogdán László jelent meg, a borítókon mindkétszer Vaszilij Bogdanov neve szerepel. Távolabbról már az úgynevezett nyugati irodalmi kánonnal való összehangzás hozható fel. Ennek kialakításába, Harold Bloom kritikus szerint, 26 alkotó tört utat; az ezoterikus társaság tagjai között ott a „portugál Próteuszként”[3] aposztrofálható poéta, Pessoa is. Az 1888–1935 között élt szerző ars poeticája „egyben az énelvesztés, énkeresés, énhasadás és énfelcserélés sokszoros kataklizmáiban vergődő egész modern költészeté.”[4] Neki „[v]an vagy hetvenhárom / heteronimája. Alteregók..., / hasonmások. Képzelt költők, konkrét múzeum” (I. Sz./Emigránsok XXII: Eliezer Kamenezky). Kissé ironikus hangoltságú, ám „hiteles” értesülésre Bogdanov tesz szert így – miután Bogdán, a magyar nyelvű biografikus költészet kudarcát felmérve,[5] szerepvers iránti érdeklődésében[6] maga fordult Pessoa habitusa felé, saját Doppelgängert formálva.

A heteronimateremtés azonban nem („egyszerű”) ál-, hanem más nevek létbe hívása: lényegük nem a hamisság, szélhámosság, hanem az egyenrang. Nem egy elsődleges, eredeti személy szükségszerűen alárendelt járulékai: kidolgozott személyiségük és alkotói profiljuk, stílusbeli ismérveik vannak. A tény ugyanakkor, hogy színes és fantáziadús társaságukat egy szikár nyelvészeti szakszó mint fölérendelt fogalom tömöríti, mégsem enged eltekinteni attól, hogy otthonuk, közegük a nyelv(é). Írják őket, s elsősorban azt írják róluk, hogy/amit ők írnak. Bármilyen kecsegtető és ígéretes volna kávézóban eszmét cserélni velük vagy kölcsönkérni tőlük nehéz napokon, textualitásukban ez nem foglaltatik benne. Sajátos létezésük viszont ínyenc irodalmi metadiskurzusokat és exkurzusokat tesz lehetővé, melyek a maguk rendjén erős érveket hoznak a valóság–fikció szétszálazhatatlansága, ontológiai mégis-egyenrangúsága mellett. Ilyen Bogdán László két könyve is, melyek a különböző síkok hierarchikus elrendezésének és egymásba oltásának változatos és fordulatos, helyenként megrázó eseteit vonultatják fel.

Vaszilij Ivanovics Bogdanov tehát (Radnóti Miklós, Faludy György vagy Weöres Sándor mellett – „[i]gazán van amire hivatkozni. Nem vagyok egyedül”[7] – főként) Pessoa én-darabjainak ihletésére születik, Bogdán Lászlótól. Kovács András Ferenc (Jack Cole? Kavafisz? Lázáry René Sándor? Alekszej Pavlovics Asztrov?) kereszteli, világos logika alapján. A huszadik századi orosz költő, műfordító aztán több erdélyi verseskönyvet is jegyez, sajtóbeli jelenlétét (Bárka, Forrás, Helikon, Irodalmi Jelen, Jelenkor, Kortárs, Látó, 2000 stb.) nem is említve. Az illuzionista és a szörnyeteg például a II. számot viseli, hiszen az Összegyűjtött versek sorát A végzet kirakós játékai (Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2012) nyitja. Külön, kötetnyi ciklusba szerveződnek ugyanakkor az Arcok a forradalmi menetoszlopból (Sepsiszentgyörgy, ARTprinter, 2012), melyek a vele kortárs orosz kultúra nagyjainak állítanak hüpotüposzisz(-szerű) emléket.

A szemle nem volna teljes Bogdán László könyve, a Ricardo Reis Tahitin (versek és regény) – Arad, Irodalmi Jelen, 2009 – nélkül. Fernando Pessoa egyik legnevesebb heteronimája, a portugál orvos Reis ugyanis ebben az egzotikus szövegben alapítja meg azt a „költői kommunát” vagy „a líra falanszterét”, amelynek tagjai Bogdanovot szibériai száműzöttsége idején egy dalnokverseny erejéig felkeresik, és füzetében hagyják kézjegyüket. Ezt a ciklust tartalmazza aztán a második vizsgált gyűjtemény. A tisztánlátás végett fontos megjegyezni, hogy az orosz szerző maga is „mintha regényt tervezne” (R.R./A hiábavalóságok könyve, jegyzet) ciklusa szereplőinek felsorolásakor. A Gauguin szigetén letelepített csoport tehát idő múltán, mondhatni, alkotót cserél, vagy legalábbis immár ketten szövik külső-belső történetüket. „Megint úgy érzem magam, mint egy kitalált személy, / akit valaki elképzelt, megkonstruálta az életét” (R.R./Én, az idegen) – Bogdanov lidércnyomása nem is tűnik alaptalannak.

Bogdán és ő, a portugál atyamesterrel és heteronimáival ellentétben, nem találkoznak, előbbi azonban „tolmácsolja”, magyarra, utóbbinak Az illuzionista és a szörnyetegben található verseit. „Mert a tolmácsoktól, / nem tudom, miért, / de tartok és félek, / soha nem azt fordítják, / amit mondok” – hangzik a kötetnek a szerepkörre vonatkozó talán legexplicitebb vélekedése (I.Sz./Román ábrándok 1: Az indulás); hozzá kell tenni, nem Bogdanov vagy lírai énje(i valamelyikének) szájából. A Ricardo Reis Szibériában már minden kultúra- vagy nyelvközvetítői névtől eloldva áll; „a[z anonim] fordító” csupán rövid bevezetését szignálja. A létezésrétegek elkülönítését tovább nehezíti, hogy a kolóniában nemcsak különböző (és José Saramago 1984-es, Nobel-díjas regénye, a Ricardo Reis halálának éve nyomán például esetenként akár többszörös) fikcióból támadt szereplők, értsd heteronimák, hanem biografikus szerzők: Borges vagy Howard Phillips Lovecraft, a horror fiction jeles művelője is feltűnnek.

Ebben a komplex konfigurációban hivatottak Tatjána Bogdanovának, az orosz költő unokájának, egyetemi tanár filológusnak a jegyzetei – részben a kritikai kiadás apparátusa – eligazítani. Szólama az olvasottak folyamatos előbontogatását, desiffrírozását valósítja meg: próza és kritikai diskurzus. Értelmezésre elsősorban nem is a költői eszközök, képek várnak („hajaj, a keresztek, a keresztek, / a szimbólumok...” – sóhajt A menekülő 3: A vörös kereszt előtt című versben (I.Sz.) az én), hanem a szereplők és helyzetek. Ezek magyarázata nélkül ugyanis a líra teljesen a játszó személyek és színhelyek ismeretlenségének frusztrációjába vész. Frappáns elnevezés az így létrejövő konstrukcióra a „magyarázó regény” összetétel.[8] Amit a két kötet irodalom- és kultúrtörténeti, históriai téren megmozgat, az rendkívüli gazdagságú – és nagyon nehéz. Olyannyira, hogy attól helyenként már súlytalan.

Az 1895 és 1982 között pályát futó Bogdanov sorsa a huszadik századi orosz értelmiségi típusa lehetne: a fikció szerint nagyhercegi családba születik; anyját, apját és testvérét a szovjet forradalom és az első világháború viszi el, ő maga Párizsban éli az emigránsok és avantgárd művészeti mozgalmak képviselőinek életét. „[A] boguljubovói templom, / a kijevi nagykapu, / a szeretet, / amit csak itt[hon] érezni / ennyire intenzíven, / a szolidaritás, / a barátságok, / Anna [Ahmatova] szőke nevetése, / Bulgakov szégyenlős mosolya” (I.Sz./Normandiai sziklák 6) végül feleségével–múzsájával, a támogató, attitűdjét is hangoló Lénával együtt hazahozzák „növényi népünk” körébe, „didergő orosz honunkba”, „égni... a szégyen szovjet éjjelében”. Ott ugyanis „[á]tvették a hatalmat a bolsevikok, / s indult az örökös polka, / az idülten véres mazurka..., / kiépül / a kommunista halál-barokk” (I.Sz./Amikor először és utoljára láthattam Lenint). A publikáció tiltása, műfordítói honoráriumból való nyomorgás, a fenyegetések a második világháború idejére végül a szibériai tajgába, nomád vogul törzs körébe űzik Bogdanov családját. Élete második felében újra szót kap, egy küldöttséggel Romániába és Jugoszláviába is eljut az Írószövetség vendégeként, öregségében pedig, Amerikába férjhez ment lánya révén, rápillanthat az ottani művészeti színterekre, könyvpiacra.

Egy ilyen nagy ív szöveges tanúinak az értő olvasása mindenképp feltételez némi háttértudást. A helyzet akkor válik különösen bonyolulttá és sokat kérővé, amikor a szereplő–költő létét a költő–„fordító” rendhagyóan sok hitelesítő tényezővel, epizóddal, átvétellel kívánja kellően alábástyázni: nemcsak irodalmárok barátságával, hanem társművészek ivócimboraságával is – „többkezes költői játékként” bökverset faragtat az asztaltársasággal (R.R./Az eltűnő kocsma, jegyzet). Halmozott áttételt eredményez, amikor a színek, formák, alkotói lehetőségek bűvöletében Bogdanov nemcsak fennálló (bár a könyv megjelenésével kortárs magyar olvasók számára talán ismeretlen) orosz templomok díszítéséről ír ekphrasziszt, hanem maga is „szarkasztikus triptichont” állít, megversel költemények ihlette zenedarabot (I.Sz./Az elátkozott hely. Schumann: Erdei képek), „képzelt miniatúrát” (I. Sz./Középkori metszet II), illetve „képtelen kalandként” olyan vizuális művészeti alkotást is, amely a maga rendjén irodalmi szöveg illusztrációjaként készült (I.Sz./Ördögök). Nem is beszélve haikuiról vagy rubáíiról, azaz a japán vagy perzsa költészeti hagyományból átvett versformákról (I.Sz./Három haiku; Az éjszaka), melyekben szintén kipróbálja magát, unokája szerint „hajlékonysága és nyughatatlan szelleme, lankadatlan kísérletező kedve” bizonyítékaként.

Ennek szélsőséges esetét jelenti a Ricardo Reis-ciklus, melyet a költő tehát termékeny szibériai vándorévei során vet papírra – utal rá az életműkiadás második kötete a korszak többi versének közreadásakor. A ciklus bevezetője a maga során ugyanakkor a „teljes életmű” megjelentetésének szándékáról tudósít, látható, a két kiadvány egymásra mutat, viszonyuk komplementer. Ami azonban Az illuzionista és a szörnyetegben csupán a témák egyike, az a másikban központi szervezővé lép elő. Kétségtelen, az én feldarabolódásáról, megsokszorozódásáról, „tömegszállássá” válásáról beszélnek mind Bogdanov saját alkotásai, mind a neki írott költemények. Utóbbiak vagy explicite tematizálják ezt a súlyos jelenséget/kortünetet/irodalmi divatot, vagy egyszerűen létezésük tényével, azaz a beleélő képesség révén, mellyel az orosz költő mindannyiuk hangját keresi, átveszi, hogy magának üzenjen. Ungvári László Zsolt finom megfigyelése szerint „[n]em a korabeli nyelvi megformáltság és időbeli elhelyezés által vesznek fel itt változó alakot a költői megtöbbszörözés révén születő alakmások..., hanem az életrajzukhoz és kulcsverseikhez kötődő, emlékező lírai átlényegítésben, amely nem a nyelvezetre összpontosít elsőleg, hanem a gondolati ívre”.[9] Pontosan ezeket az ideákat, motívumokat nehéz utánagondolni, ha az olvasó az idézettekben vagy Bogdán korábbi költészetében nem jártas, ez pedig némiképp csökkenti azt az autonóm esztétikai élvezetet, amelyet a két kötet az olvasójának nyújtani tud.

Tizennégy zönge fekvésének, intonációjának érző hallgatása, az együttrezonálás ugyanis  nemcsak laikust, de szakembert is próbáló feladat, adva lévén ezek széttartása is. A sorban Pessoa és ismerőse, a hírhedt Aleister Crowley okkultista, aztán az előbbi alteregói, végül az említett Borges és Lovecraft szerzők állnak. Nem vitás, sokat ígérő csoport az övék, összeverbuválásuk ötletes, szellemes („súg a túlvilágról, és ismeretlen kéz fogta, láthatatlan toll jegyzi be Vaszilij Bogdanov szibériai füzetébe” – A vendég; „versei a másvilágról”, „jelentései egy párhuzamos világból”), fantáziadús. Olvasói benyomások alapján azonban túlzottan színes ahhoz, hogy három-három vers véges számú során át mindaz a lírai ajándék megérkezhessen, melyet pedig a szereplőket korábban „előolvasó”, így már jól ismerő szerző bizonyára lelkesedéssel, módszeresen, szeretettel előkészített. Nehéz út vezet az egyes versekig, néhány prózadarabig; ennek mentén pedig, legalábbis bizonyos szakaszokon, az a veszély riaszt, hogy a kötet üzenete a koncepció megértéséig jut, majd kifullad – illetve hogy az összeszerkesztésre fordítandó alkotói energia beárnyékolja az egyes műalkotások saját fényét, és a kétségtelenül ott rejtőző finom üzenet kidolgozása helyett bizonyos pontokon axiomatikus rögzítésére vagy puszta kérdésfelvetésre futja csak („Eszköz vagyok egy vak szándék kezében”; „vagyok, vagy mégsem vagyok?”; „A sorsod valakik bemérték”; „hisz minden relatív, tudod!”; „Nincs bocsánat!”; „Vaszilij Bogdanov, az árnyak költője”). Ennek a nehézkességnek a feloldását szolgálják a költő unokájától származó hűséges, tónusukban hiteles, egységes szerkesztői jegyzetek, melyek nagy száma azonban hasonlóan az autonómia sérülékeny pontjaira világíthat rá.

Ide kapcsolható az életrajzi szövegek nagy száma is (költészetfelfogásában „centrális pont a biográfia” – magyarázó jegyzet a I.Sz./Tükör című vershez). Az események gyakori rögzítése – „versei többségénél... a történetmondói, az elbeszélői modalitás a meghatározó”[10] – valószínűleg hasonlóan azt a célt is szolgálja, hogy Vaszilij Bogdanov pályája összeálljon. A valóban bámulatos, szimpatikus, (művész)ember minden (rém)álmát egyesítő életút kidolgozása azonban valamivel kevesebb teret enged olyasmi megmutatására, ami esetlegességeken, konkrétumokon túl a mindenkori olvasót szíven és elmén találja; egyben a költői eszköztár helyenkénti szerényedéséhez is vezet. A szerzővel, illetve Eliottal mondhatni: „minden vers alkalmi vers” (lásd I.Sz./A lángoló hídhoz írt lábjegyzetet). Ennek igazsága nemcsak az orosz költő javítgató (és a kényszerű szóbeli megőrzés – par coeur megtanult, óvott textusok – miatt is) változatokkal operáló habitusában merül ki, hanem számos költeményére talál, helyenként az egyetemes igény rovására. Tulajdonképpen az eddigi, zömében külsődleges magyarázatok is ennek az „egész galaktikának”[11] legfőbb sajátosságait: kivételes sokrétűségét, illetve az irodalmi, művészeti térre való ujjongó nyitottságát („Nem tartóztatja meg magát a hivatkozásoktól és az idézésektől sem” – I.Sz./Boszorkányszombat, lábjegyzet) kívánták szemléltetni, mindennek a befogadótól azonban sokat kérő oldalát feltárni. A belső, megformáltságbeli pozitívumok most következő tárgyalása ékesen szól a két kötet eddig is érintett nagyszerűsége mellett.

A motívumok szervesülése említésre került már; a kritikus ennek kapcsán találóan „magánmitológiáról” beszél.[12] A centrális kérdés, az alakmásoké, ezen belül Bogdanov és Rise egymásra íródása az utóbbi nevét viselő gyűjteményben türelmesen kidolgozott, plauzibilis. A „rám zárul énje, magába fogad” (R.R./A másik én 2: Karneválon) regisztrálása különösen sikeres szótalálás: előbbi tagja a kényszer börtönét, utóbbi viszont, a szeretkezések tapasztalatára használt nyelvi formula alkalmazásával, a vonzást jelöli. A könyvek egyik kulcsa ugyanakkor a Doppelgänger-problematikának a kontextus, a diktatúra légkörében való jelentős újraértelmezése: „Hogy van egy hasonmásom, / már régóta sejtettem. / Érdekelt volna, mire / mehetnénk együtt ketten. / Szovjet-Oroszországban, / ha van egy hasonmásod, / röhögve játszhatod ki / a kretén hatóságot” (I.Sz./A hasonmás). A posztmodern egyik alapvető esztétikai paradigmájának, a személyiség súlytalan, bohó, mindenekelőtt pedig lehetséges disszeminálásának, fikcionalizálásának az értelme kap döbbenetesen más hangsúlyt, ha egy markánsan valós, testi, etikai tapasztalattal, az elhurcolást, lágert vagy kivégzést gyakorló és osztogató önkény hatásával találkozik; itt már más a tét, a fajsúly. A l’art pour l’art talán művészet az életért formában állhat, ha egy heteronima, bár csak reménybelileg is, a túlélés eszköze.

Elválaszthatatlan ez a töprenkedés a művészet, nyelv hatókörének, területi meghatározottságának kérdésétől („Francia verseket írsz, / mert nem bízol az orosz költői nyelvben, / elsodorta egy múlt századi, beteges, / nyomasztóan kiürülő, lázas mélakór” – I. Sz./Emigránsok XXII: Eliezer Kamenezky) és a költészet hatalmának sosem szűnő firtatásától – Bogdanov mind anyanyelvének, mind poézisénak bizalmat szavaz: „Jöhet immár az őszi rombolás, / őrzi a tájat bennem a varázs, / és bármikor rekonstruálható” (I.Sz./A látvány összekavarodása); „de te mit törődsz ezekkel, műveidben élsz tovább” (R.R./Robert Browning Szentpéterváron VIII: A karnevál); A költészet hatalma, avagy a cicák születése (I. Sz.) – de csak többnyire: „Semmit se tehet a szellem gyilkolás és halál ellen, / legyőzhetetlen az ellen, menthetetlen leteper” (I.Sz./Hajnali áhítat); „öregség, / amelytől rettegek, mert a versek sem tudják távol tartani” (I.Sz./Hajnalok a kerti házban).

A hasonmás életadó lényegének tárgyalása a pódium képével folytatódik – ez a metafora továbbvezet, utat mutat a motívumok erős szövésű hálója felé, melynek közvetlenül szomszédos csomópontja az illuzionista, komédiás figurája. Az egyik kötetcím „szörnyeteg” tagja szimbólumként alkalmas az ellentábort kitevő számtalan lehetséges antagonistát tömöríteni: az „alvilág dölyfös urát”, aki „emberi alakját felöltve, / a szovjet Kremlbe költözött” (R.R./Mélyülő körök); a félelmetes képzelgéseket kiváltó pókot, Akakij Akakijevicset (I.Sz./Akakij Akakijevics cselszövései); a Bogdanov kislányának mondott „mesében” szereplő sárkányt, amely örökké a szerelmeseket üldözi (I.Sz./A tajgán 3: A mese); Lovecraft polipszerű Mérhetetlen Véneit (R.R./Árnyak az időn túlról); vagy akár a mindkét kötetben fellelhető, ekként kapcsolóelemként működő lángdémont, az ukrán puszták alakját, akinek látogatása után az Amerika-nevelte Tatjána is perzselésnyomokat észlel washingtoni lakásukban (R.R./A lángdémon Washingtonban). Az illuzionista azonban a kötetcímadó versben megmenti a költőt és társaságát, az előadóteremnyi hiszékenyt rászedő komédiás pedig szolidárisan üzeni meg, az összetartozást a visszajuttatott belépti díjjal is kifejezve: „költőket soha nem csapok be!” (I.Sz./A komédiás)

Az érzékcsalódás – már ha itt arról van, vagy arról is lehet szó – fontos alkalmai és eszközei, nem meglepő módon, a karneválok. Ahol játszhatnak – például sakkot: a fel-felbukkanó motívum a bábok révén a kiszolgáltatottságot, átírva azonban az epikureizmus szélsőségét is magába foglalja (R.R./Mélyülő körök 2: Sakkozó száműzöttek), szerelmeskednek (az éden vágya áthatja a hitvesi líra darabjait is), maszkot öltenek, és alkohol is fogy. Bogdanov ilyen bálról mind referenciálisan, az első szerelmet beteljesítő kamaszkori élmény verses elbeszéléstöredékekben való megörökítésével (I.Sz./Az orosz maszkabál), mind tágabb összefüggésben, egyetemesebb érvénnyel említést tesz: „Álarcosok körülöttünk. Felpörög a karnevál” (R.R./Robert Browning Szentpéterváron VIII: A karnevál). Borzasztó álarcosbállá a fel nem függeszthető valóság egyik darabja, a háború lesz („Ágyúit vezérli, / mint zenekart a karneválon” – I.Sz./Bejelentkezés). A vogul törzs sámánja gerjesztette látomás – szintén ostromról, a gyűrűbe fogott Szentpétervárról (I.Sz./A sámán) – ugyancsak jelenvalóvá tesz ott és akkor nem valót (vagy csak „ragályos vízió”?). A számtalan, gyakran rossz vodka hatása bizonyára hasonlíthat a révüléshez, és természetesen ahhoz is, amit Bill, a párizsi „néger dzsesszzongoriszta” megél, aki az emlékekben, leitmotívumszerűen, „még mindig abszintját issza”, a delíriumok prototipikus origóját (I.Sz./A vogul menyegző 4: Az Új-hídon, hajnal korunkban b.). A „vodka tükre” (I.Sz./A vörös ruhás lány) csak egy a sok felület közül, melyek, a költői világ következetességét reflektálva, az én (ön)vizsgálatának eszközéül kínálkoznak. A védelem, az értelem és reménység józan pillanatai: „ez a rugóként összeszorító félelem elillant..., / Ez minden jel szerint / az alkimista ősömtől örökölt / és Ricardonak [sic!] ajándékozott fekete, / varázstükör hatása lehetett” (R.R./A vendég 5: A Mérhetetlen Vének); Tükör vagyok, megmutatlak titeket, nem tévedhetek... (R.R.); a komédiás „[t]ükröt tartott az áradatnak” (I.Sz./A komédiás); „Nézem... / tükörévekben magamat” (I.Sz./Valaki integet). A tükörkép, mint az árnyék, majd a lélek, áruba is bocsájtható (I.Sz./Az idő útvesztője 3: A rejtőzködő) – ez a szál nyitja az elődök és ihletők (pl. Chamisso) fordulatos sorát. A „komoly szeszek” kapcsán merül fel ugyanakkor a látszólag banális, valójában azonban sorsfordító kérdés: „Egy fél üveg bor kitarthat-e estig?” (I.Sz./Akakij Akakijevics cselszövései) Van-e (mámor nélkül is elviselhető valóságra) remény?

A fent vázolt motívumháló amellett, hogy a fikció sok izgalmas, színes mozzanatát villantja fel, a személyiség diktatórikus viszonyok között lehetséges integritására való intenzív rákérdezés módozatairól, képi hordozóiról beszél. Bevésődnek ezzel kapcsolatban a bogdanovi líra remek megfogalmazásbeli villanásai is, melyek fintorognak – és maradnak: „a költőket / személyükben is felelősségre vonják műveikért, / mint Argentínában a lótolvajokat” (I.Sz./Tükör), így lehet, hogy az „ismeretlen, megjósolhatatlan veszélyek” sora: „házkutatás, bokaficam, gutaütés, trombózis, infarktus...” (R.R./Én, az idegen), esetleg „Timur csapata, úttörősereg” támad (I.Sz./Marilyn Monroe a moszkvai Nagyszínházban Grusenykát játssza). A személyesség és humor ritka együttesének pillanata (Tánya rajzfüzetéből 5.): „A háttérben valami / zöldessárgás / szörnyeteg gomolyog. / A tavaszi szél.”

A legutóbbi idézet is sejtetheti, számos formai megoldás azonban kétségtelenné teszi, hogy Bogdán László tolmácsolása a fordítás honosító megoldásait részesíti előnyben. Számos megszövegezés kapcsolódik ugyanis a magyar irodalmi hagyományhoz – mintha csak abból nőtt volna ki. A népdalfoszlány mellett „[a]z órák össze-vissza vernek” (I.Sz./Egyedül), „torz szibarita vázak” (A koldusok), „[h]iányod harminc év után is átjár” (I.Sz./Az orosz maszkabál 28: Epilógus) – olvashatja és értheti annak neveltje. A megidézett alkotókhoz való kapcsolódásnak a személynevek listázásánál, de még a közvetlen átvételnél is lényegesen szubtilisebb módja a „titokban végbement, halaszthatatlan csodáról” (I.Sz./A sámán) vagy, a Bogdanov által szintén kedvelt és fordított Rilke előtti tisztelgésként, az évek körhintájáról említést tenni (I.Sz./Emigránsok XXI: Vaszilij Kandinszkij). Az orosz kultúra lenyomata aztán, hogy „[n]éha felvillan a távolban / egy-egy fehér vitorla” (I.Sz./A legutolsó nap). A versek megírásának idején aktuális konjunktúra egyébként a tájleírásokra is rányomja a bélyegét. A képfestés milyensége hasonlóan a gondolkodásra, habitusra gyakorolt benső hatás kifejeződése. Míg például a „bolsi demokratúra” kapcsolat szókincsbeli átvétel, külsődlegesség, a következők már sajáttá lett gondolkodási sémákra, érzékelés- és értelmezésbeli sajátosságokra mutatnak: a varjúcsapat „razziáz”, „[é]gen csizma formájú felhők” úsznak, alattuk pedig „[s]zovjet vargánya, Góliát” nő (I.Sz./Azon a télen; Szuzdáli nyár; Az óriásvargánya). Azon így már nincs mit csodálkozni, hogy a szerencsés horgásznak kívánni „[c]sak egyet, barátom, tudod, / én szovjet aranyhal vagyok, / háromra immár nem telik...” (I.Sz./A szovjet aranyhal)

A komoly tartalom kifejezése, mint fentebb látható volt, változó hangnemet üt meg; a verstani megoldások hasonlóan színes képet mutatnak. Sajnos bevallottan „elfuserált” leoninusok váltogatják egymást kissé kényszeresnek tűnő megoldásokkal („dac és remény verslábakon illan el”, áll a Hajnali áhítatban (I.Sz.), magyarázható tehát a helyenkénti bökkenő, például a többször is előforduló „elhurcoltak árnyai”–„múlttá vállani” (?) asszonánc esetén) és sikerült, adekvát ötletekkel, így a szerelmi együttlétnek ölelkező rímes formába karolásával, a Karnevál című darab hibátlan, pattogós ütemhangsúlyos háromsorosaival.

Releváns recepciónak készülve nem hagyható érintetlenül az a sajnálatos aspektus sem, melynek említésekor legegyszerűbb volna Borcsa Jánosnak az Arcok a forradalmi menetoszlopból című Bogdán-kötetről készült írását[13] visszhangozni. A 2012-es szöveg „rengeteg” sajtóhibáról, az írásjelek rapszodikus, értelemzavaró alkalmazásáról kénytelen panaszkodni. A helyzet a Ricardo Reis Szibériában esetén ugyanaz.

„Olybá tűnik, mintha... költészete egyik fontos,... megoldhatatlannak tűnő problémáját transzportálná” Bogdanov–Bogdán számtalan pályatárs és irodalmi hasonmás „életébe, hogy kívülről szemlélhesse, analizálhassa, mintegy hangsúlyozva a lét helyzet [sic!] groteszk voltát.” (R.R./Ringlispíl a tajgán 3, jegyzet) A két, orosz szerzői névvel szignált, a fentiekben vizsgált kötet egy évek óta tartó, sőt az ígéret értelmében és remélhetőleg tovább is folyó, óriási fantáziapotenciált mozgósító, hatalmasra kiterjedt és munkás költői kísérlet egy-egy újabb állomása. Ezeket, széttartó, a befogadói éberséget próbára tevő mozzanataik ellenére, a lapjaikon átjáró szereplők, átívelő mozzanatok, a valóság–fikció paradigma szabados kezelése szervesíti. Esetükben a személyiség egységére irányuló játékos kérdezés (koránt sincs lezárva: „Mindenki egy példányban van jelen. / Minden egyéb csak túlzás, álom-foszlány” vs. „Bensőmben sokan élnek!” (R.R./Robert Browning Szentpéterváron VII: Után és Az idegenek jelenléte) – a szólamok megférnek egymás mellett) olyan idők és helyek előterében zajlik, melyekről szemtanúik azt állítják: „Nem kell túlélni ily korokat // minden áron!” (I.Sz./Mandelstam Péterváron) A versgyűjtemények izgalmas feszültségét a súlyos és könnyű versenként megharcolandó egyensúlya tartja fenn.

 

Vaszilij Bogdanov: Az illuzionista és a szörnyeteg. Összegyűjtött versek II. (1925–1964). Bogdán László tolmácsolásában. Mentor Könyvek, Marosvásárhely, 2015.

Vaszilij Bogdanov: Ricardo Reis Szibériában (1944). ARTprinter–Tinta, Sepsiszentgyörgy, 2015.



[1] Vaszilij Bogdanov, Az illuzionista és a szörnyeteg: Összegyűjtött versek II. (1925–1964), Bogdán László tolmácsolásában, Marosvásárhely, Mentor Könyvek, 2015. A továbbiakban: I.Sz.
[2] Vaszilij Bogdanov, Ricardo Reis Szibériában (1944), Sepsiszentgyörgy, ARTprinter–Tinta, 2015. A továbbiakban: R.R.
[3] Klein László, Portugál Próteusz – Fernando Pessoa versgyüjteménye [sic!] az Írók Boltjában, http://www.irodalmijelen.hu/05242013-0951/portugal-proteusz-fernando-pessoa-versgyujtemenye-az-irok-boltjaban (hozzáférés dátuma: 2016. október 23.)
[4]  Somlyó György, A költőparadoxon: Fernando Pessoa = Uő, A vers – a versben, Pécs, Jelenkor, 2004, 180–196 [a PIM-DIA változatában (http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=-1&docId=829&secId=77830&limit=10&pageSet=1, hozzáférés dátuma: 2016. október 23.) a 181–186. oldalak hiányoznak], 191.
[5] Varga Melinda, „Mindannyian Isten és a kuratóriumok kezében vagyunk” [interjú Bogdán Lászlóval], http://www.irodalmijelen.hu/2013-okt-29-1713/mindannyian-isten-kuratoriumok-kezeben-vagyunk, (hozzáférés dátuma: 2016. október 23.)
[6] Szabó Róbert Csaba, Költői kommunák álmodója [interjú Bogdán Lászlóval], http://www.litera.hu/hirek/koltoi-kommunak-almodoja (hozzáférés dátuma: 2016. október 23.)
[7] Lövétei Lázár László, Az én útvesztői [levélinterjú Bogdán Lászlóval], http://www.hargitakiado.ro/arckep.php?c=MTc (hozzáférés dátuma: 2016. október 27.)
[8] Uo.
[9] Ungvári László Zsolt, Egyetlen arc az idő vetítővásznán: Bogdán László költészetéről, http://www.barkaonline.hu/kritika/3367--az-id-vetitvasznan (hozzáférés dátuma: 2016. október 27.)
[10] Elek Tibor, „Szövegek közötti térben”(Bogdán László újabb verseiről), Forrás, 2008/3., 46–50, 47.
[11]  Kőrösi Zoltán jellemzését Pessoa költői habitusáról l. Klein, i. m.
[12] Ungvári, i. m.
[13] Borcsa László, Bogdán László lírai arcképcsarnoka, http://www.3szek.ro/load/cikk/53561/bogdan_laszlo_lirai_arckepcsarnoka (hozzáférés dátuma: 2016. október 23.)

 

Megjelent a Bárka 2016/-os számában.


Főoldal

2017. január 05.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
„Arany 200 busz” – A Petőfi Irodalmi Múzeum mozgókiállításaA Tilos az Á támogatja a József Attila KörtREvolúció ’56 – A forradalom olvasataiNemzetközi Esterházy-konferencia Szegeden
Versek
Szőcs Géza verseiHáy János verseiBotyánszki Ági verseiKerényi Kata versei
Prózák
Beck Tamás prózái Vági János: ViszonyVajda Albert ismét csütörtököt mondAz úr operaénekes lesz
Kritikák
„Csak” a szövegA tétovaságtól az elragadtatásig - Simai Mihály kötetérőlRendezni végre…„mint akit eltakar egy szó” – Darvasi László: Taligás
Esszék, tanulmányok
Legális drogot árulunkKosztolányi Dezső ismeretlen köteteTűnődések az idei Kossuth-díjak egyikérőlA bűvös kulacs – avagy A szegény kisgyermek kifogyhatatlan panaszai
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA