Filep Tamás Gusztáv

Filep Tamás Gusztáv

Gáli József életei, halálai[1]

Az 1956 után egyedüliként halálra ítélt magyar írónak[2] az életműve ugyanolyan fontos, mint a sorsa. Az emlékidézés ürügyét most a forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulója adja, az igazi ok viszont az, hogy nem elfelejtettük őt: 1989 előtt jóformán csak műfordítóként lehetett jelen a magyar kulturális közegben, s eredeti műveivel később sem került be a kánonba. Nem is kerülhetett – ennek alapfeltétele lett volna munkáinak hozzáférhetővé tétele, kötetekben való kiadása, de sem a színdarabjai, sem a novellái nem jelentek meg a demokratikus korszakban (sem) könyv alakban, csak egy szép válogatás a meséiből, A hét bölcső fája,[3] Tarbay Ede szerkesztésében; könyvesboltokban viszont ezt sem láttam, a kiadó helyiségében sikerült megvennem akkoriban. Nem változtatott ezen az állapoton Gáli történelmidokumentum-értékű Szabadsághegy című drámájának 1990-es, a Veszprémi Petőfi Színház-beli bemutatása – az pláne nem, hogy 1956 ötvenedik évfordulóján a József Attila Színház nem az eredeti szöveget, hanem Darvasi László a történet alapján írt munkáját vitte színre –, sem a Válás Veronában című, 1973-ban betiltott darabjának felolvasó-színházi bemutatója a Szegedi Nemzeti Színházban, 2005-ben. Sokan olvastak az ő fordításában megjelent német – régóta klasszikus vagy mára azzá vált – műveket, de (tapasztalataim szerint) a fordító nevét számtalan stílbravúrja ellenére sem jegyezték meg. Néha föltűnnek Gáliról szóló emlékszövegek, kortársi visszaemlékezések, s amennyire örülhetünk ezeknek, épp annyira bosszantó, hogy sok esetben kevesebb tárgyi ismeret rejlik bennük az életműről, mint amit már 1986-ban is lehetett tudni.[4] Az emlékezők sokszor újramesélik életútját – igaz, ez önmagában is tragédiasűrítmény – a szövegekig azonban ritkán jutnak el. Művei közül általában két mesejátékát, két drámai művét és egyetlen – halála után megjelent – novelláskötetét szokták megnevezni. Az utalt drámák kapcsán nem nagyon esik szó arról, hogy nyomtatásban mindegyikük olvasható. Most az író életútját foglalom össze röviden, közvetetten utalva egy elkövetkezendő módszeresebb kutatás legsürgetőbb feladataira.

*

Gáli József körül, több embernek való múltja, az őt ért csapások és az alkata közötti szembetűnő ellentmondások ütközése folytán szűk körben legenda képződött, ennek egyik alapja az, hogy két nagy, egymás elpusztítására (is) fegyverkező ideológia tört az életére, noha alapjában véve meseíró s szinte mesehős volt: más emlékezőkkel egybehangzóan az 1956 után szintén börtönviselt Földes Péter tömören így jellemezte őt: „membránérzékenységű, törékeny figura, csiszolt intellektus, kulturált és gazdag lélek”.[5] Az életút fordulatait nehéz pár mondatban összefoglalni; ezt egyébként az Új Magyar Irodalmi Lexikon a szűk terjedelem kalodájában feszengő szócikke[6] példaszerűen megtette. Az író a társasági folklóron keresztül megőrződött vallomásain, kortársi visszaemlékezéseken, a recepción kívül Gáli novellái képezhetnek ehhez fontos forrást. Mindezekből átmehetett valami a köztudatba, de egy-egy tisztázatlan adat is továbböröklődik.

Az általános képben ott van Gáli születési helye és éve –, 1930, Gyula – többek között Erkel Ferenc szülővárosa –, s édesapja nevének, hivatásának megjelölése: Gáli Géza a gyulai tüdőszanatórium igazgató-főorvosa volt, nemzetközi hírű szakember,[7] Tisza Kálmán özvegyének kezelőorvosa, a Ferenc József Rend lovagkeresztjének birtokosa, „konzervatív, nemzeti érzelmű” legitimista; felesége, dr. Ehrenreich Mária fül-orr-gégész szintén a szanatóriumban dolgozott.[8] „A Viharsarok számtalan tüdőbetege gyógyult a két orvos keze alatt, s a gyulai szanatóriumot és Gáli doktor urat, meg a feleségét még ma is emlegetik nálunk is a faluban, s a környékén mindenütt, ahol olyan emberek élnek, akiket a magyar népbetegségek legpusztítóbbjából, a tuberkulózisból gyógyítottak meg Jóska szülei” – emlékezett rájuk Angyal István, az 1956-as forradalom szimbólummá vált alakja.[9] Az eredetileg izraelita család katolizált, Gáli József keresztapja az édesapjával K. Cseh Edit szerint „mély, baráti kapcsolatot” ápoló – 1997-ben boldoggá avatott – Apor Vilmos báró gyulai apátplébános volt, akit 1941-ben Győrben püspökké szenteltek, 1945 tavaszán pedig szovjet katonák meggyilkolták, amikor „díszbe öltözötten” eléjük állva védte a főpásztori rezidencián meghúzódó (részben a nácik és a nyilasok elől elbujtatott) nőket.[10] A család 1944-ben nem kapott mentesítést, az író bátyja kivételével – aki munkaszolgálatosként halt meg – minden tagját Auschwitzba deportálták. A koncentrációs táborokból (ő maga egyik novellájából kikövetkeztethetően Németországban szabadult fel, nem Auschwitzban) egyedül Gáli József tért haza, bár már az első napon áldozatául eshetett volna a lengyel zsidó fürdőszolgák fanatizmusának, akik agyon akarták verni, mert nem volt körülmetélve; Angyal István mentette meg, akivel ekkor találkozott először, hogy aztán a negyvenes évek végén, az ötvenes évek első felében elválaszthatatlan barátok, a forradalom leverése után pedig fegyvertelen fegyvertársak legyenek.[11] A lágerek felszabadulása után túlélő gyerekekből cirkuszt szervezett, így indultak haza, a produkciókért kapott élelemből tartva fönn magukat.[12] Hazatérése után a pannonhalmi bencéseknél, majd szülővárosa katolikus gimnáziumában tanult; az utóbbiban – gondolom, mint árva – tandíjmentességet élvezett.[13] Érettségije után a fővárosban a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakára járt, ahonnan 1949-ben kizárták mint osztályidegent (formailag mint alkalmatlant). Egy zöldség-gyümölcsboltban kezdett dolgozni; húszévesen megírta Erős János című mesejátékát, s minthogy ekkor már az uralkodó osztályhoz tartozott, a darabot bemutatták, írója tehetségét József Attila-díjjal ismerték el – őt magát pedig visszavették a főiskolára.[14] Diplomamunkája, a Szabadsághegy című dráma a személyi kultusz első színpadra vitt ábrázolása, 1956. okt. 6-án mutatta be a József Attila Színház – rendezője Benedek Árpád, főszereplője Gobbi Hilda volt.[15] A jóval korábban kitűzött bemutató időpontjára „kiderült”, hogy Rajk László mégsem volt imperialista ügynök és hazaáruló; újratemetését – amelyen Gáli és baráti köre is részt vett – éppen az aradi vértanúk emléknapján rendezték meg, s innen – a közemlékezet szerint – a potenciális ellenzék tagjai a volt és leendő miniszterelnök vezetésével átvonultak a bemutatóra.[16] A recepció tanácstalan, vagy inkább – más-más módon – túlságosan magabiztos abban a kérdésben, hogy 1956 októberében hányszor adták elő az Szabadsághegyet.[17] Gondolom, elfogadhatjuk Kalocsai Tibor adatát, aki 1957-ben kereste föl az írót a rabkórházban, hogy rajta keresztül dokumentálhassa az írástudók árulását – cikke utolsó bekezdése üzenet azoknak is, akiknek „írói-politikai magatartása” készítette el például Gáli útját a vádlottak padjáig. Kalocsai nyilván felkészült „tárgyából”, hiszen már cikke címében is a drámai mű és a drámai sors párhuzamával manipulál. Szerinte: „A drámát mindössze hatszor láthatta a közönség… azután kirobbant október 23… Néhány nap múlva a magyar dráma »új üstökösét« az Igazság című ellenforradalmi lap egyik szerkesztői székében láthatjuk, Obersovszky mellett...”[18]

Hogy mit csinált Gáli a forradalom alatt, azt elsősorban decemberi kihallgatásainak jegyzőkönyveiből tudhatjuk.[19] Október 23-án részt vett a tüntetéseken, ott volt a Petőfi téren, a Bem téren, a Parlamentnél és a rádiónál. Itt, miután megszólaltak a fegyverek, elszakadt barátaitól, Angyal Istvánéktól, a Szentkirályi utcában csatlakozott két sebesültszállítóhoz, akik a Trefort utcai OTI-ba vittek egy sebesültet, s 24-én reggel 6 óráig velük maradt, segített a sebesülthordásban. Október 24-e és 31-e között a Péterffy Sándor utcai kórházban tartózkodott, közben 26-án vagy 27-én (úgy látszik, erre nem emlékezett pontosan) bement a munkahelyére, az Állami Faluszínházba. Onnan visszatérve találkozott Angyallal, a Tűzoltó utcai felkelők vezetőjével, akinek később szintén a kórház lett a „főhadiszállása”, s aki megkérte, hogy vegye át tőle a röplapkészítés irányítását. A kérdésre, hogy ki írta a szöveget, Gáli ezt válaszolja: „A röplapok szövegét Angyal Istvánnal közösen készítettük.” November 1-jén a Színház- és Filmművészeti Szövetségben tartózkodott; itt tudta meg, hogy beválasztották a forradalmi bizottságba. Részt vett az Állami Faluszínház társulati ülésén is, ahol szintén a forradalmi bizottság megválasztása volt soron. Ebbe is beválasztották; ő lett a Színház- és Filmművészeti Szövetség és az Állami Faluszínház forradalmi bizottsága közötti összekötő. A Faluszínházban továbbá színházi tanács is alakult, s ő ennek is a tagja lett; céljuk a színházi munka beindítása volt. November 4-én, a második szovjet támadás napján felkereste az Igazság című (forradalmi) lap szerkesztőségét a New York-palotában, ott maradt, s 5-én, 6-án és 7-én – amíg többé-kevésbé folyamatosan lőtték őket az utcáról – ő végezte a szerkesztői munkát, a cikkeket pedig Molnár Lászlóval ketten írták. Föl is sorolja, milyen írások jelentek meg tőle a lapban: az első napon a a szovjet beavatkozást elítélő vezércikk, másnap a Szabadsághegy nagy monológja, a harmadikon a Rádió a bunkerban című tárca. Jegyzőkönyvbe mondja, milyen szerepe volt a már illegális Élünk című lap szerkesztésében és sokszorosításában, szól az általa fogalmazott röplapszövegekről, tételesen megnevezi saját cikkeit, és azokat is, amelyeket nem vállalhat, mert bár első változatuk tőle származott, szövegük, míg az utcára kerültek, olyan beavatkozásokat szenvedett el, amelyek az ő szemléletétől idegenek. A jegyzőkönyv szerint december 7-én vették őrizetbe (más hivatkozásokban december 5-e és 6-a szerepel, de úgy látszik, ez a dátum a hiteles).

A két lapban megjelent írásai a jegyzőkönyvben foglaltak ellenére ez idáig azonosíthatatlanok. Bár mindaz, amit mond, hihető, vallomása őszintének látszik, talán mégsem tekinthetjük akaratlan legendaképzésnek, amit Eörsi István állít memoárjában. Eszerint Gáli magáénak vallotta az Élünk mindazon cikkeit, amelyeknek szerzőjét a vizsgálatot folytatók nem tudták azonosítani.[20]

Az Élünk illegális munkájának legszemléletesebb eredménye a december 4-i nőtüntetés szervezése volt; az ötletgazdákat a lapban közölt felhívás nyomán utóbb könnyű volt azonosítani, de például az indiai képviselet vezetője már aznap kitalálta, hogy az alkotó értelmiség állhat mögötte; jelentésében olvasható: „Nem tudom, ki adta az ötletet, de gondolom, hogy az egyetemisták, az értelmiségiek és az írók keze lehetett benne.”[21] A dokumentumot közlő kötet szerkesztője jegyzetben meg is nevezi őket: a tüntetést Gáli, Obersovszky és Eörsi kezdeményezte, az Élünk révén.[22]

Sőt, ezt az új rendszer sajtója is nyilvánvalóvá tette, még a per idején. 1957 áprilisában a Magyarország idézett szerzője tartott tanmesét a szerinte tévútra váltott íróról, aki „a fasizmus áldozatából” lett a „fasiszták szövetségese”. A bizonyítékok között első helyen szerepelnek az Élünk cikkei, többek között az is, amelyik „a magyar asszonyokat és lányokat a december 4-i tüntetésre buzdítja” – aztán Kalocsai a lap és Gáli ügyét összekapcsolja a Tóth Ilona által állítólag elkövetett „gyilkossággal”.[23] Az egyenleg:

„Drámájának egy negatív figurája az mondja: »Ha ember az ember, legyen következetes a hazugságban is«. Nos, Gáli következetes maradt – az igazságkeresés igényével – a nagy hazugsághoz, hogy a farkas az bárány, hogy a kommunisták, a Szovjetunió ellen is lehet építeni a szocializmust, hogy fasiszta gyilkosokkal is lehet »tiszta rendszert« teremteni. Gáli elárulta saját darabjának hőseit, az ártatlanul meghurcolt kommunistákat is, hiszen ezek a becsületes emberek – néhány renegátot kivéve – ezernyi megpróbáltatás, szenvedés után sem támadták hátba szülőanyjukat, a népet, a pártot, hanem tiszta szívvel, felemelt fejjel, tengernyi nehézség közepette a legnehezebb, de legnemesebb feladatot választották: felemelni, megtisztítani a hibák, az ellenforradalmárok csizmájának véres nyomaitól, az árulók hitszegésétől beszennyezett forradalmi zászlót – a párt zászlaját!”[24]

Az 1956-os forradalomban és az annak leverését követő illegális munkában való részvétele miatt Gáli Józsefet decemberben letartóztatták tehát, s első fokon egy év börtönbüntetésre, másodfokon, Obersovszkyval együtt, halálra ítélték – a történeti kutatások elmélyülésével egyre sötétebbé váló, bizonyosan konstruált Tóth Ilona-perben. (Az elsőfokú ítélet után állítólag egészségügyi okokból egy időre hazaengedték – de még aznap vagy másnap újra elhurcolták.) Nyugat-európai vezető értelmiségiek, világhírű művészek tiltakozása – Obersovszky Gyula az alábbiakat nevezi meg azok közül, akik valamiképpen kiálltak mellettük: Joliot-Curie, Picasso, Aragon, Camus, Hemingway, Dreiser, Howard Fast, Pristley[25] –, Bertrand Russel fenyegetőzése – hogy lemond a Békevilágtanács elnökségéről – s a nyugati tömegtüntetések nyomán (de talán azért is, mert a döntéshozók maguk is ráébredtek, hogy elgaloppírozták magukat) az ítéleteket megváltoztatták, Obersovszky ekkor kegyelemből életfogytiglant, Gáli tizenöt év börtönbüntetést kapott – majd 1961-ben amnesztiával szabadult. Esküvőjére – az állapotos – dr. Káldor Verával a halálos zárkából vezették elő, utána feleségét is egy cellába vitték vissza; őt szintén több évre elítélték a forradalomban való részvétele miatt.[26]

De az eredeti ítélet egy másik szinten, a nem totális, de nyilvánvaló elhallgattatás évtizedeiben véglegesült.

Az idézett lexikonszócikk szerint Gáli előbb munkanélküli volt, majd az OSZK Színháztörténeti Tárában kapott állást 1975-ös, szívbetegsége miatti nyugdíjazásáig. Amikor azt mondom, hogy haláláig nem kapott helyet saját műveivel az irodalomban és az irodalmi életben, ezt nem cáfolja, hogy A tűz balladája című mesejátékát 1967-ben a Bartók Gyermekszínház bemutatta, 1972-ben pedig tévéjátékot készítettek belőle, s az év karácsonyán, szenteste délutánján  sugározták.[27] Elkészült színpadi művei közül e mesejátékon kívül három apróbb megjelenhetett – de csak a Népművelési Propaganda Iroda nem nyomdai úton sokszorosított kiadványaiban –, egész estés, Válás Veronában című színművét – egyetlen, 1973-as, a Visegrádi Színjátszó Napok keretében tartott amatőr színházi előadása után – betiltották. 1962-ben írt, a tévé által 1970-ben elfogadott, Álmodó című forgatókönyvéből a tévéjátékot nem készítették el. Egyetlen novelláskötete 1981-ben, néhány hónappal halála után jelent meg, utolsó színdarabját, a vésztői köztársaságról írott A suszter országát pedig csak 1983-ban mutatta be a miskolci színház (megváltoztatott, Daliás idők címmel).[28] A belügy figyelme nem lankadt iránta: „Természetesen szabadulása után folytatták a titkos ellenőrzését – a neve 87 dossziéban fordul elő a Történeti Levéltár adatbázisa szerint.”[29] További kutatásokat igényel tehát, s akár önálló tanulmány tárgya lehetne (ha volna hozzá adat), hogy hogyan, milyen megfontolásokból, milyen titkos döntések alapján tartották távol őt a magyar kulturális élet első nyilvánosságától. A második nyilvánosság, a szamizdat irodalom, az illegális ellenzéki sajtó csak halála után kezdett kiterebélyesedni. A mérföldkő jelentőségű illegális Bibó-emlékkönyvbe viszont még adott egy fontos írást.[30] A Bibó-uchrónia párbeszédeiről írta Balog Iván, hogy azok „bámulatos beleérzéssel mintegy előre megsejtik, milyen hangvételűek Bibó valódi kihallgatási jegyzőkönyvei, amelyek a rendszerváltás után láttak napvilágot”.[31]

Műfordításai viszont megjelenhettek, illetve előtte – nyilván – szerződéseket kötöttek vele kiadók. A róla szóló irodalomban főleg a szerzőket szokták megnevezni, akiknek műveit átültette magyar nyelvre; álljanak itt legalább felsorolásszerűen a fontosabb címek, ezúttal a könnyebb olvashatóság kedvéért – s mert van köztük, ami többször is megjelent, továbbá amely nem egyéni kötetekben, hanem antológiákban olvasható – bibliográfiai adatok nélkül, s némi hiány kockázatával: Tankred Dorst: Vigyázz, szakadék!; Peter Handke: A balkezes asszony; Luise Adelgunde Viktorie Gottsched: Elménci; Hermann Hesse: Narziss és Goldmund; Ödön von Horváth: Mit csinál a kongresszus?, Délszaki éj, Kasimir és Karoline, Férfiakat Szelistyének!;  Henrik Ibsen: A tenger vonzása; Gotthold Ephraim Lessing: Az Efezuszi özvegy; Heiner Müller: Horatius; Friedrich Schiller: A genovai Fiesco összeesküvése; Frank Wedekind: Nicoló király avagy ilyen az élet; Peter Weiss: Hárman mennek, beszélgetnek. Jean Paul Gyámoltalan hősök című kötetébe az író aforizmáit fordította, továbbá szemelvényeket két regényéből, az  Özönvíz után című antológiába Günter Grass Kutyaévek című regényének részletét, Hans Henny Jahnntól pedig egy elbeszélést az író Óloméj című kötetébe. Ezenkívül Franz Kafka számos novelláját. Nem egy ifjúkori olvasmányunkat tehát. (Böll-fordításainak adatait lásd alább, jegyzetben.) Szakemberre vár műfordítói munkásságának elemzése; tény, hogy három német évszázad stílusát appercipiálta és közvetítette, a XVIII. századi klasszikustól a Gruppe 47 nyelvezetéig. Nem szépirodalmi fordításai közül önálló kötetben jelent meg az alábbi kettő: Kuno Mittelstädt: Paul Gauguin; Fritz Pohl: Az öröklődés alapjai. A börtönben kapott feladatként lefordított még egy szakmunkát a kutyaidomításról.

Életének egyik utolsó szimbolikus jelenetét Vezér Erzsébet dokumentálta, az 1977 utáni  ellenzéki szervezkedések idejéből. Ennek előzményeként is fontos – s persze az életpálya szempontjából legalább ennyire –, hogy Gálit az 1970-es években súlyos szívbaja miatt műteni kellett. 1968-ban egy budapesti katétervizsgálat közben megállt a szíve (valószínűleg nem magától: itthon az egyszeri használat után kidobandó katétercsövet kifőzték és újraalkalmazták). A németországi műtét utáni kontrollokhoz szükséges útlevelet Heinrich Böll meghívóleveleinek köszönhetően kapta meg. (A Nobel-díjas német írónak Gáli két önálló művét fordította le magyarra.[32]) A kiutazások esélye a forradalommal kapcsolatos álláspontjának következetessége miatt kétségessé válhatott; nem volt egyértelmű, hogy nem vonják-e be útlevelét. A Charta ′77 melletti szolidaritási nyilatkozat szervezésének idejéből Vezér Erzsébet ezt jegyezte föl: „Két köztiszteletben álló ellenzéki barátja elment hozzá, és kérte, nehogy aláírjon, mert félő, hogy nem engedik ki többé külföldre szívvizsgálatra. Ennek ellenére felhívott, hogy el akar jönni. Nem is sejtettem, hogy mit akar, de lebeszéltem, mert nem működött a liftünk, és tudtam, hogy az ő szívével három emeletet fölgyalogolni végzetes lehet. Nem érdekelte. Eljött és aláírt.”[33]
   

*

Eörsi István, Gáli barátja, „a Kádár János nevével fémjelzett rendszer” „legfantasztikusabb  vívmánya”-ként a kollektív felejtést jelölte meg.[34]

Úgy látszik, túl sokat örököltünk ebből. Gáli József életművének feldolgozása mindenesetre megkezdődött.