Bódán Zsolt

 

„Népi államunk és rendszerünk

humanista kézzel bánt

az egyszerű, megtévedt emberekkel.”

A csanádapácai Horváth Lajos ′56-os mártíromsága

 

A címben szereplő idézet Miklya Jenő 1962-ben megjelent községi monográfiájából származik[1], és az 1956-os forradalmat követő megtorlásra utal. Arról, hogy Békés megyében mindez mit is takart a gyakorlatban, képet alkothatunk Sáfár Gyula a Bárka jelen számában közölt tanulmányából. A rendőrségi kimutatás szerint egyedül az orosházi járásban 40 főt internáltak, 15 lett vizsgálati fogoly, preventív őrizetbe került 15, és a bíróság 153 személyt ítélt el.[2] Csanádapácán Csabai Józsefnek, a forradalmi nemzetőrség parancsnokhelyettesének meghurcoltatás, több mint féléves fogság, népbírósági tárgyalás a– „Népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel” vádjával –, de végül felmentő ítéletet jutott.[3] Dr. Mihály Gábornak, a forradalmi tanács tagjának, akit izgatás vádjával fogtak perbe, már 3 év 8 hónapos börtönbüntetést, pénzbírságot és vagyonelkobzást, illetve évtizedekig hurcolt bélyeget hozott ugyanez a procedúra.[4] Rideg Károly – a forradalmi tanács intézőbizottságának tagja – jutalma állítólagos fegyverrejtegetésért már 15 év fegyház lett[5], és Horváth Lajosnak, a forradalmi tanács elnökének az életét vette el ez a „humanista kéz”. Az ő emlékének adózunk ezzel a rövid írással.

Horváth Lajos (1909–1957) középparaszti családból származott: szülei 14 hold földön gazdálkodtak Csanádapácán. Hat elemi osztályt végzett el, s 1933-as házasságkötése után maga is egyénileg gazdálkodott az öt testvére mellett szüleitől örökölt 2 hold földön, melyhez esetenként további 5–6 holdat is bérelt. Seres Máriával kötött házasságából egy gyermeke született, Mária 1934-ben. Katonai szolgálatát 1931-ben töltötte le, majd 1940-ben és 1944-ben ismét behívták. Harcolt a világháborúban, és 1944-ben Tiszaújfalunál szovjet fogságba esett. Hazatérte után tovább folytatta törpebirtokán a gazdálkodást: a földhöz és a parasztsághoz való ragaszkodását mutatja, hogy 1948-ig a Nemzeti Parasztpárt tagja volt. 1949-ben izgatás vádjával 8 hónap börtönre ítélték, büntetését 1950-ben Szegeden töltötte le.[6] A családi emlékezet szerint a bűne a termelőszövetkezet szervezésével szembeni ellenállás volt.[7] Az 1950-es években is egyéni gazdálkodóként tartotta el családját, a Tsz-be soha nem lépett be.

1956-ban aktív részese volt a forradalom csanádapácai eseményeinek. Bár az október 28-án, mintegy 200 fő által megválasztott első munkástanácsból még kimaradt, október 30-án az 1000–1500 fő részvételével lezajlott népgyűlés már az 50 fős forradalmi tanács tagjai közé választotta, majd a tanácstagok bizalmának köszönhetően elnökhelyettes lett, néhány nappal később pedig Kocsis János lemondása után a forradalmi tanács elnöki tisztét tölthette be.[8]

Elnöki működése alatt a tanács döntött többek között a már felállított nemzetőrség új vezetőinek kinevezéséről, feladatainak meghatározásáról. A nemzetőrség dolga lett a fegyverek begyűjtése, a rend fenntartása, az éjjel-nappali szolgálat, az utak fokozott felügyelte a vidékre menekülő ávósok miatt stb. A forradalmi tanács az egység megőrzése érdekében kimondta a pártok szervezésének tilalmát, a szolidaritás nevében gyűjtést rendelt el a főváros megsegítésére, ezek mellett tárgyalt a Földműves Szövetkezet és a község termelőszövetkezeteinek helyzetéről, és kiállt a szövetkezeti vagyon leltárba vétele és megőrzése mellett.[9] Horváth Lajos személyes elköteleződését jól mutatja aktív szerepvállalása is: elnökként maga képviselte a települést a járási forradalmi tanács gyűlésén,[10] a nemzetőrség számára fegyvereket vételezett Orosházán a tűzérlakanyából,[11] a budapesti segélyszállítmány egyik kijelölt kísérője volt. Az általa irányított forradalmi tanács működése, mint a fentiekből is látható, elsődlegesen a rend és a nyugalom megőrzésére irányult, s törekvése eredményesnek is bizonyult: a községben számottevő rendbontás sem a forradalom napjaiban, sem a szovjet katonai beavatkozást követően nem történt.

Csanádapácán a forradalmi munkástanács november 4-ét követően is megőrizte vezető szerepét,[12] november 21-i ülésén amellett, hogy kinyilvánította elköteleződését a forradalom elvei mellett és a kormányhoz juttatandó petíció megfogalmazásáról határozott, mely többek között a demokrácia, szabad választások, az oroszok kivonása, a deportálások beszüntetése követelését is tartalmazta, döntött számos rákosista községi tanácstag visszahívásáról is.[13] A forradalom idején eltávolított kommunista tanácsi vezetők még a következő hónapban is eredménytelenül próbáltak visszaszerezni pozícióikat. December 6-án a községi tanács végrehajtó bizottsága és a Forradalmi Munkástanács intézőbizottsága közös ülésén a volt V. B. elnököt, Dancsó Andrást ismételten felmentette, mert „munkáját sok esetben önkényesen és törvényellenesen végezte”, s helyébe Horváth Lajost nevezte ki, helyettesévé pedig Kovács Istvánt, a forradalmi tanács elnökhelyettesét jelölte.[14]

Ebben a helyzetben érkezünk el tehát Horváth Lajos mártíromságának közvetlen előzményeihez. 1956 decemberében járunk. Ekkorra az országban már egyre biztosabb lábakon állt a Kádár nevével fémjelzett új rendszer. A kezdeti bizonytalankodás után rendeletekkel semlegesítették a forradalmi tanácsok szerepét, és iktatták ki fokozatosan a forradalmi vezetőket a hatalom gyakorlásából.[15] Ennek ellenére Horváth Lajos még mindig Csanádapáca választott vezetője volt, a községi tanács elnöke, sőt, mint láttuk a V. B. elnökhelyettese is a forradalmi tanácsból lett átvéve.[16] Erre az akkor már fölöttébb visszásnak tekinthető helyzetre hívta fel a figyelmet a Békés Megyei Népújság 1956. december 14-i cikke, mely Horváth Lajost rágalmazva egyenesen iszákos, szalonna-, tyúk- és tehén tolvajnak minősítette a község vezetőjét.[17] Még ugyanaznap éjszaka egy karhatalmista különítmény támadta meg Horváth Lajos házát, akinek udvarán a géppisztolysorozatok mellett egy kézigránát is robbant, a házigazdának és egy vendégének azonban sikerült elmenekülnie. Másnap a községben kisebb tüntetés szerveződött a tanácsházánál, mivel az a hír terjedt el, hogy a V. B. elnököt elhurcolták a karhatalmisták. Az összegyűlteket maga Horváth Lajos nyugtatta le, s utána Orosházára ment a rendőrségre, hogy ott tisztázza az előző éjjel történteket. A rendőrségen azonban lefogták, és fegyverrejtegetés, valamint emberölés kísérletnek vádjával őrizetbe vették.[18] Bár dokumentumokkal nem igazolható, december 14-e eseményei egy összehangolt támadásnak tűnnek, melynek célja Csanádapáca még mindig hivatalban lévő forradalmi tanácsi elnökének a hatalomból való elmozdítása lehetett. Nem tudjuk, hogy volt-e közvetlen összefüggés a Népújság figyelemfelkeltő cikke, illetve a karhatalmisták éjszakai támadása között, mindenesetre a cél megvalósult: Horváth Lajos börtönbe került, s nem sokkal később már ismét a többszörösen leváltott, korábbi kommunista V. B. elnök, Dancsó András irányította a települést.[19]

Mi történhetett azon a decemberi éjszakán, és hogyan alakult Horváth Lajos további sorsa a következő hónapokban? Utóbbi kérdésre könnyebben tudunk válaszolni: a következő 2 hónapot Horváth Lajos vizsgálati fogságban, majd előzetes letartóztatásában töltötte, előbb Orosházán majd Békéscsabán. A nyomozati szakasz lezárulta után azonban a Békés Megyei Ügyészség részéről vádemelés bizonyítékok hiányában nem történt, így 1957. február 15-én elrendelték Horváth szabadlábra helyezését és hazatérhetett otthonába.[20] Sokkal nehezebben rekonstruálhatóak az éjszakai támadás eseményei, hiszen forrásként csak a vizsgálati anyag fölöttébb megbízhatatlan, és egymásnak gyakran ellentmondó tanúvallomásaira támaszkodhatunk.

A vádlottak vallomása alapján Horváth Lajost már december 13-a éjszakáján zaklatták ismeretlenek, amiről jelentést is tett a helyi rendőrőrsön, majd Tóth János rendőrtörzsőrmester tanácsára a következő éjszakára járőrt szervezett, melyben rajta kívül még négyen vettek részt. A járőrözés befejeztével egyikük, Szakál Kálmán Horváthéknál maradt egy késői vacsorára, s ezalatt jelentek meg a háznál a karhatalmisták. Tisztázatlan az a kérdés, hogy az egység milyen céllal és körülmények között került a településre. A karhatalmisták vallomásuk alapján csak szokásos körútjukat teljesítve álltak meg Csanádapácán, ahol a helyi rendőrökkel találkozva, azok javaslatára mentek Horváth Lajos házához, hogy ellenőrizzék, nem történt-e az élőző éjjelihez hasonló újabb zaklatás. A céljuk tehát nemhogy Horváth elfogása lett volna, hanem éppen a megvédése. Ismerve a korszak általános jellemzőit (a segítőkész, barátságos karhatalmista képe nem éppen tipikus 1956 végén), s különösen figyelembe véve Horváth Lajos fentebb már részletezett helyzetét, ez az állítás nehezen fogadható el. Sokkal valószínűbb, ahogy arra utaltunk, hogy a kiszállás tényleges célja Horváth elfogása, és közéletből való kikapcsolása lehetett. A háznál zajló események rekonstruálása is nehézségekbe ütközik. Egyértelmű, hogy a karhatalmisták körbevették a házat, sőt egyikük az udvarra is bemászott, s utána felszólították a házigazdát, hogy jöjjön elő. Amikor az kinyitotta az utcai kiskaput, megkezdődött a lövöldözés. Az egység tagjainak állítása szerint Horváth nyitott tüzet rájuk, amelyet ők csak viszonoztak, sőt először figyelmeztető lövéseket is adtak le. Tény, hogy Horvát Lajos és Szakál Kálmán elmenekült, őket előállítani nem tudták, pedig még egy kézigránátot is menekülők után dobtak a kertben. A lövöldözésben az egyik karhatalmista állítólag megsérült, bár ennek súlyosságát jól mutatja, hogy azt saját tanúvallomása szerint ő maga sem érzékelte. Csak az események után hívták fel rá a figyelmét társai, hogy vérzik a keze. Mindenesetre ezek a vallomások voltak hivatottak igazolni azokat a vádakat, miszerint Horváth Lajosnak fegyvere volt, azt használta is a karhatalommal szemben, egy embert megsebesítve emberölési kísérletet követett el, majd a helyszínről elmenekült (ami szintén bűnösségét igazolja). A nyomozás során tartott házkutatás során azonban semmilyen fegyvert nem találtak – annál is inkább érdekes ez, mert 1956–57 fordulóján nem egyszer a kutatók maguk gondoskodtak a keresés eredményességéről, az általuk előre elhelyezett fegyver megtalálásával. Így az első rendű tárgyi bizonyíték hiányzott a vádhoz, ráadásul a tanúvallomások alapján azt sem lehetett megállapítani, hogy ténylegesen ki kit lőtt meg, hiszen az udvaron is tartózkodott karhatalmista, aki kifelé tüzelhetett fegyverével saját társait veszélyeztetve. Önmagában az a tény pedig, hogy Horváth elmenekült, még az 1950-es évek fölöttébb kérdéses igazságszolgáltatási gyakorlatában is kevésnek tűnhetett a vádemeléshez, hiszen ki ne tette volna ugyanazt, amikor lövöldöznek, és gránátokat dobálnak az udvarán.[21]

            Az események további alakulása szempontjából megítélésünk szerint döntő szerepe lehetett Horváth Lajos felmentésének és szabadon bocsájtásának. Hazaérkezése után néhány nappal, február 20-án ugyanis ismét megjelent egy hétfős karhatalmi egység Csanádapácán, őrizetbe vette, majd a rendőrőrsre vitte a forradalmi tanács egykori elnökét, s ott olyan súlyosan bántalmazta, hogy belehalt sérüléseibe. A történtek rekonstruálásában az esetleges mozgatórugók feltárásában csak a halálesetet követő peranyagra, illetve néhány közvetett tanú évtizedekkel későbbi visszaemlékezéseire támaszkodhatunk. Lássuk először az események lefolyásának menetét. A tanúk egybehangzó vallomása szerint a karhatalmista különítmény a déli órákban érkezett Csanádapácára, és ebédet követően – Horváth Mária emlékei szerint ittas állapotban – a kora délutáni órákban vitték be a helyi rendőrőrsre Horváthot. Itt puszta kézzel és gumibottal ütlegelték, majd miután a járőr vezetője „elbeszélgetett” vele, és az osztag távozott a településről, a karhatalmisták állítása szerint az áldozat saját lábán hagyta el az őrsöt, haláláról csak másnap értesültek, mikor a tanácsháza istállójában rátaláltak a holttestre.[22] Horváth Mária emlékei szerint azonban édesapja – akit elhurcolása után az őrsig követett, majd miután oda bejutni nem tudott órákig a közelben várakozott – már soha nem hagyta el élve a rendőrség épületét, ellenben éjféltájban a tanácsházától lovas kocsi ment a rendőrséghez, majd hamarosan valamit szállítva visszatért és eltűnt a tanács udvarán. A katonai ügyészséget a gyilkosságról Szlavcsek Tódor helyi orvos értesítette, akit állítólag még az éjszaka folyamán arra próbáltak rávenni, hogy állítson ki bizonyítványt arról, hogy az elhunytat a lovak taposták össze, s miután erre nem volt hajlandó őt is megverték.[23] A holttestet azt követően az egyik temetői kriptában helyezték el, azt a hozzátartozók nem nézhették meg, majd a katonai ügyészség embereinek megérkezése után a temetőkertben szabadban lezajló boncolás után engedélyezték az eltemetését. A boncolási jegyzőkönyv hiányában arról, hogy milyen állapotban volt a holttest sokáig csak az Orosházi Járási Ügyészségen 1992-ben lefolytatott eljárás tanúvallomásai alapján alkothattunk képet. Ribár János vallomása szerint – akit a katonai ügyészség embere hívott oda a boncolás után, hogy öltöztesse fel az elhunytat – a test teljesen össze volt verve, tiszta fekete volt a véraláfutástól, és az egyik szeme ki volt ütve. Sajgó Andrásné Zatykó Erzsébet tanúvallomása szerint pedig, aki a boncolási jegyzőkönyvet gépelte, a test szörnyen meg volt csonkítva, „többszöri késszúrás, nyelve, füle levágva, szeme kiszúrva, sőt a hímvesszője is le volt vágva.”[24] Bár a köztudatba az 1990-es évek cikksorozatainak is köszönhetően ez utóbbi változat került be, és köszön vissza az irodalomban is,[25] a részletes boncolási jegyzőkönyvnek a Békés Megyei Levéltárban nemrégen fellelt példánya Ribár János állítását erősíti meg, a szörnyen összevert holttestről, míg a test megcsonkítására nem találhatunk benne adatokat.[26]

            Bármilyen állapotban is volt a holttest, az vitathatatlan tény, hogy a karhatalmisták brutális kegyetlenséggel összeverték Horváth Lajost, és ez okozta a halálát. Mi lehetett a mozgatórugója tettüknek, lehet-e találni valami magyarázatot a történtekre? Az esetet követő bírósági tárgyalás tanúvallomásai alapján valószínűsíthető, hogy a karhatalmisták Horváthban, a felmentő határozat ellenére, továbbra is a bajtársaikra fegyverrel támadó, de a jogos büntetést elkerülő, ráadásul a település rendjét veszélyeztető felforgató elemet láttak. Horváth bűnösségét egyébként a bíróság is tényként kezelte, s azt hogy nem került börtönbe csak az igazságszolgáltatási rendszer hibájának tekintette. A II. rendű vádlott vallomása szerint: „Horváthot leginkább azért vertük meg, mert a karhatalmistának átlőtte a kezét. Igaz hogy emiatt a polgári bíróság felmentette, bizonyíték hiányában, de a nevezett nálunk beismerte, hogy meglőtte a karhatalmistát.”[27] Bosszúról lehetett tehát szó, mellyel a szerintük téves felmentő határozatot igyekeztek orvosolni a karhatalmisták. A történelemben nem ismeri a „mi lett volna ha” kérdését, mindenesetre feltételezhető, hogyha Horváth Lajost bűnösnek találják és elítélik az ellene decemberben felhozott vádakban, akkor néhány év börtön után hazatérhetett volna családjához és elkerülhette volna a „büntetőosztag igazságtételét”.

Röviden szólnunk kell még az eset utóéletéről is, mert bár korántsem volt példanélküli az 1956-ot követő hónapokban, hogy valaki a karhatalom intézkedésének áldozatául esett, további folytatása is lett az ügynek: az egység tagjait ugyanis, ahogy már utaltunk rá, letartóztatták, perbe fogták és a Szegedi Katonai Bíróság 1957. április 23-án bűnösnek találta őket többek bántalmazásából származó halált okozó súlyos testi sértés, valamint szolgálati hatalommal való visszaélés bűntettében. Az I. és II. rendű vádlottak: Molnár László fhdgy., az Orosházi Járás karhatalmi parancsnoka és Bálint Lajos r. alhdgy., az Orosházi Rendőrőrs parancsnoka 1–1 év, a III. rendű vádlott: Győrfi Ferenc fhdgy. karhatalmista 10 hónap, míg a IV–VII. rendű vádlottak: Szabados Antal fhdgy., Varga Ferenc fhdgy., Horváth József fhdgy., Tajsz Zoltán törm. karhatalmisták 8–8 hónap börtönbüntetést kaptak 3 év próbaidőre felfüggesztve.[28]

A kifejezetten enyhe ítélet illetve az egész tárgyalás lefolyása és hangneme jól példázza a korszak elfogult, és politikai megrendelésre dolgozó igazságszolgáltatását. A középkori karneválok megfordított világát idézik a jegyzőkönyvek, ahol a fent és a lent, a jó és a rossz, a tettes és az áldozat szerepei felcserélődnek. A gyilkosság elkövetői mind a munka hősei, akik lelkiismeretesen, bár kissé túlbuzgóan végezték feladatukat, „a legnehezebb időkben is jól megállták a helyüket, félelmet és fáradtságot nem ismerve őrködtek a népi hatalom biztonsága fölött.”[29] Ezzel szemben az áldozat egy iszákos, többször büntetett, semmirekellő izgató volt csupán, aki ráadásul még a karhatalmistákra is fegyverrel támadt, bár ez alól a vád alól felmentették, igaz csak azért, mert „abban az időben még a polgári igazságszolgáltatás egyáltalán nem állt a helyén”. A tanúvallomásokból úgy tűnhet, hogy az elkövetők szinte külön figyeltek is rá, hogy kíméletesek legyenek az áldozatokkal: bár megverték, de „nem kívánták nevezettek halálát, hanem még arra is vigyáztak, hogy azok nemesebb testrészét ne üssék meg, időnként puszta kézzel csak arcul ütötték őket a gumibottal pedig azok fenekét ütötték”.[30] Az I. rendű vádlott szavaival élve: „Mi egyébként sem vertük meg annyira, hogy az halálos legyen, mi csak kicsit meg akartuk nevelni.”[31] Így simogatott 1956 után az állam mártírokat teremtő „humanista keze” Magyarországon.