Kántor Lajos
Egyetemeim*
Poszler Györgynek ajánlom
Gorkiji értelemben? Nem egészen. Vagy inkább: egészen nem? Egy ugyancsak tehetséges, noha nem Gorkij nagyságú erdélyi magyar munkásírót, a mi Nagy Istvánunkat is bevonva ebbe a gorkiji-proletár „egyetemi” gondolatba, elfelejtendő gyakorlatba: az én egyetemi emlékeim biztosan idegenek azokétól, akik szerencsétlenségükre a Nagy István – négyelemis kommunista aktivista író – rektorsága idején jártak a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemre. Mi az osztályharc lanyhulásakor kerültünk, 1954 őszén, a Történelem–Filológia Kar magyar nyelv és irodalom szakára. A piros (nem párt!) diplomásoknak – tiszta tízessel (vagy tiszta ötössel? – ki emlékszik rá, annyit változtatták az osztályozást) – nem kellett felvételizni.
Egyetemeimről beszélek, holott egyetlen volt, a Bolyai, egészen az 1959-es egyesülésig, a román Babeş egyetemmel való összevonásig. Közben volt 1956. És a Diákszövetség. Azon a nyáron kinyílni látszott a világ, októberig tartott a remény. Nem olyan mértékű, hogy megsokszorozódhattak volna a városok, ahol majd kipróbálhatjuk magunkat. Amikor pedig Bécsbe, Münchenbe, Londonba és Cambridge-be meg New Yorkba (a Columbia Egyetem közelébe) is eljutottam, jóval túl az egyetemista életkoron, itt-ott egyetemi épületekbe is, tanulmányaim ilyen irányú kiteljesítése már szóba sem jöhetett. (De nem is ambicionáltam. Volna…)
Mégis: egyetemeim. A Korunk szerkesztőségében szerzett sokféle, több mint félszázados tapasztalatokkal. Alkalmilag Varsóban és Budapesten, mégis az ELTÉ-n, Czine Miska, egyszer pedig Tamás Pál meghívottjaként, diákok (bölcsészek, újságíró szakosok) előtt. Aztán „szabályos” előadások, vizsgáztatással, két-három tanéven át, a Babes-Bolyain. 20. századi magyar irodalom, műfajelmélet. Tovább pedig: Akadémia, a pesti Duna-parton. Nem kívülről bámulva, a Lánchídra felhajtó autóból.
Tehát: egyetemeim. Hatvan év, kezdve egy érettségi bizonyítvány birtokában. Inkább tanulás, mint tanítás.
Merre is?
Az első óránk: bevezetés a nyelvészetbe. A Marianum földszintjén, a bejárattól jobbra nyíló folyosó végében, pontosabban a sarokban (ahol most a Filológia dékánátusa székel). Az első szünetben kezdődött az ismerkedés a kollégákkal. Az évfolyamunk tagjainál hét-nyolc évvel idősebb Baróti Pali szavaira emlékszem ma is: újságírói múlttal, Szatmárnémetiből jött, így hát kellő önbizalommal közölhette velünk, a tízpercben, hogy ő majd doktorálni fog. Mi, Lászlóffy Alival, nem ilyen reményeket tápláltunk, sokkal inkább az irodalmi pályán elindulás járhatott a fejünkben, de biztosan nem igyekeztünk kontrázni Pali korán jött kijelentését. (Talán másfél évtizeddel később aztán Barótival, Láng Gusztival együtt jelentkeztünk doktori képzésre, négyen jutottunk túl a felvételi vizsgán, végül ketten, Lánggal védtük meg dolgozatunkat a Bolyain, a bizottság előtt.)
Lapozom az 1954. november 1-jén kiállított diák, azaz leckekönyvemet (Carnet de student, 247.). Olvasom belőle, hogy mit is tanultunk. Természetesen marxizmust-leninizmust (heti négy órában), az úgynevezett A.L.A.-t (légvédelmi képzésnek fordítható – noha nem volt háború), orosz nyelvet, román nyelvet; kötelezően jártunk tornaórára (amit nem bántam, hiszen kosarazhattunk, ráadásul Kovács Picu volt a tanszékvezető). Félév logika, Saszet Gézával – kifejezetten élveztük, legalábbis a jobbak; félév pszichológia, tanár-függően lehetett volna jobb. Nekünk még jutott annyi Magyarország történetéből, Csetri Elekkel, hogy elérjünk Mátyás királyig. A Román Népköztársaság históriáját már ismerhettük, de vizsgázni kellett belőle. Az angol nyelvkurzussal jó dolgom volt, a többiek ugyanis abszolút kezdők voltak, én viszont Bráver Samu jóvoltából haladónak számítottam; Bodor András kezembe adott egy angol nyelvű könyvet (művelődéstörténetet?), azt olvastam az órán, jegyzeteket készítettem, időnként be kellett számolnom tanáromnak az olvasottakról.
Mindezeken túl járhattunk magyar nyelv- és irodalomórákra is, Szabó Zoltánhoz, illetve Szigeti Jóskához, régi magyar irodalomra. Régmúltunknak ez a szeglete nem ragadott meg túlságosan, igazából csak Balassi Bálintra figyeltem tartósabban, szemináriumi dolgozatot írtam költészetéből – ez az egykori vonzalom bukkant elő évtizedek múltán; a Balassi-emlékév keretében mehettem a nálam jelentősen fiatalabb, pesti irodalomtörténész barátommal, Jankovics Jóskával (Ilia-tanítvány!) Finnországba, Jyväskyläbe, előadást tartani az egyetemen, távoli, finn anyanyelvű magyar szakosoknak.
Két tantárgyunkat még nem említettem: a népköltészet mint tanulmányi anyag nem különösebben hatott rám, feledhetők voltak óráink, egy új kutató nemzedéknek, majd a Kriza János Társaságnak kellett jönnie, hogy (számomra) érdemesnek tűnjék odafigyelni erre a területre, persze csak távolabbról. (Helyrajzilag a legközelebbről, minthogy a Kriza a Mikes Kelemen 15. emeletére költözött.) A másik tárgy korai vonzása indokolt lett volna, mi több, az előadóját művelt, okos embernek tartották, tartottuk. Csehi Gyula professzor volt ő, a francia kultúrában jártas tanár, előadónak sem akármilyen. Első csalódásom benne akkor következett be, amikor kiadta a kötelező bibliográfiát. Ebben ugyanis szerepelt egy szépirodalmi mű is, és ezt az egyetlent A Zsurbin családnak hívták, szerzője kortárs szovjet író, az éppen menő (illetve beérkező) Kocsetov – ma már aligha emlékszik rá valaki. Friss megjelenésű regénye érdektelennek tűnt, főképp ha a teljes világirodalomból a Zsurbinok történetét jelöli ki valaki előírt olvasmányul. (Csehi még bizonyára előfordul többször is, pályakezdésem felidézésében.)
Az első év, kollokviumokkal és „fb”-re (nagyon jóra) sikerült vizsgákkal ilyenformán véget ért, kezdtük 1955/56-ban a másodikat, az előzőtől nem sokban különbözőt, továbbra is a még mindig heti négyórás, Keszi Edit előadta marxizmus-leninizmussal (olyan szúrósan nézett, hogy meg voltam győződve: az osztályellenséget látja bennem – pedig tőle is megkaptam a „fb”-t), orosszal, románnal, tornával, pedagógiával, angollal. Elkezdtük előadások keretében rendszeresen megismerni a világirodalom történetét, Szabó György eléggé monoton hangján és a magyar felvilágosodást, a jelentős hírű, ám nem túl izgalmasan előadó Jancsó Elemérnek köszönhetően. Jancsó otthoni dolgozószobájában, hatalmas könyvtárában vendégnek, mondhatni kedves tanítványaként, időről időre jelen lehetni többet adott, mint megpróbálni ébren maradni az osztályteremben, és még jegyzetelni is. (A tanár-diák viszonyt a családi ismerősi-baráti kapcsolatok árnyalták; ezek ugyancsak szóba kerültek a Rákóczi út eleji ház emeletén.) Szakmaiságunk fejlesztéséhez természetesen hozzátartozott a Gálffy Mózestől hallgatott „jelenkori magyar nyelv” és a Márton Gyula előadta nyelvjárástan.
Két nyelvi-nyelvészeti vonatkozású emlék, a koraiakból. Mózsi bácsi – ahogy emlegettük tanáros szigorú előadónkat – az egyik órán, legnagyobb meglepetésemre, az osztály előtt megdicsért, milyen szépen beszélek magyarul. Én ezt nemigen hittem magamról, de persze jólestek szavai. Márton Gyula később visszahallott dicsérete egészen másképp hangzott. Az volt az előzménye, hogy a dialektológia keretében a szaknyelvekről is tanultunk, és amikor választani kellett az évi dolgozat-lehetőségek közül, a kosárlabdajáték szakszókincsét írtam meg, saját sportolói tapasztalataimra alapozva. Állítólag érdemleges tanulmány lett belőle, olyannyira, hogy vérszemet kaptam, elpostáztam egy budapesti sporttudományi folyóiratnak, s a szöveg a Nemzetközi Kosárlabda Szövetségben magas tisztséget viselő dr. Hepp Ferenc kezébe került. (A Magyar Életrajzi Lexikonban olvasom róla, hosszú szócikkben, hogy a kosárlabdajátékkal az USA-ban ismerkedett meg, ő lett az ötvenes években Európa-bajnoki címhez jutott magyar kosárlabda kezdeményezője, nem mellesleg a magyar kosárlabda szaknyelv kialakítója.) Hepp Ferenc levélben jelezte, milyen módosításokat kér a közlés érdekében. Közben a megcélzott folyóirat megszűnt, illetve átalakult, az ügy elaludt, a tanulmány kéziratban maradt. (Ha összes műveimet kiadják pár száz év múlva, a majdani szerkesztő erről se feledkezzék meg.) Márton Gyula azonban nem felejtette el ifjúságom e vétkét, a katedrán ugyanis, pár évtized múltával, kijelentette: Kántorból lehetett volna valaki. Persze a tudományra gondolt, a legfőbb tudományra, a nyelvészetre.
Hát végül is nem váltottam be a reményeit.
A másság kezdete? És: 1956
A harmadévet 1956 őszén kezdtük. Ötvenhatos emlékeim azonban korábbiak, a megelőző nyolc-kilenc hónap ugyanis korántsem csak az előző tanév kollokviumaival és vizsgáival telt el, hanem hangsúlyosan például az Irodalmi Újság számainak az olvasásával. Továbbra is megkaptam postán, előfizetésre a lapot, egyre érdekesebb, időszerűbb verseket, prózai írásokat, publicisztikákat találtam benne, Benjámin László, Zelk Zoltán, Illyés Gyula verseit, Déry Tibor prózáját (a Szerelem egy júliusi lapszámban nagy élményt jelentett, még mielőtt Makk Károly szöveghez méltó filmje elkészült), Örkény írásait. Egyértelműen a legmélyebb hatást Háy Gyula írása Kucsera elvtársról váltotta ki bennem (Miért nem szeretem?); addig nem hittem, hogy egy nyilvános fórumon így is lehet beszélni a lesötétített autón furikázó aktivistákról.
Akkoriban a leírt és kinyomtatott szónak még rendkívüli súlya volt. Igen, a versnek is. A Marianum-beli földszinti auditórium ezekben az években még szimpla – hodályszerűségében is funkcionáló – előadóteremként működött (marxizmust, polgazt, pedagógiát itt tanítottak nekünk), volt viszont egy karzata (az új tanév elején onnan hallgattam a hozzánk érkező Tamási Áront); a karzaton, a kitett asztalokon (?) szétszórtan megtaláltuk a friss magyarországi irodalmi folyóiratokat. Köztük akadtam rá az Új Hangra, innen tanultam meg Nagy László és Juhász Ferenc nevét. (Eszembe se jutott, hogy egyszer majd közvetlen közelükbe kerülhetek. No meg a Bodnár Györgyébe (Gyurikának szólították barátai), aki huszonnyolc évesen a fiatalok valóban új hangú lapjának a felelős szerkesztője lehetett – igaz, előzetesen „egyértelműbben”, politikailag minősítő bizalmi állásokat töltött be.)
A tanév megkezdése előtt, a nyári szünet vége felé mint afféle lelkes diák benéztem filológiakari épületünkbe. A kapun kézzel írt plakát fogadott. A reklámozott közlemény többi részét nem tudom felidézni, arra viszont jól emlékszem, hogy az alakuló Diákszövetség programjában a plakátírók feltüntették a nekem legvonzóbbat: nyári táborozás, mármint a következő nyárra, a Balatonon.
Nem tűnt ez annyira légből kapottnak, ha meggondolom, hogy májusban az egyetemi kultúrcsoporttal Debrecenben jártunk. Én is tagja lehettem az eléggé népes küldöttségnek mint a Bolyai énekkarában a tenor szólam megbízható kóristája. Adorjáni Dezső bácsi (engem Lajoskának szólított, magázva), ügyvédből lett kedves orosztanárunk vezette a kórust, Kodály és Bartók dalainak elkötelezettje. Sikereket helyi előadásokon, országos versenyeken arattunk, eljutottunk Bukarestig. (Első és sokáig egyetlen közölt novellácskám, a Különfülke ennek a bukaresti vonatos utazásnak az élményéből született, az Utunk felvállalta a közlését, és én akkor nagyon büszke voltam.) A Székely keserves, az Öregek, az Esti dal hatvan év távolából (mármint a saját előadásunkban) a fülemben cseng. És sok arcot őrzök a csapatunkból, például a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójaként ismertté vált sepsiszentgyörgyi történészét, Kónya Ádámét, beszélgetéseink nem szálltak el a ködben.
Az 1956. májusi debreceni kiruccanás emléke több mint üde színfolt. Barátságok szövődtek a Kossuth Lajos Tudományegyetem diákjaival, bölcsész fiúkkal – egyikükkel, Rózsa Bandival, évtizedeken, kölcsönös látogatásokon és sűrű levelezésen át működött; akkor szakadt meg a kapcsolat, szerencsére rövid időre, amikor őt az ötvenhatos eseményekben való részvétel miatt börtönbe zárták. (Dunaújvárosba érte látogattam el, a helyi lap újságírójaként dolgozott már, majd őt keresve jutottam el a Népsport szerkesztőségébe, Pesten, a Rökk Szilárd utcában. Így szerezhettem személyes benyomásokat a sportújságírás műhelyében, sok-sok évet kitöltő Népsport-olvasásom záró összegezéseként.) Az a három tavaszi debreceni nap indította el igazán az összetartozás érzetét-tudatát, sőt valamelyik diákotthon ablakai alatt zajlott éjszakai éneklésünk is hitelesként hatott, az ilyen alkalmakkor természetesen sorra kerülő Székely himnusszal kiteljesítve. Ingyen bérletünk a járművekre (polgármesteri aláírással) ugyanúgy nem törlődött ki az emlékezetből, mint az egyetemi csarnokban az ünnepi nyitó tánc, a palotás eleganciája (először láttam élőben), és még inkább a mi felszabadult keringőzésünk a lányokkal, a hatalmasnak érzett térben.
Hazaérkezve nyilván még inkább feltettük szokatlan kérdéseinket a marxista szemináriumokon. (Erre Lászlóffy Ali emlékezett vissza 1996-ban, a forradalom negyvenedik évfordulóján: „…a mi évfolyamunkon ezek szerint már úgy ’54-ben elkezdődött »ötvenhat«, amikor Páskándi Géza, Kovács Julcsa, Kántor Lajoska meg Lászlóffy Alika olyan hülyeségeket mert keresztkérdésként bevetni, hogy a tanszemélyzetnek felakadt a szeme, lévén tapasztaltabb és jobban tudatában a következményeknek”.) Az 56/57-es tanévből, tantárgyaink sorából kettőt emelnék ki: a 19. század magyar irodalmát, Antal Árpád színes és lelkes előadásában és a jóval kevésbé színesen megjelenített világirodalmat, amelyet most Székely Erzsike adott elő, precizitásra törekedve. De hát a mi harmadévünk nem a tanítás-tanulás eseményeivel vált emlékezetessé, hanem a Diákszövetség elindításával, s vele összefüggésbe hozhatóan a magyar ’56 hatásával, következményeivel.
Máig nem sikerült megtudnom, hogy kinek a javaslatára lettem 1956 őszén a Bolyai Diákszövetség titkára. Köztársasági ösztöndíjas voltam, amit a tanulmányi eredményhez kötöttek. Azért mégis a bizonytalanság bennem, mert a nyári (kora őszi?) országos szervezés heteiben még Baróti Palit emlegették az előkészítő bizottság kolozsvári magyar tagjaként, aztán egyszerre eltűnt a szervezetből. (Évfolyamtársak maradtunk.) A pedagógia-lélektan tanszék tanársegéde, Farkas Magda töltötte be az elnöki tisztséget – egy vagy két év múlva jött, illetve hozták a napilaptól, az Igazságtól Bretter Gyurit –, jól működtünk együtt Magdival; bizonyos területeken (például műkedvelő csoportjaink felügyeletében, tanulmányi kérdésekben, rendezvények előkészítésében – amilyen az 1958. januári Fiatal szerzők előadóestje volt), közös döntés meghozatala után persze, személyesen intézkedhettem. Nyilván nem demokratikusan – még a demokratikus centralizmus szellemében? –, az egyetemi Diákszövetség létrehozását követően került sor a kari közgyűlésekre, a bizottságok megválasztására. Többnek is én voltam a „központi” küldöttje, a lebonyolítás felelőse. Érdekes, hogy éppen a Történelem–Filológia annyira kényessé, veszélyessé vált gyűlésének a részleteire nem emlékszem, pedig hát nem csupán jelen voltam mint oda tartozó bölcsész, hanem én javasoltam a bizottságba – meg is választották – évfolyamtársamat, Lászlóffy Aladárt, noha ő azokban az októberi napokban (sőt egészen decemberig) Budapesten tartózkodott. Az elnökké megválasztott történész hallgatóval, Várhegyi Istvánnal – ő hat évet kapott az egyik 56-os perben – együtt voltunk a heti egynapos katonai oktatáson; az Arany János utcai központi épületből a Marianum felé menet rendszeresen beszélgettünk, vitatkoztunk. Politikáról, persze. Nekem egy dolog tűnt megvalósíthatatlannak: a többpártrendszer – aminek egyértelmű híveként nyilvánult meg Várhegyi. Páskándi Gézával, ő évfolyamtársunk lett (bár korábban kezdte az egyetemet), nem voltak ilyen vagy más természetű vitáink. Géza a választási alakuló gyűlésen nem jelent meg, de odaküldött levelét felolvasták, súlyos bűnjelként értelmezte a katonai törvényszék, ez pedig több mint öt év börtönbe került.
Én megúsztam a diákszövetségi szereplést és 1956-ot. Nem eltagadható ellentmondás, hogy ezt nagymértékben különleges státusomnak köszönhettem. Miben is állt a „státus”? Egyrészt nálam állt az egykori marianumi kápolna, újkorian nevesítve azokban a hetekben-hónapokban a Bolyai Diákszövetség klubjává kiutalt földszinti helyiség kulcsa, ahol egy 8+1-es ócska Orion rádión hallgathattam a Szabad Kossuth Rádió híreit, nemegyszer előadás vagy szeminárium helyett. Másrészt mint az egyetemi szervezet titkára délelőtt a városi bizottsághoz kellett mennem értekezletre éppen azon a napon, amikor évfolyamtársaim is kitűzték a fekete szalagot, a forradalom áldozatainak emlékére. Harmadrészt: a családi sírunknál kezdtem, szüleimmel, a halottak napi megemlékezést, innen mentem a találkára évfolyamtársaimmal, de pár perccel lekéstem a találkozást; összetalálkoztam viszont a szintén elkésett Miess Ritoók Jancsi barátommal, együtt indultunk a többiek nyomába, a házsongárdi magyar írósírokhoz. Nem értük utol őket, mindenütt csak bőrkabátosokat találtunk. Minthogy csupán ketten voltunk, nem keltettünk feltűnést. (Igaz, Reményik-verset sem szavaltunk.)
A hatalom ijedtsége óriási volt. (Ezt Szilágyi Domokos szüleinek küldött levelében pontosan írja le.) És ahhoz képest, hogy legalábbis Kolozsvárt rendkívüli dolgok nem történtek, sem a diákok, sem munkások vagy értelmiségiek nem vonultak az utcára, tulajdonképp a képzőművészeti főiskolán megtartott rokonszenvgyűlés nevezhető az egyetlen direkt kapcsolódásnak a budapesti eseményekhez – a megfélemlítést szolgáló megtorlás kíméletlennek bizonyult. Ha emlékezetem nem csap be, hogy ugyanis minket, az egyetemi diákszövetségi vezetőség tagjait, valóban különös, ebbe sem a megvádoltak, sem a vádlók oldalán nem vontak be (az elnökünk, Farkas Magdi vagy az alelnökünk, Banner Zoltán nevében persze nem tudok nyilatkozni), engem mindenesetre nem idéztek meg tanúnak; csak annyit tudtam meg, jóval később, hogy Tompa elvtárs, azaz Tompa István, a megyei pártbizottság titkára a következő két-három évben folyamatosan kihúzta a nevemet a külföldi utazásra jelöltek közül, mert összetévesztett történész kollégánkkal, a kari bizottságba az októberi napokban megválasztott, majd ugyancsak börtönbe csukott Nagy Benedekkel. Az elszámoltatás egyetemen belül zajló részét a pártbizottságra, bizonyos Meleg elvtársra, a függetlenített (kívülről hozott) titkárra meg a már-már működésképtelenné vált IMSZ bizottságra, a maradék ifjúsági politikai szervezetre bízták. Amikor pedig – ez valamikor 1957 elején, tavaszán lehetett – megjelent a Marianumban két magyar szekus főhadnagy, civilben, és dékáni közvetítéssel behívattak az egyik tanári szobába, kellő körülbeszélés után beszervezésemmel kísérletezve, akkor sem került elő szövegükben a diákszövetségi múltam-jelenem. Fő fenyegetésük, igazából nem is értettem, az volt, hogy amilyen szelek járnak, idős apámat az utcán valami baj, akár golyó érheti. Mintegy óráig tartott a gyomrozásom, eredmény nélkül; azzal nyugtattam őket, hogyha valami ellenséges megnyilatkozással találkozom, én azt az IMSZ-ben fogom szóvá tenni. Szerencsémre ez maradt az utolsó „megkísértésem”.
Évfolyamunkról csak Páskándi Géza került be a szórásba, őt kedvenc kávézóhelyünkről, a Botrányosnak becézett cukrászdából vitték el, hosszú évekre kivonva a kedves lányok és a kezdő irodalmárok társaságából. Lehet, sőt biztos, hogy évfolyamtársaink közül többeket behívtak, kihallgattak – vajon milyen eredménnyel, következményekkel? –, ők azonban megúszták ötvenhatos „hőbörgésüket” (a tantermekben vagy a Házsongárdban elhangzottakért, november elsején). Nem így történt az egy évvel alattunk járó Szilágyi Domokossal. Gézával az újratalálkozásunk 1963-ban, börtönből való szabadulását követően, ha egyáltalán mondható ilyesmi – annyi, különbözőképpen megélt év után –, felhőtlennek bizonyult. A Korunk szerkesztőségi autóján velünk utazott haza, Szatmárnémetibe, az út jelentős részén a hátsó ülésen aludt.
Verseket írunk Alival
Sosem készültem költőnek, még szerelmes verset sem írtam – prózaírónak igen, vágyaimban, középiskolás koromban meg egyetemistaként (más kérdés, hogy sok évtized múlva hellyel-közzel közelébe kerültem a prózának) –, Lászlóffy Alival viszont belekerültem ilyesfajta játékokba. Amíg idáig eljutottunk, be kellett iratkoznunk a Bolyaira, a magyar szakra. Ilyen egyszerű volt, mindketten piros diplomásként mentesültünk a felvételi vizsga alól. Együtt mentünk a dékáni hivatalba, miután hallgatott rám, és feladta korábbi tervét, hogy a képzőművészetin próbálkozzék. (Nem tudom, 1954-ben milyenek voltak ott a feltételek, de számomra egyértelműnek tűnt, hogy Ali a költészetben sokkal tehetségesebb, mint a rajzolásban.) A középiskolában fel sem merülhetett, hogy egy padban üljünk, lévén ő az „a”, én pedig a „b” osztályban, az egyetemen viszont öt éven keresztül hűségesek maradtunk egymáshoz, együtt unatkoztunk az előadások jelentős részén, és próbáltuk valami hasznossal kitölteni az időt. Így került sor rímjátékainkra. Évtizedek homályából előkerült néhány a kis cetlikre írt versezetekből; Ali betűi jól elkülöníthetőek a saját írásomtól, vagyis megállapítható a kéziratokon a szerzőség, kié a megadott cím és a sorvég, kié a szöveg nagyobbik része. (2012-ben, az Aladár halálát követő harmadik évben megjelent, róla szóló kötetemben – Golyószórásban, repülőszőnyegen – többet reprodukáltam belőlük.) Hogy valóban elég gyakran unatkoztunk, főként az elsőéven (talán 1955-ből valók ezek az elsárgult papírdarabok), azt A mai egyetemi oktatás című halhatatlan két sorom igazolja:
Ez ma már a tízedik előadás.
De mikor fogunk már tanulni is valamit?
Ez a mi közös, ma alternatívnak mondható „műhelyünk” elég jól működött, jellemzőek a témáink, a hagyományosak mellett neoavantgárdok: Gójász, Kari választáson, Egy romántanárhoz, Angyali Ancsa, Vénusz köldöke, Ködös vágyak egy szemétkosárból, Lúdtalp a húsőrlőben, Bendő-ventilátor. Újraolvasva valamennyi megtaláltat, nem tudom megállni, hogy megismételve a „Padrablás a Bolyai egyetemen” című fejezetben már olvasható, fakszimilében is látható játékos vallomásunkat, át ne másoljam A költő cím alá került tizenöt sort. Alitól háromszor négy rímet, illetve háromszor két rímpárt kaptam, ezeket: mint gong – borong, belém – a fény, örök – zörög, zizeg – a szeg, harang – a hang, nem ezt – kereszt. Továbbgondolva a feladatot, ötsoros versszakokban válaszoltam a kihívásra, és megszületett közös alkotásunk.
A költő
Reszket a szíve, zakatol mint gong
Megkövült lelke egyre csak borong.
Fájó kérdés nyilallik belém:
Hova száll belőle a remény, a fény,
Mely minden sorát átizzotta régen?
A remény, ifjúság elszáll, nem örök.
Csontjai, teste, szelleme zörög,
Ijedt a szeme. Bőre is zizeg
Kezét, lábát átverte a szeg,
Bár még csak szellemét feszítették meg.
Keskeny kis utcák csendjében harang
S ha néha megszólal még benne a hang,
Riadtan felkiált, oh, nem, nem ezt
Kérik a szerkesztők. Ez volt a kereszt,
Mely az ifjú költőt vénné tette már.
Játékunk mögött valós tartalom sejthető, sőt több is, mint sejtés, sejtetés, hiszen a „nem ezt kérik a szerkesztők”, a később nevet kapott Forrás-nemzedék induló költőinek vitája az irodalmi lapok szerkesztőségével mindennapi témáink közt szerepelt, én pedig mint akkoriban még elszántan próbálkozó, prózai szövegeket gyártó ifjú hasonló tapasztalatokat szereztem. A pályakezdő természetesen meg van győződve saját zsenialitásáról, legalábbis arról, hogy nem ír rosszabbakat, mint az idősebb, rendszeresen publikáló költők, írók – „a keresztet” komolyan gondolja. És aztán valóban jön a szellem megfeszítése, az elvárásokhoz igazodás, hogy annak árán a saját belső tartalmak is nyilvánosságot kaphassanak.
Az 1956/57-es tanévet Ali nem kezdhette el velünk, a magyar forradalom napjait, a következő heteket Budapesten – mint 1996-ban a Korunkban először közölt ’56-os versei mutatják, nagyobbrészt a pesti utcán – töltötte. Hazautazáskor fennakadt a vámellenőrzésen, a magával hozott nyomtatványok, feljegyzései alaposan felkeltették a hatósági figyelmet; „naplómban, mely nyilván ’89 után se »szabadult« életünk, ifjúságunk egész fogoly-levéltárával egyetemben a Big Brother átkeresztelt intézményéből” – írta le Lászlóffy Aladár a negyven év előtti kálváriaindító motívumot, megtoldva Bányai főhadnagy elvtárs szavaival, melyekkel „a tizenkilenc éves Cavaradossit” fenyegette: „Reggelre ott fogsz lógni, fiam.” A hetekig „statáriumtudatban” tartott egyetemista, ifjú költő nagy árat fizetett az 1956-os élményért. Furcsán igazolódtak a valamivel régebbi versünk csúfolkodó fordulatai: „Csontjai, teste, szelleme zörög, / Ijedt a szeme. Bőre is zizeg / Kezét, lábát átverte a szeg, / Bár még csak szellemét feszítették meg.”
Katonáéknál is okítottak
Az egyetemen megkezdett, heti egyszeri katonai oktatás keretében „elméletet” tanultunk: fegyvertechnikát, taktikát, terepismeretet. Noha kaptunk egy rokonszenvesnek mondható alezredes tanárt, aki Naumescu Napoleon névre hallgatott, túlságosan napóleoni magaslatokba nem emelkedtünk. Akadt azonban olyan kollégánk – a mi bölcsész évfolyamunk (csak a fiúk révén, persze) egy csoportba került a képzőművész- és zenészjelöltek hasonló korú csapatával –, szóval történt olyan is, hogy a teóriában s a román nyelvtudásban nem tündöklő, festőművésznek készülő társ, a székely származású Szécsi Bandi kibukott ebből az oktatási formából, és katonai behívott kapott. Katonaságának további alakulásáról nincsenek értesülésem, arról viszont igen, hogy kiváló festő vált belőle, Marosvásárhelyen élt és halt meg., viszonylag fiatalon, hol józan, hol ködös, de teljes civilségben.
Túlságosan nehéznek nem mondhatnám ezt a mi ismerkedésünket a katonasággal, még a kétszer egy hónapnyi, nyári gyakorlatot sem, némi nyomós emlékekkel azonban maradtam abból az időből. Egy közös rossz érzés megélésével például, ami ugyancsak Lászlóffy Alival köt össze. Az első éles lőgyakorlatra készültünk. Aladár, aki mindennek volt mondható, csak aktív sportolónak, sportos alkatnak nem, egyedül a sportlövészetnek áldozott olykor-olykor, civilben, most a lőtéri szereplésünk előtti napon halálfélelmét osztotta meg velem – és ezzel a bennem is bujkáló félelmet aktivizálta. Nem történt másnap s a következő lövészeteken sem baj, így-úgy mindenikünk teljesítette a feladatot (ő talán jobban is, mint én), a halál lehetőségének, konkrét megérzésének ezek a furcsa órái valamiképpen mégis megőrződtek. (Zárójelbe teszem egy jóval korábbi, kisiskolásként és egyedül átélt hasonló hangulatomat: osztályfőnökünkkel a Szamosbazárban kirándultunk, én kicsit lemaradtam a többiektől egy meredek hegyoldalon, ahol ösvény sem vezetett, csak a fűbe tudtam kapaszkodni. Nem csúsztam meg, semmi nem történt, de azt a helyszínt, azokat a perceket újra átérzem. Társaimnak nem beszéltem róla, sem akkor, sem azóta. A halállal aztán, az engem személyesen mélyen megérintővel, különböző helyzetekben persze sokszor találkoznom kellett, ám Ő nem engem fenyegetett, nem értem jött, „csak” a közelemben csapott le.)
Már-már elviselhetetlen órákat, napokat a negyven fok feletti kánikulában éltünk meg – ilyenkor megengedték, hogy a zubbony felső gombját kigomboljuk –, mosdásra viszont nem nyílt lehetőség, a csapok nem folytak, mindössze egy kinti vályúba csordogált a víz, így esetleg az arcunkat tudtuk megnedvesíteni, ha sikerült odaférkőznünk. Normálisabb helyzetben, szintén vízhez kapcsolódó, anekdotikus emlékfoszlány: az étkezés utáni mosogatás, amely a szolgálatos „grupára”, azaz rajra várt. Innen rémlik fel egy név, román káplárunk hangján: Paşcandia Gheorghe. Egyik csapattársunk ugyanis, Páskándi Géza általában igyekezett ellógni a mosogatási kötelesség elől, őt kiáltotta, szólította (volna) elő a fiatal káplár – ráragasztva Gézánkra ezt a csúnya nevet, a magyar nyelv nem ismeretében.
Volt viszont egy kétségtelen előnye angyalbőrben lenni: ócska katonaruhánkban nem kellett, nem volt érdemes megnézni, a gyakorlatozás szünetében, akár szabadidőben, hogy hová ülünk le. Kaszárnyában és kaszárnyán kívül ebben a tekintetben olyan lezserséget éltünk meg, amilyet a civil élet (szerencsére?) nem kínál.
Civil nyugalmamban viszont időről időre visszakísértett a katonaság. Nem az emlékeimről van szó, hanem az úgynevezett (és előre félt) „convocare” nevű, baka által házhoz hozott behívóról – továbbképzésre. Nekem ebből, isten tudja, mi okból, több is jutott, így haladtam előre a tartalékos tiszti rangban, az egyetemen elért alhadnagyságtól (zászlós címtől) századosig. Szerencsére itt végre megálltam, jóllehet az utolsó előléptetés bejegyzésekor, volt iskolám második emeleti folyosóján (amikor kezünkbe adták fejlapunkat, hogy átmenjünk a hivatalos terembe) hitetlenkedve kellett látnom egy ilyen rubrikát, benne rám vonatkoztatva: távlatban („în perspectivă”) alezredes.
Kezdetben ezek a tovább-, illetve átképzések egyszerűen unalmasok voltak. Korán kint kellett lennünk a szamosfalvi kaszárnyában, meghallgatnunk érdektelen tiszti előadásokat, sok szünettel – így nagyokat kártyázhattunk, négyesben, a zenész Márkos Bercivel és Nagy Istvánnal, Jancsó Elemér színész fiával, Miklóssal. A gyalogosokhoz voltunk (végzés óta) besorolva. Másik alkalommal, szintén Szamosfalván, órákat tölthettem egy emeleti szobában, egyedül. Az ablaknál állva Szabó Lőrinc verseit olvastam, tenyeremben elférő zsebkötetből. (Rám nyithatta volna egy feljebbvaló az ajtót.)
Egyik délben, pontosabban koradélután hazaérkezve a kaszárnyából a Mikes Kelemen utcába – beöltözve és katonacsizmában –, azt látom, hogy dolgozószobámban ül egy idegen fiatal, a könyvszekrények mellett pedig körbetéve képek. Dühös lettem, éhes is voltam. Hát ez mi? Festő barátom, Tóth Laci (a főiskolán is tanított) ajánlotta a marosvásárhelyi művészeti iskolában tanult Simon Sándornak, hogy keressen meg engem, mutassa meg a munkáit, azzal a szándékkal, hogy kiállítson a Korunk Galériában. Nem nagy kedvvel kezdtem nézni a rajzokat –de elszállt a mérgem: különös embert, különös tehetséget ismertem meg abban az órában. Barátságunk Simonnal tart azóta is, hogy ő már rég Párizsban él.
Biztosan ez volt a legkellemesebb, legsikeresebb katonás napom.
Aztán a szerkesztőségben dolgozókat hivatalból áttették az eredeti fegyvernemtől a politikai tisztek kategóriájába. Az utolsó „convocarém” alkalmával már nem kellett kimennem a városból, a katonai parancsnokságra viszont vagy három (több?) hónapon át hetente egyszer kellett mennem, a magasabb hadtudomány elsajátítása érdekében. Egyedüli magyarként a behívottak közt – igaz, legalább civilben – meg kellett tanulnom, hogy az ország (a haza) elleni támadás mindig nyugatról jön, azaz Magyarország felől. Ebben az épületben, meglehetősen furcsa társaságban, egykor aktív, tartalékba küldött tisztek közt szó sem volt preferanszról vagy betliről; igyekeztem nem meghallani, amit maguk közt rólunk beszéltek.
Szabédival – egy életre
Nagyobb távolságot, gondolkodás- és magatartásbelit nem tudok elképzelni a katonavilági és a (nekem legalábbis) Szabédi László nevével fémjelezhető értelmiségi lét között. Katonáéknál ugye nem szokás, nem hogy nem illik, de egyenesen tilos azt kérdezni: miért?
Harmadéven találkoztunk először Szabédival, irodalmi nyelvtörténetnek nevezett, valójában stilisztikai kurzusán. Az irodalom lényegéről, a magyar irodalom természetéről itt lehetett a legtöbbet megtudni az öt egyetemi év alatt. Kis papírlapokat tartott a kezében, de nemigen nézett beléjük, legfeljebb azért, hogy a belelendülő előadásból vissza tudjon térni a kiindulási ponthoz. Előkeresem most a Szabédi-órákon készült, részletesnek és pontosnak akart jegyzeteimet (több kollégám ebből készült vizsgára), és újra meggyőződöm, hogy ebben a harmad-, negyed- és ötödéven át hallgatott kurzusban mennyire együtt volt a költő és a tanár. Hatalmas rákészülés, sok hivatkozás tudós szerzőkre (legtöbbször Horváth Jánosra), író- és költőelődök beleérző, egyben kritikai olvasata jellemezte Szabédi stilisztikai, tulajdonképpen komplex irodalomtörténeti előadásait. Meg nem állom, hogy innen-onnan gondolatmenetéből ne idézzek. Például a Berzsenyi Dániel írói nyelvéről elmondottakból:
„Nézeteit Berzsenyi vitákban fejtette ki. Kölcsey azzal vádolta, hogy kevés a gondolata, a változatosság nála inkább a formában lelhető fel. Berzsenyi elítélte a romantikusok nyelvhasználatát, képeit. Szerette a szentenciákat. Berzsenyi az elmélkedő lírában alkotta a legnagyobbat: ódában és költői levélben. Számára a költészet központi kérdése nem a kép, hanem a képes beszéd. A kifejezések váratlansága és képes volta teszi költőivé a nyelvet – szerinte. Az elmélkedő műfajok határain belül bizonyos mértékig igaza is van. A romantikusokat nem érthette meg, de jól értelmezte saját költői gyakorlatát. Berzsenyi szerint minden szó jogosult a költészetben a maga helyén. Kölcsey bizonyos szavakat és szólásokat eleve kirekeszt a költészetből. Berzsenyi jobban érzi a részhatás és összhatás viszonyát: az egyes szó hangulata alá legyen rendelve az egész vers hangulatának. […] Berzsenyi az egyéni világnézet és egyéni módszer kapcsolatát hangsúlyozza. Kölcsey nem mondja ki, de tulajdonképpen Berzsenyi politikai naivitását ítéli el. Berzsenyi naivabban hisz a nagy egyéniségek történelemformáló szerepében, ezzel függ össze ódai hangja.”
Ugyanilyen vagy még inkább kidolgozott volt az, amit Vörösmartyról mondott el nekünk. Csak néhány mondat a láthatóan, mélységesen tisztelt 19. századi klasszikus jellemzéséből: „Jellemző Vörösmarty nyelvére a szabatosságra törekvés, ez azonban saját ellentétébe csap át (a bővítmények következtében).” Vagy: „Társító jelzőket használ lényegjelzőkként, a társításban azonban mértéket tart (a különböző érzékelési területeket nem zavarja össze). […] Természeti képeket felhasznál társadalmi kapcsolatok érzékeltetésére (Emberek. c. költeménye, Előszó: »Mikor ezt írtam, tiszta volt az ég«).” A Petőfi-fejezet végén (apró betűs lejegyzésemben) ezt az összegző mondatot találom: „A nyelvhasználatnak két lehetséges módja van: a nyelv lehetőségeinek kihasználása – Berzsenyi, Vörösmarty, Ady – és a meglévő, élő nyelvi fordulatok felhasználása – Petőfi.”
Akár Szabédi László életének változására, főművének szánt könyve, A magyar nyelv őstörténete véglegesítéséhez szükséges idő és elszántság hónapjaira, éveire utalhat, hogy innen kezdve mindössze egyetlen oldalt találok a jegyzeteim közt a 20. századi irodalmi nyelvről. (Nem én hiányoztam az előadásokról, mint ahogy az ötödéven korareggeli órában hallgatott, „Finnugor-indoeurópai összehasonlító”-nak nevezett féléves speciális kurzusnak is lelkiismeretes hallgatója voltam; erről az indexembe 1959. január 15-én bejegyzett s a január 22-i, irodalmi nyelvtörténeti tárgy mellett álló 10-es és a Szabédi-aláírás tanúskodik.) Meglepően rövid, egymondatos jellemzések kerültek be itt egyetemi jegyzetembe, a példák valószínűleg költői szabadsággal sorakoztak az élőbeszédben, nehezen lejegyezhető módon. Ady, Kosztolányi, Kassák, József Attila, Illyés Gyula, Sinka István, Weöres Sándor, Juhász Ferenc kapott egy-két utalást vagy mondatot, ahogy a lejegyzés őrzi, innen azonban nem mérhető a kurzus előző fejezeteinek egyértelműen magas színvonala. E szöveg alapján nem mernék véleményt mondani arról, valójában hogyan is látta, ítélte meg Szabédi az egymást követő új irányzatokat, a szecessziótól az impresszionizmuson, expresszionizmuson, dadaizmuson, futurizmuson, szürrealizmuson át a külön megnevezett szocialista realizmusig. Mert ilyen furcsa mondatokat látok leírva: „Az expresszionizmus propaganda-költészet, a plakátok nyelve. Rövid, felkiáltó mondatok, jelszószerű fogalmazás.” Értelmezésre várna ez a két mondat is: „Az izmusokon kívül a két világháború között két kísérlet: népieseké és a szocialista realista törekvések. Ez utóbbi esik a fejlődés fő vonalába.” Ne felejtsük persze, hogy az ötvenes évek végén járunk, Romániában. Vagy netán én hallottam félre valamit?
Talán meg sem érte kedves tanárom, hogy az ő kezdeményezése és ajánlása nyomán 1959-ben megjelent a kolozsvári szerkesztésű akadémiai folyóiratban, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben egy szemináriumi keretben nála és vele elindult tanulmányom, Móricz Zsigmond Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét című regényének a nyelvezetéről (Nyelvi tudatosság és realizmus). Hónapokkal előbb felhívott Postakert utcai lakásukba, ott mondta el megjegyzéseit. Az ő távozásával elárvult, lényegében kiürült dolgozószobában aztán többször is megfordultam, özvegyével beszélgetve, a Szabédi-rejtélyek megfejtése érdekében.
Az 1958/59-es tanév második félévében már nem voltak óráink az egyetemen, az államvizsgára, a dolgozat megírására koncentrálhattunk. Így közvetlenül nem lettünk részesei a Bolyai – a román Babeşsel történő egyesítéseként kommunikált – megszüntetési folyamatának, a sorozatosan szervezett gyűléseknek. Elvben ott kellett volna lennünk, „szabadságos” ötödéveseknek is, a mozgósítás alól azonban viszonylag könnyű volt kibújni. Ma már sajnálom, hogy nem mentem el arra az emlékezetes nagygyűlésre sem, amelyen a központi pártkiküldött, Ceauşescu több magyar tanárt is legorombított, megszégyenített, a legdurvábban a Bolyai Tudományegyetem önálló éveinek hasznosságát fölemlítő, a most sorra kerülő változásról érvelni próbáló Szabédi Lászlót. Jóval később tudtam meg az özvegytől és Szabédi két leánytestvérétől, a hajdani Hóstát-közeli Lázár utcai családi házban élő Székely lányoktól, milyen további zaklatásoknak, éjszakai szekus telefonhívásoknak és becitálásoknak volt kitéve ezekben a hetekben. Az április 18-án elterjedő hír azokat is megdöbbentette, akik részesei voltak az egyesítő gyűléseknek: a szamosfalvi vasúti sínek közt megtalálták a költő, a tanár holttestét.
Az 1956-os megtorlásokban már jelentős tapasztalatokkal, kegyetlen gyakorlattal rendelkező hivatalosságok, a pártszervek és a Szekuritáté félt attól, hogy Szabédi László temetése tüntetéssé válhat. Undorító igyekezetükben kitalálták, hogy az eredetileg kitűzöttnél korábbi órára tegyék a temetést, ennek következtében főként a diákok nem lesznek jelen a Házsongárdban. Arra már nem emlékszem, a kisebb évfolyamokról végül is tudtak-e jönni, mi ötödévesek viszont a koporsó mellett búcsúztunk – persze némán – szeretett professzorunktól. Tüntetéssel ért fel a mégis jelentős számú emlékező csendes gyásza.
Az én Szabédi-fejezetem nem itt zárult. Tulajdonképpen itt kezdődött.
