Dávid Péter
Arccal a lemurok felé
Hol vannak már azok a nosztalgiává nemesedett régi szép napok, amikor az egyetemi kollégiumi szoba bölcsész lakóközössége összeverődött, hogy a csütörtök esti maradék bevacsorázása után ízlelgessen valami sokkal izgalmasabbat, történetesen Garaczi László kultuszszövegeit, a Larion és Laura vagy a Szmrty, vagy amit akartok című novellák ellenállhatatlan nyelvezetét. Már akkor felmerült a jogos kérdés: vajon ezekből a jól gördülő, cizellált, a modern nyelvjáték és a klasszikus veretesség jegyeit egyaránt ötvöző mondatokból mikor alakul - mert a műfajok hierarchiája mégiscsak a műfajok hierarchiája - igazi, irodalomértésünket meghajlásra késztető nagyregény.
Aztán jöttek a lemur-vallomások...
A Mintha élnélt úgy habzsoltuk, mint amerikai filmeken amerikai kövér emberek a hamburgert, mondván, ha nem is nagy, de végre regény - a mondatok mustárja folyt le az állunkon. A Pompásan buszozunk! viszont meglepetést okozott mindenkinek - kellemes meglepetést; hogy maradjunk a kulináris metaforikánál: mintha öltönyös, nyakkendős étterembe kerültünk volna. Micsoda új hang, micsoda összefogottság, micsoda hagyományos történetvezetés! Tanácstalanul villant össze a szemünk az összeverődős csütörtök estéken: hogy tán most akkor már vége van a posztmodern állapotnak?
Nemrégen asztalra került a kései lemur-vallomás, a harmadik testvér Arc és hátraarc címmel, tizenkét év korkülönbséggel a Pompásan buszozunk!-hoz képest. A lemur-történetek szavatossági ideje azonban még nem járt le...
A tálalás meglepő, és ezt a „meglepő"-t csak azért, mert igyekszik az ember finoman fogalmazni. Fekete alapon erőteljes színekkel (narancs, kék és rózsaszín) megrajzolt városrészlet fehér madarakkal - borítóesztétikai túlkapás. A fülszöveg sem túl vonzó: sorkatonaság, lemur, meztelen aggastyán - mi lesz ebből?
A regény felütése - in medias res - még kevésbé bizalomgerjesztő. Garaczi nem tálal előételt, bele a menü közepébe - egy kutya herélésének történetét olvashatjuk az első lapokon. A gyomorforgató jelenet már előrevetíti, hogy a katonaság nem lemuroknak való világ, másrészt felerősíti a főhős szüzességtől (önkéntelen kasztrációtól) való félelmét. A kutya-motívum fontosságát a későbbiekben viszont az igazolja, hogy a főszereplő egy álombeli kutyáról kapja becenevét: Csont.
A név megváltozása egyrészt a közösségbe való beilleszkedésre utal, másrészt a seregen kívüli, korábbi identitás átalakulására. Mert a laktanya egyetlen nagy, surranót hordó, szitkozódó masszává olvasztja a különálló személyiségeket, ahol a honvédek úgy próbálják megőrizni régi énjüket, hogy a civil világban megszokott cselekedeteiket próbálják gépiesen folytatni a laktanya falai között is. Csont például - az idegen, új nyelvi környezetben viszonylag nagy sikerrel - szavakat gyűjt. A változás akkor is érezhető, amikor Csont újra érintkezik a civil világgal a karácsonyi eltávozás idején. Mindenekelőtt igyekszik lemosni magáról a laktanya emlékét (órákon át fürdik), de így sem sikerül megszabadulnia azoktól a nyomasztó tapasztalatoktól, amiket a seregben szerzett, és attól a megmásíthatatlan ténytől, hogy az eltávozás után vissza kell térnie a laktanyába. Barátaival nem találja a hangot, szülei mindennapi cselekvés közben mozdulatlanná dermednek a konyhában, Csont nem tud újra kapcsolatot létesíteni velük.
A szöveg három, a szerző által is jelzett részre osztható. A szerkezeti határokat nem csak a fejezetek elején lévő római számok jelölik, de a narráció is megváltozik: az első és harmadik részben a szöveg egyes szám első személyű narrátort alkalmaz, míg a másodikban - attól a ponttól kezdve, hogy Csont elnyeri laktanyabeli becenevét - az elbeszélés egyes szám harmadik személyűre vált. Erre az egyszerű olvasó számára először különösnek érezhető átalakulásra nem az az értelmezőbarát vélemény ad indokot, hogy ily módon majd más vagy több látószögből is megismerhetjük Csontnak és társainak életét, hiszen a kétfajta narráció nyelvileg nem különül el radikálisan egymástól. A váltás magyarázata inkább éppen az előbb említett személyiségváltozás lehet. Ezért lesz személytelenebb, távolságtartóbb az elbeszélő, noha a történet középpontjában továbbra is Csont sajátos világa marad.
A cselekmény nem lineárisan halad (a battonyai kezdő jelenet után jóval később, a második részből kapunk választ arra, hogyan is került Békés megye távoli vidékére Csont csapata), de a végén már egyenes vonalban mutat a történet a főszereplő szabadulásának irányába. Csont ugyanis mindenképpen szabadulni szeretne a seregből (a „hátraarchoz" több furcsa eszközt is bevet a vérköpéstől az éhezésig, végül a szemproblémában találja meg az üdvös megoldást).
A történet egy pokoljárás és egy felnőtté válás különös keveréke. A sereg abszurd és groteszk világa - ha bővelkedik is komikus jelenetekben - valóban maga a pokol egy Csont-féle ifjúnak. Egyszer kínálkozik ugyan lehetősége arra, hogy elnyerje tisztjeinek és társainak tiszteletét, de a lőgyakorlaton, ahol először három tökéletes lövést teljesít, a későbbi próbálkozásoknál feltűnik a fülszövegben is jelzett, misztikus „meztelen aggastyán" - talán Csont lelkiismerete -, aki megakadályozza a bakát abban, hogy szitává lője a célpontként szolgáló furnérnácit. Ettől kezdve Csontnak esélye sincs arra, hogy egyszerű „kopasznál" magasabb minősítést szerezzen.
A főhős felnőtté válását jól érzékelteti a randa borító hátuljára választott figyelemfelkeltő mondat: „Leszereltek, elvesztettem a szüzességem, és még csak fél négy". A történet tehát happy enddel végződik, Csont visszatalál elvesztett Édenéhez és Kamillájához. A zárlat további folytatással biztatja az olvasót: „Készen állok. Minden itt van. Bármi lehet."
Az Arc és hátraarc a Pompásan buszozunk! összefogottabb narrációjának utóda, és kevesebb teret enged a nyelvi játéknak (ez magyarázható persze a téma komolyságával is), mint az első két lemur-vallomás. Ez azonban nem változtat azon, hogy a regény gördülékeny cselekményű, izgalmas, ínyenceknek való, letehetetlen olvasmány.
Garaczi László: Arc és hátraarc. Magvető, Budapest, 2010.
