Térey János (Végh László fotója)
Elek Tibor
A Hamlet, nekem
Beszélgetés Térey Jánossal
Vannak alkotók, akik több műfajban is alkotnak – hogyha megkérdezzük tőlük, hogy minek is tartják magukat: költőnek vagy inkább prózaírónak, drámaírónak, akkor általában tudnak határozott választ adni. Ha tőled kérdezi meg valaki, hogy költő vagy elsősorban, vagy inkább más, akkor hogy válaszolsz?
Írónak tartom magam. Nincs prioritás. Jól esik írnom bármit.
Költőként indultál, és aztán a költészetben megjelent a másik műnem, a próza, a verses regények, a Paulustól kezdve A Legkisebb Jégkorszakig – mi volt ennek az oka, hogy elindultál ebbe az irányba? És hogy került mindebbe bele a dráma, s végül, hogyan jutottál el a mostani regényig, a Káli holtakig?
Nincs műfaji kíváncsiságom sem. Engem témák, személyek és helyek érdekelnek. Vallom, hogy a téma küzdi ki a maga formáját. Felgöngyölítek valamilyen tárgyat, sokat latolva, kihúzva, bővítve, de spekuláció nélkül. Ösztönös folyamat igazából. Indult már olyan verskezdeményem, amelyik végül regénnyé nőtte ki magát, vagy kezdtem olyan drámába, amely végül regény lett. És ezt keverheted az összes lehetséges módon. Például Trianonról mindig szerettem volna írni, és kerestem azt a módot, hogy hogyan lehet – hogyan lehet személyes közöm hozzá.
És mindezidáig?
Sokszor érintettem, legelőször a Minden érvényes indulat című korai költeményben. Sok, nyilván kamaszos áttételen át, de pontosan követhető a téma például A szomszéd, A donor jogai és a Tulajdonosi szemlélet című versemtől a Pauluson át máig. Ez a regénybeli Hamlet-rendezés pedig igyekszik Trianon belsejébe hatolni.
De ne ugorjuk át a drámaírói tevékenységedet sem, mielőtt ide eljutunk, merthogy a regény bizonyos értelemben talán annak is köszönhető, hogy sikeres drámaíró vagy és színházi szerző, ha ugyan el is mondtad legutóbbi interjúdban, hogy hat éve nem nagyon játsszák a darabjaidat (kivéve Szegeden a tavaly bemutatott Kazamatákat, de az előző évtizedben elég jól futott veled a szekér színházi szerzőként is). Megkaptad a legjobb magyar dráma díját (2003, 2008, 2009-ben), a színikritikusok díját legutóbb a Jeremiás vagy az Isten hidege című műért, de hát indult a Nibelung-lakóparkkal, aztán az Asztalizene volt az, ami igazán széles körben sikert aratott, elismertséget szerzett neked, drámaíróként a Radnóti Színházban, aztán a Jeremiás a Nemzeti Színházban és nem is tudtam korábban, hogy a Paulusnak is van egy színpadi változata...
Igen, Makranczi Zalán a Bethlen Téri Színházban azt is megrendezte.
Tehát megjelent az életművedben a dráma, a vers és próza keveredése közben. Ez minek köszönhető tulajdonképpen?
A változás iránti vágyamnak. A Nibelung-lakópark a Wagner iránti kíváncsiságomnak köszönhető, ezt általános iskolás koromból hoztam, amikor énekórán végighallgattuk mindazokat a Wagner-műveket, amelyek fogyaszthatóak a tizenéves korosztály számára. Illetve akkoriban játszották azt a híres tévésorozatot Richard Burton főszereplésével, amely – gyorstalpaló formájában ugyan, de – képet adott egy nyiladozó elme számára is Wagner életművéről, a Ringről, a Trisztánról, a Tannhäuserről, a Lohengrinről. Ez a benyomás erősebb volt, mint egyéb zeneszerzőkről szerzett benyomásaim. És előkerült, amikor a Paulust írtam. Ez a verses regény két kultúrkört érint erőteljesen, az oroszt és a németet.
Wagner adja magát. Adja magát a katasztrofizmusával, meg a német mitológiához fűződő, rendkívül erős szálakkal is. Akkor jutott eszembe, amikor a Paulusszal végeztem, hogy valamit Wagnerrel kellene kezdeni. Olyan alkotást kerestem az övéi között, amely a jelen világ tükre lehet, s leginkább Az istenek alkonya tűnt ilyennek. Egyszerű: egy pusztulás- és egy genezis-történet. A gyűrű visszakerül eredeti tulajdonosaihoz – nálam úgy hívják őket, hogy Rajnai-nővérek. A világuralomért folytatott küzdelem, számos véráldozat árán, de nyugvópontra jut. Ez lett az első drámám, és még az első résszel sem végeztem, amikor bekövetkezett New Yorkban a Világkereskedelmi Központ elleni támadás. A Notung-torony, a felhőkarcoló, amelyik összeomlik a harmadik részben, az nyilvánvalóan egyfajta írói replika erre a támadásra. Valaminek a végére értünk, valamilyen folyamat lezárult, valami elindult, a korszak, amelyikben élünk, sokak szerint egy javában zajló világháború a terrorizmus ellen. Mások vitatják, hogy ez már „a” világháború volna, sokak számára pedig evidens. Én ebben a kérdésben nem foglalnék állást: drámákat szoktam írni, könyveket szoktam létrehozni. Olyan periódusba értünk, amelyik jó ideje nem csupán komótosan hanyatlónak és dekadensnek, de post-truth-nak is mondható. Valamiféle beomlást figyelhetünk meg: az értékek átértékelődését és bizonytalanságot, a létezőnek és abszolútnak vélt igazság súlyos relativizálódását, meg tanácstalanságot a folytatást illetően. Nem csupán Magyarországon, hanem Európában is. A migráció friss folyamat – ha az európai színpadokra tekintünk, akkor a migráció tematikusan is megjelenik. Mi is válogattunk be ilyen előadást, bevallom, nem azért, mert a világ legjobb előadása, hanem azért, mert eleven témát választott a szerző, Matei Vișniec. A Nemzetiben is bemutatták vendégjátékként, elutazott Pécsre is. Fontosnak tartom, hogy eleven problémákra tapintson egy kortárs szerző, s ez esetben éppen ez történt.
Látszólag a A Nibelung-lakópark után, a budai polgárok világát bemutató Asztalizene vagy a diplomaták világát megjelenítő Protokoll egészen más világokat mutat, tudjuk, az író olyasmiről is képes írni, amit maga nem tapasztalt meg, mégiscsak rákérdezek, hogy te, aki alföldi, debreceni gyerek vagy, honnan ismered ezt a két utóbbi világot?
A földrajz meg a családtörténet a jellemre nézve túl sokat nem jelent. A kíváncsiságunkat persze ébren tarthatja a hely, ahol élünk. A lokalitás meg a saját eredetünk nyomozására való hajlamot kamaszkoromból hoztam. A művészi alkatot pedig alakíthatja a környezet, hiszek ebben. Amikor végeztem egy-egy, engem elemien érdeklő témával, megfigyeltem, hogy olykor a kíváncsiságom is elmúlik. Néha nyomtalanul. Nem tartom a kapcsolatot diplomatákkal, kivéve Prőhle Gergelyt, aki akkor helyettes államtitkár volt a Külügyben, most meg a PIM főigazgatója (bár ki tudja, lapzártakor mi a helyzet). Ő érkezett meg a mi szakmánkba, s nem fordítva, nem én lettem nagykövet – talán jobb is így. Ő az egyetlen, akit kiemelnék az elmúlt időszakból, őt, aki székházába fogadja a magyar kultúrát Csoóri Sándortól Nádas Péterig, s akivel egymás pályáját természetes kíváncsisággal követjük. Ami az Asztalizene világát illeti, a vendéglátás világában egyszerű fogyasztó maradtam. Szerettem volna írni egy polgári drámát ötven év hiátus után. Szomorynak van olyan darabja, ami egy belvárosi kalapszalonban játszódik, a Váci utcában, ez a Bodnár Lujza, vagy ő beszél először az eutanáziáról a Takáts Alice-ban, és éppen az utóbbi szokott fölbukkanni időnként a repertoárban. Ezek polgári terek és témák. A lehetőség, hogy a középosztály lehessen a főszereplő, a kíváncsiságunk tárgya a színpadon, mindenképpen adott, hiszen a középosztály látogatja és tartja életben ezeket a színházakat. Viszont nem láttam a középosztályról szóló darabokat a műsorrendek élén; mindenfélét láttam – pont ilyet nem. Azóta változott a helyzet.
Színházi regényeket vagy filmes regényeket se nagyon lehetett látni az elmúlt években...
Memoárokat olvashatunk Kossuth-díjas alkotóktól...
Meg emlékszem Márton Lászlónak egy vékony kis könyvére, a Ne bánts, Virágra… Miközben ez egy klasszikus műfaj, a színházi regény műfaja, és itt már nem játszom a naiv érdeklődő szerepét, hogy honnan vannak információid, hiszen kiderülhetett már az eddigi beszélgetésünkből is, hogy a színház közelében elég sűrűn megfordultál az előző években, egészen addig, hogy az elmúlt évben te voltál a POSZT egyik válogatója. És ugyan a regény nagy részét már korábban megírtad, de még lehet, hogy a végébe bekerültek olyan tapasztalatok is, amelyeket az elmúlt év során vagy a válogatás alatt szereztél. Nemcsak színházi regény ez, hanem filmes regény is, a főszereplője egy olyan 28 éves színész, aki a nemzedékének a legnépszerűbb, sztárolt színésze, aki éppen a Trianoni Hamlet című előadásban aratott nagy sikert, de a regény kezdetén és nagyobb részében egy film főszereplőjeként találkozunk vele, amely film címe a Káli holtak, és a Káli-medencében játszódik napjainkban, mégis egy zombi-horrorfilm, ami arról szól leegyszerűsítve, hogy a török korban a Káli-medence lakóinak jórészét kiirtották, és ezek a lakók most föltámadnak, és mintegy bosszút állnak a Káli-medencét elözönlő turistákon. A Káli-medencét szokták emlegetni a magyar Provence-ként is vagy a Pannon Toszkánaként, a borítón még a térkép is megjelenik...
Igen, Somogyi Győzőtől, és az Árpád-kori állapotokat mutatja.
De miért választottad pont ezt a regény alapkeretéül, hogy még a címet is ez adja? Sokkal nagyobb teret kap a regényben ennek a filmnek, a film forgatásának a felidézése: egyes szám első személyben halljuk a narrációt, a színész beszél folyton valakinek vagy magának, hogy mit tapasztal, érez vagy gondol, ő folytat egyfajta önelemzést, önvizsgálatot is, meg film- és színházkritika-elemzést is, de miért ez az alaphelyzet?
Engem éppen ez a Jekyll–Hyde helyzet érdekelt. Októbertől júniusig Hamlet egy fővárosi művészszínház színpadán, nyáron pedig idénymunka. Hogyan hogyan tudja megúszni ezt a színész anélkül, hogy rásütnék a kulturális prostituált bélyegét. Nagyon jól tudjuk, hogy kedvenc magyar színészeink nyáron mivel foglalkoznak, hiszen legkésőbb decemberben látjuk a végeredményt, ha máskor nem, akkor a következő év tavaszán vagy telén – ki tud visszajönni büntetlenül a kommersz film világából? Naponta érintkezik minden magyar színész világával a bulvár, a sorozat pedig korunk műfaja, amely lehet akár erősen innovatív is, a True Detective első évadáról például igen jó emlékeket őrzök. Épp ma is hallottam az egyik legkiválóbb magyar férfiszínész hangját egy reklámban. Nem éreztem azt, hogy ő ezzel elárulta volna „az ügyet”. Azt éreztem, hogy tett egy kitérőt, és én nem haragszom érte, sőt, amikor legközelebb látni fogom valahol a Belvárosban, szinte biztos, hogy nem fog eszembe jutni ez a reklám. Ugyanakkor például, ha Stohl András karrierjére gondolunk: elkövetkezett az a pillanat az életében, amikor le kellett ülni az akkori igazgatójával, Zsámbéki Gáborral, és arról kellett nyilatkoznia, hogy akkor ő most ott van vagy itt. „A miénk vagy, vagy már az övék?” Mert az, hogy egy bank reklámembere leszel vagy egy céget képviselsz, az igenis befolyásolni fogja a nézőt, amikor legközelebb a következő alakításodat nézi. Arra kell gondolnia, amire nem kéne, arra kell gondolnia, hogy te átváltozó komédiás vagy-e, vagy olyan művész, aki a legbelsejéből játszik, és minden tartalmat, amelyet a rendező rábíz, hitelesen közvetít. Gyakran egyébként: is. Mindkettő vagy, művész és prosti is, sérülésekkel a képeden. Ezt a hitelességet a kereskedelem a maga irgalmatlan természetével bizony befolyásolja. És beszélhetünk arról is, hogy egy belvárosi művészszínházban dolgozó huszonéves színész nem él meg a keresetéből, kivétel talán csak a Nemzeti. Ha túl sok külső munkát vállalsz, akkor viszont egyszer eljön az a bizonyos pillanat, amikor arról kell beszélgetni, hogy „számíthatunk-e rád a következő évadban?”. Ennyi meg ennyi vendégszerepléssel bajos; viszont ha két-három gyereket nevelsz, akkor pedig a megélhetés bonyolult. Ez például a POSZT tanulsága. Ősszel érkeztünk Marosvásárhelyre, ahol egy állami rendelet a duplájára emelte az ottani színészek keresetét, nem úgy a színházak állami támogatását. Kolozsváron például két bemutatót kellett törölniük, viszont végre megszűnt a színházi elvándorlás. (Ott van Bányai Kelemen Barna példája.) Az Erdélyben működő színházi egyetemek most már bőséggel fogadnak magyarországi születésű rendező- vagy színészpalántákat – és ez jó.
És a zombi-apokalipszis... Ez egy kedvelt műfaj?
Persze. Mint ahogy harmincéves koromban a szinglifilmek voltak a népszerűek. Amikor Hámori Gabi huszonéves volt, akkor szinglifilmbe kapott felkérést. Egy mai huszonéves az Aranyéletben játszik. Magyar zombifilmről én sem nagyon tudok, de az amerikai tendenciák előbb-utóbb begyűrűznek Magyarországra, ahogy a Walking Dead és társai is. Ha visszamegyünk a hatvanas évek végére, a hetvenes évek elejére, Romero életműve például ebben a könyvben is felbukkan: az én rendezőm egyfajta replikaként készíti el a Káli holtakat, és nem Magyarország erodált tájaira helyezi ezt a sorozatot, hanem egy olyan tájra, ahol a legkevésbé várnánk az élő halottak támadását, és ő „intellektuális túlélő horrornak” titulálja. Nevetünk rajta. Pedig ennek a vidéknek valóban van kísérteties arca is, vannak titkai és romjai. Megfigyeltem, mert most már vannak recenziók – megosztó ez a könyv is, mint mindig az én esetemben –, de ugyanúgy próbálnak nevetni a Trianoni Hamlet-koncepción is, mint a zombi-koncepción, ami érdekes, mert például ezt a trianoni rendezést én el tudom képzelni magyar színpadon. De a zombik jelenléte önmagában olyan stigmát helyez erre a történetre, hogy innentől kezdve, aki nem látott zombi-filmeket, aki nem fogékony a horror-zsánerre, az onnantól kezdve ezt a könyvet nem érti, és nem szereti. Nem baj.
Én még így is próbálkoztam azért... Közeledünk a Trianoni Hamlethez. Már tettél korábban egy utalást arra vonatkozóan, hogy a Trianon-kérdés számodra milyen fontos régóta, de beszéljünk kicsit a Hamlet-kérdésről, pontosabban a Shakespeare-kérdésről, hiszen Shakespeare Fesztiválon vagyunk. Téged mennyire érintett meg a shakespeare-i világ, életmű? És innen eljuthatunk oda is, hogy miért éppen Hamletet választottad ehhez a fiktív darabhoz, ami ráadásul Kolozsváron játszódik, a huszadik század elején?
Legelső Shakespeare-élményem egy könyv, Charles és Mary Lamb könyve, a Shakespeare mesék, fekete alapon Szántó Piroska-grafikával, és a te kedvedért néztem meg az évszámot, honnan datálható nálam Shakespeare: 1978. Ez a kiadás akkor jelent meg, Mikulásra kaptam a nagynénéméktől. Olvasó ember voltam akkor is, de az első pillanatban megijedtem, teljesen idegen volt és zegzugos, titokzatos. Magasságos. Beszippantott. Örökre, csak akkor még nem tudtam. Eltelt néhány hét vagy hónap, de megmaradtak rejtélyes figurák: Macbeth, Hamlet, Lear és társaik, és tudtam, hogy valami közöm még egyszer lesz hozzájuk, de hogy mi és hogyan… Például azt is tudtam mindig, amikor még író sem szerettem volna lenni, hogy nagyon jó lenne egyszer egy Balatonon játszódó, mai könyvet – írni? Olvasni? Élni? Nem volt tudatos, hiszen húszéves koromig nem készültem az írói pályafutásra sem. Világosan megvan a következő állomás, Géher István Shakespeare-olvasókönyve a kilencvenes évek elejéről. A Cserépfalvinál voltam szerző, ott jelent meg az első verseskönyvem 1991-ben, és Kéri Piroska a kezembe nyomott egy hibás példányt. Ezt a bizonyos példányt – hiányzik belőle húsz oldal, már nem tudom, hogy melyik Shakespeare-darab magvas elemzése – lapozgattam. Kimutatható az első néhány könyvemben, hogy Shakespeare-t mikor, hogyan érintettem és olvastam, például A valóságos Varsó jambikus monológjaiban. És ez még mindig csak a kóstolgatás. Közben jártam színházba egy darabig, tizenévesen a legtöbbet, a gimnáziumban bérletem volt a debreceni színházba. Pont Shakespeare-rel a kilencvenes évek elején nem történt számomra semmi fontos. Elmentem a Pesti Színházba, a Vígbe, és ezt a bizonyos jól temperált, tét nélküli játékmódot találtam. Jó lett volna, ha akkor találkozom Peter Brookal vagy Jan Kott tanulmányaival („Mindenki úgy vélte, csak azért magyarázom Shakespeare-t Becketten keresztül, mert fel akarok tűnni. Azt hiszem, hogy Brook érdeklődését felcsigázta az általam felvillantott összefüggés A játszma vége és a Lear király között”, írja), de nem találkoztam. Évek múlva már a Palatinus szerzője voltam, amikor Háy János szerkesztette egy sorozat részeként A. C. Bradley Shakespeare tragikus jellemei című kötetét – és ez volt a döntő pillanat, harminc-egynéhány éves voltam. Ez a könyv egy angol szerző rendkívül alapos tanulmányát tartalmazza: a Hamlet, Macbeth, Othello és Lear elemzéseit. A Hamletet Arany fordításában olvastam addig is, a Macbeth-et akkor olvastam el először, a Lear-t is, és ez volt az első mély találkozás. Ez már a Paulus után történt, innen tudom a dátumot is, hogy 2000 körül kellett történnie, és aztán olvastam mellé is – az angol bosszúdráma és reneszánsz a Nibelung-lakópark egyik forrása. Ez az öldöklősdi itt vette nálam kezdetét, a Kazamatákra is hatott, sőt, az az egyetlen művem, amely igazán Shakespeare égisze alatt született. Társszerzővel, Papp Andrással írott darab, és műfajilag krónikás színműként határoznám meg. A vers meg a próza váltakozása is shakespeare-i eredet. Visszatérve a Nibelungra, ezek a bizonyos Hagen-monológok (Hagen, avagy a gyűlöletbeszéd, ez a záróepizód) egyértelműen innen táplálkoznak. Amit véghezvisz Hagen és amilyen ideológiát, szellemiséget képvisel, az be van oltva nemcsak Shakespeare-rel, de Ben Jonson-nal, John Fletcher-rel és Francis Beaumont-nal. Van egy nagyszerű válogatás a hatvanas évekből, Az angol reneszánsz dráma, melyet annak idején az Írószövetség könyvtárából kölcsönöztem, mert beszerezhetetlen volt. Ezek a művek hatottak tehát rám. De a gettó-rap ugyanúgy, mint Shakespeare.
Térjünk rá a mű címének másik részére. Régóta foglalkoztat téged az is, ha jól sejtem, hogy miért nem jelenik meg Trianon a maga komplexitásával irodalmi alkotásokban, értékes, értékelhető szépirodalmi munkákban...
Trianon rengeteg szépirodalmi munkában megjelenik Tamási Árontól Szőcs Gézáig. De például 1956-tal is „az a baj”, hogy mindenki tudni véli: nincs „univerzális” ötvenhatos nagyregény. Ottlik Gézától az Iskola a határont a felnövés, a beiskolázódás, a férfivá válás enciklopédiájának mondják, beszűkítve ezzel az értelmezését. 1956-ról legutóbb Száraz György regényét olvastam. S hogy miért nem ment át úgy a köztudatba, miért nem lett ez sem „maga az irodalmi 1956”, jó kérdés. Ahogy, teszem azt, Jókai könyvei vagy A nyomorultak Victor Hugótól a vizsgált történelmi korszak látleletei is. Ma más poétikák tarolnak, nincs már olyan, hogy vegytisztán „történelmi regény”, csak lektűrként. Ha arra gondolunk, hogy százötven év török uralom, akkor az Egri csillagok jut eszünkbe, és csak jóval utána Horváth Viktor néhány éve megjelent, Török tükör című könyve, amelyet a szakma ismer, és le is fordították jó néhány nyelvre, de azért a közvélemény továbbra is Gárdonyival köti össze a témát. Értékelem Horváth Viktor teljesítményét, sőt a Kazamatákkal magam is valami hasonlóra törekedtem. Ezúttal pedig valamiért Trianonról akartam írni, függetlenül a politika gyártotta vízióktól. Létezik a Kezdetben volt a kert című nagyregény Lesznai Annától, rendkívül terjedelmes mű, s hogy az itt jelenlevők közül senki sem olvasta, az valamit elárul. Mindannyiunkról. És Lesznairól nemkülönben. Vida Gábort emelném ki az utóbbi pár év irodalmából: az Ahol az ő lelke, ha nem is hibátlan regény, mégis talán a legjobb regény, amit Trianonnal kapcsolatban olvastam. Vida önéletírása – mondják regénynek is, de szerintem egyértelműen memoár – tavaly jelent meg. Egy hatvanas években, Arad környékén kezdődő életút az Egy dadogás története: román iskola, keserves beiskolázódás és traumák, családi sérülések, saját begyűjtésűek… Nem a régi sebek nyalogatásáról és nem is a személyes, illetve a közös fájdalom bagatellizálásáról van szó. Kiváló könyvnek gondolom.
Akkor a színpadról hiányolod Trianont?
A színpadról. Most jön a századik évforduló, ez a teljesítménykényszer miatt különösen nehéz helyzet. Mi a Kazamatákat nem évfordulóra írtuk, de Zsámbéki Gábor úgy döntött, hogy évfordulón mutatja be. Szerencsésebb lett volna nem akkor, hiszen nem ünnepi mű, és ezzel a befogadást is befolyásolta. De harminc-egynéhány évesen másképp gondolkodtam a színházról, mint manapság. Nagyon szerette volna ezt is megrendezni Mundruczó Kornél, ugyanakkor érkezett Zsámbékiék ajánlata. És az ember, ha arra gondol ebben a korban, bő harmincévesen, hogy „a Katona”, akkor azért egy kicsit elgyöngül, akkor is, ha már érték csalódások a Katonában, nem is egy, és nem is kettő. Éles helyzet volt, őrlődtünk. Hogy a Krétakörrel még egyszer, vagy a Katonában először?… Mert ha a Katonában nem, akkor lehet, hogy soha többé. A Krétakör úgyis lesz mindig, és még dolgozhatunk velük. Ez nem jött be. A mostani eszemmel másképp döntenék.
Hogyan tudnád elképzelni, hogy valósággá váljon a Trianoni Hamlet?
Nem az én dolgom. Inkább jellemezném a rendezői koncepciót – játéknak szántam. Nemes, komoly, véres játéknak Trianon máig ható botrányáról. Még sohasem találtam ki színházi rendezést, de ezt az egyet az elejétől a végéig ki kellett gondolnom. Egyetlenegy betűt sem változtat Shakespeare szövegén, a Nádasdy-féle fordítást használja. Csupán a nagymonológot keveri össze Ady Endrének híres versével, az Intés az őrzőkhöz cíművel, erről a római vendégszereplés krónikája beszél. Az előadást később meghívják Athénba és Szentpétervárra, aztán a regény vége felé jár Kolozsváron – Bukarestbe nem jut el, mert lefújja a román kultuszminisztérium, ki tudja, miért.
A színésznek halljuk folyamatosan a hangját, az ő nézőpontjából látjuk a világot, látjuk a Káli holtak című film forgatását, a színházi előadásokat, ezeket a külföldi turnékat, látjuk természetesen a magánéletét is, a saját elmondásában. De több gondolata is emlékeztet a te gondolataidra az egyes témákkal kapcsolatban. A friss Jelenkorban megjelent tanulmányodban vannak a következő mondatok: „A színész együgyű, mondta nekem egy színész. Neki elsősorban a nézővel kell kapcsolatot kialakítania. Az igazgató többügyű, neki sokfelé kell megfelelnie, például minden este meg kell töltenie a nézőteret. Néző nélkül a színház nem színház, búgja a fülünkbe mindegyik igazgató.” Ez a színész viszont a regényben a legkevésbé sem együgyű, hanem nagyon érzékeny és a színészek egy részéhez képest műveltebb és intellektuálisabb, önvizsgálóbb és önmarcangolóbb...
Kiugrott bölcsész ugyanis. Ilyen színészt egyébként magam is ismerek.
Itt azért több ügyre látunk rá: a rendezők ügyére például. Ezt a filmes világot és színházi világot szerzőként is jól ismered – mit akartál erről a világról ennek a szereplőnek a többügyűségével megmutatni?
Lenyomatot szerettem volna adni – nem realista lenyomatot –, viszont kellett hozzá az a bizonyos magyar színházi valóság mint ugródeszka. Abból a 187 előadásból minden egyes helyszínre szükség volt. Ezek nem megtörtént próbák, mégis színházi helyzetek. Nincsenek ilyen rendezések, nincs ilyen Hamlet, nincs ilyen Haramiák, nincs Káli holtak, ez az egész nincs, csak a Saul fia van, de az meg tabu, nem?… Életszerűvé kellett tennem a többit is, hogy a regény világában igazak lehessenek. A saját színházi tapasztalataim mozgatják a fantáziámat, de a hangsúly mégis a fantázián van.
Az említett tanulmányban a POSZT-válogató számol be Egy színházi év a Kárpát-medencében alcímmel a tapasztalatairól, hogy mit látott, és hát elég komoly kritikát fogalmazol meg a mai magyar színházi világgal, az előadásokkal, a rendezésekkel kapcsolatban. De nem először; már tíz évvel ezelőtt is leírtad, hogy „a magyar színház gyáva” – és Csáky Alex is a regény vége felé hasonlókat fogalmaz meg, mint amiket te szoktál. Most arra kérlek, hogy ezt a véleményedet próbáld röviden összefoglalni, és szinkronba állítani a Csáky Alexével, vagy akár megkülönböztetni attól.
Próbálom szétszálazni, mivel nem azonos a kettőnk tapasztalata, viszont mély meggyőződésem, hogy ugyanarról a világról más pozícióból és másik életkorból is levonhatunk néhány hasonló következtetést. Például a gyávaságról, a művészi korrumpálódásról és a megalkuvásról. Én látom mindazt, amit ő játszik, és tudom, amit ő gondol. Az ő ambíciója az, hogy Shakespeare után egy Csehov-rendezés főszereplője lehessen, Trepljovot játszhasson a Sirályban, és ezt a regény végére sikerül elérnie, egy kudarcos év után. Én meg láttam hét-nyolc Sirályt, van, aki többet, és meg tudjuk számolni egy kezünkön, hogy hány volt olyan, ami fölfedezésszámba ment, én például Schillingét mindenképpen kiemelném a Fészek Klubból. Láttam sok megúszós változatot. A Sirályra azt mondják, hogy társulatépítő darab. A Sirályt kiosztani! Azzal megmutatjuk, hogy kik vagyunk mi, mit szeretnénk, milyen az esztétikánk, a formaeszményünk, pláne, ha művészszínházról van szó. Viszont nagyon fájdalmas egy olyan évad, amelyben négy-öt Sirállyal találkozol. Ahol nyolc Brecht-rendezésből három A kaukázusi krétakör. Lényeg, hogy a műsorpolitika óvatos, így látja Csáky, nem csupán Térey. Kortárs magyar dráma nagyszínpadon jelenleg nincs. Ami mégis van, az penzum, mesejáték vagy regényadaptáció – ezt nem hívom kortárs magyar drámának. Amikor a Vígszínház 1900 körül Heltai-, Szomory-, Molnár-premiereket egymás után megengedhetett magának… Hogyan gondolható el most egy olyan Vígszínház, ahol a pincébe vagy a padlásra van száműzve minden, ami kortárs, és még örüljön az a bizonyos kortárs szerző, ha egy harminc férőhelyes stúdióteremben elhangozhatnak a mondatai. És ez az a bizonyos kortárs magyar bemutató, amire olyan büszke ez a színház. Elismeréssel adózom sokak színészi teljesítményének, de azt gondolom, hogy az örökség elveszőben van. Marton László igazgatósága idején várta, sőt kérte a kortárs színműveket ez a színház, ez a jó szokás most eltűnőben van. És sajnos, ugyanezt kell mondanom a Katona vagy a Nemzeti gyakorlatáról is. Semmivel sem bátrabb, csakis a jelszavak szintjén. És ezt nagyon szomorúan mondom. Manapság nem írok darabot. Néha ugyan fölmerül a lehetőség, és én sem zárom ki a folytatást. Addig pedig nagyon örülök, ha valaki felkér fordítani. Most például Karsai Györggyel a Médeiát Euripidésztől Szombathelyre. Nagyon furcsa, amikor csakis a felkérés, netán csak a pályázattal járó pénz ígérete indít el valakit – adott egy évforduló, és te gondolj valamit egy évfordulóról. Minimálisan azt gondolom, hogy az ihlet természete más, és csak rutinból nem érdemes dolgozni. Az más, hogy kedves XY, min gondolkozol mostanában, jelenkorunk melyik szimptomatikus esete indít el valamit az agyadban? Nem az, hogy én várok tőled egy darabot, mondjuk, egy mesejátékot a kisszínpadra Mátyás királyról. Ez inkább nagyüzem. Természetesen a mesterség magas fokán is űzhető a feldolgozósdi, adaptálósdi, világhírű filmek színpadra írása stb., be is jön rá a közönség. Mégsem az én világom.
Azt is mondod, írod, hogy „ráadásul a Vígben a Hamlet is tök ugyanolyan, mint a Rómeó és Júlia”. Ez a Hamlet a mi Hamlet és Társai című Shakespeare Fesztiválunk programjában is szerepelt – ezt hogyan értetted?
Entertainment. Adott egy ígéretes, csodálatos tehetségű fiatal színész, ifjabb Vidnyánszky Attila. Minden ízében színházi lény. Azt hiszem, hogy lenyűgöző alakítást nyújtott, és abban a pillanatban, mikor elhagytuk a nézőteret, arra gondoltam, hogy erre mindig emlékezni fogok. De ennyi. Papa-mama nincs, a kiváló színészek számára nincs kitalálva, mit is játszhatnának, Fortinbras – nincs, Ophélia – nincs. Felszín. És van egy fantasztikus díszlet, Antal Csabának hála.
És ettől miért lesz hasonló a Rómeó és Júliához?
A látványpékség-jellege miatt. Hideget-meleget bevető előadás, olajozott színpadtechnikával. Ugyan nem mindent láttam indokoltnak, amit technikával támaszt alá, autóval, füsttel, tűzzel, vízzel. Van egy telitalálata, József Attila Levegőt című verse Hajduk Károly előadásában az Egérfogó-jelenetben, vagy inkább helyett… de az egész? És ilyen a Rómeó és Júlia, sőt ilyen volt az Othello is. És itt nem Eszenyi Enikő ellen beszélek, ő nagyszerű színésznő – és ez a Shakespeare-ciklus is mindenképpen figyelemre méltó. De Hamlet nekem nem ez. Bocs.
Hanem?
Hamlet számomra a határhelyzet embere, a fordulaté és az alkonyé. Az ő összeomlása „a korszak” – bármilyen korszak – omlása is, hiszen halála után megszálló hadsereg érkezik a hazájába. Sokszor hivatkozik ez a regény Goethére. A Wilhelm Meister elemzésében sem a transzcendens távlat, sem a közösségi cél nem válik elkerülhetetlenül azonossá a személyes lényeggel. Sőt e kettő, a Hamletre szabott sors és a személyiség összeütközésbe is kerül. Hamlet nem született cselekvésre. Alkalmatlan, folyton ki akarna bújni, de mert képtelen rá, lehetetlen helyzetekben viselkedik lehetetlenül. A Sulyok-rendezésben nem ilyen: alkalmatlan ugyan, de nem feminin. Csak eleinte habozó, és igenis van elgondolása a közösségről. Ráadásul itt jelen van a prófétáló Ady, az ő jóslata Erdélyről és az ő privát tragédiája, utolsó mohikán mivolta. A Káli holtakban Hamlet „konzervatív, egészséges fiatal, aki hisz a család egységében, az adott szó hatalmában, a barátságban, a szerelemben és Istenben. Művelt és világlátott fiatalember, aki elsőnek fogja föl, hogy a Monarchiának vége, és Erdély a magyarság számára elvész.” Igen, direkt értelemben a Hamlet egyetlen sora sem beszél Trianonról, vagyis mindent a szcenikának és a színészi játéknak kell láthatóvá tennie. A Hamlet mint az ezeréves királyság megrendítő bukása? Mint a magyar varázsbirodalom tragikus vége? Micsoda őrültség… Úgy tapasztalom, ez az elgondolás vagy elsőre megnyer valakit, vagy eszelős provokációnak veszi, és dühöng rajta. A Sulyok-féle elképzelésben a Hamlet impériumváltozása Trianonra vonatkoztatható, és fordítva, Trianon tragédiája is rámásolható a Hamletre. Fortinbras pedig románul veszi át a széthullott országot, mert miként is máshogyan? Meglátjuk. Vagy nem.
Megjelent a Bárka 2018/5-ös számában.
