Beszélgetések

 

8.jpg 
Elek Tibor és Darvasi László

 

Elek Tibor

 

A mondat emberből és akkor mindenből van

Beszélgetés Darvasi Lászlóval

 

Az egyik legmunkásabb, legrakkolósabb író vagy. Nagyon sokat dolgoztál eddig, s dolgozol folyamatosan. A pályakezdő versek után sok-sok, többkötetnyi tárca, hosszabb elbeszélések, novellák sorozatai, meseregények, ifjúsági történetek, színművek, színpadi átiratok, immár három hatalmas regény. A 2015-ös novellásgyűjtemény, az Isten. haza. csal. a 23., a 2016-os regény, a Taligás a 24. köteted.  Közben ma is heti két-három tárca. Miből táplálkozik a rendkívüli termékenységed, nagy munkabírásod? Mi van a szűnni nem akaró mesélő- és íráskedved hátterében? Mi motivál téged az állandó írásra?

Egy történettel kezdem: pontosan 10 évvel ezelőtt esett meg, hogy a Délmagyarország újonnan kinevezett főszerkesztője új szerződést akart adni nekem, amely több munkát és kevesebb pénzt tartalmazott lényegileg. Én ezt a konstellációt nem akartam elfogadni, és máris elképzeltem, hogy jó, nem fogok a továbbiakban heti két-három kis színest, tárcát adni az újságnak, hanem inkább nagyobb formákra koncentrálok, hosszabb elbeszélésekre, regényre, amikbe jól bele lehet feledkezni. Csak hát továbbra is sokat sétáltam és ténferegtem, nézelődtem utcán, piacon, ablakok előtt, és továbbra is rendre megpillantottam valami icipici történést, például: rossz kedve van a zsömlés kisasszonynak, vagy hogy milyen dühösen csattog végig a babakocsival egy kismama a főtéren, hogyan néz utána egy férfi, kockás sállal a nyakában, miért kockás, ez nem érdekes, de lényeges, mennyit ér ez a pillanat, az meg amaz stb. Amikor tárcát ír az ember, akkor az élet ilyen apró, jelentéktelennek látszó eseményeit akarja meglátni és láttatni, illetve a nagy rendszerekkel randevúztatni (üveggolyó, pogrom, Pál utcai fiúk). S amikor továbbra is efféle történeteket kerültek a szemem elé, miközben nem volt hely, hová megírhattam őket, lett egy nagyon kellemetlen érzésem. Lett egy komoly, fájdalmas elvonási tünetem. Ám amikor érkezett egy újabb ajánlat, ami már elfogadható volt, akkor azt boldogan bólogattam, hogy tovább csinálhatom ezt a resztlit, ezt a kiskapálgatást, ezt az irodalmi alsó hangot, ezt a semmise mindent, amit annyira nem szeretnek a kiadók, meg hát a lapok sem igazán. Azok inkább jegyzetet kérnek, politikai hitvallást, az élet efféle nemecsekes megmutatására nem annyira kíváncsiak. A Délmagyarnál viszont én már 25 éve csinálom. Még mindig csinálhatom. Ez egyfajta szerelem. Tehát szerelemből csinálom. Másrészt félelemből.

Az, amit azonban prózában, regényben, novellában csinálok, elég sok esetben nagyon radikális ügymenet. Más hang, több örvényt akar. Mind a két könyv, amiről beszélni fogunk meglehetősen kihívó és határsértő: nyelvileg, megformáltságában, világnézetében 18 karikás, hát, gondolom, erősen az. Ama félelem ellen dolgozik, ami mindannyiónknak a sajátja: az élet mulandósága, a sértés, a sértettség, ez eltörés, a hiánnyal való szembesülés, valamiféle rosszba keveredés élménye stb. Szív Ernő kerekre formálja, ha sírdogál is, ha csak forgács van a kezében, akkor is. Ha úgy tetszik, az írás nálam oppozíció, tüntetés, ellenállás. Az idő felfüggesztése, kézben ragadás, hogy maradjon meg az, ami van, egy picit, egy pillanatra. Illúzió, de mégis. Szembeszállás azzal, hogy úgyis elmegyünk, előbb vagy utóbb.

 

12.jpg

 

A kínai novellák, a háborús novellák után ún. magyar novellákat 15–20 évvel ezelőtt is írtál már, a Szerelmem, Dumumba elvtársnő című köteted kimondottan ilyeneket tartalmazott. Ezért lepődtem meg, amikor némelyek revelatív rácsodálkozással fogadták az Isten. haza. csal.-t, hogy nézd csak, Darvasi a mai magyar valóságról írt novellákat. Mintha korábban nem írt volna. Ebben a kötetben van is két olyan írás, a Zuhanás és a Cornelia Vlad, amely már szerepelt a régebbi kötetekben is. Annyiban igazuk lehet mégis a mai „felfedezőknek”, hogy akkoriban talán nem kifejezetten azzal a céllal íródtak az ún. magyar novellák, hogy a mai Magyarországról adjanak hírt. Itt viszont, mintha lett volna valamiféle tudatos szándékod, hogy legyen egy olyan kötet, amely az elmúlt évek, évtizedek jórészt vidéki Magyarországáról, a magyar társadalom alul lévőiről, elesettjeiről, kiszolgáltatottjairól ad már-már szociografikus hitelességű képet…

Nagyon sokáig Szegeden éltem, aztán Pestre költöztem, és nem okozott gondot az átállás. Folyamatosan hazajártam ugyanakkor abba a városba, ahol születtem és felnőttem, és ahol gimnáziumba jártam, Törökszentmiklósra. Ott élt apám és anyám, külön. Akkor, amikor ezek a történetek elkezdődtek, eléggé tragikus események történtek velük, apám meghalt sok szenvedés után, anyám is beteg lett. Nekem a gyerekemmel, a munkámmal kellett foglalkoznom, de nagyon sokat lejártam hozzájuk, s amikor ott voltam napokon keresztül, és másként, pestiként, de inkább azt mondanám, ismerős idegenként láttam a dolgokat, akkor éreztem erősen az onnan való származás minden zsigeriségét, úgy jöttek hozzám, a kezem alá a történetek, hogy nagyon figyelni se kellett. Nem kellett semmit kitalálni, nem kellett elképzelni. Minden egyes ember egy-egy lábon járó novella volt. A gyűrt arcok, az arcokból kibukó csorba szavak, a tenyerek. Az apám, a piacon járó emberek, a kocsmában ülő emberek, azok, akik termékbemutatókra jártak, azok, akik templomba jártak, azok, akik politikai nagygyűlésekre jártak, azok, akik megpróbáltak helyben ügyeskedni és azok, akik nem tudtak ügyeskedni, mindenki hozott nekem valamit. Mert mindenki egy-egy súlyos történet volt. Nem határoztam én el, hogy a mai magyar valóságról fogok újra írni, hanem a mai magyar valóság odajött hozzám, és pofán csapott. Ez van, így élünk, ilyenek az emberi sorsok, lehet kiabálni fentről, hogy milyen áldottak az állapotok, milyen fantasztikus ez az ország, hogy merjen mindenki nagyot álmodni, de eközben ilyen hátborzongató történetek vannak. S közben van sok olyan történet is, amelyik nem társadalmi, nem szociális, hanem lelki történet. Ha egy család mögé odanézünk, egyre csak azt látjuk, hogy rendre félbe van vágva: csal. A család kirakat, ami nem azt kínálja, amit mutat. A család a hazugság, az önáltatás formája, még sincsen nála jobb, az életet elviselhetővé tévő emberi képződmény. Most jelent meg a kötet német fordítása, s a németeknek ezt, mármint hogy a félbevágott család, a csal tehát egy pejoratív, negatív konnotációjú szó is, el kellett külön magyarázni, de nem is tudták lefordítani. Hogy minden egy picit hiányos, üres, egy picit kárt szenvedett: az, amit az Istenről gondolunk, az, amit a családról gondolunk, az, amit a hazáról gondolunk. Ez valóban benne van ebben a könyvben. De az, hogy a négy fal között az anya és az apa, az apa és a fia, az anya és a lány stb. között mi és hogy történik meg, az egy teljesen külön ügy. Nem társadalmilag meghatározott tettek ezek, inkább archaikus történetek. Van tehát ennek a könyvnek egy mai magyar vonulata és van egy időtlen. Vannak olyan novellák, amelyek csak a mai Magyarországon történhetnek meg, és vannak olyanok, amelyek akár Dél-Amerikában, vagy Franciaországban is megtörténhettek volna, de kétségtelenül a magyar vonal nagyon erős.

 

13.jpg

 

Épp erre a kettősségre akartam rákérdezni. Rendkívül szomorú képet mutat ez a kötet arról a világról, amelyben játszódnak a történetek: sivárság, lepusztultság, reményvesztettség, elhagyatottság, értékvesztettség, értékhiány jellemzi ezt a társadalmat. De nem kevésbé szomorú az a kép, amit az emberek közötti kapcsolatok, a szülők és a gyermekeik közötti kapcsolatok problémás voltáról, töredezettségéről, működési zavarairól mutat. Az előbb archaikus történeteket emlegettél. Jól olvasom ezeket a novellákat, és jól értem, hogy bennük az emberi természet, az emberi érzelemvilág, az emberi kommunikáció általános problémáiról is beszélsz, nem csak a mai magyar vidéki valóságról?

Ha az ember nem tud általánosan beszélni, akkor az nem jó. Látok egy történetet, egy fél tragédiát, egy nagyon szívszorító eseményt, s ha azt nem tudom megfogalmazni úgy, hogy kompatibilis legyen egy amerikai, vagy egy iráni, vagy egy román olvasó élményeivel, akkor ott baj van. Ami csak rólunk szól, ami csak a miénk, az nem is a miénk. Az  lesz igazán a miénk, ami kifelé is tud szólni.

 

A  kötetzáró És hogy mondjunk valamit az irodalomról is című elbeszélésben olvashatók ezek a sorok: „Írni ezt, azt. Bevallásokat. Leveleket. Másolni. Leírni azt, amit más is leírt. Aztán olyat is megírni, ami apámnak vagy anyámnak nem esik kedvére. Ez a tanya. Illetve olyat is meg kell írni, ami senkinek sem esik a kedvére. Mondjuk, nekem se. Olyat is megírni, amit a legszívesebben mélyen elhallgatnék. De amit elhallgatok, mert végül megteszem én is, elhallgatok ezt és azt, kényelemből, feledékenységből, gyávaságból, mindegy, azért is kapok pénzt. A hallgatás jövedelmező lehet. Ez egy üzlet.” Számomra ez az írás, de a kötet egésze is, még ha áttételesebben is, mint a Taligás, egy kicsit az irodalom szerepéről, lehetőségeiről is szól. Például a sokat emlegetett valóságábrázolással összefüggésben. Van-e, lehet-e a mai irodalomnak valamilyen szerepe (régebben ezt úgy kérdezték volna, hogy feladata, küldetése) ezen a téren, hogy például ne csak a média valóságával szembesüljünk?

Az irodalomnak szerintem sem feladata, sem különösebb küldetése nincsen. Két irodalmi esetben néz ki az író az olvasóra: az egyik a tárca, mert látni kell azt, hogy kinek írom a tárcát, és egy napilapban eleve öncenzúrát gyakorolok, a másik pedig a gyerekirodalom. Egyébként pedig, ha novellát vagy regényt ír az ember, akkor nem foglalkozik az olvasóval. Nem foglalkozik semmivel, csak az anyaggal, a mondattal, s azzal, ami őbenne van. Az már egy nagyon nagy ajándék, ha az olvasó és a mű találkozik végül egymással. Az a történet, amelyikből idéztél, címével (És hogy mondjunk valamit az irodalomról is) arra az esetre reflektál kicsit, amikor egy fiatal kritikus egy novelláskötetemről írva azzal zárta mondandóját: az irodalom ennél azért több. Hát ez a hetyke mondat engem eléggé fölidegesített. Ezért lett ez a cím. Mindannak, ami a világban van, annak át kell szűrődnie a mondatba. Akkor jó egy irodalmi mű, ha az olvasó valamilyen módon megtalálja magát benne, vannak kapaszkodói, vannak ráismerései, hogy igen, ez így működik, ilyen a szomorúság, ilyen a szegénység, ilyen, amikor megcsalnak, igen, ilyen, amikor én csalom meg a másikat, amikor hazudok, ilyen, amikor őszinte akarok lenni, és nem sikerül. Meg hogy: te jó ég, ilyen is tud lenni egy mondat?! Sokszor azt felejti el az irodalom, hogy a mondat miből van. A mondat ugyanis nem mondatból, gondolatból, benyomásból, egyebekből van, hanem emberből van. És akkor így mindenből van. Egy mondat egy ilyen beszélgetés közönsége, és ez az egy mondat minden. Egy univerzum. Egy egyedi, megismételhetetlen történés. Ezt tudnia kell a jó műnek valamilyen módon. Gondolom bizonytalanul.

 

16.jpg

 

Van egy elbeszélés, ami kilóg a kötetből, az Egy templom kitakarítása című, ami a maga mitikus aurájával, balladisztikus, szürreális cselekményével, poétikus nyelvezetével már a regényeid világaira emlékeztet inkább, amelyek viszont évszázadokkal ezelőtti történelmi korokban játszódnak. Erről jut eszembe, hogy rákérdezzek: a mai magyar valóságban játszódó regény nem foglalkoztat-e, miért mindig a történelembe helyezed a nagy ívű történeteidet? Miközben éppen nekem mondtad egy 15 évvel ezelőtti beszélgetésünkben, hogy a történelem különösebben téged nem érdekel, csak kulissza számodra.

Én párhuzamosan dolgozom, és sokfélét egyszerre. Van félkész novella, tárcát mindig kell írni, éppen van egy mesedarab, egy felnőtt színházi darab, van egy regény, s egy másik félkész regény. A Taligás mellett írtam egy másik regényt is, ami a huszadik században játszódik, van már 100–120 oldal, de küszködöm vele azóta is. Az eddig megírt három regényemben a képzelet, a fantázia, a szürreális, a varázslatos, a legendaszerű nagyon nagy szerepet játszott. Mármost ezek történelmi korban, korábbi századokban játszódtak. Most viszont szeretnék elérkezni a mába. Kétféleképpen lehet odafordulni ahhoz, amiben ma vagy benne: vagy szociografikus módon, mint a novelláskötet, amikor szikáran és kegyetlenül írod, amit látsz, vagy pedig elemelve, álmodozva. Azt vettem észre szomorúan és megfacsart lélekkel, hogy az, ami Magyarországon ma van, az teljes mértékig irracionális, abszurd, groteszk, és ebből abszolút lehet az én ízlésemnek megfelelő magyar regényt csinálni. De nagy buktatók vannak, mert nehéz a máról úgy beszélni, hogy az ne menjen át didaktikus, megmondó, publicisztikus formába, hogy az igazi művészet legyen. Ez a legjobban eddig Bodor Ádámnak sikerült, aki valahogy úgy tudja ábrázolni az alávetettséget és a fölévetettséget, meg a természet erejét és az emberi kiszolgáltatottságot, hogy az időn túli és mégis nagyon mai tud lenni. Tehát próbálkozom én is a nagy formát behozni a ma világának megmutatásához, csak rettenetesen nehéz. Egy-egy ilyen nagyregény olyan, mint egy egyetem, beiratkozik az ember mindenféle szakokra, fakultásokra, szemináriumokra, amelyek segítségével lehet felépíteni egy várost, egy világot, le lehet írni az emberi viszonyokat. Rémesen bonyolult, de nagyon jó munka, csak hosszan tart. A Taligás négy év munkájával készült el, a Virágzabálók hat év alatt, A könnymutatványosok legendája is öt év alatt.

 

S a történelemben mit is keresel, hiszen ezek a regények régi korokban játszódnak? Ha maga a történelem igazából nem érdekel, akkor miért ott találod meg mégis azt, ami téged foglalkoztat?

Elmesélem a Taligás miliőjét. 1728-ban vagyunk, Magyarországon. A török visszatakarodott, ott maradt az üres Alföld, felégetett tarlók, kifosztottság. Szegeden cirka négyezren laknak. Az ország, hogy – hogy nem, tele van migránssal. Jönnek nyugatról a német migránsok, a svábok, még tovább is mennek a Bácskába, Bánátba. Délről jönnek a szerb migránsok, jönnek fölfelé, egészen Székesfehérvárig, a Duna-kanyarig és tovább, s megalakítják a maguk kolóniáit. Szegeden is sok migráns van, és többféle politikai hatalom. Van a vár, ami tele van zsoldossal, van a püspök, aki szeretné a várost a maga uralma alatt tartani, vannak a helyi polgárok, akik két pártra oszlanak: német párt, magyar párt – a német pártnak magyar vezetője van, a magyar pártnak német vezetője. A világiak szabad királyi város rangot szeretnének elérni, ezt akarja megakadályozni a püspök. A városban rengeteg az idegen, akik mindig gyanúsak, akiktől mindig félünk. Így él a város, amikor egyszer csak rendkívüli szárazság lesz, hetekig nem esik az eső. Valamit tenni kell. Mindenki mindenki ellen van, mindenki mindenkit fúr, mindenki mindenkit le akar győzni és ki akar fosztani. Végül úgy döntenek közösen és vállvetve, hogy csinálni kell egy koncepciós pert, s ebben a processzusban áldozatokat kell hozni, s akkor majd mindenki megelégszik, megnyugszik, illetve félni kezd, látva, hogy bármi megtörténhet, és bizony vele is. Ez a történelmi helyzet 1728-ban az ún. boszorkányperek idején. S én csak néztem ezt a helyzetet 2014–2016-ban, hogy mennyire ismerős. Bárkiből bármi lehet. A régi polgármester egy 82 éves öreg ember, nagyon gazdag, Rózsa Dánielnek hívják – ki kell találni, hogy ő a boszorkányok kapitánya, aki „baszatja magát az ördöggel” és egyéb nyalánkságokat művel, a Gellért-hegyre repül a boszorkány barátaival, hogy ott üzekedjenek stb. Mindez íróilag önmagában nem annyira érdekes, ez egy történészi, publicisztikus szempont, hogy mennyire hasonló az akkori és a mai kor, milyen átjárások vannak, lehetnek a politikai viszonyok között, az emberi lélek működésében. Megvolt nekem az összes anyagom erről már régóta, de ahhoz, hogy meg tudjam írni, ahhoz kellett valami...

 

Gondolom, kellett egy főhős, akit valójában nem ez foglalkoztat, nem az az életcélja, hogy a szegedi boszorkányper hátterét megismerje, netán megakadályozza a lebonyolítását, vagy csak szemtanúként átélje, hiszen mindaz, amiről beszéltél, a regény utolsó harmada, negyede. Ő a Taligás, aki ezúttal kényszerűen taligázik a könyveivel és útitársaival Bécsből, Budán, Pesten keresztül Szegedre. Miért is kellett neked ez a különleges figura, s miért jeleníted őt meg ennyire a szó, a poézis képviselőjeként?

Nagyon sok mindent tudtam már történetileg az egészről, de én szeretek személyesen is benne lenni abban, amit írok, különösen, ha az nagy formátumú regény. A Virágzabálók című nagyregényben szétosztottam magam, ott még nő is voltam, amit nagyon élveztem. Itt nagyon sokáig nem találtam az a pontot, ami személyesen belőlem következik, amit tétté tudok tenni, nagy, komoly tétté. S aztán jött a Taligás, aki a szó, a kultúra hordozója, letéteményese. Egy nagyon sivár és kegyetlen korban tolja a szavakat végig, az időn át.

 

5.jpg

 

De miért a költészet? Valahol már el is mondtad, hogy számodra az egész mű egy vers tulajdonképpen. Ha kicsit patetikusan fogalmazhatok, akkor én pedig azt mondom, hogy a költészet himnusza regényben... Hogyan képzelhető el abban a korban, állandó fenyegettetések közepette, hogy a költészetnek ilyen megmentő, életsegítő szerepe legyen? Állandó megverettetések, kifosztások közepette rendületlenül hisz Taligás a szóban, rendületlenül mondja a verseket.

A Taligás egy metafora, egy nagyon erőteljes szimbólum. De hát a trubadúrköltő, a hónapos szobában vacogó Csáth Géza, a Duna-parton kószáló József Attila, a Rákosi börtöneiben sínylődő magyar író is a Taligás. Ők mind a Taligás. Kerestem egy olyan keretet, amelybe belehelyezhető egy ilyen ember....

A nagyon erőteljes, sűrű valóság nagyon közel van az igazán költői eseményekhez. Talán csak a megformáltság a lényeg. Azért tudtam ezt a regényt így megírni, mert magam is átéltem a Taligás sok történetét. Persze, nem úgy írtam meg, ahogy velem megesett, mindig megmásítottam, elemeltem kicsit.

 

Taligás állandó szorongásélménye, állandó félelemérzete is a regény személyességének egyik fontos eleme, ha jól tudom. Sokszor nem is a környezetétől, a martalócoktól, a hatalomtól fél, sokszor nem is tudja, mitől fél valójában, de állandóan mondja, hogy félek...

Igen, ez valóban nagyon személyes vonás. Talán azért, mert amikor ezt a regényt írtam, akkor magam is meglehetősen erőteljes viszonyt ápoltam a szorongással. De ennek már vége van. Viszont nagyon jól tudtam, amikor írtam, hogy mit jelent szorongani, hogy miből van a szorongás, milyen szorongani éjszaka, milyen nappal, milyen szorongani valamitől, s milyen szorongani úgy, hogy semmi ok nincsen rá.

 

Nagyon érdekes, hogy Taligás olyan irodalmi művekből, versekből idéz, amelyeknek akkoriban még nem volt meg a magyar nyelvű fordítása. Nem is az általunk ismert magyar nyelvi változatokat mondja, hanem mintha valamiféle nyersfordításokat. Ezeket hogyan hoztad létre?

Igen, Taligás nem csak könyvekkel kereskedik, hanem maga is gyakorta szaval, úgy jön-megy a világban, szaval korabeli, illetve korábbi verseket, drámarészleteket, szaval a rablóknak, a szerelmének, önmagának, szaval bele a pusztába, szaval Istennek, szaval az Ördögnek. De mit szavalhat 1728-ban? Nem szavalhat Ady Endrét vagy Dickenst, Rilkét, mert őket nem ismerheti. S amit mi ismerünk Molière-ből, vagy a klasszikus görög költészetből, Shakespeare-től, az mind fordítás a 19. vagy a 20. századból, tehát ezeket sem ismerheti. Ezért, hogy ezt a problémát kikerüljem, minden szöveget átírtam egy kicsit, nem az eredetit fordítottam újra, hanem a fordításokat írtam át. Mi hozzászoktunk egy-egy szöveghez, ami rendben is van, de az véletlen tulajdonképpen, hogy nekünk az a mű fordításban megvan. Ezért próbálkoznak rendre új fordításokkal, átírásokkal, s tulajdonképpen én is csak átalakítottam kicsit a szövegeket.

 

1_1_.jpg

 

Egy-két anakronizmus is bekerült azért, Juhász Gyula és Baka István verseként...

Na jó, ezeket beloptam. Szeged akármikori történetéből, ugye, nem lehetett őket kihagyni. Nekem volt egy nagyon nagy barátom ott, a költő Baka István, két versét is beleraktam, és hát, mondom, nem lehetett kihagyni Juhász Gyulát sem, de ezeket is átírtam. Ők a város lelkéről tudtak úgy beszélni, hogy én azt a versbeszédet nem nélkülözhettem.

 

A regénytől sok mindent megkapunk, amit a történelmi regényektől hagyományosan várunk (jóllehet ez is csak úgy történelmi regény, mint a korábbi regényeid), kalandot, izgalmat, szerelemet, hősiességet, árulást, helytállást, de még sok minden mást is, többek között némi krimiszerűségét, rejtvényfejtési lehetőséget. Néhány kérdés mintha nyitva is maradna az olvasó számára. Én most ezek közül zárásként csak arra kérdezek rá, hogy Szegeden a magyar párt vezetője, és a boszorkányperek első számú mozgatója, Miller pék miért is mutatja meg részletesen a peranyagokat  az egyes szám első személyű elbeszélőnek, az ágról szakadt, szavalgató Taligásnak? Miért hurcolja végig a börtönökön, miért mutat be neki egy kínvallatást is? Ugye nem azért, hogy nekünk, olvasóknak is lehetőségünk legyen megismerni mindezt?

Nézd, mindenki bizonyítani akar. Én ámulva nézek nagyhatalmú, nagybefolyású, tehetős emberekre, akik miközben vívják maguk napi politikai csörtéit, szennyeseket, aljasokat, elhivatottakat, mindeközben verseket is írnak. Meg regényt. Meg mindent. Oké, tegyék. Miller politikai ellenfele Róth, a püspök titkára, aki a maga elképzelése és koncepciója alapján vinné végig a pert. A metódus a szépséget állítaná a szolgálatba, kvázi vers akarna lenni. A metódus Taligást akarja legyőzni, kisemmizni, ellehetetleníteni, akinek igazán bensőséges viszonya van a verssel. Egyszerűen szólva: tudom úgy a verset, ahogy te, barátom. Ebbe a harcba száll bele Miller, aki szintén a vers szintjére emelné a maga metódusát, a vallatás tortúráit, annak szóbeli formációit. Tehát ő is igényt jelent be a versre. Erről van szó, amikor Miller végigviszi a börtönön Taligást. És hát tudjuk, a verset, a költőt, meg lehet erőszakolni, de uralni tartósan soha nem lehet.

 

Megjelent a Bárka 2017/1-es számában.

A képeket Rácz Katalin készítette a Békéscsabai Jókai Színház Művész Kávéházában, 2016 őszén.


Főoldal

2017. február 14.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Demus Gábor verseiIancu Laura verseiSzita Szilvia verseiÁrmos Lóránd versei
Prózák
Ferdinandy György: PortréfilmOravecz Imre: ÓkontriSzakács István Péter: A lányBeck Tamás prózái
Kritikák
Háta mögött délPárkapcsolati kórképA kör teljes megismeréséhez szükséges „π”Latin világban - Géczi János: Törek
Esszék, tanulmányok
Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modellHalmai Tamás: A Gangesz rabbija
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA