Ladik Katalin a Fiatal Művészek Klubjában (1979)

Kőrössi P. József
"Magammal hoztam az éltető burkot. Küzdeni jöttem"
Beszélgetés Ladik Katalinnal

Az Élhetek az arcodon? című könyved nemcsak remek és különleges olvasmány, hanem nagyon szép kiállítású, dicséri a Nyitott Könyvműhely Kiadó munkáját is, egy életpályát foglal össze. Vegyes műfajú könyvről van szó: levelek, naplók, versek, időnként műelemzés-részletek is előfordulnak, és rengeteg fotó. A három hölgy - ők a te főhőseidnek tekinthetők - történetét egy negyedik fogja össze, és – nem titok - ez vagy te, a szerző.

Az anyagot valóban egy negyedik személy adja közre. Nem volt szándékomban regényt, prózát írni. Ezt valahogyan „kirugdosták” belőlem. Bori Imre, az újvidéki irodalomtörténész, a hetvenes évek végén, vagy a nyolcvanas évek elején – amikor már ismertek voltak az úgynevezett erotikus verseim –, azzal állított meg, hogy Katalin, elvárok magától egy erotikus regényt. Eleinte azt hittem tréfál, nem tudtam, hogyan feltételezhette rólam, hogy valaha is prózát fogok írni, hiszen olyan tömören írtam a verseimet már akkor is, és egyébként sem próbálkoztam soha prózával. De azért elültette a bogarat a fejembe. A nyolcvanas évek közepén egy nagyon fiatal szerb lány, akinek egy ifjúsági hetilapnál volt rovata, meghívott vendégírónak, írjak abba a hetilapba polgárpukkasztó, erotikus kisprózát. Na mondom, most bejött ez a dolog! A meghívás, amiben megadták a témát, annyira őrült kalandnak tűnt – egyrészt mert próza, másrészt szerbül kell írnom – na, mondom, megpróbálom!… Annak a prózának már akkor két főszereplője volt. Az Üvegezőnő és a Művésznő. Fogalmam sem volt, meddig fogjuk írni. Az első rész megihlette a Natalia Katarina művésznevet viselő szőke, hosszú hajú, hölgyet, aki időnként Madonnaként jelenik meg a könyvemben, és azt mondta, hogy írhatnánk együtt hétről hétre, ő hozzáír az én szövegemhez, és így, egy folytatásos négykezes sztorit adunk. Akkor maradt abba, amikor ő elutazott Angliába. Közben Jugoszláviában, a nyolcvanas években minden megváltozott, kiéleződött a nacionalizmus, sovinizmus, persze hogy kisebb gondom is nagyobb volt annál, minthogy erotikus, polgárpukkasztó prózát írjak. Sokkal komolyabb dolgok foglalkoztattak. Abbahagytam. 1993-ban, amikor már Budapesten éltem, és a Cigányfúró szerkesztőségének a versrovatát vezettem, eszembe jutott, hogy van egy kéziratom, lefordítottam magyarra, és kiegészítettem. Persze időközben rám rakódott egy évtized. A Cigányfúróban is tizenvalahány folytatás jelent meg, amíg meg nem szűnt a folyóirat. Ebben az időben jelenik meg a történetekben a harmadik főszereplő, a Szerkesztőnő. A Szerkesztőnő írta meg az elmúlt tíz év történéseinek egy részét.

Háború, költözés.

Igen. Azt az életérzést, amit ezek az események idéztek elő.

Hogyan lett az anyagból könyv? Helyet kapott benne a te személyes naplód, szerepel az Üvegezőnőnek a levele, Művésznő írásai, szerepelnek benne idegen versek, csak a záró három verset említem, ugye, Hofmannsthal versei Jékely fordításában, fotók tömegéről nem beszélve, s ezek egy részét te készítetted, más részét nem tudjuk, kik készítették, harmadrészét pedig, számos nagy nevű fotóművész. A vegyes műfajú könyv szerkezetének az átgondolása sem lehetett egyszerű. Azt hiszem, nagy-nagy fegyelemmel sikerült megtalálnod az arányokat.

1996-ban szűnt meg a Cigányfúró, s akkor megint egy tízéves szünet következett, nem írtam, nem gondoltam a könyvre, újra egzisztenciális meg mindenféle problémákkal küzdöttem, helyet kerestem a Nap alatt. Tavaly, 2006-ban, Halmos Ádámmal találkoztam, érdeklődött a prózám iránt. Hűha, én pedig olyan természetű vagyok, ha határidőt mondok, akkor biztos betartom. Néhány hónapom volt rá, év végére befejeztem. De akkor már nem csupán prózakötetként képzeltem el, mert az utolsó regényrészlet megjelenése, vagyis 1996 óta megint eltelt tíz év. 2002-ben egy hétig írtam naplót, mert felkértek rá… Akkor találtam ki, hogy a napló lenne a kerete annak a műnek, és legyenek benne dokumentumok és fotók is. A fotók, a dokumentumok nem illusztrációk, hanem szerves részei a könyvnek, és természetesen én döntöttem el, melyik fotót hol helyezzük el. Hogy pont ennyi fotó és dokumentum került a könyvbe, azt a határidő szabta meg. Valamint a lakásom felújítása. Ami azt jelenti, hogy semmit sem találtam meg. Nagyon jó grafikai szerkesztőm volt, szintén földi, újvidéki. Halmos Ádám egyébként is foglalkozik a balkáni kultúrával, érdekli a balkáni irodalom, ő hozott össze Baksa Gáspárral, aki kitűnő érzékkel, nemcsak elképzeléseimet valósította meg, hanem kreatívan viszonyult a könyvhöz, úgyhogy Gáspár, egyenrangú alkotótársam a könyv küllemét illetően.

Megütötte a fülemet az, hogy a kiadót érdekelte ez a balkáni irodalom. Könyvedet te balkáni könyvnek gondolod?

Nem, de én a balkáni helyzetről is írok. Közép-Kelet-Európáról, meg centrális Európáról, mármint földrajzilag. Meg is írtam, hogy ezt az útvonalat írom le, ezt az életutat, a gyökereimet. Vagyis a Balkán, és ugye, Magyarország …

Mit szólsz ahhoz, ha azt mondom, hogy ez a mű az összegzés könyve, az összegzés összegzése, és az eltávolodásé.

1991-ben már tudtam, hogy eljövök. 1990-ben eldöntöttem, és 1991-ben indítottam el hivatalosan áttelepülésemet, majd 1992-ben jöttem át, akkor már belső száműzetésben éltem…Úgy éreztem, hogy a Vajdaságban elfogy körülöttem a levegő…

Miért érezted úgy?

A magyar szellemi élet teljesen kirekesztett. Úgy éreztem, hogy a Vajdaságban nincs már megjelenési lehetőségem, életterem sincs. Nagyon furcsán hangzik, és hihetetlennek hiszen magyar kisebbség vagyok, tehát mindenki azt várta volna, hogy a szerbek nyomnak el. Nem mintha a kisebbség általában nem lett volna ilyen helyzetben. De én nem. Egy olyan szerb kultúrához tartoztam, illetve zárkóztam fel, ahol… hozzám hasonló, európai gondolkodású emberek éltek – tehát nem soviniszta érzelműek. Voltak ilyenek, és… vannak ma is. Azok az emberek engem elfogadtak, akkor is, most is. Két önálló verseskötetem jelent meg Újvidéken szerb fordításban.

Miben nyilvánult meg az elfogadás meg a nem elfogadás?

Az elfogadás abban, hogy ha lettek volna lefordított verseim korábban, megjelenhettek volna. De mivel nem voltak, csak késve jelenhettek meg. Amikor éreztem, hogy megjelenési gondjaim vannak magyar nyelven a Vajdaságban, akkor hozzáláttam a versek fordításához. A könyveim magyar nyelven, keserves, hosszú várakozás után jelenhettek meg… Három-öt évig feküdtek kézirataim a kiadóban.

Személyes ellentétek voltak?

Személyes, persze, személyes.

Mi volt a kiváltó oka?

Nagyon egyszerű, közismert történet. A hetvenes években az úgynevezett erotikus performanszok. Azon kívül… az írásmódom. Abban az időben az avantgárdnak számított. Tolnai Ottóval, Domonkos Istvánnal abba a körbe tartoztunk, abba az úgymond dacos avantgárdba; de az igazi gond nem ez volt. Ez legfeljebb esztétikai problémát vetett fel, bírálták, kritizálták a könyveinket. Engem persze, mindig lehúztak, nekem mindig rossz kritikáim voltak… Ennek ellenére megjelentem. A hetvenes években, elkezdtem a performanszokat, ami a szerb közönségnél óriási sikert váltott ki, persze a bulvársajtó felkapott, ezért azzal vádoltak, hogy megszégyenítettem a magyar irodalmat. És bizony, gondjaim voltak a munkahelyemen, az Újvidéki Rádióban is. A Rádióban működő színtársulatnak voltam tagja, mert nem volt magyar színház Újvidéken.

Magyarországra is jártál az előadásaiddal, performanszaiddal?

Igen, voltam Budapesten, 1970-ben Balaskó Jenővel léptem fel. Óriási botrányt váltottam ki. Szegény szervező, Bucz Hunor, a XIII. kerületi József Attila Művelődési Házban, nagyon komoly büntetéseket volt kénytelen elviselni. Tavaly, a Ludwig Múzeumban megtartott Lomtalanítás című performanszmon Szombathy Bálint ajándékaként kaptam meg ennek a történetnek a levéltári anyagát, ennek az ügynek a dossziéját.

Milyen olvasmány volt?

Nem olvastam végig… nem szerettem…

Miért nem?

Mert olyan megalázó még olvasni is. Hát még… hát még részt venni ilyesmiben, és szereplőjének lenni.

Megalázó? Durvaságokat írtak rólad? Igazságtalanságokat?

Nem az az érdekes, hogy nagyon sok durvaságot írtak, hanem elképesztő az a alaposság ahogy leírják, részletezik, hogy ez a testrész így volt, vagy nem így volt kitakarva, hogy akkor a hajával mit csinált, meg hogy milyen szavak… Nem volt érdekes számukra a performansz, mert semmi politikát nem találtak benne. Erkölcsi dolgokba mentek bele, hogy vajon most itt… ez a mozdulat mit jelenthet… Ez volt a megdöbbentő, hogy ilyen emberek, akiknek az a dolguk, hogy a politikára figyeljenek, kénytelenek a testemre figyelni, és megpróbálják olyan tárgyilagossággal leírni, hogy… Hát mondom… Kafkai a dolog. Hagyjuk ezt, ezt nem is írtam be a könyvbe.

Színészként az Übü királlyal volt nagy sikered. Irigyeid gyorsan le is vették a műsorról, ugyanis egyre több szerb fiatal látogatta. Nemcsak erre, egyéb produkcióidra is szívesebben, többen, gyakrabban mentek szerb fiatalok, mint magyarok.

Eltaláltad a fájó sebemet, az egyik szemem sír, a másik nevet. Örülök annak, hogy egy nyitott kultúrában születtem, egy vegyes, többnemzetiségű kultúrában, ahol öt nyelven dongott körülöttem minden, mert ötnyelvű a Vajdaság, és természetes módon éltem meg azt, hogy az egyik ember ilyen, a másik olyan, az egyiknek ilyen a vallása, a másiknak amolyan. Ez így volt egészen a nyolcvanas évek közepéig. Ami azt is jelenti, hogy… negyvenvalahány éves koromig számomra természetes volt, hogy ebben az országban szabad vagyok, és a kisebbséget csupán nyelvi korlátként élem meg. Miután a nyolcvanas években gondom volt a magyar nyelvű megjelenéssel, elkezdtem írásaimat szerbre fordítani. Így jelentem meg szerb nyelven, és szerették a verseimet. A performanszaimon, az előadóestjeimen mindig elmondtam a versek egy részét magyarul is. Különösen az énekbeszéd-, meg a hangköltészetet jelentő verseket, nagyon szerették. Horvát nyelvterületen, vagy bárhol léptem fel a volt Jugoszláviában, mindig hangsúlyoztam, nem titkoltam, hogy magyarul írok. Szerb színházakban, filmben is játszottam, szerb és horvát nyelven. Amikor Újvidéken megalakult a magyar színház 1973-ban, magyarul játszottunk természetesen, de bevezette a színház azt a gyakorlatot, hogy szinkronfordításban, fülhallgatókkal, szerb fordításban lehetett hallani, kísérni az előadást. És volt is egy réteg, aki eljárt ezekre az előadásokra. Érdekes módon, a Bayer aspirin című monodráma volt az az előadás amelyre rendszeresen jött a szerb közönség. 1981-ben Jancsó Miklós rendezte, Tolnai Ottó írta számomra a monodráma szövegét. 1982-ben felújítottuk az előadást, de ez már performansz-előadás volt. Rendszeresen jött a szerb közönség Alfred Jarry Übü király című darabra is, melyet Csizmadia Tibor rendezett és Antal Csaba volt a díszlettervező. Dramaturgiailag is nagyon bonyolult darab volt; két szereplőre osztotta szét a szerepeket a rendező, én 17 szerepet játszottam, Bakota Árpád, fiatal színész a többi tizenvalahányat. Ő fiatalabb volt nálam, már ez is merész dolog volt, a jelmezünk pedig punkos, újszerű, látványos volt a rendezés, a színészi játék, a színpadi megjelenítés. A szín egyik oldalán férfi WC, tehát piszoár, a másik oldalán női WC, és volt benn egy óriási akvárium, élő halakkal… Azért lett rövid életű, mert…

A díszletmunkások nem szerették a díszletet...

Siettek összetörni...

Azt mondtad, 1992-ben azért települtél át, mert úgy érezted, megszűnik körülötted a levegő. Az a magyar kulturális közeg, amely téged körülvett, amelyben neked létezned, alkotnod kellett, az… nem fogadott el. Azt gondoltad, ha emigrálsz, átjössz egy másik országba, ugyanazon a kultúrán belül maradva, majd elfogadnak?

Nem azért jöttem, hogy elfogadjanak. Elmenekültem Újvidékről. Levegő után vágytam, Jugoszlávia zárlat alatt volt, nem utazhattam. Nem léphettem fel külföldön. Megszakadtak a külföldi kapcsolataim, jugoszláv állampolgárként elveszett embernek hittek. Azelőtt jártam a világot előadói estjeimmel, performanszaimmal, hangköltészeti produkcióimmal. A magyarországi emberek jól ismerik ezt az érzést, el lehet képzelni, hogy érezhettem magam. Én nem ebbe születtem bele. Jugoszlávia szabad ország volt, én pedig szabad ember voltam, és akkor, egyszerre nemcsak hogy külföldre nem utazhattam, hanem a vajdasági magyar értelmiség is megtagadott… Ez az értelmiség akkor már nagyon önmagába volt zárva. A belterjes élet el tud torzulni, nekem abban nem volt helyem. Úgy éreztem, nem marad más hátra, mint hogy a fiam után menjek, aki egyébként itt tanult Pesten, akkor fejezte be az egyetemet. Nem volt értelme a maradásnak. Akkor még nem kezdődött el a háború, amikor 1990-ben így határoztam… Mikor átjöttem, akkor sem volt még háború, és nem is gondoltuk, hogy igazi háború lesz. Arra gondoltam, hogy legalább a fiamhoz legyek közel, ne válasszanak el bennünket határok, és nem reméltem, hogy itt… engem elfogadnak. Abban reménykedtem, hogy egy magyar útlevéllel újból felveszem a külföldi kapcsolataimat, és folytathatom, amit elkezdtem Jugoszláviában, utazhatok Nyugatra, és talán publikálhatnék is Magyarországon. Maximum ennyi volt az elvárásom. Azt tudtam, hogy a színészi pályámnak vége. Nem ez az első újbekezdés az életemben. Többszörös újrakezdő vagyok, Kurázsi mama, aki küzd, aki túléli a dolgokat. Reális voltam. Meglepő módon az irodalmi élet jól fogadott. Felkínáltak egy állást az Élet és Irodalomban, a hetilapban versrovat szerkesztőként dolgoztam egy ideig, utána a Cigányfúróban szintén versrovatvezető lettem, beindult egy magán-színészképző iskola, a Hangár, oda hangművészeti tanárnak kértek fel. Azelőtt nem voltam előadó tanár, és ez az új pálya kitöltötte az életemet. Magánéleti események is történtek, tehát mondhatom, hogy meglepő módon megtaláltam a helyemet.

Emigránsnak tekintetted magad, vagy egyik pillanatról a másikra magadénak érezted ezt a kulturális közeget, vagy országot…, hazát – nem tudom…

Újrakezdőnek éreztem magamat.

Föl sem merült benned, hogy emigráns vagy?

Nem, nem… Az idegenséget, a különbséget éreztem, tudtam, hogy bizonyos értelemben idegenként fognak kezelni és így is viszonyulnak majd hozzám, de erre felkészültem. Amikor éreztették velem, nem zavart, mert küzdeni jöttem. Belgrádban, a jugoszláviai háború idején volt egy ellenzéki réteg, amely számon tartott engem, és néhány év múltán meghívott. A BITEF-ből, a Nemzetközi Színházi Fesztivál magvából alakult egy nagyon érdekes nevű kulturális egyesület, egy színház, egy szellemi közösség, a Centar za Kulturnu Dekontaminaciju, ami magyarra lefordítva körülbelül így hangzana: Kulturális Dekontaminációs Központ. Az intézmény a Soros Alapítvány támogatásával működött, és az igazgatónő, Borka Pavičević meghívott egy költői, szerzői estre. Továbbá a Pro Femina című, negyedévenként megjelenő kiadványban nagy teret szenteltek költészetemnek, alkotói tevékenységemnek. Ezt a kiadványt egyébként a gyakran betiltott belgrádi B2 ellenzéki rádió is támogatta.

Magyarországon is foglalkoztattak?

Megtaláltak… azok, akikkel azelőtt nemzetközi, vagy magyarországi hangköltészeti fesztiválokon, performanszokon felléptem. Folyamatossá vált az együttműködésünk Szkárosi Endrével, Szilágyi Ákossal, Najmányi Lászlóval, általában azokkal, akik a performansszal, hangköltészettel, színházzal foglalkoztak.

Olyan, hogy vajdasági magyar irodalom, létezik-e?

Nos föltételezem, hogy miért kérdezed. Talán ez a téma is oka a kizártságomnak. Valamilyen módon a szellemi élet úgy alakult a Vajdaságban, mintha én nem fértem volna bele. Volt egy elmélet, az irodalomtörténész Bori Imre és még néhányan, úgy nevezték: jugoszláviai magyar irodalom. Szerintük a vajdasági irodalom nem tartozik az Illyés Gyula által leírt egységes magyar irodalomhoz… Erre akartál kitérni, ugye?

Azt állítjuk, hogy egységes magyar irodalom van, mégis, amikor beszélgetünk, azt mondjuk, hogy az erdélyi irodalom, a vajdasági irodalom, azt mondjuk, hogy a szlovákiai magyar irodalom. Tőzsér Árpáddal beszélgettem, szintén a Pódiumon, és ő azt mondta, hogy a szlovákiai magyar irodalomnak az a szerencséje, hogy időben következett be rendszerváltás, tehát 1989-90, mert akkor már súlyosan fenyegette a provincializmus, amitől nem tudott volna megszabadulni. S ugyanez – mondja ő – nem jellemző, ettől nem kellett félteni az erdélyi magyar irodalmat vagy a vajdasági magyar irodalmat, mert hiszen az nemcsak intézményként létezett, hanem olyan történelmi hagyományokkal rendelkezett, ami a provincializmustól megmenthette, és erre építhetett.

Én úgy éreztem, úgy láttam, hogy a vajdasági irodalom azért tudott… talán példaértékűvé válni, mert kommunikált a szomszéd nemzetiségű irodalommal: a szerbbel, horváttal. Nem szigetelődött el, nem vált le a környező nemzetiségek kultúrájától, nem gyepesedett be a saját kis belterjes életébe. Nagyon-nagyon élénk vérkeringés volt a vajdasági magyar, a szlovén, a horvát vagy a szerb irodalom között. Meg az európaival is. Fordítottunk magyarra, és magyarról, amennyire lehetett szerb nyelvre, hiszen nem voltak fordítók, mi magunknak kellett ezen segíteni. A vérkeringésünkben, a gondolkodásunkban és a szóhasználatunkban benne voltak a szerb, a horvát alkotók nevei, de főleg a művei. Ilyen értelemben nem volt provinciális a magyar szellemi élet, hiszen ugyan azon a szinten voltunk, ugyanazok a problémák foglalkoztattak bennünket is, mint általában a jugoszláviai és az európai értelmiséget. A provincializmust, azt hiszem, rossz értelemben vett bezártság és szűklátókörűség jellemzi. Ránk ez nem volt jellemző. Ezt a fajta beszűkültséget én a nyolcvanas évek után tapasztaltam, akkor, amikor Jugoszlávia szétesett, amikor a vajdaságiakon is tanácstalanság lett úrrá. Akkor röppentek szét nagyon sokan, velem együtt azok, akik nem akartak bezárkózni.

Ebben a vándorlásban a háborúnak is van szerepe.

Elsősorban annak volt a szerepe.

A beszűkölés folyamatával egy időben, vagy vele párhuzamosan robbant ki a háború?

A beszűkülés valószínűleg a gyűlölködésből adódott, tehát minden a szétosztottságnak a következménye volt. A beszűkülés is, és ennek következménye pedig a háború. De arra igazából senki sem gondolt. Én nem. Az volt a kérdés, hogy van-e vajdasági magyar irodalom? Én úgy gondolom, hogy egységes magyar irodalom van, azzal, hogy ha a vajdaságiak írják azt az irodalmat, akkor abban felismerhetők annak a kultúrának a jellegzetességei. Például Tolnainál különösen, mert ő témában, stílusban úgy utal szerb, horvát, vagy más művekre, nevekre, helyszínekre, mintha az természetes dolog lenne egy debreceni ember számára is. Ez számunkra természetes volt. Ezért vajdasági az irodalmunk. Így írok én is Hvarról, mert hiszen nekem az a természetes. Bár én mégsem annyira természetesen viszonyulok hozzá, mert nálam Hvar szigete szimbolikus jelentőségű. Tehát ilyen értelemben értem, hogy van vajdasági irodalom, de ez nem jelenti azt, hogy az nem az egységes magyar irodalomnak a része.

Játsszunk valamit. Arra kérlek, írd le nekem Budapestet, de ne az épületeket, hanem a hangulatát, utána írd le Újvidéket. Kétlaki vagy-e te is? Kíváncsi vagyok, hogyan írod le azt a várost, ahova jöttél, és milyennek látod azt, ahonnan jöttél? A lelküket írd le.

Budapestről nekem a hetvenes években alakult ki egy alapvető benyomásom. És ez nem változott azóta sem. Budapesttől rettegtem. Nem szerettem volna soha itt élni. Azért nem tudom leírni a várost, mert ezek a benyomások érzelmi jellegűek, túlságosan személyesek, szinte képzelgések. A hetvenes és a nyolcvanas években számomra New York és Budapest hasonló lelkű város volt. Ilyen lelkületű városban nem szívesen élek, de ennek ellenére otthonosan érzem magam. Az emberek, itt, Magyarországon állandóan panaszkodtak, szomorúak voltak, nemcsak depressziósak voltak, de kérkedtek is a depressziójukkal. New Yorkban nem ilyenek voltak az emberek, de azt a lerobbantságot,– hogy a „pesti” kifejezést használjam –, ami Pesten volt a hetvenes, meg a nyolcvanas években, sőt, ma is, nos, én ezt 1980-ban tapasztaltam New Yorkban. De az amerikaiak azt mondják: igen, vállalom, de nem mutatom a gyengéimet, nem panaszkodom. A Balkánon sincs sokkal jobb dolguk az embereknek, mint Magyarországon, mégsem panaszkodnak annyira, mint a magyarok…

És Újvidék?

Újvidéket milyennek látom? A sokszínűsége, de csak a szellemi sokszínűsége volt éltető erő, másrészt az a közömbösség, süketség, ami a magyar lakosságot általában jellemezte, az inspiráló erő volt, alkotói dühöt, dacot tudott belőlem kiváltani.

A nyolcvanas években mindaz, amit a Fórum kiadó adott ki, Magyarországon óriási szakmai érdeklődésre számíthatott.

Én ezt utólag tudtam meg. Amikor a dacos, kissé polgárpukkasztó verseket írtam, és előadói esteket tartottam a vajdasági magyar emberek közömbössége ellen, a sárból való kiszakadásom érdekében tettem. Néha sikerült felráznom őket, néha nem, de az eredmény leginkább a megbotránkozás, az elutasítás volt. A szerb közönségben viszont azonnal érdeklődést váltottak ki a verseim, performanszaim. Ezt rögtön tapasztaltam, volt visszajelzés, hiszen ott éltem. Magyarországon is volt érdeklődés, de én ezt akkor, még nem tudtam. A Könyvhétre eljutott ugyan minden könyvem, sőt, illegálisan is vitték őket Magyarországra, ám a sorsukat nem ismerhettem. Nem tudtam, milyen élete van a szövegeimnek. Nyolc-tíz évvel később tudtam meg, hogy volt jelentőségük. Tapogatózó helyzetben voltam. Sőt, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy magyar területen egyáltalán olvasott vagyok, elfogadnak, esetleg érdekes is vagyok. Csak a szerbeken tudtam lemérni. Ezért furcsa, és sokban különbözik az én helyzetem más határon túli író helyzetétől. A magyar nyelven írott kritikák abban az időben nagyon-nagyon elmarasztalók voltak a verseimet illetően.

Könyvedben nagy szerepe van az utazásnak, sokszor írsz a vasútról is, és nem csak József Attila kapcsán. Vajon ennek mi az oka? Sokat utaztál, mostanság is sokat utazol.

Nem utaztam olyan sokat, csak szerettem volna. Vágyakozás volt inkább. Az a kevés út, egy évben egyszer, ha el is utaztam, az is éjszaka történt. Most utazgatok, igen, most több időm van, nincs állandó munkaviszonyom, kényszerű időmilliomos vagyok; így gyakrabban utazom az Adriai-tengerre, Hvar szigetre. Azt hiszem, minden ember vágyik valami biztonságos kis földrajzi pontra az életében. Akár egy tanyára, egy lakásra, kis kertecskére vagy szigetre...

A másik gyakori motívum a szárny, a szárnyak. Nem a szárnyalás, hanem a szárnyak. Itt a szárnyak nem a szabadság lehetséges eszközei, inkább a kötődésé. Az egyik szárnyad a Hvar szigete, a másik szárnyad talán Budapest. Ezek a szárnyak téged kötnek is, nem elszabadítanak.

Igen, azt is leírtam, hogy lecsatolni a szárnyakat, meg bukott angyalok – nem véletlenül. A szárnyaknak igen sok jelentősége van a szimbólumok világában is. A kötődés nagyon fontos az ember számára. Ha az embernek nem lenne szárnya, akkor nem volnának gyökerei sem, ilyen Ikarusz is. Ez is egy kettősség: gyökér és szárny. Fontosak a gyökerek. Állandóan csak szárnyalni nem lehet, mert akkor az ember nem tudná mihez viszonyítani és értékelni a szárnyalásnak pillanatait.

Azt írja rólad Schuller Gabriella, hogy te az új performansz művészet kontextusába helyezed az alkotásaidat. „A női performerek kontextusként való választását pedig az indokolja, hogy Ladik performanszaiban saját testét és személyét használja saját művei médiumaként, ami a nyugati művészet történetén belül egy speciális helyzetet jelöl.” A női performansz művészetre tenném a hangsúlyt. Lehet ilyen különbséget tenni? Miben különbözik a női performansz művész a férfitől? Miért kell kihangsúlyozni azt, hogy női?

Így is meg lehet közelíteni. A performerek legnagyobb része használja a testét, akár férfi, akár nő az alkotó. De hogyha a műnek, a performansznak a tartalmát nézzük, akkor megint egy másféle elosztást tapasztalhatunk a test használatát illetően. Én például, nem mindig álcázom magamat, mert egyébként nagyon jellemző rám, hogy maszkot használok. Azért álcázom magamat, hogy a nemem ne legyen hangsúlyos. De a jelképes maszkoknak meg az öltözéknek nagy jelentőségük van, és elvonják a figyelmet női mivoltomról. Azért használok a performanszokban szárnyakat meg Janus-arcot, mert ez azt jelenti, hogy én most nem csupán nőként vagyok jelen. Korai előadói estjeimben jelentősen kihangsúlyoztam nőiességemet. Ezek voltak azok a hírhedt performanszok. Később kétnemű androginként jelentem meg, és a mai napig is gyakran használok ilyen jelmezt, amely arra utal, hogy két személyiségem van. De nem álcázom magam férfinak. Amikor a női princípiumot hangsúlyozom, annak megvan az oka. Ennek különösen a korai performanszaimban volt jelentősége.

Mondanék neked néhány nevet, szerepelnek a könyvedben. Beszélj róluk. Tolnai Ottó.

Tolnai Ottó jelentős, ihlető személyiség volt a hatvanas-hetvenes években kortársaim között. Számomra is az volt, azért is emlegetem. Az ő személye annyira inspiráló volt, mint most Ilia Mihály tanáré, irodalomtörténészé, akivel az életben csupán egyszer találkoztam Szegeden. Tolnai így buzdított: Kati, írjál, csináld! – Nem mondott semmi különöset, de az elég volt, amikor azt mondta: Kati, írjál! Egy-két ilyen biztató szó nagyon sokat jelent számomra. Én nem nyüzsgök, nem vagyok jelen az irodalmi budoárokban; nem érek rá, annyi kötöttségem van, annyi a munka, család, hogy nincs módom a visszajelzéseket meghallani. A dorongoló kritikákat elolvastam, rengeteg rossz kritikát olvastam magamról, amelyekből sokat tanultam, inspiráltak, buzdítottak és dacra ösztönöztek

Cselényi Béla.

Ő azok közé tartozik, akik írásban jelezték, hogy közük van hozzám, rokonlelkek vagyunk. Persze, ez már sokkal később volt, a nyolcvanas években vagy a hetvenes évek végén. Több későbbi levelezőtársam annak idején levélben jelentkezett, és ezek azok a visszajelzések évtizedek múltán, hogy lám-lám, mégiscsak érdemes volt a hatvanas években verset írni! Arra, amit a hatvanas években írtam, a hetvenes évek végén, a nyolcvanas években jött válasz.

Nagy Pál, Papp Tibor és itt mondanám is, hogy Párizsi Magyar Műhely. Szoros volt a kapcsolatotok akkor?

Nem volt szoros kapcsolatom senkivel. Újvidéken zárt életet éltem, miként most is, itt, Pesten. Inkább szellemi rokonság volt, befogadtak maguk közé. Az Új Symposion szerkesztőségében sem voltam túl gyakran személyesen jelen. A szellemi életében igen. Nem vettem részt a szerkesztőségi munkában az elfoglaltságaim és a kötelezettségeim miatt. A verseimet bevittem, 20 percet kibírtam a cigarettafüstben.

A Symposion különböző korszakait hogy élted meg? Úgy emlékszem, ha különböző időszakai voltak is, te folyamatosan jelen voltál. Abban az időben rendszeresen átcsempészték a folyóiratot Nagyváradra, aztán itt Magyarországon már valamivel könnyebb volt hozzájutni.

Korszakait én nem érzékeltem, csak azt, hogy egyszer ez lett hivatalosan főszerkesztő, aztán más.

Mindenki számított rád…

Igen, kivéve, amikor a fiatal Danyi Magdi vette át a Symposion szerkesztését…”Én nem kérek a konceptuális művészetből” – mondta.

Beszélj a könyvedbe felvett vizuális versekről.

Nem véletlenül vannak benne vizuális versek. A hetvenes években, tágítani kezdtem a vers korlátait. Beszéltem a hangköltészetről, ami spontán kezdődött nálam a hatvanak években, de a hetvenes években, és különösen a nyolcvanas években a performanszaimban azért erősödött fel, mert a nyelvi korlátokat át akartam törni. Nagyon szerettem volna a feed back-reakciókat, tehát a visszacsatolásos jelzéseket érzékelni, hogy merre tovább? Merre fejlődjek, milyen irányba? Nem mintha tetszést szerettem volna kiváltani, csak szerettem volna visszajelzést kapni, ugyanis a verseimre nem kaptam. Azt hittem, a süket világba írok.

Direkt visszajelzésre vágytál?

Igen. Arra vágytam, mivel írott verseimre kapott válasz mind elutasító volt. A mondanivalóm nem fért bele az írott vers kereteibe. A dac, a sikoly nem fért bele a könyvbe, és akkor spontánul a fónikus, fonetikus, a hangköltészet felé fordultam. A magyar nép és más népek kultúrája, népművészete és hagyományai iránt érdeklődtem.

Az őshangot kerested... – Ezt írod.

Kerestem az őshangot, bizony. A hangot előbb találtam meg, mint a képet. A vizuális vers, a képvers felé a hetvenes évek elején fordultam, amikor úgy láttam, hogy partitúraként is szolgálhat, amit leénekelhetek. Láttam, hogy akkor mi a trend a vizuális műfajoknál, és hogy ne legyek én is csupán egy a sok alkotó közül, kitaláltam a saját stílusomat, ami igazán nőies. Ugyanis a női magazinok szabásminta-mellékleteiből - a Burda, meg az ismert olasz lapok a szabásmintáiból - akár szonett versformát is készíthettem, vagy valami más kollázst, amelyet le is tudtam énekelni. A közönség nagy része jól tudta, hogy néznek ki ezek a szabásminták, a különböző színes vonalak, a jelek, a szavak, a betűk. Ezekből a kollázsokból többször kiállítást is tudtam rendezni... s egyúttal hangköltészeti performanszt is tartottam. Megjelentek a hangverseket tartalmazó lemezeim, kazetták, majd CD-k... A hetvenes évek műalkotásai, és általában a hetvenes évek avantgárdja iránt ma újra elég nagy az érdeklődés. A művészettörténészek ezt a korszakot, itt, Magyarországon is fel akarják dolgozni. Ez már a múlt, ez most már a klasszikus avantgárd. Azok a munkák, amiket abban az időben készítettem, ma újra érdeklődésre tartanak számot. Számos galériába van meghívásom, meg is vásároltak tőlem néhány művet. Szentendrén egy performansz kiállítás keretében a hetvenes évek anyagát, rekvizitumait és a fotódokumentációt lehet kiállítani. Magyarországon megtaláltam azt a helyet, azt a szellemi környezetet, azt a szellemiséget, amelyben tovább folytathatom azt, amit Újvidéken és Jugoszláviában elkezdtem. Magammal hoztam azt az éltető burkot, és nemcsak magammal hozhattam, hanem ki is nyithattam. Most már teljesen szabadon lélegzem ki-be a magyar levegőt is, mert idáig, ha be is fogadtak, nem mindig lélegezhettem szabadon. Tudom folytatni a munkámat. Ez a pici különbözőség – ha valóban különbözöm -, a vajdasági származásomnak, életművemnek köszönhető. Kissé más vagyok, mint a többiek, kénytelenek megszokni, vagy elfogadni. Vagyok. Engem nem lehet letörölni.

Hoztam neked egy ajándékot. Azt mondtad, hogy Bori Imre, Tolnai Ottó és Ilia Mihály volt, aki időnként nagyon határozottan ösztönzött. Már éppen indultam volna erre a beszélgetésre, még megnéztem az e-mailjeimet és ez a levél érkezett, amiből most, a rád vonatkozó részt föl szeretném neked olvasni. „Látom, hogy ma este te leszel Ladik Kati beszélgető társa. Ha nem is leszek ott, gondolok rátok. Én Katit nagyon becsülöm, az a meggyőződésem, hogy ő itt nincs a helyén az irodalmi, színi világban, nem ismerik azt a hatalmas erőfeszítést, amit ő végzett a színpadon, előadó pódiumokon és az irodalomban is. Nagyon kitágította a szó és a gesztus érvényességét, a látványt tudta a szó segítségére hívni. Ő annak a nagy nemzedéknek a szerény, de nagyon ható tagja, amelyik a magyar irodalmat tényleg igyekezett határok nélkülivé tenni. Én úgy gondolom, hogy ő egyenrangú tagja a nagy Sympo nemzedéknek, s remélem, hogy ez a könyve ezt erősíteni fogja az itthoni olvasóban is. Gion és Tolnai sikerei mellett kell, hogy meglegyen LK-nak is ez az elismerés, ez a siker.”

Ilia Mihály – köszönöm... Megható és... Ennél nagyobb elismerés nem kell számomra…

Legyen ez a végszó: Ilia Mihály

Megjelent: Bárka 2007/6