Elek Tibor
„… az akarat és a szeretet együtt otthonosabbá teheti”
Beszélgetés Kemény Istvánnal
A nyolcvanas évekre, amikor is a te nemzedéked indult, a magyar irodalomban klasszikusnak, hagyományosnak tekintett költői magatartást, szerepvállalást – amit például az általad prófétasorsúnak nevezett Petőfi, Ady, Radnóti is képviselt – igencsak kikezdték már korábbi költői törekvések, de a legkevésbé sem állítható, hogy akkoriban Ti a feltámasztásán munkálkodtatok volna. A legutóbbi köteteidben (Élőbeszéd, 2006, A Királynál 2012) viszont mintha téged, ha nem is annak a klasszikus költőszerepnek a megújítása, de legalábbis a klasszikus költőszereplők által felvállalt témáknak, értékeknek az újra megszólaltatása, illetve megszólítása foglalkoztatna. Mi mozgatott, motivált költőként a pályakezdésed éveiben, és hogyan is kellene értenünk ezt az újabb törekvésedet?
Petőfi, Ady és Radnóti az újkori magyar történelem három legsúlyosabb összeomlásakor halt meg 1849-ben, 1919-ben és 1944-ben - együtt éltek és haltak az országgal, valamiképpen magukra vették a sorsát, és talán mindenkinél mélyebben, már-már misztikusan élték át a közös tragédiát, hosszú évekkel előbb tudták a bukást. (Ady is, akit nem öltek meg.) A nyolcvanas éveket nem lehet összevetni ezekkel a korokkal, a rendszerváltás pedig minden hibája ellenére egy reményteli és boldog pillanat volt a magyar történelemben. Az én nemzedékemnek nem jutott ki ilyen tragédia, és remélem, nem is fog. De azt is remélem, hogy valaki felnőne közülünk a feladathoz, ha - ne adj' Isten - kéne. Én a nyolcvanas években végig egyetemista voltam, olvasgattam és tiszteltem a nagy írókat-költőket, jártam alternatív koncertekre, és nem hittem volna el senkinek, hogy az én életemben ki fognak menni az oroszok (de nem is mondta senki). Ellenzéki tevékenységet nem folytattam, írtam a verseimet. Abban, hogy tulajdonképpen szabad és kívülálló tudtam maradni 89-ig, a legtöbbet a mi közös "Írókörünk" segített, ami '81-től működött Mezey Katalin (és eleinte Papp Márió) vezetésével. Minden csütörtökön összejöttünk, elolvastuk egymás új verseit, beszélgettünk. Vörös István, Kun Árpád, később Tóth Krisztina, András László, Bódi László (Cipő néven a Republic vezetője lett), még később olykor Wirth Imre, Galántai Zoltán, Bartis Attila, Poós Zoltán, (innen már kilencvenes évek:) Térey János, Peer Krisztián és még sokan egy olyan közösséget alkottunk együtt, amiből nem is nagyon vágytunk az "igazi" irodalmi életbe. Volt nekünk egy sajátunk! Mezey Kati elvitt minket Weöres Sándorékhoz, meghívta a Körbe Mándy Ivánt. Persze azért eljártam az Örley Körbe is, és büszke voltam, hogy meghívtak maguk közé, de az igazi közegem az Írókör volt. Amit a "klasszikus költőszerepről" kérdezel: nekem a kétezres évek közepéig úgy tűnt, hogy Magyarországon alapvetően jófelé tart a történelem: Európai Unió, lassú de biztos gazdasági felemelkedés, távlati jólét... A kétezres évek közepe óta érzem egyre inkább, hogy baj van ezzel a jövőképpel, pontosabban: omlik össze. Az emberek csalódottak, én is csalódott vagyok, a politikai elit, a magyar értelmiség, és mi magyarok, egymás földbe döngölésével foglalkozunk, és nálam tízszer okosabb, százszor műveltebb emberek sem látnak ki ebből a csapdából, sőt, még a csapdát se látják (vagy nem hajlandók látni). Mi tesszük tönkre saját magunkat, mert egy beteg, és önmagát gyengítő szisztémát működtetünk egyszerűen azáltal, hogy ugyanazt csináljuk, mint eddig. Szóval alapjaiban kéne kijavítanunk a társadalmunkat, közösen. Persze azt nem tudom, hogyan, de ezért vettem a bátorságot, hogy írjak, vagy inkább csak kérdezzek a közéletről: mit műveltünk magunkkal '90 óta, és tehetünk-e ellene valamit?
Mit értesz azon, hogy „a versírás prófétaság is”, amit Nick Cave kapcsán jelentettél ki?
Nick Cave néhány verse sokat segített 2004-ben, amikor nagyon el voltam bizonytalanodva, hogy kell-e valakinek az, amit én tudok, érzek, gondolok. Akkor már vagy három éve alig írtam. Ekkor fordítottam le Nick Cave pár versét. Ószövetségi erőt és mélységet találtam nála, tulajdonképpen egy ezredfordulós Ady Endrét ismertem meg benne, és megörültem, hogy ez az ausztrál éppen olyan korszerűtlen mint én, csak éppen eszébe se jut szégyellni. Ő se próféta persze, de mintha ő is azt érezné, amit jó pillanataimban én is, hogy a költészetnek nemcsak az a dolga, hogy az észhez szóljon, és az se elég, hogy a szívhez és a lélekhez, hanem bizony olykor fel kell néznie az égre is, akármilyen üresnek is tűnik.
És hogyan kellene elképzelnünk azt nemes konzervativizmust, amit a rakenroll működtet, tart frissen? De nyilván idekapcsolható az bizonyos „konzervatív anarchista”-ság is, amit Canetti nyomán emlegetsz.
Igen, ez ugyanaz. Kevésbé nagy szavakkal: egyszerűen frissnek kell maradni. A hagyományt ismerni kell, de ha elég erős, akkor minél többet kell nevetni rajta. Sőt, röhögni. Lásd a középkori karneválokat, vagy a Monty Pythont. Vagy Karinthy paródiáit. Mert a nevetés erősíti és tisztítja a hagyományt. És irtja a fáradhatatlanul ránövő hülyeséget. Szóval, szerintem a hagyomány fontos és szerves része a röhögés, az anarchia, a rakenroll. Ha viszont gyenge a hagyomány, akkor emlékeztetni kell rá, mielőtt feledésbe merül. Egy példa, visszautalva az első kérdésedre: kb. 2005 tájáig (mondjunk egy dátumot: a 2004-es decemberi népszavazásig) azt hittem, hogy a magyar nemzeti hagyomány erős. De nem volt olyan erős, mint gondoltam.
Az utánad következő költőnemzedékek több tagja is mesterként tekint rád, a szakirodalom is Kemény-iskolát emleget. De volt-e neked olyan elődöd, akire jobban figyeltél, akit követni próbáltál? S hogyan is alakult ki ez a Mester-szerep, tettél-e valamit tudatosan (a fülszövegírásokon túl) ennek érdekében?
Nekem a már emlegetett "Írókör" volt az alapja majdnem mindennek. A Kör pedig a Diákírók- és Költők Találkozóiából indult ki, amiket a hetvenes évek eleje óta minden évben megrendeznek Sárváron, gimnazistáknak. (Idén is lesz.) Ez egy országos pályázat, a kortárs magyar irodalom nagy része járt ott tizenéves korában. '79-ben én is. '92-től 2007-ig pedig zsűritag voltam Mezey Katalin és Papp Márió mellett. Az utánam jövő generációkból például nagyon sokakkal innen ismerjük egymást. Tehát ha "Kemény-iskolát" mondasz, az nem kis részben "Sárvár-iskolát" is jelenthet. És az jó iskola volt. Normalitásra nevelt, a konkrét témára való koncentrálásra. Mindenekfölött kölcsönös tiszteletre egymás és egymás művei iránt. És ez nem olyan magától értetődő dolog, mert nagyon sok közösségben a fő elv egymás lezúzása. Ha valaki megmutatja nekem a verseit, igyekszem értelmes és használható véleményt mondani, én is rengeteg ilyet kaptam a Körben. És mindezeken kívül persze azért büszke vagyok arra, amit én tettem hozzá a "Sárvár-iskolához": a verseimre. (Költői példaképeim inkább klasszikusok voltak: Ady, Eliot, Füst Milán versei voltak rám például nagy hatással.)
A kisprózát vagy nagyprózát érzed-e inkább a kezedre állónak? Az ellenség művészete (1989), Témák a rokokó filmből (1991), Család, gyerekek, autó (1997), – versprózák, rövidprózák, tárcanovellák. S aztán egy nagyregény:Kedves Ismeretlen (2009), de olyan amely a klasszikus nagyregény , nagytörténet létrehozásának kérdésességét állítja. Fragmentális történetekből, időbeli váltásokkal, elhallgatásokkal építkező, linearitást, kauzalitást elvető, elbizonytalanító jelentésvilágú családregény, nevelődési regény. Mennyire foglakoztatnak a próza, a nagypróza formai problémái?
Nem volt szándékom, hogy a regényírás lehetetlenségét bizonyítsam a regényemmel. A "Nagy Történet" kifejezés onnan jön, hogy tanulmányokban olvastam a Nagy Narratívák haláláról. Nem hittem ugyan el, de nagyon megtetszett nekem, mert olyan jó apokaliptikus kijelentés volt. A regényemben felhasználtam, de nem irodalomelméleti értelemben, hanem sokkal póriasabban: Tamás, a kamasz főhős vágyik a Nagy Történetben való részvételre. Kalandokra, szerelmekre, a világ nagy titkai megfejtésére. És mivel békés és unalmas korban él (80-as évek), ez nemigen sikerül neki. De abban végig biztos, hogy Nagy Történet igenis van, és folyamatosan zajlik valahol. "Fragmentális történetek", "időbeli váltások", tényleg vannak a könyvben, talán még az "elbizonytalanító jelentésvilágot" is vállalom, de mindez így együtt, amit felsorolsz a regényemről, úgy hangzik, mint egy figyelmeztetés, hogy az Isten szerelméért el ne olvassa senki. Pedig becsszóra: olvasható a regény! Tényleg tele van sok kisebb-nagyobb történettel, az idő is telik közben (olykor még visszafelé is), sőt, azt a merényletet is elkövettem az olvasó ellen, hogy in medias res indítom a cselekményt, vagyis valóban "elvetettem a linearitást" - de nem vetettem el jobban, mint Homérosz, majdnem háromezer éve. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a regényem tökéletes lenne, hanem csak annyit, hogy nem veszi semmibe az olvasót.
Azért is kérdeztem ezt, mert tudható, hogy újabb nagyregényen dolgozol, részben a nagynénéd kazettákra fölvett elbeszélései alapján, ami nyilván fölveti majd ismét a XX. századi történelem ábrázolhatóságának, a történelemi események relativitásának kérdéseivel együtt a formaproblémákat is. Hol tartasz ezeknek a kérdéseknek átgondolásában és a regénynek a megírásával?
Sajnos Homérosznál... vagyis a szerkezetnél. Szóval szinte sehol. Ami a huszadik századi történelem ábrázolhatóságát illeti, most olvastam Vaszilij Grosszman Élet és sors című regényét, előtte nem sokkal Thomas Pynchon Súlyszivárványát, kicsit régebben Nádas Péter Párhuzamos történetek-jét. Három kiló körüli nagyregény. Ha csak ezeket nézem, már eszembe se jut a XX. századi történelem ábrázolhatatlansága. Persze, hogy ábrázolható. És ezerféleképpen. Csak legalább egyet tudnék ebből az ezerből... De dolgozom rajta!
Egy korábbi interjúdból tudható, hogy a verseskötetek esetében az első és az utolsó vers érdekel a legjobban. A királynál című legutóbbi kötetedben miért éppen az Elégiácska az első és a John Anderson éneke az utolsó vers?
Ez a könyv alapvetően érzésekről, érzelmekről szól. Vagyis inkább a szívhez szól, mint az észhez. Igyekeztem ezt a szerkesztéssel is hangsúlyozni. Egy verseskötet első versét mindig programversként is olvassuk, és nem akartam túlhajtani a programot, vagyis a könyv elejére valamelyik hosszabb, kifejtősebb verset tenni. Az Elégiácska rövid, és az elkeserítően rövid földi létről szól. Programnak elég ennyi. A John Anderson éneke pedig azért lett utolsó, mert most életem egyik legjobb versének érzem, és az utolsó sora (csinálok egy kis meleget, szívem) különösen alkalmasnak tűnt arra, hogy ne borzalmas komoran fejezzem be a könyvet: a földi lét ugyan tényleg elkeserítően rövid, de az akarat és a szeretet együtt otthonosabbá teheti.
A Szélsőséges dalocskával provokálni akartál egy választ – derül ki a Rapai Ágnes válaszverse kapcsán írott jegyzetedből. Az ún. közéleti verseidnél általában működik benned ez a jó értelemben vett provokatív, figyelemfelhívó szándék, így volt például a Búcsúlevél esetében is? Számítottál-e arra, hogy efféle visszhangja lesz annak a versnek?
Alapvetően egyik verssel sem voltak előzetes szándékaim (ez nem jellemző rám), azon kívül persze, hogy meg akartam írni őket. De később már sejtettem, és ki is derült, hogy provokatívra sikerültek. A Szélsőséges dalocska egyszerűbb eset. 2007-ből való, és arról az ártatlannak tűnő, de iszonyúan káros „lefasisztázzuk, azt' jóvan”-típusú játszmáról szól, ami évtizedek óta sérti és vadítja el/meg a nembaloldali embereket. A Búcsúlevelet is akkortájt kezdtem írni, de 2010-ben fejeztem be. Ekkora visszhangra nem számítottam. Jólesik az embernek, ha figyelmet kelt egy verse, de a Búcsúlevél sikerére nem vagyok büszke, nem tudok neki örülni. Mert nekem is az lenne az ideális, ha a hazával kapcsolatban nem merülhetne fel kétség. Ha eszembe se jutott volna verset írni arról, hogy nem tudok a hazámnak rendületlenül híve lenni, ahogy azt a Szózat elvárja. Hanem csak meg-megrendülve, kétségek között. A Búcsúlevél egy ilyen megrendülésből lett: az elmúlt huszonhárom (amikor megírtam, még csak húsz) szabad év közös csődjéből.
A hazai közállapotok kapcsán már a 2005-ös emlékezetes Ady-esszédben annak a bizonyos turáni átoknak a létezését érzékeled a környezetedben, magadban, s attól félsz, hogy „ennek az országnak vége, ez a nép eljátszotta a maga történelmi szerepét, igen, a gyermekeim másutt boldogabbak lesznek. De érvem kevés van a maradás mellett.”Újabb közéleti verseid aktuálpolitikai célzatú (fel)használásáról mi a véleményed?
Nem hiszem (és nem is akarom hinni), hogy kizárólag magyar jelenség lenne az, hogy kevés az érv a maradás mellett. Valószínűleg egy görög, egy olasz vagy akár egy japán is, ha felteszi magának a kérdést, hogy tulajdonképpen mért is itt akarom leélni az életemet, amikor ott van Tahiti vagy New York, akkor arra juthat, hogy nem is olyan fontos dolog görögnek, olasznak vagy japánnak lenni, sőt, inkább értelmetlen teher. Egy házasságban is felmerülhet: tulajdonképpen mért is nem válok el? Hiszen mennyivel vidámabb és szabadabb lennék... Egy napfényes vágyképpel szemben az unalmas evidencia, hogy görög, olasz, japán, magyar, vagy házas vagyok, mindig veszít. Vagy legalábbis hátrányból indul. Ezt a hátrányt pedig valamilyen közös jövőkép tudja ellensúlyozni. És ma Magyarországon szerintem az a fő baj, hogy ez a közös jövőkép vált bizonytalanná. Vagyis elveszőben van a bizalom – márpedig egy ország is könnyen úgy tud járni, mint egy bank: a hitelezők megijednek, és egyszerre veszik ki a pénzüket, és a bank összeomlik. És itt kapcsolnék vissza a kérdésed végéhez: a verseim aktuálpolitikai felhasználásával az a bajom, hogy szerintem a magyarországi aktuálpolitika sajnos az általános bizalomvesztésen alapul. Vagyis ha megírom például a Búcsúlevél című verset, arra szerencsétlen esetben azt mondhatja az egyik: na, ugye, megmondtuk, hogy ez egy reménytelen, ócska koszfészek, tehát el innen! És azt mondhatja a másik: na, ugye mondtuk, hogy ezek mind idegenszívű hazaárulók, húzzanak el innen a fenébe! De azért azt mégis erősen remélem, hogy a politikai-közéleti verseimmel több embert tudtam a közös jövőnkről való felelős és pozitív gondolkodásra bírni, mint ahányat elbizonytalanítottam vagy felháborítottam velük.
Annak az Ady-esszének (Komp-ország a hídról) egyébként a figyelemre méltó gondolatmenetei, felvetései mellett volt egy, szerintem, kiugróan téves megállapítása is, amivel már akkor sem értettem egyet. Jó lenne, ha ezt a helyére tehetnénk most. Azt írod: „A hetvenes évek végétől kezdve (Nagy László, Illyés Gyula, halálával) a magyar irodalom (költészet) kitessékelte magából a politikumot, a nemzeti tematikát. Sok minden mással együtt.” Mi egy generációhoz tartozunk, de én egyáltalán nem így emlékszem. Sőt. A nyolcvanas évekre (a rendszerváltoztatást megelőző évtizedre!) biztosan nem érvényes ez a megállapítás, de szerintem még a későbbiekre sem, mindmáig bezárólag. Nem lehet, hogy ez csak a magyar irodalom (költészet) egyik, jóllehet trendi, vagy másképpen: kánonformáló, a hagyományosabb szemléletmódúakat háttérbe szorító vonulatára érvényes? S esetleg azért emlékszel így, mert magad is erre figyeltél, ezt ismerted inkább, ehhez próbáltál igazodni a magad módján?
Kérdésedből úgy tűnik, hogy elfogadsz egy "trendi", "kánonformáló vonulatot", ami háttérbe szorítja a "hagyományosabb szemléletmódúakat". Eszerint nincs tehát egy ezzel egyenértékű másik kánon, ami a "hagyományosabb szemléletmódúakat" helyezi előtérbe. Hanem csak egy kánon van, ami igazságtalan. Örülnék, ha így lenne, mert egy ilyen kánont ki lehet javítani. Az Ady-esszémben igazságtalan voltam: jeleznem kellett volna, hogy nem a teljes, egész magyar költészetről beszélek, hanem csak egy tendenciát (ha tetszik: trendet) próbálok meghatározni. Tehát azt kellett volna írnom, hogy szerintem a magyar költészet a nyolcvanas-kilencvenes években, összességében (kilóra) kevesebbet foglalkozott politikával-nemzettel, mint addig. Úgyhogy most bocsánatot is kérek a sok-sok kivételtől, mellőzött, háttérbe szorult, nagyszerű magyar költőktől, akik mindvégig írtak ezekről a témákról. Csoóri Sándortól Nagy Gáspáron, Mezey Katalinon, Szőcs Gézán át Petri Györgyig és másokig.
Az igazodásról: igyekszem nem "igazodni", de ettől még nyilván sokszor igazodom, és talán észre se veszem. Ez lehet. De ha arra gondolsz, hogy azért nem írtam politikai verset a kilencvenes évek végéig, mert trendi akartam lenni, és be akartam kerülni a kánonba, ebben tévedsz: egyszerűen nem láttam okát akkoriban. Mondom, én a magyar nemzeti hagyományt a kétezres évek első feléig erős hagyománynak éreztem, ami nem szorul rá a védelemre. És mivel ezt így éreztem, ha akkoriban politikai verseket írok, az tőlem szenvelgés, fontoskodás, bohóckodás, vagy egyszerűen hazugság lett volna.
Viszont úgy sarokba szorítottál ezzel a kérdéssel, hogy meg kell próbálnom megfogalmazni, mi a bajom a „hagyományosabb szemléletmódú” költészettel. Nekem gyanús, ha a költészet valamilyen szemléletmódú. Ha szocialista realista, ha progresszív, ha posztmodern és akkor is, ha hagyományos. A mindenkori középszerűség egyes számú önigazolása a szemléletmód. Én se vagyok beoltva a középszerűség ellen (küzdök is vele egész életemben!), de azért egy normális emberi létállapotnak tartom addig, amíg nem agresszív, vagyis amíg jóhiszemű. Amíg nem akar normát csinálni saját magából. Amíg "tisztes" középszer. Ha már úgyis Adyról van szó, ő írta ezt is: én nem bűvésznek, de mindennek jöttem. Szerintem, ha egy költő ad magára, akkor erre törekszik. Hogy megírjon mindent. Persze a legnagyobb tehetség se tud mindent megírni, de ha meg se próbálja, akkor biztos, hogy középszerű marad. Egy költészet csak akkor lehet nagy költészet, ha bármi megtörténhet benne. Ha bármikor szembejöhet benne egy eltévedt lovas, egy átlátszó oroszlán, vagy Szókratész - vagy egyszercsak előlép maga a magyar nemzeti hagyomány teljes komoly pompájában, mindenféle ironikus felhang (és mindenféle politikai igazodás) nélkül. Egy nagy költészet, egy nagy költő ahhoz nyúl, ami neki fontos. Én az ilyen költőket szeretem olvasni. Nincsen benne semmi, ámde az legalább érthető – csúfolódott Karinthy Frigyes a Szabolcska-paródiájában. Szabolcska Mihály például Ady Endre korában volt "hagyományosabb szemléletű" költő. Akkoriban a "hagyományosabb szemlélet" számára nagyjából Arany Jánosnál ért véget a költészet, és a Nyugat kozmopolita senkik gyülekezete volt, akiktől meg kell védeni a hazát. Persze művészetről beszélünk, tehát észérvekkel senkit nem tudnék meggyőzni, hogy a Nyugat jobb irodalmat csinált, mint például a Kisfaludy Társaság. De így gondolom. És nem azért mert a Nyugat "haladó szellemű" vagy "progresszív" volt, szemben a "hagyományos szellemű" ókonzervatív irodalommal, hanem, mert úgy érzem, hogy a nyugatosok mindent akartak.
Hogyan éled meg a verseid, az új kötet ellentmondásos fogadtatását (a grandiózus őrlődéstől, az intellektuálisan üres allegorizálásig, a kommentezők megjegyzéseit inkább nem idézem)? Úgy tűnik részben a szakmát is, de a szélesebb olvasóközönséget még inkább megosztják újabb verseid. Látod-e ennek okát, magyarázatát?
Szerintem törvényszerű, hogy ha valaki kimerészkedik az irodalomból, és „közéleti” vagy „politikai” verseket is ír, akkor jóval többen fogják ismerni, szeretni vagy utálni, mint addig. Sok nem versolvasó is. A versolvasók pedig, akik eddig is ismerték, átértékelik az illetőt, illetve megpróbálják újra elhelyezni valahova. Most akkor ez még ugyanaz az ember?! Nem árulta ez el a Művészetet véletlenül?! Most akkor ez jobbos?! Vagy balos?! Vagy langyos?! A királynál című könyv verseinek a nagy része nem politikai vers, de tudomásul kell vennem, hogy bármikor bármelyikbe belemagyarázhatják a politikát, engem pedig például „szögbe ült kutyának” vagy egyéb állatoknak nevezhetnek. Nekem ennyit megér az, hogy nem fogtam be a számat, és arról írtam, ami nekem fontos.
Kemény István 2013. februárjában Békéscsabán dedikál
Általában „közéleti” verseidről beszélnek, beszélünk itt is, magad is ezt a jelzőt használod, de vajon nem lenne-e pontosabb, ha esetedben inkább a „közérzeti” szót használnánk? Ezek a műveid ugyanis nem magát a közéletet, konkrét közéleti kérdéseket verselnek meg, hanem inkább egyfajta közérzetet fejeznek ki, fogalmaznak meg…
De, így sokkal pontosabb. A közérzetben sokkal több minden benne van. És főleg az, hogy ezek, amikről beszélek, csak az én érzéseim. Nem tudom a "tutit", nincs receptem például a beteg közélet meggyógyítására. De azt el tudom mondani versben, hogy én nem érzem jól magam, jövőt és célt szeretnék magamnak és másoknak. És közöset.
A kötet első és utolsó verse kapcsán említetted a szív és az ész tartományainak eltérő élményvilágát. A Remény és az eredetileg a Bárkában megjelent Szempár és Elszámolás, de akár más versek kapcsán is úgy tűnik, a fentieken túl a téged mindig is foglalkoztató metafizikai kérdésekről is közvetlenebbül és világosabban vagy határozottabban akarsz szólni immár…
Nem látom magamat és a verseimet se kívülről, se felülről. A végső metafizikai kérdések, a végső titok olyasmi, amit emberi ésszel-lélekkel megközelíteni lehet csak, elérni soha. Ha úgy látszik, hogy mostanában pontosabban beszélek erről a megközelítésről, annak örülök, mint hiú költő. Mint ötven fölött járó ember, nem örülök annyira: mert lehet, hogy mindez csak annak a jele, hogy egyre közelebb járok a végső titokhoz....
Megjelent a Bárka 2013/3-as számában.
