Elek Tibor
Magyarfalutól Magyarfaluig
beszélgetés Iancu Laurával
Ugorjunk az elejére ennek a történetnek, az élettörténetednek, írói történetednek, merthogy nem akármilyen élet van mögötted, annak ellenére, hogy nagyon fiatal vagy még, miközben már hét könyved jelent meg. Hét könyv, több egyetemi tanulmány itt, Magyarországon, Szegeden, Pesten, Pécsett, pedagógia, néprajztudomány, politológia. Jelenleg a Pécsi Egyetemen doktori tanulmányok néprajzból. A hét könyv közül három néprajzi gyűjtemény, három verseskötet, egy prózakötet, s mindezt számtalan díjjal, ösztöndíjjal jutalmazták már eddig is. Legutóbb például a Polgári Magyarországért Alapítvány ösztöndíját, majd a Barnakovics István Alapítvány ösztöndíját kaptad meg, tavaly vevehetted át a Bella István-díjat Érd városában, illetve a Bárka-díjat Békéscsabán. Mindezt azért soroltam fel, mert az első kérdésemet innen akarom kibontani. Hogyan jut el egy magyarfalusi csángó leány, aki tizenkét éves koráig ott élt a faluban, ilyen magyarországi tanulmányokhoz, egyetemi pályához, doktorátushoz? Először nézzük tehát az eddigi életutadat, s aztán majd az alkotói pályád alakulását is, természetesen.
Tizenkét éves voltam, amikor különös hír érkezett Magyarfaluba. Ez a hír arról szólt, hogy hetedik osztályos diákok, ősztől ingyen tanulhatnak anyanyelven, Csíkszeredában. Nem megyek bele a falu akkori társadalmi problémáinak a felvázolásába, csak jelzem, hogy erre az eseményre rögtön a rendszerváltozás után került sor, amikor is a fölszámolt termelőszövetkezetek, a leépült városi ipar következtében, Moldvában százezrek váltak földönfutókká. A családokban hat-hét-tíz iskoláskorú gyermek volt, akikről immár munkanélküli szülőknek kellett gondoskodniuk. Természetesen nem a szegénység miatt, hanem az általános, országos bizonytalanságot látva a szülők, végül is elengedtek Csíkszeredába.
Itt és ekkor tanultam meg a magyar nyelv írott és irodalmi változatát. A nyelvészek azt mondják a magyarfalusi nyelvjárás áll a legközelebb a közmagyar nyelvhez, de az iskolai nyelvváltásban ez nem sokat segített rajtam. Az ábécével kezdtük, és miközben tanultuk az egyes tantárgyak magyar szaknyelvét, középiskolai felvételire készültünk, és persze az érettségire. Zeneiskolába felvételiztem, jó képességiem voltak, a brassói vagy a bukaresti zenekonzervatórium kínálkozott tovább, és erre a tanáraim is biztattak. Történt azonban, hogy \'93-ban Magyarországon jártam és, mit ad Isten, szerelmes lettem mindabba, amit láttam. A vendéglátók valósággal mennyországot teremtettek nekünk arra az egy hétre, mi voltunk a világ csodája, számomra pedig ők, és az ő világuk lett az elérhetetlenség és a legfőbb vágy. Amikor Csíkszeredában a tanáraim egyengetni próbálták az utamat, mindent kitaláltam, hogy letérítsem őket a zenéről, Romániáról.
Nagyon sokáig úgy éreztem, hogy e határozott döntés mögött menekülés van. Menekülés a kisebbségi létből, menekülés Romániából. De aztán egyre halkult bennem ez a sérelem-jellegű hang, és egyre világosabbá vált, hogy nem menekülök, hanem megtaláltam, megszerettem valamit. És a mondat itt ér véget.
1997-ben Budapestre kerültem, ahová azzal a feltétellel fogadtak, és abban az esetben adtak ösztöndíjat, ha tanítói pályát választok. A szerződésben fogadalmat tettem arra, hogy a diploma megszerzése után visszamegyek Moldvába és magyar nyelvet tanítok. Abban az időben ennek az akciónak sem a politikai, sem a pedagógiai háttere nem volt kidolgozva, előkészítve, de a Minisztériumot ez kérdés már nem foglalkoztatta. Így lettem az ELTE Tanítóképző Főiskola hallgatója. Már nem emlékszem pontosan, hogy milyen okok miatt, de még az utolsó tanévben is kísértett a gondolat, hogy otthagyom a főiskolát. Domokos Pál Péter lányainak (Mária és Erzsébet) köszönhetem azt, hogy végül megszereztem a diplomát. Mindig minden problémáról beszámoltam nekik, és valahogy mintha a problémák ezzel meg is oldódtak volna.
Egyetlen egy alkalommal sem jutott eszembe a főiskolán az, hogy én mit írtam alá, és hogy annak megfelelően nekem mire kell készülnöm. Világosan tudtam azt, hogy a nyelvi problémáim, akcentusom miatt nem fogok tanítani, olyan munkát keresek majd, amihez nem szükséges az élő beszéld. És egyre szaporodtak életemben az ilyen és más jellegű személyes, magánéleti problémák.
Az irodalommal, a filozófiával, a tudománnyal valójában Budapesten találkoztam, elég későn... tizenkilenc évesen. Ebben a találkozásban cseppet sem túlozva: összetörtem. Sehogy sem tudtam például összeegyeztetni a moldvai katolicizmust a csíkszeredai vagy a budapesti katolicizmussal. És egyáltalán, minden nap azt kellett tapasztalnom, hogy a világ nem olyan amilyennek én ismerem, pláne nem olyan, amilyennek az elöljáróságok elbeszélték nekem. Mindenáron filozófiát akartam tanulni, hogy felélesszem, életképessé tegyem a világomat, pontosabban a világképemet. Ismét csak a Domokos Máriáénál tartott kiselőadásom alatt fordult meg bennem a dolog, hogy ehhez a „beavatkozáshoz" inkább teológiát kellene tanulnom. És így kerültem a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre, a Hittudományi Karra.
Ebben az időben alakult újjá Bákóban a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége. A Szövetség sűrűn megbízott azzal, hogy egy-egy magyarországi fórumon, konferencián képviseljem őket. Vélhetően azért engem kerestek, a közel száz moldvai magyar egyetemista közül, mert tudták rólam, hogy már a csíkszeredai éveim alatt, a nyári szünetekben, Magyarfaluban, magyar nyelvet tanítottam a gyerekeknek, hogy foglalkoztam a helyi hagyományok újjáélesztésével, illetve, hogy írok, publikálok. Egy-két ilyen rendezvény után roppant elviselhetetlen volt számomra az, hogy sem a saját népcsoportom múltjával, sem a kérdés politikai, jogi hátterével nem vagyok tisztába. Tudtam, hogy sem akkor, sem később nem fogok politikai szerepet vállalni, mégis felvételiztem politológiára. Közben befejeztem a főiskolát, és végre elkezdhettem tanulni azt, amire mindig is készültem: néprajzot.
Mielőtt továbbhaladnál, tegyünk egy zárójelet ide, nem biztos, hogy mindenki számára világos, gondoljunk a fiatalabbakra is például, hogy miért is voltak neked nyelvi problémáid? Milyen nyelvet használtál a faludban?
Említettem, hogy nálunk beszélik a „legtisztábban" a magyar nyelvet. Magyarfaluban a mindennapi kommunikáció nyelve a helyi magyar nyelvjárás. Kétnyelvű társadalom, hiszen a román nyelvet is ismeri mindenki, azt azonban csak intézményekben (templom, iskola, orvosi rendelő stb.) és hivatalokban (rendőrség, polgármesteri hivatal stb.) használják. A nyelvészek szerint e magyar nyelvjárások egyik sajátossága az archaikus szavak használata, továbbá, hogy a mondatszerkesztés nyelvújítás előtti formákat követ, és ami talán a legfontosabb: román kölcsönszavakban gazdag, amiket magyar raggal látnak el. A nyelvjárások állapotára nézve meghatározó körülmény, hogy egyiknek sincs írott változata, mind a szóbeliségben élő nyelvek, illetve az, hogy a hivatalos, irodalmi magyar nyelvvel nincsenek érintkezésben, egyedül a román nyelv irányából éri hatás (és ez a hatás pedig egyirányú). Ahány település, annyi nyelvjárás, és ezek többnyire az asszimiláció mértékétől függően különböznek egymástól. Persze, nagyon érdekes és szép ez a nyelv így is, gyönyörű képi, metaforikus rendszer. Az iskolai oktatás minden településen román nyelven folyt és folyik ma is. Közel tíz éve, néhány településen, azok a gyermekek, akik ezt kérvényezték, heti három órában magyar nyelvet is tanulnak.
Írói, költői pályád alakulására térjünk át. Hogyan lett a magyarfalusi diákból az elismert, négykötetes költő, író Iancu Laura?
Az apai nagyanyám a falu segédkántora, ún. előénekes volt. Édesapám volt a legifjabb fia, a tizenegyedik, ezért ő örökölte a szülői házat, mi tehát a nagyanyámmal egy udvaron éltünk. Valakinek minden éjszaka vele kellett aludnia, különben unalmában egész éjjel énekelt, a család pedig nem tudott pihenni. Ha ott volt vele valaki, akkor halkabb volt. Sőt még aludt is. Nagyon későn tudtam meg, hogy latinul énekelt, bizonyos, hogy nekem ezt már akkor is elmondták, de nem fogtam fel. Rémesen féltem vele aludni. Mégis, ő volt az, aki egy másfajta dimenziót nyitott meg, bizonyos dolgokat tőle eredeztetek.
Csíkszeredában a magyar és a román irodalom tanáraim olyakor írtak egy-egy megjegyzést a dolgozataimra, úgymint „szokatlanul", „érdekesen", „különösen" fogalmazok. Ilyesfajta visszajelzéseket kaptam. Egy kis fogalmazásom pedig meg is jelent egy iskolai kiadványban.
Ami ebben a történetben már sokkal megfoghatóbb az 1998-ban kezdődött. Borbáth Erzsébettel leveleztem, aki annak a József Attila Általános Iskolának volt az igazgatója, ahol én is tanultam. Erzsike néni figyelemmel kísérte egykori tanítványai sorsát, akit csak elért, azzal levelezett. Én is köztük voltam, minden zagyvaságommal tömtem. Nem csak a napi gondjaimról számoltam be, hanem az irományaimat is elküldtem neki. A szépirodalommal való találkozás megszólítást eredményezett, és erre Budapesten kerülhetett sor, ahol már nem a hangszerre, nem a zenére kellett figyelni, hanem a versre. Viszont itt nem volt olyan ismerősöm, akit ezekkel a nagyon személyes hangvételű szövegekkel fel mertem volna keresni, mindent Erzsike néninek küldtem el. Egyik ilyen paksamétát mutatta meg a csíkszeredai Ferenczes István költőnek, aki azt mondta, hogy ebből lehet valami. Ezzel indult az életnek ez a része.
Ferenczes István kiadta 2004-ben a Pár csángó szó című első verskötetedet, aztán 2007-ben Magyar Naplónál megjelent a Karmaiból kihullajt, és 2009-ben a névtelen nap címmel a harmadik kötet, a Kortárs Kiadónál. Közben ugyanakkor két mesegyűjteményt (Johófiú Jankó, Arannyréce), és egy fotógyűjteményt (Magyarfalusi emlékek) is összeállítottál. A származáson, a tanulmányokon túl, miért foglalkoztat téged annyira a szülőfalud világa? Például a csángó magyar mese különbözik-e a többi magyar népmesétől? És egyáltalán mit jelent a néprajzkutatás és mit jelent az írás a te életedben? Hol helyezkednek el?
Mesekutatással nem foglalkoztam. A két gyűjtemény anyaga úgy állt össze, hogy a nyári tanítások során igyekeztem feltárni a helyi folklórt, és azt a gyerekekkel együtt újratanulni. Jóval később megkeresett egy budapesti hölgy, aki moldvai meséket szeretett volna CD-n kiadni, és mesegyűjtéssel bízott meg, nem csak Magyarfaluba, hanem más magyar falvakba is. Ez utóbbi gyűjtésből állt össze a második mesekötet, az Aranyréce. A gyűjtemények kiadására azért került sor, mert azt gondoltam, hogy ezek a szövegek valamikor a mi nyelvemlékeink lesznek. Örültem annak, hogy műfajilag besorolható lesz a könyv, de cseppet sem szép, élvezetes meséket akartam közölni, hanem (hiteles) nyelvjárás-szövegeket.
Egyébként a moldvai magyar mesehagyomány és a Kárpát-medencei mesehagyomány között nincs nagy különbség, ami a mesék típusát, motívumvilágát illeti. A másság inkább az előadás módjában, illetőleg a nyelvi sajátosságokban van, ami azonban kellően karakterizálja a mesét, hiszen a nyelv(járás) alapján már megállapítható, hogy azt a bizonyos Babszem Jankó című mesét egy lészpedi, egy kalagori vagy egy magyarfalusi mesemondó mondta el.
Ott tartottunk, hogy hol is van a te életedben a néprajzkutatás és a költészet?
A néprajzban van egy prekoncepció miszerint a saját közösség kutatása kockázatos vállalkozás. Valóban: roppant nehéz ügy, ám a nehézség nem a bennszülötti státusból fakad. Az, hogy a huszadik század történelmi viharai közepette Moldvában megmaradt a magyarság, jelentős mértékben annak köszönhető, hogy mint téma, kisebb-nagyobb megszakításokkal, jelen volt a magyar sajtóban, a publicisztikában, a tudományos közlésekben. Ezek a közlések ellenben - a dolog természeténél fogva - magukon viselik a külső szempontok túlsúlyát. Nem azt állítom, hogy torz a kép, még csak az sem, hogy egyoldalú, de azt igen, hogy van mit finomítani rajta. Ha van a néprajzban célom, akkor a legfontosabb célom az, hogy a külső-belső szempontot közelítsem egymáshoz. Egyáltalán nem biztos, hogy az, amire vállalkoztam kivitelezhető, de abban biztos vagyok, hogy a helyzetemnél fogva ez a legtöbb, amit tehetek.
Bizonyos, hogy kényelmesebb volna városi néprajzzal foglalkozni, budapesti témát kutatni. De miután a falummal és a családommal élő kapcsolatban vagyok, hiszen rendszeresen hazajárok, nem tudok elmenni sem fizikai, sem szellemi értelemben amellett, amit ott látok és tapasztalok. Magyarfalu és köztem ezer kilométer van, és húsz, külön utakon bejárt esztendő. Mégis egy a történetünk, hiszen Magyarfalu teljesen meghatározza az én életemet, és bizonyos, hogy amíg élek addig közöm lesz hozzá.
A fotóalbum szerkesztését is egy kicsit az előbb említett körülmények motiválták. Ismertem a moldvai magyarokról készült képeskönyveket, az egyikben még saját magamat is felfedeztem. Éppen e könyvek lapozgatása közben jöttem rá arra, hogy nálunk a faluban is vannak fényképek, régi képek, de azok egészen más tartalmú képek. Azokon a képeken az emberek szépek, ünneplő ruhában vannak, mosolyognak, vígadnak. Persze, hogy más jellegű képek ezek, hiszen ünnepnapokon megjelenő vándorfényképész által készített ünnepi fotók voltak. Azt gondoltam, hogy ha a külvilág számára megalkotott képi világot ezekkel a fajta képekkel készítjük, még közelebb kerülünk a valós képhez.
Ennél is fontosabb volt azonban egy másik szempont. Magyarfalu nem rendelkezik saját múltjára vonatkozó írott forrásokkal, még olyanokkal sem, amit kívülállók írtak volna. Erre a célra egyedül a fényképek állnak rendelkezésre amik, megítélésem szerint komoly forrásnak számítanak.
Az albummal végül az volt a célom, hogy legalább szimbolikusan egységesítsem a második világháború után Magyarországra áttelepült magyarfalusiakat a ma is Magyarfaluban élő közösséggel. Az 1940-es évek elején az akkori településnek mintegy a fele költözött át a mai Baranya megyei Egyházaskozárra. Fél évszázad alatt a helyben maradt lakosság száma megháromszorozódott.
Költészet... Kicsit talán már érzékeltettem azt, hogy nem találtam, sőt ma sem igazán találom a helyemet. Ebben a kapkodásban egyszer csak rám talált a vers. Ezt azért kell így fogalmazni, mert ezt a kiszolgáltatottságot ma is érzem és tapasztalom, ugyanis, ha nem akar megszületni a vers, akkor a vers nem születik meg. Az ember persze előkészíti a talajt és az egész életet úgy alakítja, hogy a versnek ne álljon semmi az útjába, de a vers mindig csak érkezik.
Elég későn, a második kötet megjelenése után jöttem rá arra, hogy az, amit én művelek, annak már régen feltalálták a nevét. Soha nem mertem volna azt hinni, hogy az, amit én írok, műfailag rokon azzal, amit Petőfi Sándor művelt.
Te mit gondoltál arról, amit írtál?
Nem tudom... Egyszerűen csak írtam. A néprajztudományba beletanultam, felfogtam, talán meg is értettem, hogy mi az. Az irodalom, a költészet nagyon sokáig csak gondolati szinten zajlott bennem. Nem volt arca. Ha meg is jelent egy-egy írás, annak semmi következménye nem volt. Mindössze azt éreztem, hogy nekem van egy másik világom is. Aztán az a másik világ egyre stabilabb alakot öltött, és egyre inkább az lett A világ.
A második kötet után joggal kaptam nem kevés és nem túl barátságos kritikát. Ha az ember publikussá teszi az irományait, akkor azt elolvassák és elmondják, sőt megírják, amit gondolnak róla. Az olvasó csak a szöveggel találkozik, ezért a szövegnek olyannak kell lennie, hogy az egyszersmind helyettesítse az embert. El kellett fogadnom, hogy ha a nyilvánosság színe előtt akarom folytatni ezt a valamit, akkor bizonyos dolgokat meg kell tanulni, figyelembe kell venni, és minden egyes hibáért el kell viselni a szankciót. Ennek az első megleckéztetésnek az lett az egyik következménye, hogy a versírás során többet gondolkodtam, mint írtam, vagyis, hogy jól elrejtettem azt, amit végső soron nagyon röviden megírtam, így, az az olvasó, akinek egy perce van egy versre és nincs ideje dekódolni a szövegeket, másodszor nem fogja kézbe venni az én könyvemet.
A harmadik kötetben végképp leszoktam arról, hogy a „belső" kép, a gondolat a maga érthetetlenségében jelenjen meg a szövegben, a versben. Merev, fegyelmezett stílus alakult ki, ami pallérozott szavakat, sorokat, mondatokat szült. Miközben próbáltam javulni, érvényesíteni a szöveggondozást, két dologhoz mindvégig hű maradtam: továbbra is szabadon engedtem a lényeget: nincs kinyilatkoztatás, nincs magyarázkodás, csak tapogatózás, kísérletezés és felmutatás van. A másik törvény, amihez lojális voltam az volt, hogy a „belső" képet nem akartam belegyömöszölöm meglévő irodalmi formákba, verslábakba, hanem megkerestem, megteremtettem a saját formáját. Azt a szövegformát, ami annak a bizonyos „belső" képnek a legszebb arca lett, meghagytam, és az lett az én versem.
Hogyan és hol látod a saját helyedet a magyar irodalomban? Nekem az tapasztalatom, hogy egyik legegyénibb hangú szerző vagy. Hagyományos témákról (szülőföld, anya, szerelem, Isten) úgy beszélsz, hogy annak nem nagyon találni párját a mai magyar költészetben. (Az irodalomtörténeti múlt egyes szerzőire, Pilinszkyre, József Attilára már inkább lehetne mutogatni.) Nemzedéktársaid nem ezt a lírai nyelvet használják, még a témák sem közösek. Erőteljes például a vallási szimbolika, jellegzetes az enigmatikusság. A versformák szabadsága is sajátosan egyéni. Téged nem lehet csángó költőnek sem nevezni, miközben vannak, akiket szokás így illetni, bár a te első könyvednek is az volt a címe, hogy Pár csángó szó. Egyre inkább egyetemes érvényű líra az, amit művelsz, művelni akarsz. Kötődsz-e a csángó irodalmi hagyományokhoz, az ún. csángó írók munkássághoz, és egyáltalán milyen irodalmi hagyományok a meghatározóak számodra?
Amíg a szakma nem tette föl nekem a kérdést, hogy hová tartozónak vélem magam, addig én ezen nem gondolkodtam el. Azt hiszem, a probléma forrása ott van, hogy nem szerepben gondolkodom. Nem az van, hogy tudok írni, tehát írok. Hanem az van, hogy magam is kíváncsi vagyok arra, hogy mit keres ez a jelenség az én életemben, és mivé akar válni. Nem volt célom vele. Hagytam, hogy alakuljon.
Sokat olvasok. Különösen a kortársaimra vagyok kíváncsi és a külföldi szerzőkre. Látom, hogy nem vagyunk egyformák. Látom, hogy más a formája, a tartalma, a hangulata a verseinknek. De én továbbra sem akarok azonos lenni mással vagy a korízléssel. Nem is tudnék. A belső szempontot, a képet megfeleltetem, de nem rendelem alá a külső formának. Nem másolom, és nem magyarázom a valóságot. Érzek különbséget az alkotás és a szépírás képessége között. Elvileg négy tudomány világába mártottam bele az agyamat. Számomra a legközönségesebb jelenségnek is legalább négy arca van. Azt hiszem ez a tanult magatartás, világszemlélet jelentős mértékben meghatározza írásmódomat. És úgy tűnik, egyben el is határolja a mai irodalmi alkotásmódoktól. A Pilinszky és a Hervay költészethez azonban nagyon vonzódom.
A csángó hagyomány jelen van, biztos, hogy ez is oka annak, hogy nehezen besorolhatóak az írásaim. Még az sem kizárt, hogy az egész problémára ez a magyarázat. A prózában mutatja meg igazán az arcát az a világ, ami egyre csak a múlt. Keresem és nem találom az én múltamat. Kicsit a keresés lett a hazám, a világom.
Duma-István András is sajátos utat, önálló nyelvet teremtett. Magyarul írja csángó verseit, amiket ellenben falus társai nem tudnak elolvasni, hiszen nem tudnak magyarul olvasni, a Moldván kívüli magyarság pedig nehezen érti meg, a befogadást, az értést lábjegyzetek segítik.
Azt gondolom, hogy meg kell jeleníteni az irodalomban a nyelvjárás szépségeit, de a művészetnek egyetemes érvényűnek is kell lennie. És azt hiszem, a moldvai magyarságnak is akkor adjuk a legtöbbet, ha a legmagasabb szintre emeljük fel.
A legutóbbi névtelen nap című verseskötetedben közzétett művek közül csak egyetlen egynek van zárójelben a címe: (nemzet), bizonyára nem véletlenül. Sorsod ismeretében és a versszöveg alapján az olvasónak lehetnek elképzelései arról, hogy miért is, de most arra kérlek, hogy indokold magad.
Ez a kötet egyik legkomolyabb szövege. Nagy veszélynek teszem ki magam, amikor magyarázni próbálom, ám legyen: a szöveg arról akart volna szólni, hogy a csángóság kezdetben is és napjainkban is a nemzet zárójelbe tett része. (Akkor teszünk valamit zárójelbe, amikor nem egészen magától értetődő dologról beszélünk). A szöveg megállapítja, hogy ez és ez történt a csángósággal - például: „Édenünkből / a tudás fáját / ócska piacra / hordták a kutyák" -, a történtek miatt kicsit az Úrral is perlekedik, de nem von le következtetést, pláne nem ítélkezik a történelem felett! És persze, lehet arra is gondolni, hogy ha az elefánt zárójelbe teszi a hangyát, a föld fenekén kotorászó hangya, amikor kedve szottyan rajzolni, két hatalmas zárójel közé fogja bezárni az elefántot.
Az Élet(fogytiglan) című legutóbbi köteted azokat a leveleket tartalmazza, amelyeket a Moldvai Magyarság című folyóiratba írtál, kezdetben Borbáth Erzsébethez, aki a tanárod volt. Utóbb az írások már elvesztik a levélformát, egy-egy kis esszének, sok esetben lírai esszének, sok esetben történetet mesélőnek látszanak inkább, és alapvetően vallomások. A téma ugyanaz, mint amiről eddig is beszéltünk, éppen a versvilágodnak a valósághátterét lehet megismerni ezekben az írásokban. Azt, hogy mi volt, mi van Magyarfaluban. Különböző vallási hagyományokat, ünnepeket, ünnepköröket, a már említett nagymama történeteit stb. Néprajzi szempontból is nagyon érdekesek ezek a szövegek, de érdekes ráismerni a vers és prózavilágod poétikai hasonlóságaira, közös pontjaira is. Gyakran ezek is lírai sűrítettségű nyelvi szövegek például, helyenként kifejezetten enigmatikusak is. De a Bárkaonline-on közzétett elvileg prózai blogbejegyzéseid is gyakran líraiak voltak, sőt, már-már (vagy már-már nélkül) versek. Érzékelsz-e határokat a két műnem között, fontos-e számodra, az írói tevékenységedben az elkülönítésük, mennyire tudatosan alakítod szövegeid lírai és prózai karakterét?
Alapvetően hagyománytisztelő vagyok. Ugyan nem lehet a formát az eszmétől elválasztani, mégis úgy tudnám magam a legjobban kifejezni, ha azt mondom: ez utóbbihoz vagyok hűséges. Másodsorban: különbséget teszek, mert különbséget érzek a leíró és az alkotó művészet, írásmód között. Mondom ezt annak ellenére, hogy tudom: a jó írás az, amikor a forma, az eszme, a leírás koherens, harmonikus alkotás. Amikor írok, nem arra vigyázok, hogy nehogy hiba csússzon az irodalom kanonikus képleteinek az alkalmazásában. Azzal gyötrődöm, hogy azt a valamit (pl. nagyanyám látomását), hogyan tudnám úgy kifejezni, hogy az, több legyen, mint forma, több legyen, mint üzenet és több legyen, mint a kettő harmonikus egysége. Meggyőződésem, hogy ettől nem érthetetlenebb lesz a szöveg, hanem titokzatossággal és szimbólummal „megkeresztelt", vagyis éppen olyan „megfoghatatlan" mint mondjuk a „tárgya" (azaz a látomás). Az írásalakítás tehát tudatos. Méghozzá azért, mert én „civilben" (ld. blog) is ilyen vagyok. Ilyennek látom a világot. És, ha a világ rám néz, ilyennek látja magát bennem. Én megtettem a lépést a világ felé, ám a világ nem tette meg a lépést felém. Megtanultam a világ nyelvét, de a világ nem beszéli az én nyelvemet. Ez az egyik oka annak, hogy nagyon ritkán értjük meg egymást. És talán ez az oka annak is, hogy a prózám lírai, a lírám pedig szabad.
Akár verset, akár prózát (blogbejegyzést) írsz, szeretsz filozofikus mélységgel és tömörséggel fogalmazni, sőt már-már aforisztikusan, szentenciaszerűen. De még most, a válaszodban is így tettél kicsit. Nem félsz-e a mondatok, a mondataid időnkénti látványos lezártságától, befejezettségétől? Súlyától?
Engedd meg, hogy azt mondjam, elképesztő nehéz dolgokat tudsz kérdezni, olyanokat, amik engem nem foglalkoztatnak, soha eszembe nem jutnának. Ez például elég ok arra, hogy egy-egy kérdés hallatán az igen-nem válasz helyett filozofálásba kezdjek. Az írásban inkább rejtőzködést „követek el". A nyersesség (szókimondás) helyett a metaforát (árnyalat) választom. A rövid és tömör dolgokat szeretem. Írni is, olvasni is. Leginkább azokat, ahol kiráz a hideg a gyönyörtől. Az ilyet pedig nem kifejteni, hanem felvillantani szokás.
Van ennek a dolognak egy praktikus, ha úgy tetszik: csángó oka is. Magyarfaluban (és a szóbeliségben létező kultúrákban) a papír, az írás láttán az emberek azt feltételezik, hogy valami nagy baj következik. A személyigazolványon és az imakönyvön kívül minden más papírtárgy rosszat sejtetett. Amikor írok: félek. Nem a következményektől, hanem a(z írás) folyamatától. Az írott szónak súlya van. Ezt a tapasztalatot abból a világból hozom. Aztán adva van a terjedelem is, gazdálkodni kell azzal az egy oldallal, ezért is sűrítek. A rejtőzködésnek végül van egy másfajta oka is. Az, hogy nem szeretek ítélkezni - tehát nem nevezem néven a dolgokat, nem kreálok ellenséget. Elég baj az, hogy az asszimilációt, az atrocitásokat meg kellett élnem, legalább az ezekről a jelenségekről való gondolkodásomban hadd tekintsek egy kicsit magasabbról.
Az Élet(fogytiglan) című kötetedben látható, hogy alig tudod visszafogni, a rövid terjedelembe beleszorítani a történetmondó kedvedet, hajlamodat. Számtalanszor rejtesz el a levélben egy-egy megkapó történetet, s ez a történet hol az esszéisztikus és/vagy a lírai gondolat illusztrálása, hol annak a kiindulása. Már-már egy gyönyörű, nagy csángó regény hősei is felrémlenek a levelek világában. A költő már bizonyított, nem lennék meglepve, ha a prózaíró is előbb vagy utóbb újabb prózaművekkel varázsolna el minket. Nagyot tévedek, kockáztatok, ha ezt feltételezem?
A varázsolással kockáztatsz, de egyébként, nem. Sokan kértek rá, hogy írjak prózát. Kétségkívül: rendkívül időszerű volna egy szépirodalmi művet írni a moldvai csángó világképről. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy én tudok prózát írni, viszont pillanatnyilag a legfontosabb az, hogy van feladat, hogy ez egy ragyogó feladat, és én ennek eleget szeretnék tenni. Én fogok kockáztatni: a mélyre evezek.
