Csehy Zoltánt kérdeztük az autentikus szövegelésről
A neolatin irodalom avatott ismerője, népszerűsítője. Költő, műfordító, irodalomtörténész, adjunktus a pozsonyi Comenius Egyetem magyar tanszékén. Eddig kilenc, jelentős szakmai elismerést kiváltó kötete jelent meg. Magyarította többek közt az ókori erotikus költészet gyöngyszemeit, a Petrarcából készült válogatással elnyerte az Év Könyve díjat. Feleségével, Polgár Anikóval közösen jelentette meg a középkori latin költészetből készült fordításait Illatos kenőcsök háza címmel. Tudományos kutatásaiban, tanulmányköteteiben is ezeken a területeken jeleskedik. Csehy Zoltán munkásságát idén József Attila-díjjal jutalmazták.
- Különösen nagy munkabírású irodalmár, a nyelv szerelmese, ügyeletes próteuszi alakoskodó, poeta doctus, poeta ludens - így jellemeznek. Mikor szerettél bele a latin költészetbe? Mi volt az első élmény? Hogyan mutatkozott meg számodra a latin nyelv géniusza?
A latinnal kapcsolatos első találkozásom nem volt túl romantikus: a somorjai gimnáziumban került rá sor, de nem az oktatás keretei között. Az egyik folyosón épp meszeltek valamit, és a létra egyik lába egy kék, festékfoltos elsős latin nyelvkönyvvel volt aládúcolva. Legalábbis addig, míg ezt a máig őrzött nagybecsű ereklyét valami furcsa belső késztetés miatt le nem nyúltam. (Egy szerveskémia-tankönyv került a helyére - és ott is maradt.) Ebben a könyvben olvastam először Martialist, kb. az ötödik nyelvlecke táján. Érdekes módon az égi jelek dekódolásában akkor sem jeleskedtem: angol szakra jelentkeztem, szinte hibátlan írásbeli után a szóbelin elcsúsztam, ugyanis míg én például Ezra Poundról szerettem volna társalogni, minduntalan a brit és a kanadai iskolarendszerről faggattak, egyenruhákról, nyakkendőkről, iskolakötelezettségi küszöbökről, ezekről halvány fogalmam se volt (Ezra Poundról se sok, de őt legalább szerettem), pedig előre leadták a témaköröket... Aztán jött az olasz, de mivel Pozsonyban csak (nem tévedés!) ötévente nyitnak ilyesmit, gondoltam, kezdem az alapoknál, a latinnál, hiszen világos, hogy aki tud latinul, az lényegében valamennyi neolatin nyelvet is tudja, csak kissé archaikusabb formában. Kiváló latintanárnőre akadtam, akivel később kettesben alkottuk a magyar-latin szakot, és aki ma a feleségem. Persze, mindezzel eszem ágában se volt ezt a komoly kérdést elanekdotizálni: a latin gazdaságosságra és kérlelhetetlen nyelvi logikára nevel, szigora szinte természettudományi, ugyanakkor amellett, hogy alapjaiban avat be az európai kultúra lényegébe, a titok nyelve is, mivel számos rejtekregisztere van, mely az „alacsony tömeg" előtt örökre felfedetlen is marad. Leginkább talán maga a latin nyelv az a bizonyos fent említett „próteuszi alakoskodó" is, és nem én. Sőt, én alapvetően inkább egyhúrúnak érzem magam: a rögeszmés antikizálónak, aki mondjuk sose akart hol kínai, hol maláj, hol amerikai vagy éppen trubadúrköltő lenni. Én csak ezt a latin-görög univerzumot vagyok képes valamelyest autentikusan közvetíteni, igaz, számos nyelvi formában kísérletezgettem, és azt hiszem, ez a szenvedélyem (rögeszmém) életem végéig kitart. Ez a magatartás távol áll Próteusz plasztikus egyéniségétől. Meg aztán Próteusznak nincs saját alakja, egyénisége, ő egy vízi istenség, s akár a víz, mindig az edény formájához igazodik... Van ebben, persze játékosság is, de a domináns effektus az a hiány. Én egyetlen nagy, befogadó nyelvi identitásba szándékozom belekényszeríteni az identitáslehetőségeimet.
- Beccadelli: Hermaphroditus, Sztratón: Kölyökmúzsa avagy a fiúszerelem művészete, Martialis: Költők, ringyók, pojácák - hogy csak néhányat említsek a fordítások közül. Tanulmánygyűjteményed, A szöveg hermaphroditusi teste révén egy új műfordítás-felfogás alakul. Felhívtad a figyelmet arra, hogy az 50-es 60-as évek filológusnemzedéke - Devecseri, Trencsényi-Waldapfel - rezervátumi nyelvvé tették az antik fordítások nyelvét, holott már az antikvitás irodalmában megfigyelhető az alkotói illetve a befogadói folyamat játékos erotizálása, hogy a szövegnek vágyat kell keltenie ahhoz, hogy potensnek bizonyuljon. Ez a megállapítás nagyon tetszik, különben unalmas lesz, az kétségtelen! Van terv az újrafordításra? Mennyire lehetséges, hogy ezek a művek kortárs magyarul szólaljanak meg?
- Catullus a kulcsa ennek a gondolatrendszernek: ha a szöveg nem viselkedik testként, képtelen megszerezni az olvasó testét, mert a befogadás (intim) fizikai folyamat is. Nem akarom ezt a metaforarendszert túllihegni, de érvényessége mellett bármikor örömmel szállok síkra. Az antik műfordítás a közvélekedés szerint a lehető legkonzervatívabb tradíciót képviseli, ennek, persze, látszatelőnyei is vannak, pl. az örökös kanonizáltság tévhite. Devecseriék mintha ebben bíztak volna: az antik szerzők örök piedesztálon tündökölnek majd, megengedhető tehát, ha az antik műfordítás elszakad a kortárs költészettől, és létrehozza saját világának belső normáit, idegenségeit, arisztokratikusságát. A Devecseri-iskola mintha egyetlen nagy és szent könyvként képzelte volna el az antik irodalmat, melynek magyarításán sokan fáradoznak, de egységes, meghatározott kritériumok alapján. Csakhogy megfeledkeztek a fő viszonyítási pontról: a kortárs líra erővonalainak szerepéről, és arról, hogy az olvasót nem egy rezervátumba kell bekényszeríteni, hanem meggyőzni arról, hogy amit olvas, annál kiválóbb irodalmat nem is olvashatna, s hogy a befogadói kérdésfelvetések válaszra találnak ezekben a magyarításokban. Vagyis: Horatius, Catullus vagy épp Martialis mindenkoron a kortársunk kell, hogy legyen, még akkor is, ha olykor csapatostul hördül fel a klasszika-filológia... Az antik irodalom túlélési esélyei fergetegesen jók, az ókori szerzők versenyképessége a kortársakéval vetekszik... De azt állítani, hogy a maguk muzeális tárgyi valósága, és a hozzárendelt eleve kanonizált státusz (és magyarítás) elegendő ahhoz, hogy ezt a világot életben tartsuk, totális csőd. Az irodalmat most, azonnal akarjuk élvezni és használni: a múlt fel kell, hogy oldódjon a jelenben, egyébként teher vagy szervidegen anyag, indokolatlan félelmet vagy fáradt unalmat keltő kiállítási tárgy marad. A fordító szerepe tehát az, hogy összehangolja a múltat a jelennel. Újrafordítást (is) tervezek, de egyelőre maradjon titok...
- Szövegelőnek tartod magad, akinek életeleme a választott múltakkal folytatott dinamikus párbeszéd. Mitől lesz autentikus a szövegelés?
- Talán pontosan attól, hogy az én nem bomlik egymással radikálisan ellentétes szerepekre, hanem minden egyes szegmensét összefogja valami közös nyelvi aura. A párbeszéd elengedhetetlen technikája a megértésnek, és ráadásul az antik kultúra központi elve, mely számomra mindenkori szerethetőségét a leginkább biztosítja. A párbeszéd pedig irodalmilag dokumentálható - én sem nagyon tudok mást csinálni.
- Legutóbbi versesköteted, a Hecatelegium, amelyben egy XV. századi reneszánsz költő, Pacificus Maximus névalakját és verstestét öltöd magadra. Megjelenésekor az év egyik legfontosabb magyar nyelven írt verseskötetének tartották. Véleményed szerint a szövegnek mindenképp aktívnak kell lennie. Mitől lesz aktív egy szöveg? Mi adja az energiát? A Hecatelegium esetében például a névalak és verstest kölcsönzése is fűtőanyag?
- A szöveg erejét talán a nyelv ficánkolása adja, és az arányérzék biztonsága (ebben zajlik a ficánkolás). A nyelv ficánkolását úgy értem, hogy egy-egy szó nem akkora amekkora, hanem akkora, amekkora ficánkolást csap maga körül a jelentéseiben és asszociativitásában. Mindig izgatott, miképpen hangzana, ha Janus Pannonius magyarul írta volna korai szövegeit... az ő figurája miatt vált nekem is érdekessé a humanista arc. Pacificus Maximus valóban létező költő volt (ezt most már nálunk nem nagyon hiszik el), kötete pedig valóban a Hecatelegium címet viselte: én mégis kitaláltam őt, saját intertextuális gyakorlatának megfelelően függetlenítettem önmagától, hogy magyarul is önmaga lehessen, önmagam lehessek a nyelvében.
- A verseidet olvasva a Hecatelegiumban, az az érzésem, hogyha az erotikáról így olvashatnánk, akkor folyvást kapcsolatban maradnánk a csodával. Kérdés, ki lehet-e ezt bírni, mennyire lehet tartósan felemelkedni abba a szókimondó, játékos, érzéki képekkel teli világba, ami nem nélkülözi az elmúlás tudatát sem, mégis, mindennek ellenére maga a szépség. Kell az embernek ez a szépség? Kibírja-e? Gondolok itt arra, hogy a kortárs erotikus irodalom tele van frusztrációval. Ehhez a gondolathoz érzem közel vendég-oldalas írásodat a Bárkaonline-on, a Madame Sosostris tekintetét, amelyet egy versíró szemináriumi élmény ihletett. Egy ilyen szemináriumon lehetséges a beavatás a nagy titokba, a bepillantás a legtitkosabb lapjárásba, írod, de a katarzis gyanús, legkínosabb pillanatban mindig jól jön egy kis rideg sterilitás: a tanult elme menedéke, a verselemezés... Szóval csoda és annak elemzése: milyen tendenciákat látsz ebben?
- A csodálatos Martialis írja egyik epigrammájában, hogy a költemény akkor jól, ha erőteljes hatást vált ki, legyen az pozitív, vagy akár negatív. Csak a közönytől mentsen az ég. Az egyenletes verskötetnél ebből kifolyólag nincs is rosszabb. A szépség számomra itt rejlik: az ingerkeltés sikerességében és evidens élvezetként való megjelenésében, mely beépül a nyelvünkbe, és abban sokszorozza meg magát újra és újra. Örülök, hogy az „elmúlás tudata" fordulat megjelent a kérdésben: az antik irodalom erotikus és szókimondó vonulata valójában minduntalan a halállal küzd, a legintimebb erotikus pillanatokban megélt örökkévalóság-érzet illúziója vagy a gyalázkodás, az emberi lét kegyetlen leleplezése mind erre vall. Az élvezet csak a felszín: megelégedni vele bárdolatlan elmére vall.
Lehetséges, hogy a költészet misztérium, szent őrület, és akkor nyilván van beavatás is, csak a megfelelő istent és kultuszt kell hozzá belül megtalálni. Az egyetemi versíró szeminárium erre alkalmatlan terep, de kötelessége eljátszani a gondolattal. A verselemezést egyes esetekben valóban a tanult elme menedékének tartom: megfelel a katarzisgyanús elérzékenyülések decens sterilizálására éppúgy (én pl. a világirodalom órán évekig nem bírtam teljes egészében felolvasni Szeferisz Sztratisz, A tengerész leír egy embert című versét, mert, attól tartottam, hogy szégyen ide, szégyen oda, elbőgöm magam - az elcsuklások és fátyolosodás közeledtekor aztán jött a megváltó intellektuális anatómia) mint egy kalandos metanyelv játékterének. Az oktatásból sokszor kimarad a lényeg: a vers anyagának megismerése a vers csinálása révén. A tapasztalat, az inaskodás reménye és reménytelensége. Ahogy például apám próbált (reménytelenül) megtanítani, hogy miképp kell egy kandallót fölfalazni. Azóta legalább tisztelem az anyagot.
- Blogot írsz a bárkaonline-on. Mi a véleményed erről az új műfajról?
- Nem hiszem, hogy új műfaj, én blognak tartom már például Aulus Gellius Attikai éjszakák című művét is, vagy amit épp most fordítottam le, Poggio Bracciolini Elméncségeit... ezek a nyilvános turkálók, szóbazárok éppúgy szolgálhatnak értékkel, mint kacattal.
- Három éve jelent meg az utolsó versesköteted. Mikor lesz a következő és milyen lesz?
- Előreláthatólag jövőre. Amint koherenssé válik az anyag. Az elbeszélő karakter fogja uralni, teljesen másmilyen lesz mind a korábbiak, de a viszonyítási pont, az antikos ősgóc itt is a szövegtest szívtájékán lüktet majd.
(Szepesi Dóra)
