Megkérdeztük Vámos Miklóst
Idén ön kapta a Prima Primissima Díjat. Mit jelent az elismerés, és az a figyelem, amely a díjnak köszönhetően önre és műveire irányul?
Kezdjük ott, hogy boldog vagyok, amiért én kaptam. Megoszlanak a vélemények a díjakról, mert eszünkbe juthat Charles Baudelaire álláspontja: aki díjat vár el vagy fogad el, az elismeri, hogy az uralkodónak (akkor még csak a király osztogatott ilyesmit) jogában áll eldönteni, ki a jó író. Monet, a festő erre azt felelte: valóban, és ha én találnám ki a világot, nem találnám ki a Becsületrendet, de mások már kitalálták, így ez is egy módja munkánk elismerésének. A Prima Primissima különleges díj, valamiféle testületek javasolnak, és egy zsűri dönt. Ráadásul hazai viszonylatban rengeteg pénzt adnak mellé. Ismétlem, nagyon örülök. Annak is, hogy a sok ezzel kapcsolatos interjú egy kis plusz reflektorfényt biztosít a Hattyúk dala című regénynek, mert – mint ez is bizonyítja – én ilyenkor mindig a munkáimat tolom előtérbe, a személyem helyett.
Térjünk is át a Hattyúk dalára, mely októberben látott napvilágot. Milyen készenlétet, munkaritmust követel meg a regényírás?
Sokféle módszer van. Nálam a regényírás először mindig egy jegyzetelési és vázlatkészítési időszakkal kezdődik. Ezt nagyon szeretem csinálni, és párhuzamosan szoktam írni valami mást, amelynek a felkészülési munkálatai már korábban lezárultak. Ilyenkor boldogan csapong a képzeletem, és még boldogabban olvasok olyan könyveket, amelyek segítenek pontosan kitalálni a témához való figurákat. Történelmi regény esetén (ilyet ritkán írok, tulajdonképpen ez a második, az Apák könyve volt az első) a régi korok megismeréséhez még alaposabb ismeretszerzés kell. Amikor végre nekivágok a tulajdonképpeni fogalmazásnak, igyekszem minden nap íróasztalhoz ülni, s haladni szépen, mint a kubikosok. Napi két-három óra elegendő, tapasztalatom szerint akkor kell fölállni, amikor még pontosan tudom, hogyan folytassam. Emiatt jut időm „kiegészítő sportokra”, ilyen volt a televíziózás régebben. Hatvanadik születésnapomon megfogadtam, soha többé nem tévézek, s ezt azóta is tartom. Mostanában zenélek, elsősorban itthon, de néha színpadon is, kivételképpen, olykor Bornai Tiborral, máskor Karácsony Jánossal. Zenét játszani nagyszerű érzés, de együtt játszani még nagyszerűbb.
A kétezer évet átívelő alkotás központi helyszíne Pécs. Hogyan fogalmazódott meg önben, hogy erről a városról írjon?
Mindig tudtam, hogy tartozom Pécsnek egy regénnyel. Az atyai család odavalósi, sajnos, szinte maradéktalanul elpusztították őket a holocaust idején. Továbbá én majdnem Pécsett születtem – ott fogantam. Szerintem indoknak ennyi bőven elég. Ettől függetlenül is nagyon szeretem ezt a mediterrán stílusú várost. Sokszor voltam ott kisgyerekként, apám legjobb barátjánál. Aztán a pécsi filmfesztiválok idején. Később, amíg Jordán Tamás volt a színházi fesztiválok tótum-faktuma, minden évben meghívott, hogy tartsak önálló esteket.
A cselekményt a titokzatos Hattyús kézirat tartja össze, melyet különböző korokban próbáltak megfejteni. Hogyan merült fel a szóban forgó szöveg hangsúlyos szerepe?
Amikor a Yale egyetemen időztem, sokszor megnézhettem a Voynich-kéziratot, és hónapokig próbáltam megfejteni. Ha sikerül, ezzel lehettem volna világhírű. Máig sincs senkinek érvényes megfejtése. Annak a titokzatos szövegnek a mintájára képzeltem el a Hattyús kéziratot, mert miért ne lehetne nekünk, magyaroknak is egy ilyesféle írott emlékünk.
Láthatóan komoly kutatómunkát végzett, a szakirodalom jegyzékét az interneten tette közzé. Miként épült be a műbe az így felgyülemlett ismeretanyag?
Erre a kérdésre a Hattyúk dala elolvasása adhatja a legpontosabb választ. Mindenesetre nagyon. Alig van olyan fejezet, mely ne alapozna valamiféle tényekre és szövegemlékekre.
„Ez egy oda-vissza regény. Miután elolvasta az ember a nyomtatás sorrendjében, talán érdemes elolvasni még egyszer, a végétől indulva, fejezetenként hátrálva előre. Aki akarja, kezdheti rögtön így. Vagy akár összevissza” – olvassuk az ajánlóban. Miért alakult úgy a mű szerkezete, hogy ez a befogadás lehetségessé válhat? Hogyan kapcsolódnak egymáshoz a fejezetek?
Sokáig haboztam, hogy hagyományos időrendben következzenek a fejezetek, vagyis induljunk-e időszámításunk nulla pontjától, s haladjunk lassacskán a huszonegyedik századhoz. Amikor az első változat készen lett (tavaly októberben), a számítógépben készítettem is egy ilyen változatot, és elolvastam. De ez egy nyomozás, ezért természetesebb, ha visszafelé haladunk az időben. Másrészt a végpoén – ha szabad így neveznem az utolsó fejezetet – csak így üt igazán. Viszont amikor a végétől indulva olvastam el, sok olyasmit árult el a szöveg, amit a visszafelé haladós szerkezetben talán kevésbé. Ezért neveztem oda-vissza regénynek.
Amikor ilyen hosszú regényutazás végére ér, könnyen kilép abból a világból, mely éveken keresztül meghatározta a mindennapjait?
Dehogy. Nehéz elengedni egy ekkora nagy munkát. A szeretkezés utáni űr érzését mindenki ismeri. Nagy szeretkezés, nagy űr. Bizonyos mértékig fájdalom. Gyógyír, ha az olvasók szeretik a könyvet. És úgy néz ki, kapom az orvosságot jócskán.
Hogyan alakul a folytatás? Mire készül a közeljövőben?
Sokáig semmire, először igyekszem kiheverni a Hattyúk dalát. De van egy tervem: szeretnék regényt írni, zenéről, és zenére, zenei szerkezetre. Nem lesz könnyű. Régi vágyam. És szeretem a nagy fákat. Hamarosan élezni kezdem a baltám.
(Kérdezett: Ménesi Gábor)
