Megkérdeztük Beregi Tamást
A Noctambulo – Egy alvajáró története című regény a huszadik század előestéjén játszódik, Londonban, főhőse Jonathan, egy bohém művész, aki erotikus fényképeket restaurál. Miért ezt a korszakot és helyszínt választotta?
Anglia a 19. században az iparosodás bölcsője, a nyugati civilizáció fellegvára volt. Ugyanakkor Angliában születtek meg azok a mozgalmak, részben a preraffaeliták és nagy kedvencem, a filozófus-esszéta-természetvédő John Ruskin tevékenysége nyomán, amelyek elsőként mentek szembe a modern értelemben vett fogyasztói társadalommal, az iparosodással, és egy utópikus, természetközeli élet lehetőségét vázolták fel. Anglia ezért tökéletes helyszín volt egy olyan regényhez, amely rémképet fest egy elembertelenedett, sorvadó világról. Ám közben a történetet mégis áthatja egy szebb, egy mitikus, egy álomszerű, és talán sosem volt világ iránt érzett nosztalgia. A főhős, Jonathan ipari rémlátomásai, a huszadik század terjeszkedő fellege elől menekül, miközben a természetben és a múltban keresi a megváltást saját maga és szerelme számára.
Egyik oldalt ott van tehát az ipari szörnnyé növekedő London, a másikon ugyanakkor az angol táj a maga zöldjével és a kelta folklór a maga különös történeteivel. Ezt a kettősséget szerettem volna megragadni a regényben. Mindez személyes élményekből is táplálkozott. Angliában doktoráltam, századfordulós képzőművészettel foglalkoztam. Kutatás közben jöttem rá, mennyi a hasonlóság, az átjárhatóság a századforduló és a mai világ között, illetve hogy a múlton keresztül néha sokkal izgalmasabb a jelenről beszélni: indirektebbé válik az üzenet, miközben szimbolikus nyelvet lehet használni.
Tizenkét éve kezdte el a könyvet. Ami azt illeti, nem is csodálom, hogy ilyen sokáig dolgozott rajta, számos korabeli tudományos eredményt, találmányt is bemutat, ezeket illusztrációkkal egészíti ki, a történetet átszövi a skót mondavilág, a kelta folklór – egészen elvarázsolva az olvasót. Hogyan alakult a mű?
A tizenkét év bruttó idő, hiszen közben írtam például egy ismeretterjesztő könyvet is (Pixelhősök), néhány forgatókönyvet, fél évet Japánban kutattam, óceáni óriásteknősöket mentettem, és a Filmalapnál fejlesztettem magyar filmeket – szóval sok minden mást is csináltam. De tény, hogy így is sokkal gyorsabban megírhattam volna a regényt. Azonban nagyon nehezen adta magát a történet. Ha százszor nem írtam át, akkor egyszer sem. Meg kellett tanulnom egyrészt kezelni, és kegyetlenül redukálni a rendelkezésemre álló hatalmas kultúrtörténeti anyagot. Meg kellett tanulnom azt is, hogyan vezessem az olvasó figyelmét a saját magam által megalkotott, labirintusszerű történetben, úgy, hogy ne tévedjen el soha. A legnehezebb feladat talán a három történetszál összekapcsolása volt: hiszen van a regényben egy valós történet (Jonathan és szerelme, Minna menekülnek Londonból az új élet reményében, miközben nyomukban a rendőrség), egy meseszál (melyet Jonathan nagyapja kezdett írni, Minna anyja folytatta, végül Minna fejezett be) és egy álom-látomásfüzér, amely Jonathan bekattanásához vezet. Ennek a három szálnak kellett összeérnie a történet végére, és adnia egy olyan befejezést, amely a valóság és a mítosz szintjén is működik.
Sokszor úgy éreztem, magam sem fogok ebből józan ésszel kikeveredni. A mélypont talán az volt, amikor elkezdtem írni egy olyan regényváltozatot, amelyben Jonathan nem restaurátor, hanem szellemfénykép-hamisító. Nagyon izgalmas volt a felvetés, de rá kellett jönnöm, hogy ez a történet már másról kezd szólni, mint amiről eleinte beszélni akartam, úgyhogy vissza kellett térnem az alapokhoz. A történet kikristályosításában rengeteget segített a számos beszélgetés a barátokkal és a barátnőmmel, és nem utolsósorban a forgatókönyvírás, amely dramaturgiai lényeglátásra tanítja meg az embert. De ennek is megvannak a maga veszélyei: nem akartam, hogy túl szájbarágós legyen a mondanivaló, azt szerettem volna, ha a motívumok csak az olvasó tudatában kapcsolódnak össze, és ha a befejezés is többféleképen értelmezhető. Ezeknek az arányoknak az eltalálása legalább olyan nehéz volt, mint a történet felépítése.
Éveken át házaltam a regénnyel a legnagyobb hazai kiadóknál, de szinte mindenhol teljes értetlenség fogadott. Ennek talán részben az akkori változatok kiforratlanságai voltak az okai, leginkább azonban az, hogy a kiadók nem tudták hova tenni ez a kevert műfajú, ráadásul nem is idehaza játszódó történetet. Olyanokat kérdezgettek tőlem, hogy miért akarok én a 19. századról írni, és miért Angliában játszódik a sztori, és kit fog idehaza érdekelni ez a regény? Szerencsére Váradi Péter a L’Harmattantól felfigyelt a könyvre. Rengeteget beszéltünk vele a sztoriról, utána még egy évbe telt, hogy megszületett a végleges verzió. Ekkor jött az áltudományos illusztrációk ötlete is.
Garaczi László Poe, Lovecraft sötét vízióit, Szerb Antal melankolikus utazóregényeit látja bele a Noctambulóba. Mi a véleménye erről?
A regény hét könyvből, vagyis fejezetből áll, de igazából két markáns része van. Londonban inkább a thrillervonulat dominál, nyomozás egy régi fotó után és Jonathan múltjának feltérképezése, valamint egy régi világ, egy élet, egy tudat lassú széthullása. Ahogy egyre inkább sötétség borul a városra, ahogy egyre ijesztőbbekké válnak Jonathan víziói, talán tényleg előbújnak a sikátorokból Poe és Lovecraft árnyékfigurái. De Poe leginkább a város sötét arcának bemutatása, Lovecraft pedig a horror ősi, megfoghatatlan, zsigeri dimenzióinak ábrázolása szempontjából referenciaértékű.
A regény második fele ugyanakkor átmegy egy utazóregénybe, ahol eleinte a szerelem, később a mitikus utazás és az álomszerűség dominál. Itt is helyénvalónak érzem a referenciákat, akár A Pendragon legendára, akár az Utas és holdvilágra gondolok. A Noctambulo kevert műfajú regény: félig szépirodalom, félig szórakoztató irodalom; félig kalandregény, félig kultúrtörténeti regény; félig szerelmi történet, félig apokalipszis regény. Szerb Antal idejében talán a „lektűr” szót alkalmazták volna rá.
Jonathan, a főhős a misztikumban keresi a tisztaságot, él benne a vágy valamiféle megváltó transzcendencia után. A finom humorral átszőtt pikareszkregényben a romantika dominál. Mit gondol, korunkban mindez mennyire választható valóság? Úgy éreztem, a regényben valamiféle társadalomkritika is megfogalmazódik.
Mármint mennyire választható valóság a romantika? Vagy a világmegváltó transzcendencia? De a válasz tulajdonképpen ugyanaz mind a kettőre. Jonathan nemcsak azért alvajáró, mert holdkórosként bolyong a modern tudomány és technika útvesztőiben, hanem azért is, mert álmai-víziói romantikus rabjaként nyitott szemével a horizontot fürkészi, és nem veszi észre, hogy a megoldás ott van a közvetlen közelében. Erre kell rájönnie a történet végén. Ehhez azonban először meg kell járnia a poklok poklát. Anélkül, hogy elspoilerezném a regényt, úgy gondolom, Jonathan számára tényleg csak a transzcendencia jelenthet megváltást. De ez nem azt jelenti, hogy ez lenne a követendő példa, és hogy a történetnek nincs egy megoldása a realitás szintjén is.
Páran felvetették: nem gondolom, hogy túl „poros”, régimódi manapság egy ilyen romantikus történet? Nem gondolom. A romantikát egyrészt nagy adag önreflexió, humor és kellő sötétség is ellenpontozza a regényben. Másrészt a romantika csupa olyan kérdést vetett fel annak idején – például az individuum-társadalom viszonya, a természethez, mítoszokhoz visszatérés fontossága, a valóság és az álom kapcsolata –, mely ma aktuálisabb, mint eddig bármikor. Romantikusnak lenni a számomra ezért ma nemhogy nem ciki, hanem épp ellenkezőleg: inkább erény. Persze, ahogy mondtam, fontos közben a kellő távolságtartás, irónia, reflexió.
A kalandok során a főhős társa egy örömlány. Minna gazdag személyiség, valóságos és mesés alak egyszerre. Miért választotta ezt a karaktert?
A történet két bukott ember: egy életcélját kereső férfi és egy lecsúszott nő kétségbeesett egymásba kapaszkodásának sztoriját meséli el. A korszakban a nőre a társadalmi elvárás a házi angyal („domestic angel”) szerepét osztotta. Másfelől azonban ott volt a démoni, a bukott nő alakja is. Londonban több tízezer prostituált dolgozott a századfordulón. Minna csak látszólag egy közülük. Jonathanhoz hasonlóan van ugyanis egy szebb múltja, amit dédelget, és egy álma, hogy hazatér egyszer Skóciába. Ráadásul kettejük múltja talányos módon össze is függ – erre egy régi fotó világít rá. Minna az „aranyszívű” prostituált megtestesítője: romlott, de valójában mindenki másnál igazabb érzésekre képes. Úgy éreztem, ő az az archetipikus karakter, aki tökéletesen ellenpontozza, ugyanakkor ki is egészíti Jonathant. Jonathan eleinte belelát sok mindent, de ahogy halad előre a történet, Minna kibújik a bőréből, a rátestált szerepből. Végül ő válik az egyre inkább elboruló elméjű hős segítőjévé, sőt, a történet kulcsává: nélküle nincs megváltás sem. Izgatott ez a fajta kettősség, átalakulás. Ezt egy másmilyen karakterrel nehéz lett volna véghezvinni.
Fontos része a könyvnek a függelék. Benne az említett tudósok, művészek rövid életrajzát találjuk, mint például Darwinét vagy Byronét; de az is kiderül, hogy néhány szereplőnek valóságos személy az ihletője, ilyenek: Alexander vagy Robertus, vagy épp Mordecai Cooke, a híres gombász.
A függelék rész a regényről lefejtett kultúrtörténeti adalékanyagból jött létre. Szerettem volna azokat a karaktereket, helyszíneket, fogalmakat elhelyezni itt, amelyek fontosak a történet szempontjából. Eleinte úgy terveztem, kis mutató, lábjegyzet utal rájuk a törzsszövegben, de aztán rájöttem, mennyivel izgalmasabb, ha önálló életet kap a függelék. Nem kell folyton hátralapozgatni, ráadásul a történet elolvasása után ott van a ráismerés izgalma: jé, hiszen ő is valós karakter volt! Meg ő is! Ami feltűnő, hogy a regényben szereplő hírességek közül szinte mindenki a századforduló környékén halt meg. Mintha tényleg egy világ ért volna véget, nem csak szimbolikus értelemben.
Ön író, forgatókönyvíró, dolgozott a Saul fia című filmben is. Előző regényéből – Egyetleneim – már készült film. Nemes Jeles László a regény erős hangulatát és víziószerű képeit emeli ki, ami miatt akár filmként is el tudná képzelni. Mit szólna hozzá, ha megfilmesítenék?
Persze, hogy örülnék neki… de csak ha én írhatnám a forgatókönyvet! A történet nagyon filmes, a képek végig dominálnak benne. De sajnos nem sok az esély egy ilyen filmre. Hiszen ehhez először le kéne fordíttatni a regényt, utána össze kéne szedni egy Terry Gilliam vagy Darren Aronofsky vagy Michel Gondry szintű rendezőt, végül úgy 10 millió fontot. Egyelőre kénytelen vagyok beérni a könyvtrailerrel, amely amúgy szerintem egyedülálló lett a maga nemében. Itt látható: https://www.youtube.com/watch?v=kz7MYPYOVCg
Úgy tudom, Izlandon szeretne kutatni új regényötletéhez. Mondana bővebben valamit erről a tervéről? Miért éppen Izland?
Mindig is érdekelt Izland. Annak idején Gauder Áronnal (Nyócker) írtunk egy forgatókönyvet Egill sagájából – az animációs film sajnos csak félig készült el. De ez most egy nagyon másmilyen történet lenne: egy Izlandra keveredett 18. századi természetbúvár és egy bálna találkozásáról szólna. Kicsit fordított Moby Dick-történet lenne. Rengeteg illusztrációval, természettudományos magyarázattal képzelem el a regényt, amely ilyen szempontból a Noctambulo-vonulatot folytatná. És meglenne benne az apokalipszis-vonulat is, amely a Laki vulkán 1783-as kitörésével zárná a történetet. Sokak szerint a vulkán okozta klímaváltozás vezetett az európai éhínségekhez, és így részben a francia forradalom kitöréséhez is. Egy alkotói ösztöndíj keretében szeretném kutatni a történetet. Ha nem kapom meg az ösztöndíjat, nehéz dolgom lesz. Szerencsére azért még rengeteg sztori él a fejemben.
Kérdezett: Szepesi Dóra
Fotó: Varró Imre
