Október végén kezdődött az egy hónapig tartó programsorozatod Indiában, aminek apropója az volt, hogy megjelent a Gézababua című válogatás, mely A Gézagyereken kívül elbeszéléseidet és verseidet is tartalmazza. Ha jól tudom, Kertész Imrén kívül más magyar szerző munkáiból még nem készült hindi nyelvű fordítás. A rendezvénysorozat során mekkora közönséghez jutottál el, s hogy láttad, mennyire fogékony az a kultúra a műveidből kirajzolódó világra?
Magyarországról elképzelhetetlenek az indiai méretek. Egymilliárd fölötti ember, akik nyelvileg is és kulturálisan is különbözőek, szóval nem csak tőlünk különböznek. Én ebből egy kis szeletet láttam, nyilván többet, mint egy átlag turista, de kevesebbet azoknál, akik éveket töltenek ott, esetleg beszélik valamelyik fontos helyi nyelvet, például a hindit, mint a meghívóm, s egyben segítőm is az út során: Köves Margit. A méretek ellenére az volt a tapasztalatom, hogy míg nyugatra tartva egyre inkább érzi az ember, hogy egy kicsi ország kicsi kultúrájából jön, addig Indiában eleven érdeklődéssel találkoztam. Számukra a kicsinység, az átláthatóság és az Európaiság rendkívül érdekes. Tudják, hogy Magyarország számtalanszor meg lett hurcolva, s ez jelent számukra némi sorsközösséget, ismernek néhány híres magyart, nem csak Kőrösi Csomát, hanem például a magyar film néhány klasszikusát Fábryt, aki kétszer is megnyerte ott az Arany Tigris díjat és Szabót, Jancsót. A főként baloldali érzelmű és progresszív értelmiség számára Lukács neve a legkedvesebb. Szóval az érdeklődés alapvető volt. Az is megesett, hogy egy olyan tévéműsorban készült velem egy félórás riport, ami kulturális szempontból a legnézettebb a szubkontinensen, s itt aztán olyan számok vannak, amit a magyar médiaakarnokok technikai okokból sem tudhatnak túlszárnyalni, szóval harminc-negyven millió.
Furcsa megélni ilyenkor, hogy én nem Háy János vagyok, hanem egy magyar író, akit történetesen így hívnak, de a kép, amit magam után hagyok nem perszonálisan rólam fog szólni, hanem a magyar írókról. Ez különben elég erős nyomás az emberen, hogy ne az legyen, hogyha valaki később, utánam kikerül, hogy a helyi kultúra képviselői fanyalognak, na megint itt van egy magyar bunkó. Egyébként egy ilyen úton nagyon sokat tud dobni, ha a fogadó ország hivatalai is benne vannak. Az én esetemben Köves Margit bevonta az indiai írószervezetet, a Sahitya Academit, ez lehetőséget kínált a fellépésekre, s egyben hozott egy plusz érdeklődést a helyiek részéről, amit külső ember nem tudott volna megszervezni. Amúgy a magyar könyv esetében pontosítok, két kortárs magyar, merthogy klasszikusok vannak lefordítva, s ha jól hallom, lesz egy harmadik kortárs is, Dragomán A fehér királya.
Fontos dolognak tartod azt, hogy a magyar irodalmat, s ezen át kultúránkat is jobban megismerjék az ország vagy a kontinens határain túl is?
Azt tartom fontosnak, hogy a magyar értelmiség világlátott legyen, hogy ne a Kárpát-medence karanténjából lássa csak a világot. Az elmúlt húsz év számomra szomorú tapasztalata, hogy míg a határok kinyíltak az agyak bezáródtak, s jelenleg provinciálisabban gondolkodunk, mint a legstupidabb Kádár-korban. Ha nyitunk természetesen a kultúránkat is megismerik jobban, s bármilyen fura, ez gazdasági cél is lehet, hiszen a kulturális kapcsolatok megalapozhatnak későbbi gazdasági vállalkozásokat, s ne feledjük, India hamarosan le fogja körözni az általunk istenített Amerikát. Amúgy meg egy országnak, egy nemzetnek az arcát azok az emberek adják, akik képesek olyat alkotni, ami nemzetközileg is érvényes, ők kerülnek testközelbe más országok lakóival, őrájuk lehet gondolni egy külföldinek, ha eszébe jut, hogy Magyarország. Általános magyar nincs, csak azok az arcok, akik feltűnnek a külhoni világokban. S ez egyébként a legolcsóbb országimázs, hisz egy-egy ember az életét teszi rá, s nem kerül a költségvetésnek szinte semmibe. Kár, hogy a kulturális kormányzatok ezt még mindig nem látták be.
Drámáidat határokon innen és túl is sokfelé, több rendezésben játsszák, különböző fesztiválokon mutatják be, önálló életet élnek már. Várhatóak újabbak mostanában?
Ez az év nekem a drámaírás éve. Az első négy darabom után felhagytam a színházzal. Nem sértettségből vagy nagyképűségből, hanem mert a négy darab nyelve számomra nem tudott már érvényesen beszélni a világról. Minden mozzanatát megismertem, két nap alatt tudtam volna replikákat gyártani, talán még perfektebbeket is, mint az eredeti négy mű, de ezek már szívtelen gyártmányok lettek volna, s én a művészeti termelésben nem vagyok érdekelt. A kihagyott négy év után most újra írok, ebben az évben többet is. A Nemzetinek a tízparancsolat-projektben írtam egyet Vasárnapi ebéd címmel, a Kolibrinek a Völgyhíd című elbeszélésemet tettem át színpadra, s még egyet szeretnék írni a Bárka színháznak, de erről még említést tenni is nehéz, hisz egyelőre fogalmam sincs, hogy miként fog összeállni. Ha ezekkel készen leszek, egy időre újra abbahagyom a színházazást, s maradok a nekem lelkileg jobban passzoló magányosabb műfajoknál.
Könyvhéten jelent meg a legutóbbi köteted, az Egymáshoz tartozók. Úgy fogalmaztál, hogy olyan írások kerültek ebbe, amik eddig kimaradtak, nem illeszkedtek az előző novelláskötetekbe. Mind a négy nagy témakör - a Család, az Irodalom, az Út, az Idő - ars poeticaként is kínálja az olvasatot, az olvasó úgy is érezheti, hogy egy kulcsot kap hozzád is és a műveidhez is külön. Valós vagy csak egy „álkulcs" ez?
Az irodalomban nincsenek valós kulcsok, csak álkulcsok, vagy ha a platóni logikán haladunk, akkor ál-álkulcsok, hisz az ideák másolatát tükrözzük vissza. Valóban volt bennem egy olyan, hogy legyen egyszer összegyűjtve, ami összegyűjthető az életem négy fontos területéről és a világról való gondolkodásomról, ugyanakkor ez nekem kevés lett volna ahhoz, hogy egy könyvet összerakjak. Azt akartam, mint minden könyvemnél, hogy a kulccsal az olvasó a saját létébe nyithasson be. Méghozzá úgy, hogy innen is, onnan is, ne csak egy szemléleti pozícióból. Mert egy helyről mindig ugyanazt látjuk, s beleununk a nézésébe. Én például szeretem, ha valahol új út épül, mert másképpen látom azt, amit addig már megszokásig láttam. A könyv is ilyen ugrálásokat ajánl, nézz rá most például a családodra úgy, mint ami ilyen kedélyesen működő kompánia, aztán arra, hogy közben kikopik alólad az idő, hogy hiába jársz-kelsz a világban, nem tudod felülírni az emberi lét terheit. Szóval valami ilyesféle vezérelt a könyv összeállításakor, ja és persze azt szerettem volna, hogy jó írások legyenek benne, s hogy kicsit legyen levegősebb, mint a gyerek, legyen benne több pozitív ajánlat az életre.
Az utóbbi időkben egy tőled eddig ismeretlen műfajt, esszéket is olvashatunk Hogyan jött az ötlet, miért tartod fontosnak, hogy ily módon is jelen légy, és várhatunk-e Az asszimilánshoz hasonló írásokat?
A próbatétel - talán, mert genetikailag népmesei alkat vagyok - nekem fontos mozgatóerő. Nem írtam még esszét, és ez mindig idegesített. Már régen terveztem, hogy belefogok egy-két dolog megírásába. Aztán az India megdobott ezen a téren, az ott tapasztalt felelős értelmiségi magatartás eredménye az Asszimiláns és az Indian time and my father címmel a Letrében megjelent szöveg. Remélem, hogy még fogok írni, szeretnék egyet a műalkotásról, meg egyet a magyar mezőgazdaság szétzüllesztéséről.
A IV. Irodalmi humor fesztiválon elhangzott írásod többeket meglepett, hisz eddig nem volt jellemző rád, hogy ennyire nyíltan és élesen reflektálj az aktuálpolitikai helyzetre. Most miért érezted mégis fontosnak, hogy ezekről a jelenségekről, történésekről szólj?
Ez egy alkalmi szöveg, ami lehetőséget kínál arra, hogy olyan gondolat, nézetelemeket is beemeljen az ember, ami a műalkotás terepén halálra van ítélve, hiszen ítélkezés van benne. Elég szar irányba teper a mi kis országunk már majd húsz éve, s hogy az értelmiség mindig valamelyik politikai erő érdekkörébe került, megszűnt a civil, a klasszikus citoyentől elvárható külső kontroll. A különböző parlamenti pártok és más hatalmi gócok gátlástalansága, tehetségtelensége juttatta az országot oda, hogy egy, ma már a Balkánon is hányingert keltő gondolat kaphatott lábra, és nyert elég erős támogatást a legutóbbi uniós választásokkor.
Én nem szeretnék olyan Magyarországon élni, ahol egyenruhába öltözött szabadcsapatok masíroznak az utcán, ahol a homofób magatartás elfogadott, ahol árpádsávos zászlóval gond nélkül lehet az utcán hőzöngeni, ahol kriminalizálódik a politikai elit, kialakul a kasztrendszer, s teljesen megszűnik a társadalmi mobilitás és korrupció nélkül nem lehet egyről kettőre jutni. Az új magyar demokrácia vezető rétege mindebben vétkes, és vétkes abban is, hogy mára vagy sehogy vagy tizenkilencedik századi toposzokkal tudjuk csak leírni egy külföldinek, hogy mit jelent magyarnak lenni. Észhez kéne térni - mondanám szívem szerint, ha én lennék a nemzet pedellusa.
Nyár van, ilyenkor gyakran fantáziál az ember arról, hogy ha sem pénz, sem idő nem számítana, akkor hova utazna. „Mondd, te mit választanál?"
Én nem tudok ilyenekről fantáziálni, mindig oda utaztam, ahová lehetőségem engedte, a Tisza-tónál épp olyan jó, mint az Adriánál és ha otthon maradsz, akkor sincs nagy gond.
(Csapody Kinga)
