Tündérkert

 

 B__r___Szabolcs.jpg

 

Bíró Szabolcs

 

Apám, anyám és Gárdonyi

 

Az asztalomnál ülök, a szűz oldalon türelmetlenül villog a kurzor, várva, hogy megnyilatkozzam: mi volt az a legkorábbi, az az „ősi” hatás, ami megpöccintette az első dominókockát, és egy sokéves, hosszú, bonyolult folyamatot beindítva végül örökre az írói hivatás életveszélyes karmai közé lökött engem. Úgy hiszem, ez az a kérdés, amire sosem fogok tudni teljes őszinteséggel válaszolni, hiszen azt sem tudom, mikor dőlt el bennem, valahol nagyon mélyen, hogy író leszek. Hogy ezt először tizenöt-tizenhat évesen határoztam el szilárdan, az szinte semmit sem jelent, hiszen az már csak a legvégső, tudatos döntés volt, az a pont, amikor már hangosan is ki mertem mondani a dolgot. De miért írtam hétévesen versikéket a munkafüzetbe? Miért traktáltam napi két-három kitalált, túlszínezett történettel az óvodai csoporttársaimat? Honnan jött ez? Miért kattogott máshogy az agyam, mint, mondjuk, annak a négyéves kisfiúnak, akiből mára díjnyertes gépészmérnök lett?

 

Ülök az asztalnál, ujjaim a billentyűzet fölött, gépelésre készen, legyezőként szétterítve. Tekintetem eközben a túlzsúfolt könyvespolcon kalandozik el. Az Eco-regények között ott A rózsa neve is, ez a halhatatlan remek, de ahogy a könyv visszanéz rám, a fejét csóválja:

– Meg ne próbáld azt füllenteni, hogy miattam lettél író! – mondja szigorúan. – Igaz, jó nagy hatást gyakoroltam arra a csökönyös, kemény fejedre, de a tollat korántsem miattam vetted a kezedbe. Nézelődj csak tovább!

 

A könyvespolc legfelső rekeszeiben ott van vagy ötven dedikált könyv, „Leslie L. Lawrence” vagy épp „Lőrinc L. László” felirattal a gerincén. Ezek már kacsingatva mosolyognak felém.

– Ne is próbáld letagadni, milyen lelkesen írtad azokat az első ponyvaregényeket! – kuncognak jóízűen. – Angol álnéven, a főszerepben modoros detektívvel, sosem látott tájakra helyezve a cselekményt. Persze most majd azzal érvelsz, hogy akkoriban ez volt a trend, és hogy amint felismerted a változást, az íróbarátaid közül elsőként kockáztattad meg a saját neveden való publikálást. De akkor sem tagadhatod, hogy évekig te akartál lenni a következő Leslie L. Lawrence, és hogy mennyire elvarázsolt ez a könnyed lektűrvilág!

– Sosem fogom letagadni, máskülönben nem lennétek ilyen sokan a polcomon – felelem nekik mosolyogva. – Különben is, nélkületek nem tanultam volna meg olyan könnyen párbeszédeket írni, és nem lenne nálam alapbeállítás sem a filmszerű hangulat, sem a folyamatos pörgés. Márpedig ezekre büszke vagyok, sok olvasót fogtam meg az ilyen technikákkal. És azt hiszem, veletek már közelítek az igazsághoz…

– Tévedés! – mondja odafentről a Síva utolsó tánca. – Tőlünk csak hivatástudatot kaptál, de nem ismertél minket a kamaszkorod előtt. És ha mi lettünk volna azok a bizonyos „őseredők”, akkor nem hagytad volna el olyan könnyen a krimit. Lovagokról, harcosokról, csatákról írsz. Keresgélj csak tovább!

 

Igaza van. Tovább kalandozom a polcon, és a gerinceken végigfutva megkísértenek azok a régi jó olvasmányélmények. Megannyi hangulat, megannyi egyedi, különálló világ – számtalan kaland, dráma, tragédia és utazás, melynek részese lehettem. De melyik volt az első?

 

És akkor megpillantom Gárdonyi Géza magnum opusát: az Egri csillagokat. Talán azért hallgat ott annyira, mert nem ezt a példányt bújtam először, és ez az új kiadás nem is tudja, a benne rejlő szöveg miféle hatást gyakorolt rám kiskölyökként. Az első, amit olvastam, nagy formátumú, vaskos, vászongerincű példány volt, és nagyon szerettem, hogy illusztráció gyanánt telis-tele volt a filmből származó képekkel. Csakhogy ez nem olyan szerelem volt, ami első látásra bekövetkezett volna. Apám a kezembe nyomta a könyvet, és kérlelhetetlenül elvárta, hogy elolvassam. Fú, mennyire nem akartam én ezt! Fél éven keresztül gyötrődtem vele, de átrágtam magam rajta, és akkor fel is lélegeztem, hogy hál’ Istennek, vége van. Valami mégsem hagyott nyugodni: egyes szereplők, bizonyos jelenetek visszajártak hozzám kísérteni, én pedig hamarosan fogtam, és elolvastam még egyszer, akkor már lényegesen rövidebb idő alatt. Ittam minden szavát, nem is értettem korábbi önmagamat, aki nem szerette ezt a könyvet. Később aztán valahonnan szereztem egy még régebbi, kétkötetes kiadást, ami jóval avíttasabb nyelvezettel volt megírva, és én ezt rettentően élveztem. Pontosan tudom, hogy az „ugye” helyett ott olvastam először az „úgy-e” formulát, és emiatt írom így ezt a szót mindmáig, ha egy-egy középkorban játszódó regényen dolgozom. Ez a megkímélt, hófehér belívre nyomott példány, ami most visszapislog rám a polcról, már felnőttkori szerzeményem, amit huszonévesen olvastam újra, ráébredve, hogy ez a mestermű valóban kiállta az idő próbáját.

– Igen, te ott! – mutatok rá diadalmasan. – Miattad lettem í…

 

Elharapom a mondat végét. A polcon ugyanis megpillantok egy régi, fekete-fehér fényképet. Egy kopasz, ordító, pelenkás gyerek van rajta – ez lennék én –, akit az anyja és az apja néz boldogan mosolyogva.

– Miattatok lettem író – döbbenek rá a végső megoldásra. – Anya, Édesanyám! Hányszor meséltél nekem éjszakákba nyúlóan, miközben én nagyokat pislogtam, számban a cumisüveggel? Te oltottad belém a nyelv szeretetét, te mutattad meg nekem a mese varázslatos erejét. És Apa, te nyugtalan, nyughatatlan ember, aki már nem érhetted meg, hogy a kezedbe nyomjam az első könyvem első példányát! Ha valóban lehetséges írói vénát örökölni, akkor a te véred döntötte el a sorsomat örökre. Ezt pedig nem tudom eléggé megköszönni. Egyikőtöknek sem.


Főoldal

2016. május 02.
Szil Ágnes tárcái Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái
Egy nyomasztóan hosszú év történeteiA mérnökök háborúba mentek
Domokos Márton: Mit csinál a polcCsikós Attila: 1990
Katics ága és virága – novemberi bálok és jóslásokBabonák és libák
Márton László: Veronai lovagok harca az óriásokkalTompa Gábor verseiPoós Zoltán: Felragyogó, eszelős fény – Battonya, 1981Tóth Krisztina humoros versei
Fekete Vince: Porlik minta…Kiss László: Édes EmmaBödőcs Tibor: …ha lenne tengerünkHáy János: Szerelmes vers
Márton László: Nibelungok – Negyedik felvonásMárton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanom
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA