Lovas Anett Csilla
A DESZKA Fesztiválról
Marosvásárhelytől Újvidékig
Beszámoló a DESZKA Fesztivál második feléről
A hét második felében is töretlen érdeklődés övezte a debreceni DESZKA Fesztivált: az előadásokra ugyan már hetekkel ezelőtt elfogytak a jegyek, mégis majd’ mindegyik darab előtt tömegek várakoztak arra, hogy valamiképp mégis bejuthassanak az utolsó pillanatban. Van, akinek sikerült, másoknak sajnos nem; de az érdeklődők nagy száma jelzi, hogy idén is színvonalas előadásokat válogattak a fesztiválra.
A csütörtöki nap délelőttjén a győri Vaskakas Bábszínház Hanyistók című játékát láthatta a közönség, az esti órákban a határon túli társulatok vették át a főszerepet. Hat órától kezdődött a Víg Kamaraszínházban Az ördög próbája, amelyet a marosvásárhelyi Tompa Miklós Nemzeti Színház társulata állított színpadra Radu Afrim rendezésében. Akiknek sikerült bejutniuk (hiszen a színpadi nézőtér miatt kevesebben láthattuk az előadást, mint ha a teljes nézőteret megnyitották volna), azok kivételes színházi élménnyel lettek gazdagabbak. A szüzsé szerint a romániai milliárdos, Ördög Miklós Levente egy világraszóló születésnapi partit szeretne rendezni hétéves fiának. A gálát szereplőválogatás és próbák előzik meg, s aki legjobban tetszik kicsi Ricsinek, az elviszi az ötezer eurós fődíjat. A válogatás a tehetségkutatók világát idézi, annak is azt a részét, amikor a kevéssé tehetséges jelentkezőkön kacag ország-világ. A zsűri női tagja is gyakran átöltözik, a tehetségkutatók női ítészeinek harsány, figyelemfelkeltő ruháit idézve. Van itt minden: Michael Jackson és Freddie Mercury reinkarnációja, az 1001 székely leány verseny második helyezettje, vagy „magyar hang”, akinek a produkciója az affektáló beszédben merül ki. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a fesztivál legszórakoztatóbb pillanatai azok voltak, amikor ennek a szedett-vetett népségnek az előadásait néztük; közülük is Galló Levente alakítása kiemelendő, aki Michael Jackson és Freddie Mercury mozdulatainak is hű imitátora volt.
Ciugulitu Csaba mint Nosferatu (Fotó: Rab Zoltán)
A humoros jelenetek mellett a misztikum is megjelent az előadásban, hiszen kiderült, hogy a zsűri egyik tagja, a Patkány (egy embertestű, hatalmas plüss patkányfejet viselő lény) azért jött el, hogy elrabolja kicsi Ricsit Nosferatu, a túlvilági nagyúr számára. A színdarab vége azt sejteti, hogy ez sikerült is. Ez a misztikus szál ugyan nem kapott kiemelt hangsúlyt, de ez is erősítette az előadás groteszk, bizarr jellegét. A szürreális atmoszféra megteremtésében nagy szerepe volt az olyan kifejezéseknek, mint a „Türkiz patkány utca”, az „avokádós szalonna”, de a pocakos, elpuhult tánctanár és a sosem öregedő Napsugár Trió jelenléte is a valóságon túli világ felé mutatott. Az ördög próbája (a kivetített angol cím más jelentésárnyalatokat is hordoz: The Devil’s Casting) az evilági és túlvilági határán imbolygó, fergeteges humorú és borzongató előadás lett, amit kár lett volna kihagyni. A csütörtök esti órákban a Varsói Drámai Színház Spiró György Az imposztor című drámáját adta elő. A lengyel színház előadását a fesztiválon láthatta először a magyar közönség.
A korábbi tapasztalatok alapján úgy látom, hogy a péntek este a fesztivál meghatározó időpontja, olyan nagyszínpados előadások kerülnek ide, amelyek rendkívüli érdeklődésre tarthatnak számot. Idén a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, a Nemzeti Színház és a Zsámbéki Színházi Bázis koprodukciójában, Vidnyánszky Attila rendezésében láthattuk Zelei Miklós Zoltán újratemetve című drámáját. Zoltán Zoltánovics Zoltán 71 évesen meghal, és azt kéri, hogy a régen elhunyt menyasszonya mellé temessék el. Csakhogy a menyasszony a csehszlovák határ túloldalán, Nagyszelmencen nyugszik, Zoltán pedig Kisszelmencen hunyt el, így a temetés nehézségekbe ütközik. Az előadás egy tragikus szerelmi történeten keresztül mutatja be a kettészakított falu katasztrófáját, s így hiteles képet mutat arról is, hogyan alakult a határállítást követően a falusiak élete. Az előadás kezdetén Nagy Béla, a beregszászi amatőr színház korábbi tagja mond egy monológot a saját tapasztalatairól, s a későbbiekben is látunk ilyen jeleneteket.
Zoltán újratemetve (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)
Talán több efféle személyes vallomás is beleférhetett volna a darabba, hiszen ezek ábrázolták igazán életszerűen a szomorú helyzetből adódó problémákat. A szereplők többek közt arról is meséltek, hogyan tartották a kapcsolatot a másik falurészben maradt rokonaikkal. Leginkább sehogy vagy nagyon nehezen: életveszélyes volt a szögesdróthoz közel menni, ahol katonák figyeltek éjjel-nappal, s ha a helyzet úgy kívánta, lőttek is. Szögesdrót választotta el egymástól a színpadot és a közönséget is, ez a látvány talán a közönség számára is átélhetővé tette a szituációt. A menyasszony halálának körülményeiről azonban csak az előadás végén szerzünk tudomást, így a befejezésig fennmarad a „miért halt meg ilyen fiatalon a menyasszony?” kérdés feszültsége. Az előadás mégis felemás „happy enddel” zárul (ahogy erre maguk a szereplők reflektálnak is): a határnyitás után sikerül az újratemetés, a két halott pedig szívszorító táncot lejt a színpadon. A misztikum ily módon ebben az előadásban is megjelenik, de Az ördög próbájával ellentétben itt nem annyira a szürrealitás, hanem a pátosz dominál, de az emelkedettség ehhez a történethez jobban is illeszkedik.
A pénteki napon egy igazán fontos beszélgetést és egy kiváló előadást is láthattunk az esti produkció előtt. Borbély Szilárd szövegeiről Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház vezetője, Csikos Sándor, a Csokonai Színház színművésze, Ráckevei Anna, a Csokonai Színház igazgatója, Bódi Katalin, a Magyar Irodalom-és Kultúratudományi Intézet oktatója, Radnóti Zsuzsa dramaturg, valamint Árkosi Árpád rendező beszélgetett, az eszmecserét Fazakas Gergely, a Magyar Irodalom-és Kultúratudományi Intézet oktatója moderálta. A beszélgetés kezdetén Radnóti Zsuzsa olvasott fel egy részletet a Borbély Szilárd drámáiról tervezett tanulmányából, amelyben a költő emberi és művészi szenvedéstörténetéről beszélt. A beszélgetésben a művészek személyes emlékeket is felidéztek a Borbély Szilárddal közös munkáról, valamint arról is szó esett, milyen fontos lenne a szerző drámáit színpadra állítani. Elhangzott, hogy ezeknek a drámáknak nálunk nincs hagyománya, de érdemes lenne ezeket a bonyolult szövegeket megfejteni és megrendezni, hiszen sokat tanulhatnának belőlük a magyar színházi szakma résztvevői.
Beszélgetés Borbély Szilárd szövegeiről (Fotó: Máthé András)
Ha nem is drámával, de a Nincstelenek című regény adaptálásával tettek egy lépést a Borbély Szilárd-szövegek színpadi feldolgozásai felé a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves hallgatói. Az előadást Máté Gábor rendezte, a színlap szerint ez egy „szabálytalan adaptáció”. Mégis úgy gondolom, szabályos adaptációt láttunk, amennyiben a „szabályos” szó alatt szöveghű és a regény szellemiségéhez hű adaptációt értünk. Az előadás egymáshoz lazán kapcsolódó jelenetek sorából állt, amelyekben megismertük a kötet gyermeki elbeszélőjét, az egyszerre kegyetlen és gyengéd anyát, az alkoholista apát, a szomszéd gyerekeket, a Mesijást. A jelenetek ugyan lazán kötődtek egymáshoz, mégis felépült általuk a szereplők közötti kapcsolati háló. A délutáni beszélgetésen szóba került, hogy Borbély mennyire nyíltan beszélt a különböző személyes és társadalmi tabuhelyzetekről. Az előadásban ezek a tabuk (kismacskák meggyilkolása, verés, erőszak) elevenedtek meg, többnyire jelképek segítségével. S míg a darab nagy részében szuggesztív képi metaforákat alkalmaztak az alkotók (pl. Mesijás arca szemeteszsákból; a gyermekek sétáját kis cipőcskék mozgatása szimbolizálja), addig az előadás egyik központi jelenete igencsak konkrét: a főszereplő megkérdezi édesanyjától, miért van a Mária-képen Máriának a ruháján kívül a szíve. A választ az anyát játszó szereplő úgy adta meg, hogy egy valódi, vérző állatszívet tartott a ruhája felett, a vér szagát a második sorban is lehetett érezni. Ez a jelenet (és még sok más) is egyfajta kísérlet volt arra, hogy a Nincstelenekben tapasztalható tabu-és határdöntögetést a színház nyelvére ültessék át. A zárójelenet(ek)ből kiderült, hogy az előadást tizenhárman játszották – a tizenhárom prímszám. És szerencsétlen szám. Az SZFE növendékeinek előadása viszont kimondottan szerencsés vállalkozás.
Nincstelenek (Fotó: Deák Barbara)
A szombati napot a Mesebolt Bábszínház és Magamura Alkotóműhely közös produkciója, a Dobronka Cirkusz világszám című előadás nyitotta, később a fesztivál díszvendégeivel, Szálinger Balázzsal és Vörös Istvánnal beszélgetett Lőkös Ildikó dramaturg, a fesztivál egyik „házi bölcse”. A beszélgetés során a két szerző drámáiból részleteket olvastak fel Csikós Sándor, Garay Nagy Tamás és Edelényi Vivien színművészek. A rendezvényt „portrébeszélgetésként” hirdették meg, és valóban részletes portrék rajzolódtak ki mindkét szerzőről a délután folyamán. Elsősorban drámaírói munkásságuk került középpontba: hallottunk sikerekről, kudarcokról, Vörös Istvánnak a Baltazár Színházzal való eredményes együttműködéséről vagy Szálinger Balázs drámaírói indulásáról, ami éppen a debreceni Csokonai Színházhoz kötődik. A beszélgetés majd’ kétórásra nyúlt, de a résztvevők jó humorának, érdekes történeteinek köszönhetően ez az idő egyáltalán nem tűnt hosszúnak.
Szálinger Balázs, Lőkös Ildikó, Vörös István
(Fotó: Máthé András)
A fesztivál előadásainak sora ismét egy prózai alkotás színpadi adaptációjával folytatódott. Mészáros Tibor, a Csokonai Színház művésze rendezte az Istent a falra festeni című produkciót, mely Tar Sándor A mi utcánk című művén alapszik. A rendezvénysorozat előadásai alapján tendenciának tűnik a prózai alkotások dramatizálása. Bár az epikai műnemmel való színházi kísérletezés nem most kezdődött, mégis érdekes azt látni, hogy egyre több társulat készít színvonalas előadásokat prózai anyagból.
A szombat estét az Újvidéki Színház Neoplanta című előadása zárta, amely a színlap szerint „Végel László azonos című regényének felhasználásával jött létre, és valós életünk inspirálta”. A színlap azt is kiemeli, hogy az előadás „állandóan kommunikál majd az újvidékiekkel”. Ez az előadás nemcsak az újvidékiekkel kommunikál, hanem velünk, magyarországi magyarokkal is. Felvillantja a város történelmének kiemelkedő pillanatait, a Mária Terézia általi alapítástól a jelenkorig, de közben minket, nézőket sem hagy érintetlenül. Azon kezdünk gondolkodni, mit jelent a multikulturalitás, mit a diszkrimináció, milyen kapcsolatunk van a délvidéki magyarokkal, mennyire értékeljük a határon túli művészek tevékenységét és így tovább. Rendkívül gondolatébresztő előadás ez, melyben nemcsak a hallottak, hanem a látottak is folyamatos értelmezésre késztetik a nézőt. A színészek ugyanis egyszerű, fekete-piros díszletben mozognak, egyszerű eszközöket (drapériák, hangosbeszélő, joghurtospohár) használnak, de ezek a jelek gyorsan váltakoznak, és komplex jelentéseket hordoznak, így résen kell lennünk, hogy mindent be tudjunk illeszteni egy értelmezési keretbe. Az előadás végén egy hosszabb társalgást is hallottunk, melynek során a színészek arról vitatkoztak-veszekedtek, hogy magyarként éri-e őket diszkrimináció Újvidéken.
Neoplanta (Fotó: Srdjan Doroski)
A sok történés után az érvek és ellenérvek követése már nem igényelt olyan típusú figyelmet, mint a korábbiak; jó ötletnek tartom, hogy egy efféle nyugodtabb jelenettel zárult az előadás. Persze, nem szabad megfeledkezni a záróképről sem. Mária Terézia egy olyan ruhában vonul be, amelyre eurók képét nyomtatták, s közben elmondja Újvidék alapítólevelének szövegét. Az alapítólevél végén a királynő azt rendeli el, hogy Újvidék legyen példája a különböző nációk békés egymás mellett élésének. Az utolsó három szó (egymás mellett élés) többször is megismétlődik. Ismerjük azt a jelenséget, amikor egy szót számtalanszor kimondunk egymás után, míg végül jelentését veszti? Valami ilyesmi történt ezzel a három szóval is, de a békés egymás mellett élés példája nem csupán az ismétlődés miatt kérdőjeleződött meg, hanem a darabban látottak is újraértelmezik ezt a fogalmat. A DESZKA közönsége bizonyára más szemmel nézte a darabot, mint az újvidéki nézőtér, mégis úgy gondolom, hogy a Neoplanta nagyon sok tanulságot hordoz a magyarországi nézők számára is a hatalomról, a megbékélésről, az elfogadásról és – nagy szavak – a saját magyarságunkhoz való viszonyunkról.
Vasárnap a Tíz emelet boldogság című bábelőadással, szakmai beszélgetéssel és zárókonferenciával fejeződött be a rendezvénysorozat. A fesztivál idén is megmozgatta Debrecen színházszerető közönségét: a telt házas darabok, az előadások előtti, bejutni próbáló érdeklődők nagy száma, a programokat követő élénk eszmecserék mind azt mutatták, hogy a rendezvénysorozat értő közönségre talál a városban. S ez a közönség emlékezetes élményekkel búcsúzik a fesztiváltól, hiszen az előadások sora egyenletesen magas színvonalú volt, minden napra jutott sok-sok különleges színházi pillanat. Reméljük, így lesz ez 2016-ban is!
A kóboj, a csemegepultos és a többiek
A debreceni villamosok külsejét hetek óta a DESZKA Fesztivál kék-fekete plakátjai tarkítják. Bár én biciklivel járok, de mostanában egy-egy elsuhanó villamos láttán elmosolyodtam: nemsokára kezdődik! És hétfőn, március 16-án el is kezdődött a IX. DESZKA Fesztivál, amit a debreceni színházrajongók már azóta várnak, mióta az előző véget ért.
A találkozó idén hétfőtől vasárnapig tart, a hét nap alatt 32 eseménnyel: az előadásokat a már megszokott módon szakmai programok kísérik. Idén is gurul a GÖRDESZKA, amely gyermekek és fiatalok számára kínál izgalmas előadásokat. A fesztivál menetéről a megnyitó beszédekből is tájékozódhattunk. Komolay Szabolcs, Debrecen alpolgármestere, Asbóth Anikó, a Vojtina Bábszínház igazgatója és Ráckevei Anna, a debreceni Csokonai Nemzeti Színház igazgatója foglalták össze röviden, miért érdemes a fesztiválozókkal tartani ezen a héten. A megnyitó beszédeket Vidnyánszky Attila A szarvassá változott fiú című filmjének vetítése követte, a filmvetítés után pedig a Borbély Szilárd drámája alapján készült Akár Akárki című „zenés-táncos amoralitást” tekinthette meg a közönség a Csokonai Színház művészeinek előadásában.
Komolay Szabolcs kulturális alpolgármester
(Fotó: Máthé András)
Aki mindhárom kedd esti előadásra jegyet váltott, az még szerdán is magában nevetgélt a látottakon. Velem legalábbis ez történt: a démonnyugdíjas, a zsírember, a Depresszió Presszó, a kóboj szavak kedd óta csalnak instant mosolyt az arcomra. A Parasztopera szüzséje egy brazil szappanoperáéhoz hasonló: a babát váró menyasszony („A menyasszony domborodik, Magyarország szaporodik!”) és vőlegénye egybekelésére készül a család, a fiú azonban a mostohahúgába szerelmes, akinek a jövendőbelije, az állomásfőnök a Depresszió Presszóban vedel naphosszat. A boldog(talan) párt a lány lelkipásztor édesapja adná össze, de az igen pillanatában a lány anyja bevallja: nem a lelkész a vér szerinti édesapja a lánynak, hanem egy kóboj (cowboy), akivel évtizedekkel ezelőtt találkozott egy futó kaland erejéig. A botrány hírére előkerül az állomásfőnök is, aki hitelt érdemlő bizonyítékokkal támasztja alá, hogy a kóboj nem más, mint a vőlegény rég nem látott, Svédországba emigrált bátyja. Az esküvő káoszba torkollik, az előadás utolsó tíz percében viszont egy komor jelenet mindent felforgat, amit eddig láttunk. Pintér Béla darabjaitól megszoktuk a váratlan fordulatokat, a tragikum és komikum összekeveredését, a lebilincselő cselekményt, azonban azt talán még nem szoktuk meg, hogy Pintér Béla darabjait egy másik társulat állítsa színpadra. A Miskolci Nemzeti Színház színészei azt mutatták meg, hogy Pintér Bélát nem csupán Pintér Béla és társulata játszhat. Itt nemcsak egy szöveg adaptációja történt meg, hanem egy játékmód, egy stílus adaptációja is. A miskolci színészek nagyjából ugyanazt a színészi eszköztárat mozgósították, amit Pintér Béla társulatától már ismerünk: eltúlzott mozdulatok, karikatúraszerű jelmezek, zavarbaejtően elnyújtott jelenetek, a groteszk csúcsra járatása. Ezekért szeretjük Pintér Béláékat és ezért szerettük kedd este a miskolci társulatot is.
Parasztopera: Czakó Julianna, Dénes Viktor, Szabó Irén
(Fotó: Éder Vera)
Az előadás után a Piac u. 59. alatt álló kiürített üzlethelyiségbe sétáltunk, odabent a Bán János alakította borbély már várta új kuncsaftjait. A borbély című előadás Tolnai Ottó Végelőadás című drámája alapján íródott. A délvidéki szerző szövegei gyakori vendégek a DESZKÁ-n: tavaly a Wilhelm-dalokat láttuk a Jel Színház tolmácsolásában, korábban a Könyökkanyar és A kisinyovi rózsa című előadások is megfordultak a fesztiválon. A korábbi darabok alapján már számíthattunk arra, hogy a borbély is olyan bőbeszédű, filozofálgató, de félig őrült figura lesz, mint amilyet már ismerünk a Tolnai-szövegekből. Bán János remekül hozta ezt a karaktert különös, aprólékos mozdulataival, meg-megakadó beszédével, dünnyögésével, kiabálásával – a katarzis mégis elmaradt. Talán a tér ridegsége, talán a kirakaton be-bepillantó idegenek tekintete (vagy az újra és újra kinyíló fotocellás ajtó) okozta, de nem tudott megszületni az a bensőséges cinkosság, ami ahhoz kellett volna, hogy a közönség együtt botorkáljon a borbéllyal az ő kusza, de érdekes gondolatlabirintusában.
A borbély: Bán János (Fotó: Dömölky Dániel)
Az este zárásaként egy újabb egyszemélyes előadást láttunk: A csemegepultos naplója Gerlóczy Márton azonos című regényéből készült, az íróból csemegepultossá váló figurát Ötvös András játszotta. A színész azonban nem csupán a csemegepultost keltette életre, hanem mindenki mást is, akivel a főhős a cselekmény néhány hónapjában találkozott: az őrült szomszédasszonyt, az állandóan kötekedő démonnyugdíjast, a hatalmas zsírembert, a harmincas szingli nőket, a romkocsmákban álmodozó bölcsészlányokat. A szereplőket elváltoztatott hangon szólaltatta meg, tárgyak (pl. rongy, műanyag kolbász, plüss libák) segítségével. A 100 perces játékban egyetlen perc üresjárat sem volt, Ötvös András elkezdte a játékot, teljesen belefeledkezett és aztán az „Ennyi!” mondattal lépett ki a csemegepultból. Nézőként óriási élmény azt látni, hogy valaki örömmel, felszabadultan, pozitív energiákat mozgósítva játszik, és nagyon örülök, hogy kedd éjszaka részese voltam ennek. Ötvös András a közönséget is felszabadította, szinte megállás nélkül kacagtunk, hogy a végére elkomolyodjunk és együtt töprengjünk az író-csemegepultossal a magány természetéről.
A csemegepultos naplója: Ötvös András
(Fotó: Takács Attila)
A szerdai napon nem annyira nevettető, mint inkább elgondolkodtató előadásokra készültem. Délelőtt a Hamupipőke című bábelőadást láthatták az érdeklődők, és a délutáni programba is egy fiataloknak szóló darab került: a Budapest Bábszínház a nagy sikerű Semmi című bábelőadását hozta el a fesztiválra, amely Janne Teller azonos című regényének a világon az első bábos feldolgozása. Komoly elvárásokkal ültem be a nézőtérre, ugyanis a darabról eddig csak jót hallottam. Nem csalódtam: az alkotók rendkívül kreatív megoldásokkal állították színpadra a regényt, amelyről az is kiderült, hogy a Quimby-dalok kitűnően passzolnak a szövegvilágához. Az előadás egy osztály történetének néhány hónapját mutatja meg, amelyben az élet értelmét keresik – és ez az útkeresés brutálissá válik. A szereplők színészként és bábosként is megszemélyesítették a gyerekeket, így mindegyik karakter „megkettőződött”. Az összes szereplőnek volt egy-egy graffitivel festett faládája, amit díszletként is mozgattak, az egyik faláda segítségével egy groteszk passiójelenet is megelevenedett. Janne Teller regénye bizonyára színházi alapanyagként is nagyszerű: kedd délelőtt osztálytermi színházi előadásként is nagy sikert aratott a fesztiválon.
Semmi (Fotó: Éder Vera)
Este az általam nagyra becsült szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Spanyol menyasszonya, vagy a Negyedik kapu közül választhattam, amelyet Kárpáti Péter és a négyfős társulat rendezett. Végül az utóbbi mellett voksoltam. Rendkívül érdekelt ugyanis az a történet, amely a színlap szerint így kezdődik: „A fiatal ember egy nap elindul, hogy megkeresse az ő Tanítóját.” Szeretem az olyan előadásokat, amelyekben a történet a főszereplő, s a díszlet és a színészi eszköztár is a minimumra szorítkozik, hogy a történeteknek teret engedjen. Ez történt a Negyedik kapuban is: Tóth Ildikó, Nagy Zsolt, Fodor Tamás és Sipos György egyszerű ruhában, kalapban vagy anélkül, egy szőnyegekkel és régi fotelekkel berendezett szobabelsőben mesélték el az útkereső Szent Reb Írele történetét. A történetmondás pedig kanyarog, egyik gondolat szövődik a másikba, a mesélők egymás szavába vágnak, kiegészítik, ellentmondják egymást. És közben olyan mondatok hangzanak el, mint: „Valóban, milyen jó és ragyogó ez a világ, ha az ember nem vész el benne. De micsoda káosz birodalma ez akkor, ha elvész benne!“ Viccek, szállóigék, példázatok, aforizmák felé tekereg a szöveg, amiből azért Írele története is kiderül: keresi ugyan Mesterét, de nem találja, s végül valaki őbenne találja meg a tanítóját, s onnantól kezdve elválaszthatatlanok. És csak mesélnek és mesélnek, míg Írele meg nem hal, a színpad halk zene mellett elsötétül. Olyan volt ez az előadás, mintha lekuporodtunk volna nagymamánk fotelje mellé és hallgattuk volna, mit mesél – és a hallgatás közben gondolkozunk, tanulunk, nevetünk, meglepődünk, szomorkodunk. Jó, ha egy előadás képes ennyire sokféle érzést kiváltani befogadójából, és a Negyedik kapunak ez maradéktalanul sikerült.
Negyedik kapu: Nagy Zsolt (Fotó: Hajmási Péter)
A DESZKÁ-ból még néhány nap hátravan, többek közt Borbély Szilárd Nincstelenek című regényének színpadi adaptációja vagy Mészáros Tibor Istent a falra festeni című előadása következik, amely szintén egy prózai alkotásból, Tar Sándor A mi utcánk című művéből építkezik. A magas nívó garantált a fesztivál további részében is!
