Versek

 

 Jenei_Gyula.jpg

 

Jenei Gyula

 

Eltévedős, régi lakásos

– jegyzetvers –

 

valahová mindig megyek, és a végén, végemen,
úgy lesz ismerős minden, hogy föl sem ismerem,
annyira ismeretlen. egyre bizonytalanabbul, ingerültebben
téblábolok majd itt-ott – még éppen, már alig. ismerősen
idegen tájak, városok, s amik odavezetnek, az utak.
a térkép folyton módosul. változik, kopik. megbízhatatlan
emlékeket rajzolnak át új tapasztalások, és eltévedek a múlt
összekutyult puzzle-darabkái közt, amikor az állomásról
gyalog indulok a központba. harminc évvel korábban
szinte naponta megteszem azt az utat. vonattól rohanok.
vonathoz. biccentenek ismerősök, vézna akácok. eső esik,
hó hull, hullanak az évszakok, és széttolja a nap a felhőket.
fönt isten ragyog. lesz abban valami irracionális, ahogy
harminc évvel később megállok egy sarkon, s nem tudom,
merre menjek tovább. a fák megnőnek vagy kivágják őket,
a házakat átépítik, és már nem lesz üres az a néhány
foghíjtelek. persze nem tévedek el. kisváros. nem lehet.
de kihullok az időből, vagy éppen az idő szakad rám, a múlt,
a múlt boltíve, tégla- és vakolatdarabok. omladék. lebeg,
lebeg a finom por. fecseg ez a vers, öregember, körbeírja
magát. árokpartok, járdák, bicikliutak, zebrák, járdák.
és egy nyitott udvar. harmincvalahány évvel korábban
ott járok majd haza a huszonvalahány négyzetméteres
szolgálati zugba. de ami út volt, benövi a fű. az ajtón lakat,
a konyhaablak betörve, s átlátni a lakáson a főtérre.
 csak a rács a régi. a falak kiütve, a beton vagy a
– nem is tudom, talán – járólap fölszedve. arra gondolok,
ahogy belesek, hogy egykor asztal állt itt, meg székek.
kellett, legyen valami gáztűzhely, mosogató, de hogy
a konyhaszekrény hol s milyen, arra akkor nem emlékszem.
megkerülöm a házat, benézek az utcafrontról is, itt még
meglesz az üveg, amin harmincvalahány éve kinézünk
a főtérre. a feleségem nem szereti azt a szobát, kicsi az ablak,
északra néz, nem jut be fény. harmincvalahány év múlva
kukucskálok be a csupasz lakásba, felújítják éppen, meztelen
mutatja magát minden, akár egy régészeti ásatás. látom,
hol a válaszfalak helye, mintha röntgenképen tanulmányoznám
a múlt alaprajzát, szerkezetét, nézem a nyolc napon túl
gyógyuló hegeket a vakolaton, nézem a sittet, ahogy
belepik a porszemek. ha nyitva lenne az ablak, karommal
elérhetném a helyet, ahol a tévé lesz, amit nézünk majd
valamikor az időben. amott meg a szekrény, az ágy. és
bámuljuk a tévét, és szeretkezünk, és álmodunk.
és álmodozunk majd. a rendszerváltás ideje lesz. elképzeljük
a jövőt. akkor még nem gondolunk az öregségre, csak
hogy hány gyerekünk lesz, és milyenek. amikor leskelődök be
az ablakon, már a gyerekek nevelnek gyereket. és
leszakad a mennyezet, felveri a port. bokáig, kötésig ér
a törmelék.

 

Megjelent a Bárka 2023/6-os számában. 


Főoldal

2024. január 30.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Finta Éva verseiFarkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokKiss Ottó: Lieb MihályDávid Péter: Ecce homo
Tóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem volt
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png