Prózák

 

 Bor__t___Swedenborg.jpg

 

Orbán János Dénes

A Swedenborg kávéház

(részletek)

 

(Nekidől a Tudás Fájának, és rágyújt egy Lucky Strike-ra)

      

Feltétlenül szőkének kell lennie – és nagyon, nagyon szépnek.

Festett szőkének, akinek időnként bizalmasan megsúgják: talán a barna haj mégis bujábbá tenné. Mire ő csöndesen elmosolyodik és megmarad szőkének, mert nem kíván még ennél is szebb lenni.

Feltétlenül okosnak kell lennie, olyannyira okosnak, hogy kétségeid támadjanak: most üzekedj, vagy inkább beszélgess vele.

Feltétlenül Ágnes legyen a neve, hogy hordozza e név misztikus tisztaságát. Egy Ágnes akkor is makulátlan marad, ha paráználkodik.

Feltétlenül férjes asszonynak kell lennie, hadd legyen nagyobb tétje kísértésnek és paráznaságnak. Csak egy bűnös asszony méltó arra, hogy egy férfi időnként meghaljon érte.

A férjnek álomlovagként kell megjelennie. Érzelgős filmek hőse. Okos, udvarias és elegáns. Gazdag. Kimért, józan és megfontolt, fölöttébb tapintatos. Ám szenvedélynek se legyen híján, ne legyen könnyedén eltiporható ellenfél. Olyan ifjú, akire szerelmet és családot, egy életet lehet alapozni. Olyan férfi, amilyenről a legtöbb nő álmodik, de aligha létezik.

Két év forró szerelem után álomesküvő, majd szenvedélyes nászút, a kliséknek megfelelően, egy trópusi szigeten.

Villa, úszómedence, elegáns autók. Biztos jövő, mely fürtös angyalgyermekeket, világ körüli utakat és nosztalgikus öregkort ígér.

Akárcsak egy rózsaszín regény epilógusában.

A rózsaszín regény epilógusát azonban a kék regény prológusa keresztezi. A kékből előlép a Sátán, nekidől a Tudás Fájának, és rágyújt egy Lucky Strike-ra.

Az idő két és fél századévet görbül, és Emmanuel fölkapja a fejét egy vacsorán, Göteborgban: Stockholm lángokban áll! Ágnes rápillant a kölyökképű alakra, és megtorpan, mintha most látná először a téli tengert. A tűzoltókocsik kétségbeesetten szirénáznak; égő ruhájú emberek ugranak ki az ablakokon, és vijjogva röpülnek tova, a Balti-tenger felé. Ágnes lassan lép oda Jausshoz; kipirult arcába apró jégszilánkok csapódnak, és hirtelen egy északi sziget jut eszébe, ahol sosem járt. Stockholm olyan, akár egy felperzselt hangyaboly, amelyre petróleumot öntöttek és meggyújtották. Romok mindenütt, és összezsugorodott holttestek. Mígnem fújni kezd a szél és egyenletesen szétteríti a kormot, melyet nemsokára eltüntet a havazás. Mikor kilépnek a körútra, Ágnesnek nem tűnik föl a szokatlan csönd az utcán, sem az őrült hangzavar az ördögi kávézóban, ahol teremtett lélek sincs egy Arcimboldo-festményből kilépő, szárnyas pincéren kívül.

Ágnes mit sem vesz észre, holott a bűn már elkövettetett, csak még nem szolgálták föl a bűnhődést, csupán a kávét és a konyakot.

(Másra most nincs szavam)

 

Lila havas, hófehér gleccserekkel,
egy féldepresszív, ám élénk
delírium-sequel.
De zöld a rét, akár esős tavasszal.
Vér tarkítja?
Vagy tele van magyallal?

Mindez egy szoba ablakából,
az asztal mellől látszik.
Nem vagyok a szobában,
és nem tudom, ki lát itt.

Az asztalon egy karcsú váza,
csokor, sziromtalan.
És nem történik semmi,
oly hosszadalmasan.

Néma és mozdulatlan,
s főképp: illattalan.
A halál nem ilyen.
Másra most nincs szavam.

 

(Levetettem a bugyim, és ledobtam a földre)

 

Miután mindent kipróbáltunk, ami egy lakásban elképzelhető, a pornográf kiruccanások ideje következett. Szórakozóhelyek mosdóiban csináltuk, parkban, telefonfülkékben, strandon és uszodában, próbafülkében, moziban, múzeumokban meg mindenütt, ahol sutyiban lehet egyet kettyinteni, úgy, hogy az arra tévedők csak félig-meddig gyanakodjanak.

Felelőtlenek voltunk, nem védekeztünk.

– Terhes vagyok – jelentette be Gina. – Voltam a dokinál. Már hathetes. Megengedem, hogy kifizesd az abortuszt.

Nem tudom, más férfiak hogyan reagálnak az első ilyen jellegű közleményre, de én eksztázisba estem. Dehogy lesz abortusz! Elveszem feleségül, és csak szülessen meg a baba! Szeretem Ginát, és a kölköt is imádni fogom. Pénz van dögivel, hát akkor miért ne?

Napokig győzködtem, könyörögtem neki, fűt-fát megígértem, minden rábeszélő képességem latba vetettem, de Gina hajthatatlan volt. Nehezen hevertem ki. Meggyűlöltem, szinte el is hagytam, de végül a szerelem fölülkerekedett a földbe taposott – és koromból meg alkatomból eredően felületes – apai ösztönökön, maradt minden a régiben, és folytatódott tovább az őrület.

Mikor már azt hittem, hogy mindent kipróbáltunk, Gina előállt a Nagy Tervvel:

– Holnap, fényes délben a főtéren fogunk dugni, mindenki szeme láttára.

– Közszeméremsértés. Börtönbe is zárhatnak.

– Nem fognak bevarrni. És ha igen, nem érdekel. Nekem megéri. És ha neked nem, akkor nem is vagy az én majmócám.

Másnap Kurrog, Berreg és Duzzad már tíz órakor kimentek padot foglalni a főtérre. Május lévén, a déli órákban több száz ember pihent és napfürdőzött a téren. A polgármester rendeletére egész hónapban rezesbanda tüzelte a polgárokat.

Háromnegyed tizenkettőkor találkoztunk Ginával. Élete nagy rítusára érkezett, hát megfelelőképpen csábos volt, miniszoknyában, észbontó felsőben. Kurrog, Berreg és Duzzad átadták a padot, és mi leültünk.

Mikor megkondult a harang, Gina lehúzta a bugyiját és a földre dobta. Végignyúlt a padon, én pedig őrülten vetettem rá magam.

Rettegtem, szégyenkeztem, de ugyanakkor a hímek hímjének éreztem magam. Nemsokára megszűnt a külvilág, és csak ketten voltunk a főtéren. Időnként eljutott a fülemig a taps, a fütyölés, a biztatás, a rezesbanda nászindulója. Majd, mintha beleájultam volna a kéjbe. Arra tértem magamhoz, hogy rendőrök markolják a karom.

Bekísértek a főkapitányságra. Kábultan üldögéltünk az előtérben, amíg sor került a kihallgatásra.

Egy hájas, ötven körüli ezredes foglalkozott velünk. Dühös volt és zavart:

– Példátlan közszeméremsértés… Megőrültek? Ilyesmi még soha nem fordult elő az ország történelmében. Hogyan vetemedhettek ilyesmire?

– Hát úgy – csicseregte a legpimaszabb mosolyok kíséretében Gina –, hogy mikor kongani kezdett a harang, elöntött a májusi szerelem, és benedvesedtem. Levetettem a bugyim, és ledobtam a földre. Juj, most jut eszembe, hogy az ott maradt a főtéren…

Itt hatásszünetet tartott. Az ezredes még jobban elvörösödött, a guta környékezte, fészkelődött, és patakzani kezdett róla a víz:

– Elég! Egy szót se többet, kisasszony! Írják le külön-külön, miként történt! Magyarázzák meg azt is, miért tették! Igyekezzenek minden enyhítő körülményt fölsorolni, hogy megússzák pénzbírsággal és felfüggesztett börtönbüntetéssel!

Azzal kimenekült a helyiségből.

– Ez most addig rejszol, amíg befejezzük a gyónást – kacagott Gina. – Mikor elolvassa, ismét cibálni kezdi a bránert.

Mikor kiléptünk a rendőrségről, Gina a szemembe nézett és közölte:

– Vége, Jauss.

Nem hittem a fülemnek, hebegni kezdtem, akár egy zöldfülű kamasz:

– De Gina! Ne tedd ezt! Hiszen imádlak…

– Én is, Jauss. De ez volt a csúcs, innen már csak lefele vezet az út.

Gyöngéden megsimogatta az arcom.

– Te maradsz az életem hapsija… Ezt az egyet még megígérem neked… Majmócám…

És elment.

Fulladoztam, rázott a hideg. Falak nőttek a semmiből és rám omoltak. Eltűntek az utcák, eltűntek az emberek, eltűnt a város, egyedül álltam a siralmas semmiben és esdekeltem magamban, csak egy órát bírjak ki, csak azt az egy nyomorult, kibaszott órát, ami elválaszt ilyenkor a túléléstől.

 

(Csecsemőlevest tettek elém)

 

A lakásom szürkülni, feketedni kezdett. A sarokban pormacskák nyávogtak, morgó portigrisek nyújtóztak. Eltünedeztek a könyvek, bútorok. Nem volt már villany, és a csapból rozsdás víz csordogált. Aztán elvitték az ágyat is, attól kezdve a földön aludtam. Minden eltűnt, csak a morgó portigrisek maradtak, és híztak, szemlátomást, napról napra.

A város is szürkülni, feketedni kezdett. A pazar bérpaloták falairól leváltak a díszek, az angyal- és sárkányszobrok lehulltak és szétporladtak a földön. Megrozsdásodtak a villamosok; a fényes autók helyett csotrogányok zötyögtek a gödrökkel teli úttesten. A galambok elpusztultak, károgó varjak lepték el a tereket.

A Swedenborg kávéházban az elegáns pincérek helyett foghíjas, bűzlő mitugrászok hozták ki koszos pohárban a hányásízű italokat. Rózsa helyett hervadt krizantémokat löktek a lányok elé. Aztán egy napon tűz ütött ki, elemésztette a bútorokat, koromfeketére színezte a falakat. Attól fogva a földön üldögéltünk. Eltünedeztek a tudásra és erotikára szomjazó üde diákok, a bohó művészek, helyükbe lepattant csövesek érkeztek, akik egyvégtében zacskóztak és a hányásukban fetrengtek.

A vendéglőben, ahol hajdanán lazacot és homárt fogyasztottam, most csecsemőlevest tettek elém. Mikor rémülten tiltakozni kezdtem, a pincér elvonszolt a raktárig, melynek padlóján elkékült kisdedek hevertek. Az asztalhoz visszatérve kényszeredetten kanalazni kezdtem a gőzölgő levest, majd leszopogattam a zsenge húst a csecsemőfejről.

A főtéren nagy csődületre lettem figyelmes. Sorban álltak a hajléktalanok. Előrefurakodtam, és ama bizonyos padon Ginát pillantottam meg, amint mindannyian sorra veszik. Odavergődtem hozzá, közel hajoltam az arcához. Behunyt szemmel hányta a farát, majd szemhéja fölpattant és ocsmányul rám vigyorgott:

– Azt hiszed, majmócám, hogy az volt a csúcs? Állj csak a sor végére!

Fásultan vártam, amíg sorra kerülök. Mikor befejeztem és távozni készültem, Gina utánam szólt:

– Majmócám, gyere holnap is! Extra szolgáltatás is lesz.

Éjszaka Gréta dörömbölt az ajtómon. Ében haja sörtére volt gyalulva. Gyöngyfogait fekete penész lepte be. Kacéran besétált és vetkezni kezdett. Löttyedt testét pattanások, furunkulusok borították.

– Ugye, hogy én vagyok a legszebb? – hörögte. – Mondd, hogy én vagyok a legszebb!

– Te vagy a legszebb, Gréta.

Hajnalig gyötört. Majd fölöltözött és elment, de megígérte, hogy éjfélkor visszatér, és újabb gyönyörökben részesít.

De nem jött vissza. Egyik éjjel, mikor zajt hallottam és kinyitottam az ajtót, iszonyú bűz csapta meg az orrom. Az ajtó előtt vértől iszamós halak tornyosultak, és André koszos munkásruhában lapátolni kezdte őket a hallba. A halak föltámadtak, bevergődtek mindenhová és elfoglalták a házam.

 

(Úgy elöntött a pátosz)

 

Amikor eltemettem a költőt önmagamban,
megtudtam, mint lehetnék halott vagy halhatatlan.
Miként lehetnék ismert és mégis ismeretlen,
egy kitervelt vagy spontán lét- avagy verskeretben.

A versen túli versben úgy elöntött a pátosz,
lírai alanyocskám aligha tért magához.
Még szerencse, hogy tudta: halott vagy halhatatlan,
ismert vagy ismeretlen – hatalmas önmagamban.


(Továbbra sem fordult meg)

 

A Tisztátalan hurcolt magával, éles, mégis puha szénsziklák között. Kékesfekete volt és fényes, mintha műanyag csuhát viselt volna, de pucér volt, láttam himbálózó vesszejét. Arra gondoltam, még jó, hogy nincs nálam a szívem.

Hegyi ösvényeken, barlangokban, alagutakban haladtunk. Minden szénfekete volt, de időnként narancsszínű tengeri csillagok lebegtek körülöttünk.

Nyakon ragadott, és a világ legszenvedélyesebb versét kezdte szavalni a fülembe. Elsírtam magam és tudtam, ilyen gyönyörű verset többé nem fogok hallani. Minden szava külön vers volt. Majd félrelökött és eltűnt egy hasadékban.

Ültem és magam elé mormoltam a verset. El akartam mondani valakinek, de mindenütt csak kékesfekete sziklákat láttam, még a narancssárga herkentyűk is eltűntek. Kúszni kezdtem, mert nem mertem talpra állni; a szén fekete, habzó vízzé lágyult. Csapkodni kezdtem a karjaimmal, iszonyú sebességgel haladtam, testem alig érintette a vizet.

Nem vettem észre a homokpartot, csak amikor megfeneklettem rajta. Fölálltam, de csak imbolyogtam, szerettem volna még úszni. Megfordultam, de már nem volt ott a fekete víz. Egyszer csak Gréta termett előttem, fürdőruhában, és én térdre rogytam előtte, úgy csodáltam. Elszavaltam neki a verset, de nem hallotta.

Nem akartam, hogy ledobja a melltartóját, féltem, hogy mi van alatta. Lassan, nagyon lassan levetette, de gyönyörű volt, mint mindig. Szerettem volna látni az ágyékát. Megpróbáltam újra elmondani a verset, de elfelejtettem. Jeges rémület hasított belém, de el is múlt nyomban, mert Gréta volt a legszebb vers. Esdekeltem, mutassa meg az ágyékát, de csak a szájam mozgott, hang nem jött ki belőlem. Nem értette, mit akarok.

Megpróbáltam leszaggatni róla a bugyit, de nem sikerült, rá volt forrva. Döfködni kezdtem a rongyon keresztül, belé hatoltam, puha volt és nedves, de nem éreztem a hús lüktető síkosságát. Mozogtam, de nem tudtam kielégülni. Gréta csókolt, hűvös ujjaival simogatott.

Aztán ellökött magától és továbbment. Szerettem volna látni a farát, pőrén, de a bugyi még mindig rajta volt. Szaladtam utána, de nem értem utol, pedig lassan lépkedett. Kerestem a vizet, hogy utána ússzak, de a víz most sem volt sehol. Eszembe jutott a vers, szavalni kezdtem, de Gréta továbbra sem fordult meg.

 


Főoldal 

2015. november 17.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Ajlik Csenge verseiLövétei Lázár László: SzervraktárMarkó Béla verseiFinta Éva versei
Kontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnekEcsédi Orsolya novelláiTóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekér
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png