Nagy Koppány Zsolt
Béla bá informálódik
(részlet a Feljegyzések a hivatalból című regényből)
A könyv cselekménye a Só- és Egyéb Szóróanyagok Hivatalában, azaz a SÉESZH-ban játszódik. Hőse és narrátora Fényező Nagyjuhász János, egy ambiciózus fiatalember, aki – többek között – ilyen szofisztikált korrupciós ügyekkel is foglalkozik:
„A SÉESZH a tél közepén, központi költségvetési forrásból többszázezer tonna útszóró sót vásárol a nagyobb bevásárlóközpontoktól, és a nyári hónapok során eljuttatja azt a Síkosság-mentesítő Állami Vállalatnak (SÁV-nak), majd adminisztrációs tévedésre hivatkozva az egész ügymenetet sztornírozzuk, a sót pedig leselejtezzük. (Ennek olykor áldozatává válik egy-két tájékozatlanabb ügyintéző, de hát miért nem ment programozónak, ugye.) A SÁV nyomott áron eladja a nagyobb bevásárlóközpontoknak a „nyakán maradt” sót, a pénzen pedig mindannyian osztozunk.”
A hivatal elnök asszonyának Editth a neve, de szereti, ha intim pillanatokban Esmeraldának szólítják. Nyugdíjas korú, de elintézte, hogy még maradhasson pár évet, mert nagyon szeret a fiatal férfiak közelében sertepertélni. Jánosunkkal feltűnően kedves az utóbbi időben, nemrég például a hétvégéje felől érdeklődött. Az alábbi részlet azzal indul, hogy a fiatalember tanácsért fordul Béla bához, ehhez a tapasztalt főosztályvezető-helyetteshez, mert szeretné kideríteni, vajon mit jelent az elnök asszonyi közeledés.
Visszafelé menet utam Béla bá irodája előtt visz el: ő a leglazább öreg köziges, akit ismerek – mindent tud a hivatalról, a működésről, na és persze Editthről, akit egyenesen ő nevezett el Esmeraldának. Béla bá doktor, mégpedig azért, mert így sokkal nagyobb a fizetése: doktorpótlékot is kap.
Állítólag az ezredforduló környékén dolgozott utoljára: a saját kezével állított össze és vitt át egy egész aktát a SÁV-házba. Azt azóta is emlegetik. Rengeteget dohányzik, még annál is több kávét iszik, és nála meggyőzőbben senki sem tudja eljátszani, hogy halálra dolgozza magát.
Bármilyen rutinos is azonban az öreg, amikor benyitok hozzá, rögtön kiszúrom, hogy pornót néz az Interneten. Szerencsére az asztalát – fölötte okosan – úgy helyezte el, hogy még a legfürgébb belépőnek is minimum két másodpercébe teljen a monitorjáig eljutni és rápillantani: ez az idő pedig épp elég ahhoz, hogy az ember kilépjen a játékból vagy lekapcsolja a pornófilmet; más kérdés, hogy utána meg kell keresni, hol léptünk ki, vagy hol hagyták abba az enyelgést a leszbikus lányok, és ez bizony elég időigényes és fáradságos dolog, de végül is fizetik, munkában töltött idő az is.
– Most nem érek rá, aktában vagyok! – idézi a „sztoriban vagyok” mintájára kialakított hivatali szlenget lehajtott fejjel és elfoglalt arccal, s közben gyakorlott fejmozdulattal az ölébe terített irat tanulmányozásába kezd.
– Én vagyok, doktor úr, a Jani! – kurjantom kincstári vidámsággal.
– Ja, szevasz, fiam, na, gyere, ülj le, igyunk egy kávét! – azzal a telefonjára hajol és belesuttogja: – Zenike, legyen szíves, hozzon nekünk két erős feketét, ha megkérhetem… Az isten áldja meg érte!
(Béla bá főosztályvezető-helyettes, saját lompos és rosszindulatú titkárnővel, aki viszont épp lompossága és rosszindulata folytán bármilyen, a nem-bejáratott csatornákon kívülről folyamodó sóneppert sikeresen le tud rázni.)
Rágyújtunk, tűnődünk.
A hivatalban soha senki nem siet vagy kapkod, mert akkor véletlenül hibázik. Az meg ugye, végzetes szokott lenni, lásd a kis kollégákat, akik összevissza küldözgetik a sót a SÁV-nak. Nyáron! Az ostobák.
– Mondd csak – kezdem, és kihamuzok az ablakon, mert január óta tilos a dohányzás a közintézményekben –, mit jelent az, ha Esmeralda a hétvégém felől érdeklődik?
– Az bizony – mondja Béla bá, majd komótosan kifújja a füstöt, és lábát az asztalra polcolja – azt jelenti, hogy meg fog baszni.
– Nincs mese? – kérdezem én, azzal a hivatalnok-egykedvűséggel, amely már mindent csak egy könnyed hümmögéssel vesz tudomásul, főállásban.
– Nincs – mondja Béla bá, de olyan lazán, hogy látom: zöldfülű kezdő sem vagyok hozzá képest.
Aztán éppen slukkolni akar, amikor kivágódik az ajtó és berobban rajta a – szintén – testes Zenike. Bősz haragja mindig vénülő urológus-professzorok egyedülálló, férfigyűlölő főápolónőit juttatja eszembe, akiknél vadabbul, gorombább stílben és utálkozóbb módon a világon senki nem tud katéterezni. Béla bá ijedtében lenyeli a csikket, amitől diszkréten – mert hangosabban nem mer – köhécselni kezd; én lazán kipöckölöm az ablakon, de rögtön meg is bánom, mikor rájövök, hogy csak Zenike az.
Az öreglányból sugárzik a düh: hatalmas keblét rázza és dagasztja.
„Már megint bagóznak a rohadékok, én meg halálra melózom magam odakinn!” – ez a krédója, amit sokszor eldörmög körmének reszelgetése közben. A két kávét úgy lecsapja, hogy fele menten az asztalt beterítő aktákra fröccsen. („Vajon a közigazgatás vonzza, vagy éppenséggel kitermeli az ilyen arcokat?”, tűnődünk olykor Béla bával, érett férfiborongás közepette.)
Béla bá – akit apámként tisztelek, és aki a legnagypályásabb arc az egész közigazgatásban (plusz számtalanszor megkúrta Esmeralda elnök asszonyt, mikor a főosztályvezető-helyettesi poszt megszerzését tűzte ki célul) – egyedül Zenikétől fél, de tőle annyira, hogy nem is mer tőle kérdezni; kérni is csak kávét, valami régi munkaköri leírás Zenike által is – nyilván véletlenül – szignált példánya alapján.
Ezért aztán kicsit akadozik közöttük a kommunikáció: ha Zenike bejön és egy összetépett névjegyet szór Béla bá asztalára, azt jelenti, hogy volt náluk kérelmező, de ő sikeresen elüldözte (amiért ötven puszit vár); ha viszont elmenéskor beköp az ajtaján, akkor azt, hogy aznap senki sem kereste, és forduljon fel (mármint Béla bá).
Mentorom belehörpint a kávéba, hogy enyhítse a csikk meg a kemény munkával eltelt, hosszú évek okozta gyomorfekély-kezdemény okozta égető érzést, de leforrázza a nyelőcsövét, amitől krákogni szeretne – ám Zenike még mindig olyan megátalkodott dühvel és vádló tekintettel néz rá, hogy inkább a krákogást is odanyeli a csikk és a tűzforró kávé mellé, s csak hápogva int a titkárnőnek, hogy köszönjük nagyszerű szolgálatait, drága Zenike, a mai napon már nincs szükségünk magácskára, nyugodtan hazamehet, keziccsókolom.
Az amazontermészetű hölgy még vet rám egy lesújtó, kettőhúszas pillantást, mintha megöltem volna az anyját és mellé egy kiló sót is hazaloptam volna az aktatáskámban, majd kiviharzik, és becsapja az ajtót.
Béla bá bekap néhány Rennie-t, elrágcsálja őket, kifúj, hátradől, újra rágyújt, és azt kérdezi:
– Hol is tartottunk?
– Hát ott – mondom, és közben én is rágyújtok –, hogy meg leszek baszva.
– Afelől nincs kétségem.
– Na és – kérdezem – mit szeret a néni?
– Mindent. De legkivált a faszt.
– Aha.
Hümmögünk egy sort, Béla bá a múlton, én a jövőn: merengünk.
– Várjál csak – mondja Béla bá, és lassú, megfontolt mozdulattal a telefon után nyúl –, megkérdezem neked… Halló, szevasz, Dezső. Itt Béla vagyok, a telefonnál. Te, nagyon dolgozom, bocs a zavarásért, de gondolom, te is.
Hallom, hogy Dezső bá dartsozik, mert sikerült közbeszereztetnie egy darts-táblát az irodába, arra való hivatkozással, hogy ha nem tudja levezetni a hivatali élet nehézségei folytán keletkező feszültségét, zaklatott idegállapota a munkája rovására fog menni.
– Ja, ja, rengeteg a meló, ma is reggel óta egyfolytában nyomom. Te figyeljél, miért is hívlak? Várjál csak. Ja, igen. Ismered Esmeraldát, ugye? Még a FESZÖK-ben dugtad, referens korotokban. Ja, ja, a régi szép idők… Meghalt Kádár, oda az igazság. Akkor még nem kellett ennyit dolgozni, országunk bölcs vezére tudta, hogy pihenni is kell. Aha, aha… hát igen.
– Figyelj, tudom, hogy nem úriemberhez méltó dolog ilyent kérdezni, de gondolom, most el tudunk tekinteni ettől az arisztokrata maszlagtól, elvégre mindketten a nép fiai vagyunk… plusz én a te fiadat benyomtam a SÁV-hoz… Na ugye, hagyd csak, ne köszönd. Szóval a kérdés a következő: te emlékszel-e arra, hogy lett volna valami specialitás, amit nagyon szeretett? Igen, igen, nekem is megvolt, de mi mindig szigorúan test a test ellen csináltuk, szemtől szembe, mert akkor még sietni kellett, bármikor jöhetett a férje… Aha, hahaha… hát igen… nem egyszer, nem kétszer… Közben meg itt egy ifjú kolléga, ő is elő akar lépni…
Rémülten integetni kezdek neki, hogy nem, isten ments, én semmit alá nem írok, az hétszentség, hogyne, hogy aztán mehessek a börtönbe, de Béla bá leint, hogy nyugi, ez csak duma.
– …és nagyon keményen dolgozik, minden nap marad még egy félórát, komolyan… de úgy néz ki, összejön Esmeraldával, és hát szeretné tudni, hogy mi nyitja az öreglányt. Aha… aha… na ja, ja… hát igen, fel kell kötni a gatyát, már persze utána, mert a lankadt lőcs nem tartja meg, hahaha! Aha… értem. Köszönöm.
Rámkacsint.
– Na jól van, Dezsőkém, nem tartalak fenn, tudom, hogy sok a dolgod. Ja, én is reggel óta, elképesztő, ezek azt hiszik, bármeddig lehet terhelni az öreg kádereket. Apropó, rúgtak ki nálatok valakit? Nem. Akkó’ fasza. Azért szóljál bátran, ha tehetek érted valamit… No, vissza a munkapadhoz, Dezsőkém, hiszen a dolgozó népet szolgáljuk!
Kérdőn nézek rá.
– Jól emlékeztem, fiam, de Dezső is megerősített: a klasszikust szereti, azt azonban orrvérzésig. Ha két menet után vagy félóránál előbb kidőlsz, halott ember vagy: utolsó osztályvezető maradsz életed végéig.
(Mióta közelebbi viszonyba kerültem Editthtel, kinevezett osztályvezetőnek: igaz, nincs osztályom, de ilyen apróságokon nem múlhat egy megbízható káder jövője.)
Elnyomom a csikket, biccentek Béla bának, és elindulok az irodámba, hogy tényleg megnézzem, mennyi útszóró sót adtunk ki júniusra.
Megjelent a Bárka 2013 / 5-ös számában.
