Villei Lóránt
Fülolaj
Az apám igazi férfi volt. Két méter magas óriás. Szerette az alkoholt, a munkát, a nőket és engem. Nem lehetett neki visszabeszélni, visszakézből adta a pofont. Délben ott kellett gőzölögnie a levesnek az étkező kihúzható asztalán. Ha elmúlt tizenkét óra, vagy megcsikordult a foga közt a leves, bab, borsó, lencse vagy karfiol, mindegy, odavágta az egész tálat a falhoz. Soha nem nyitott vitát. Ilyen volt az én apám. Én az ő fia vagyok. Én is szeretem az alkoholt, a munkát, a nőket. De egyszer az életemet mentette meg az apám. Isten nyugosztalja szegényt. Nem tudom, most hol és mit iszik, de abban biztos lehetsz, hogy iszik.
Egyszer odahívott magához. Vasárnap volt. Felvette az ünnepi zakóját, ahogy illett ez a régi világban. Szakadt és pecsétes volt, de kibaszottul jól állt neki. Az apám a török időkben király lehetett volna. A falunkban ilyenkor minden órában harangoznak. Ezért tudom, hogy éppen tizenegy óra volt. Hogy miért éppen a konyhában, az anyám almában, azt nem tudom. Anya éppen a Lesz Vigaszba szaladt le italért, mert ez volt a dolga. Láttam apám kezén, hogy ma még egy kortyot sem ivott. Alig tudta begombolni a zakóját. Gyűrött volt, de úgy állt rajta, mint egy tábornokon a tiszti egyenruha. Bár soha nem láttam sem tábornokot, sem tiszti egyenruhát. Apát viszont nagynak és erősnek láttam. Egy pillanatra nekitámasztotta magát a tűzhelynek, régi, fafűtéses tűzhely volt, sparhertnek hívták. Éktelen nagyot ordított, kurva istent vagy valami hasonlót, mert a sparhert forró volt, anyám jól megrakta fával. Szitkozódott, kapkodott a fenekéhez. Mielőtt kitörhetett volna rajtam egy kiadós röhögési roham, folytatta. Faszjankó, mert mindig így szólított, egy dolog van, amit meg kell tanulnod. Idd ki, mondta kíméletlenül. Fogalmam sem volt, mit igyak ki. De mit igyak ki, apa? Kérdeztem. Mire megint egy hatalmasat káromkodott. Hát ezt az izét, he. Reszkető ujjai azonnal lecsillapodtak, mihelyt egy pálinkával teli pohárhoz értek. Én meg csak álltam megkövülten. Anyám későbbi beszámolójából tudom, hogy ekkor az egyik fülemből eleredt a vér. Nekem nem az orromból folyt az a nyavalyás vörös lé, mint a haverjaimnak, mikor beszarás esete forgott fenn. Nem lennék Apafi Botond, ha meghátráltam volna a feladattól. Vagányul megittam a piát, és olyan köhögési roham jött rám, hogy azt hittem, ott halok meg. – Ha egyszer, soha nem lehet tudni, mikor és miért, de elveszíted mindenedet, szó szerint mindenedet, két dolgot nem szabad csinálnod. Tudod, mi az a két dolog, Faszjankó?
Megállt, várt egy kicsit, hogy még ünnepélyesebb legyen (hiszen vasárnap volt), megvárta, míg kitátom hápogóra a szám, és nyögök valami olyasmit, hogy halvány fogalmam sincs, majd lassan, tagoltan, minden szótagot meghúzva odakanyarította.
– Egy kortyot sem ihatsz, és egy szál cigarettát sem vehetsz a szádba, te Plétökű. – Ez volt a második számú becenevem. – De csak akkor, ha te is Apafi vagy. Megjegyezted?
Hogy megjegyeztem-e? Mintha kőműves vésővel verték volna bele a koponyámba. Tíz percen belül kómában voltam, és csak két nap múlva ébredtem fel a csöpretalpasi kórház gyerekosztályán. De hogy miért éppen azon a vasárnapon mondta el mindezt, máig nem értem.
Legalábbis akkor, amikor mindenemet elveszítettem és éppen meghalni készültem, eszembe jutottak apám vasárnapi mondatai. Ha meghalok, gondoltam, akkor teljesítem apám akaratát. Nem fogok sem inni, sem dohányozni többet. Az biztos. De volt itt egy kis hézag. Ha apám ezt így gondolta, miért nem azt mondta, te Faszjankó, ha semmid sem marad, tégy hurkot a nyakadba, jó erőset, azt’ kész. És ebben benne lett volna az is, hogy nincs pia, nincs cigi. Nem kellett sok ész, hogy rájöjjek, ezt apám azért nem mondhatta, mert nem így gondolta. A nőket például nem mondta. Ha megölöm magam, nő se lesz. Tehát mégsem ölöm meg magam.
Így maradtam életben. Pedig már végiggondoltam mindent. A magunkfajták, Apafiak nem bonyolítják a dolgokat. Biztosra mennek. Nem hurokkal, mert én egykilencvenkettő magas vagyok, és bitang erős nyakam van, mint apámnak. Nincs az a kötél, amely kárt tudna bennünk tenni. A mifajtánk vonatsínre teszi a nyakát, akármilyen vastag, és jöjjön, aminek jönnie kell. Csak egy tonnányi acélszerelvény bír el velünk, vagy annál is nehezebb. A kanyar után a mozdonyvezető már hiába fékez.
Bori és a gyerekek csak évek múlva tudják meg. Ki nem szarja le. Bori és a gyerekek. Nem hiszem el, hogy ki tudom ejteni Bori nevét. Képzeld, két évig nem jutott eszembe ez a név. Kitöröltem a fejemből, mintha nem létezne. És mintha a gyerekeim egyek lettek volna Borival, az ő nevük sem jutott eszembe. Nem léteztek a számomra. Most már végre tudom, hogy vannak. Karesz és Jenci. De mikor tudom elmondani nekik, amit apámtól tanultam? Soha.
Nem mondom el még egyszer, de a Bori kidobott otthonról. Feleségekről és halottakról nem mondok semmi rosszat. Az úgy volt, hogy mentem haza éjjel három felé. Persze teljesen beállva, szétázottan, kívül és belül, ahogy az kell. November vége lehetett, jó hideg volt. A kulcsot az istennek se lehetett belepréselni a zárba. Azonnal színjózan lettem, és tudtam, hogy nagy baj van. Nem vertem ki a balhét, nem dörömböltem, nem kiabáltam, nem törtem rá az ajtót, nem rohantam Borira, hogy megszorongassam a nyaki ütőerét. Bár apám ezt tette volna. A szomszédokkal nem törődött. De az anyám belém nevelte, hogy a szomszédok ilyesmit soha nem hallhatnak meg. Soha. Büszkeség, az van bennem. Úgy, ahogy voltam, elindultam a vasútállomás felé.
Az éjszakát az egyik fűtetlen várószobában töltöttem, öt kiló újságpapírt tekertem magamra, még jó, hogy nem vagyok allergiás az ólomra, vagy mivel nyomják. Na, akkor vágott először belém a gondolat, hogy itt van vége. Gyorsan kiagyaltam néhány halálnemet. A vonatsín bizonyult a legmakacsabbnak, reggel hétig kitartott. Akkor hirtelen felriadtam. Gondoltam, ideje elindulni a gyömrőmogyoródi vonat nyomvonalán egészen a kanyarig, ahol a bakterház eltűnik a fák között. És ekkor fölém magasodott apa, ott állt mellettem, és csak nézett. Nem szólt semmit. Te Faszjankó, mondtam, mert én is így hívom magam, ha egyedül vagyok. Apád nem azt mondta, hogy meghalj, ha kurva nagy baj van.
Az első Pestre tartó vonat vécéjébe zárkóztam. A kalauz jól megszívta. Amikor lekecmeregtem a húgyszagú peronról Pesten, már egy nagy rakás hajléktalan voltam. De akkor még nem tudtam, mi az.
Hé, te lány, egy éjszakára van hely nálatok? Szóltam bele a kagyló aljába, mert Mária kishúgom vette az adást. Valamiért kedvel engem a kiscsaj, fasz tudja, miért. Az anyjának azt hazudta, hogy átutazóban vagyok. Pedig igazat szólt. Apró teste és gömbölyű feje van. A hatalmas varkocsából csak a két baziszép szeme villan ki egy-egy másodpercre. Én is oda vagyok érte, komolyan. Matild, az anyja, rögtön tudta, mi az ábra. Te félnótás, kidobott az asszony? Mi a lószart csináltál vele, mondd?! Olyan vagy, mint apád. Indított rögtön egy marha nagy bókkal, de nem haragudott rám. Mária éppen másnap készült bemenni valami horrorklinikára az idegei miatt. De semmi nem látszott rajta. Ült a széken, és majszolta a lapos szendvicssütőben szétporladt magos zsömlét. Néha rám nézett ijedten. Kérdeztem, mi a baja, mire ő csak annyit mondott, hogy neki most nem kellene enni, de ezt nem tudja megtenni, és ezért megy a dilisek közé. Én, a nagyokos, persze jól eligazítottam. Ha éhes vagy, egyél. Így kerek a világ.
Másnap Öcsinél landoltam. A havert már tíz éve nem láttam, dupla annyival lett még emberszabásúbb azóta. Elvitt egy buliba. Azt mondta, nekem nőre van szükségem, de gyorsan. Ő mindig tudja, mi kell a másiknak. Csak magával nincs soha tisztában. Tök gáz volt, ahogy egy százéves kétkerékmeghajtásos förmedvénnyel és húsz kilométer per óra sebességgel száguldoztunk a pesti éjszakában. Nem tudom, van-e olyan utas, aki hajlandó beülni egy ilyen tragacsba rajtam kívül. Na és persze egy facér csaj sem volt a bulin. Mindenki lerészegedett és összehányták előbb egymást, aztán magukat. Szoknom kellett ehhez a nem mindennapi felülnézethez. Hajnali öt körül Öcsi laposkúszásban nyomult a kijárat felé, de elakadt az egyik ajtófélfában. Úgy kellett összecsomagolnom, és a hónom alá csapnom. Hazafelé én vezettem, Öcsit végigfektettem a hátsó ülésen. Még annyit mormogott, hogy tegyek a farzsebembe egy ötöst, és ha a jard megállít, nyomjam a kezükbe. Honnan a francból tudta, de tényleg megállítottak. Az egyik felnyírt fejű egyenruhásnak a kezébe nyomtam az ötöst. Kirángattak az autóból, álljak a falhoz, kezem a tarkóra. Mi a fasz van itt, ezek mit akarnak tőlem?! Még szerencse, hogy eszembe jutott a másik ötös, gyorsan azt is a kezükbe nyomtam. Erre kissé visszavették a tempót. Húzza össze magát, gyorsan üljön be ebbe a rakás roncsba, és húzzon el innen, vetette oda a másik felnyírt fejű foghegyről. Ezt megúsztam. Gázt adok. Mielőtt a járgány megmozdult volna, beszól az első felnyírt fejű. Hé, azt a hullát a hátsó ülésen tüntesd el minél előbb, értjük egymást? Ezt a részt töröld ki, mert úgysem hiszik el.
Voltam a máltaiaknál is, miért ne. Akkor még megvolt a bőrdzsekim, és november vége lehetett. A szél átfújta a nagy sátort, amelynek közepén gőzölgött valami meleg folyadék. Negyvennél is többen vártuk, hogy leöblítsük vele a szaros torkunkat.
- Éhesek vagyunk, miközben mások megfagynak? Heeee?!
Nem vagyok beszari, és csenevésznek sem mondott még senki, de megdermedtem a rémülettől, amikor felnéztem. Két drabális állat sziszegett a képembe. Nem szóltak többet semmit, csak lerángatták rólam a dzsekit, és pöckösen elbaktattak. Ott álltam egy rövid ujjú szakadt fekete trikóban, a szél felborzolta a hónaljszőrömet, és még a párolgó gyanús lé behörpintésétől is elment a kedvem.
A hajléktalanotthont sem lehet elfelejteni. A Damjanich és a Tallér sarkán a bejárati ajtót egy hatalmas vörös orr támasztotta meg, és rögtön megvágott egy ötvenessel. Biztosan azonnali májátültetésre kellett neki. Az első dolgom volt, hogy keressek egy tükröt, és belenézzek. Megtapogattam az orromat. Apám jutott az eszembe megint. Az ajtónállóé az ő orrára emlékeztetett. Rohadt érzés volt. Nem, az apám orra nem lehetett ilyen fos. Kétszázan lehettünk egy hosszú folyosón, vaságyakra kiterítve. Gyerekkorom legrosszabb szagú emléke, a csukamájolaj semmi nem volt ahhoz, amilyen bűz áradt szét mindenfelé, beleivódott a bőröm alá, szétmarta a nyálkahártyámat, a torkomat szorongatta. Reggel nem találtam a pénztárcámat. Odamegyek az ügyeletes manuszhoz, mondom neki, zárja be az ajtókat, rendeljen el riadót, motozzon meg mindenkit, hívja a rendőrséget. A fontos ember ül az íróasztala mögött, cigaretta a szájában. El lehet menni, nyitva van az ajtó, mondja flegmán. Nem értette, mit mondtam, szegezem neki a kérdést nagy bőszen. Itt élet-halál kérdése dől el most. Dehogynem értettem. Te nem értesz engem. Azt hiszed, hogy a Hiltonban vagy? Örülj, te seggfej, hogy nem fagyott be a farlyukad kinn az utcán. Mi a lószart akarsz még? Húzz el innen, vagy kidobatlak. Egyenes, tiszta beszéd volt. Hogy én miért nem húztam be neki egyet? Ebben sem hasonlítok apámra.
Maradtak a buszok. Akkoriban fűtött éjszakai járatok szelték át Pestet hosszanti és körkörös irányban. Az ember felszáll Óbudán, és a Határ útig döcög, szendereg, bóbiskol vagy bambul a jó melegben. Azután vissza. Oda-vissza-oda-vissza. Volt, hogy le sem szálltam a végállomáson. A sofőrön múlott, hogy felébreszt-e, és letessékel, vagy megszán, és hagy aludni. Összefolytak a nappalok és az éjszakák. Fagypont alá került az életem.
Borival díszítettük a karácsonyfát, miközben a srácok kinn szánkóztak a Szalajka-dombon. A kályhában ropogtak a közeli erdőből még nyáron gondosan ellopott farönkök. Éppen egy ezüst Jézuskafejjel bűvészkedek létrán egyensúlyozva a fa tetején, amikor jól oldalba böknek, és két egyenruhás leráncigál a buszról.
– Figyelj, te tetves buzi! Ha még egyszer itt látunk, a halántékodba eresztünk egy sorozatot.
Jelentem, a korábbi apró kihágásaimtól eltekintve engedelmes állampolgár vagyok. Életem buszon eltöltött korszakát ezennel lezártnak tekintettem.
A jard emberei által meghatározott kezdősebességgel villámgyorsan egy kivilágított házikó elé értem. Éjszaka is nyitva tartó kávézószerűségnek látszott. Beléptem az ajtón. Egy fiatal lányon kívül – szép francia neve volt, Ivett – senki nem volt benn. Ami igaz, igaz, amilyen rendesen nézett ki a lány, olyan takaros volt a kis helyiség: az üvegfalon és a plafonon mindenütt karácsonyi díszek, világító füzérek, lampionok, a három vendégasztalon pislákoló piros gyertyák. Ami először igazából megcsapott, az illat. Indiai füstölő édeskés szaga terjengett mindenfelé, és rögvest feledtette a hajléktalanok otthonában szerzett megrázó emlékeimet. A lány, még húszéves sem lehetett, rám nézett, és elmosolyodott. Ahelyett, hogy köszönt volna, és megkérdezte volna, mit kérek, csak ennyit szólt:
– De jó, hogy nem vagyok már egyedül.
Mire én:
– De jó, hogy nem kell fagyoskodnom az éjszakában.
Viharos gyorsasággal megállapítottuk, hogy kölcsönös érdekek kötnek össze bennünket. Én azon a buszból kivert, mínusz tizennyolc fok alá süllyedt éjszakán fedelet észleltem a fejem fölött, Ivett szorongásai pedig csökkentek. Ha ezt apám látta volna! A fia ragyás képe bizalomgerjesztőnek bizonyult egy fiatal lány számára! Büszke voltam magamra. Ez a szegény lány a faterom látványától bizony összecsinálta volna magát.
Igen, kitaláltad, ez volt életem fordulópontja, innen már felfelé vezetett az út. Legalábbis ami a kurva fedélnélküli micsodámat illeti. Véletlen szerencsével megszerzett bizalmi helyzetemet egy számomra váratlan esemény tovább fokozta. Azon az éjszakán két szakadt alak ólálkodott a kávézó körül, és még az sem rettentette vissza őket, hogy már ketten voltunk benn. Mint később kiderült, nem Ivettet akarták megerőszakolni – ennyire jó ízlésük nem volt –, hanem csak úgy, bájos egyszerűséggel fel akarták gyújtani a fából épült házat. Pirománok, Pesten így hívják az efféle perverz disznókat. Még jó, hogy meghallottam, amikor benzint locsoltak ki egy kannából. Mielőtt lángra tudtak volna minket lobbantani, kirohantam az ajtón, olyan testtartást vettem fel, mint akinek gépfegyver van a kezében, és rekedt torkom szakadtából elordítottam magam:
– Szétlövöm a tetves buzi seggeteket, ha nem takarodtok el innen! Tatatatada!
Még soha nem ordítottam ekkorát, és soha nem nézhettem ki ilyen vészjóslónak. Mondandóm végén a tatatatadának volt a legnagyobb hatása. Hangom beriasztotta a környéket, megrepesztette az ablakok üvegét, és ledöntötte a düledező falakat. A két pszichopata halálfélelmében kétfelé iszkolt.
Kitalálod ezt is, ott ragadtam. Eleinte csak éjszaka, később napközben is. Ivett elintézte a főnöknél, hogy kisebb munkákat is kapjak, én hordtam be az árut, töltöttem fel a gázkazánt, javítottam meg a csöpögő vízcsapot, dobtam ki az éjszakai hangoskodókat anélkül, hogy akár egy ujjal is hozzájuk értem volna. Ha most itt lenne mellettem Jenci és Karesz, és vasárnap lenne, messze elkerülve a konyha tűzhelyét, ahová apám segge odaégett, az ünneplőmben biztosan ezt mondanám nekik: fiaim, akármilyen szar a helyzet, soha ne nyúljatok senkihez még egy ujjal sem. Értjük egymást? Na és persze alkoholt se igyatok, szaros iszákosok.
Egyszercsak történt valami. Hétköznapi esetnek indult. Hogy mi lett belőle, megtudod a vége felé. Most jól felkeltettem a kíváncsiságodat, mi? Eszternek hívták. Gyönyörű volt, szőke, magas, telt idomokkal, úriasszonyos megjelenéssel, de ne kérdezd meg, milyen az, ilyennek gondolom. Tuti az egyenes dereka miatt. Fene se tudja. Festőnek mondták. Azért, mert mindig volt nála néhány csomagolópapírba bugyolált képkeret. Leült a kávézóba, elővett egy hosszú, vagy fél méteres szipkát, belehelyezett egy Davidoff cigarettát (ugye az a legelegánsabb cigi?), szépen, ráérősen itta az Ivett által főzött Lavazza kapucsínót, amit persze én vittem oda neki, mert teljesen izgalomba jöttem, és eregette a füstöt. Közben néha rám pillantott azzal az izégő, látod, a nyelvem is összeragadt, bocs, igéző szemével. Hát lehet ilyen nőnek ellenállni?
Eszter egy alkalommal megkért, hogy segítsem a nála lévő képeket elvinni az autójáig. Csöndben kullogtam a képekkel utána, és közben lázasan törtem a fejem valami szellemdús mondaton, de semmi nem jutott az eszembe. Betettem a hátsó csomagtartóba a cuccot. Amikor felegyenesedtem, odalépett hozzám, és se szó, se beszéd, beleharapott a fülembe.
Amikor visszaértem a kávézóba, Ivett rám nézett, és elnevette magát.
– Fülolaj!
– Mit hablatyolsz itt össze-vissza?
– Amikor valaki szerelemből megharapja kedvese fülét, a kicsorduló vért hívják fülolajnak.
Ömlött a bal fülemből a vér. Több apró ér keletkezett a nyakamon, belecsorogtak az ingem gallérja alá, végigfolytak a hátamon és a mellkasomon, a két mellbimbóm között. A nadrágszíjamat összehúztam, hogy gátat vessek az áradatnak, sikertelenül. A lábaim között bíborvörös tócsa képződött. Úgy éreztem, itt a vég.
Az alkoholista korszakomból jól ismert filmszakadás első jelei megérkeztek. A fejem, mint felfújható gömb, leengedett, a szemem lencséje elhomályosodott. Apafi Botond, te már nem létezel. Még elkaptam azt a pillanatot, amikor a testemből kiszáll a lélek, felülről visszanéz, és búcsút int nekem. Dobtam egy hátast, az
utolsót, te, ez lehetne a fejezet címe, az utolsó hátas, aztán durva vágás a szalagon.
Egy hatcsillagos kórházi ágyon tértem magamhoz, és rögtön arra gondoltam, hogy hónapokig nem voltam magamnál. Ivett megrohadt alkoholistákra szakosodott ápolónő volt, és patyolattiszta fehér köpenyben sürgölődött körülöttem. Legalább valaki törődik velem. A fejemen fehér turbán, a lábam felpolcolva, egy infúziós palack csöpögött serényen valamelyik erembe a jobb karomon. Ivett roppant szakszerűen elmagyarázta, mi történt.
– Ne ijedjen meg, nem fog meghalni. Vérvesztesége alig volt, jók az alvadási képességei (ugye, megmondtam). Rosszullétének pszichés okai vannak.
– Delírium trémensz? – kérdeztem, mint aki tudja, mi az. Apám, az tudta. Véres fogukat csattogtató patkányok mászkáltak a testén. Infúzióban csak alkoholt tudott magához venni. Soha nem volt bajban, mert mindig ivott. Vagy bajban volt, és mégis ivott. Pálinkát ivott, és piamentességgel etette a gyerekeit? Mi a szaros igazság, fater?
Ivett hajolt fölém. A kávézó padlóját fogtam aléltan.
– A faterodat emlegetted fennhangon. Valami baj van, Botond?
Esztert hetek múlva láttam viszont. Leült a szokott helyére. Hosszú szempilláit rajtam legeltette, miközben a szokottnál is hangosabban szürcsölte a kapucsínót. Egyik lábát átemelte a másikra, hogy még érzékibb legyen a látvány. Én csak lopva néztem rá. Zavarban voltam. Ez a szerelem?
– Jöjjön ide, Botond, üljön mellém. Ne féljen tőlem, nem teszek kárt magában (a múltkori harapásra célzott?). Szeretnék valamit mondani (csupa fül vagyok). A jövő héten lesz a születésnapom. Meghívom, ünnepeljük meg együtt. Mit szól hozzá? Örül? Én nagyon örülnék, ha eljönne. – Felállt és harapás nélkül távozott.
Már megtanultam annak a parfümnek az illatát, amely átitatta a kávézó levegőjét Eszter után. Valenciai capriccio. A szívem és az orrom között szoros összeköttetetés lehet, mert eszeveszetten zakatol, ahogy felidézem az illatát. Ismered?
Péntek délután volt, amikor a házhoz értem. Az ötödik kerület egyik sétálóutcája lehetett volna, de nem volt az. Régi ház, tele kacskaringós díszekkel. A kapu magas volt, a vasajtó nyikorgott, az ajtó mögül egy kislány toppant elém, kilencéves lehetett.
– Hová mész?
– Csak ide, a második emeletre.
– Eszterhez?
– Eszterhez.
– Mostanában nem fogad vendégeket.
– Engem se?
– Ha nagy leszek, én is festeni fogok.
A második emeleten félig nyitott ajtó fogadott. Csöngettem. Semmi nem történt. Még egyszer csöngettem. Megint semmi. Óvatosan beléptem. Az előszoba közepén egy hatalmas gipszszobor fogadott. A félhomálytól először nem ismertem fel, mit ábrázol, csak később állt bennem össze, hogy egy hatalmas fül. Elkezdett zakatolni a szívem, gondolhatod. Még abban sem voltam biztos, hogy menjek-e beljebb, vagy húzzak el onnan rögtön. Ismered a velem született kíváncsiságomat. Beljebb mentem. Egy hatalmas teremben találtam magam. Ilyennek képzelem a múzeumot, bár még soha nem voltam múzeumban. A falak tele képekkel, sehol egy asztal vagy szék, mindenütt festmény és szobor. Nem hiszed el. Még nem láttam ilyet. Nem találod ki, mi volt a képeken. Nyertél, öregem. Annyira beszartam, hogy nem tudtam megfigyelni, miben különböztek a lefestett fülek egymástól. Talán az egyiknek nagyobb volt a cimpája, mint a másiknak. A fene tudja. Te mit tettél volna a helyemben? Megvártad volna Esztert? Átmentél volna egy szobába, belevetetted volna magad egy fotelbe és rágyújtottál volna? Remegtek a lábaim. Én, Apafi Botond, féltem. Kirohantam a lakásból, le a második emeletről. A kapuban még mindig ott állt a lány.
– Hová szaladsz?
Szaladtam? Ész nélkül menekültem. A Veres Pálné utcából átiszkoltam a Ferenciek terére, onnan le a metró aluljárójába, majd fel a felszínre. Elkezdtem a Duna felé rohanni. A kettes villamos éppen az orrom előtt állt meg. Felszálltam. Amikor az ajtók becsukódtak, kicsit megnyugodtam. A füleimhez nyúltam, megvannak-e még.
A Szabadság hídon állt a forgalom. Tűzoltó és mentőautók sorakoztak a híd lejáratánál. Valaki felmászott a turulmadárra. A villamos kiürült, mindenki a híd felé tartott. Felnéztem a turulra. Egy lány állt ott. A tűzoltóautó létrája mintegy két méterrel alatta járt, és lassan kúszott felfelé, míg végre elérte a lányt. Szépnek és bánatosnak tűnt, de a távolság miatt nem tudtam kivenni arca finom részleteit. Néhány perc telt el, amíg a lány átlépett a létrára. Ekkor vettem észre, hogy a másik turulon is van valaki. Egy fiú volt. Éppen elérte a létra. Addig álltam ott, amíg újra el nem indult a forgalom. A híd sarkán lévő rendőrtől megkérdeztem, kiderült-e, miért másztak fel a turulra. A rendőr elvigyorodott.
– Szerelemből.
Sokáig csengett a fülemben ez a szó. Megint apámra gondoltam. Vén szarházi (most már így hívtam magamban), leitattál pálinkával, ahelyett, hogy elvonóra mentél volna. Azon a vasárnapon egy szóval nem mondtad nekem, hogy figyelj, fiam (és nem Faszjankó vagy Plétökű), rajtunk, férfiakon kívül vannak nők is. Nemcsak azért vannak, hogy az általuk főtt levest a falhoz csapjuk, hogy agybafőbe verjük őket, hogy kirúgassuk magunkat az otthonunkból, hogy reszkető lábbal olajra lépjünk
előlük, hogy felmásszunk velük a turulmadárra, és kéz a kézben dobjunk onnan egy hátast. De hogy mi a lószart kell kezdeni velük, arról fogalmam nincs. Apám, te rohadék.
Megjelent a 2012/4-es Bárkában.
