Bánkövi Dorottya
Üveggolyók biliárdasztalon
Valószínűtlenül terült szét a téli fényben
mintha útakadályt képezett volna csak teste
püffedt volt mint a hold De nem szóltam senkinek se
mesélte Vörösbor helyett kávéval kezében
majd belekezdett Közös kínba hogy sűrűsödtek
az évek Sötét játékteremben összeszaladt
üveggolyók Fények egy biliárdasztalon
Üveggolyók a biliárdasztalon Az évek
sötét játékteremben szaladtak össze A fény
sűrűsödni látszott mikor végre belekezdett
vörösborral kezében Túl rövid volt a kávé
ilyen meséhez Nem szólunk senkinek se Leszögezték
nem kell több akadályt képezni Valószínűtlen
ahogy felpuffadt a múlt mint egy élettelen test
Kikopott ég
Sűrű már az idő, süllyed az óhajó,
földrész csonkjain áll mind, aki tétováz.
Volt már így: Ataiszt hagyta a nép, s bukott.
Emlékét is a víz fedi.
Ott állt Ő anyaként, bús telihold övén,
térdén üstökösök, és az aranykapu
még napkelte előtt tűnt el a távozó
térség és az idő között.
Ő áll most is a hold, s éj közepén, akár
földi másai itt, lent a körút kövén –
kétség s félelem ül fénytelen arcukon.
Bambán is kegyes utcanők.
Régen megtagadott asszonyi részüket
hozza vissza a víz, s magzatok énekét.
Nincs több harc, s urakat körbedoromboló,
rettegő, beteges szívek.
Gyengéd újra a táj, tágul a tér, bizony
boldogasszonyi föld ez, s kikopott egén
már nem perzsel a nap, futnak az ördögök,
emlékezz, Ataisz felett.
Sziget és matrac
Egy matracon ült a Duna közepén,
míg kinyúló földnyelvről kémleltem,
– madárraj rebbent szét a közelben –,
hogy ő ül-e ott, vagy már esetleg én.
Tévedés volt, tán szégyen sincs ebben –
vívódott még, hiszen mégiscsak rejtvény
volt, ami látszódott a víz túlfelén,
hogy nincs lent és fönt, csupán keresztben.
Sirály lebegett a matrac felett,
elhasalt a napfény a folyó jegén,
nevethetett volna, nem nevetett,
egy matracon ült a Duna közepén.
Nézte, amin álltam: a szigetet,
és folyt a semmibe, mint egy rossz regény.
Megjelent a Bárka 2024/4-es számában.