Szabolcsi Viktória
A fény felé
A feneket ide, lábakat oda. Helyezzem magam
kényelembe, sokáig fog tartani, mosolyog,
aztán kimegy a szobából. A hasamon fehér
törölköző, a falakon kékeszöld hullámminta,
a leeresztett redőnyökön túl morajló utcazaj.
Ilyen lehet egy tengeralattjárón, vagy a bálnák
gyomrában. Ki-be szűröm a bugyborékoló
csöndet. Hasfalamon apró testrészek kopogtatnak,
morzejelek egy radiátorcsövön, az üzenetet
most sem tudom kibogozni, láb-e, vagy térd,
könyök? Kétségbeesett segélyhívás, vagy csak
vidám nyári képeslap, itt vagyok, anya.
A kezem a fehér törölköző alatt, mint vakok keze.
Kitárul az ajtó, a doktornő belép, lapozgat
valamit, aztán leül mellém, felzümmögnek
a gépek, kicsit hideg lesz, bugyborékol
át a hangja a kékeszöld hullámverésen.
A képernyőn felbukkan a lágyrészek szürke
csipkéje, fehérek a csontok és sötét a víz,
a kéz egy pillanatra az arc elé rebben, mint
akit bánt az ultrahangok hideg simogatása,
a szívfrekvencia százötvenhárom, tökéletes,
itt a lába, ez itt a combcsont, a négy szívüreg,
ez a szivárványszínű áramlás itt, ez a vére,
ezek meg a szemgolyók. A vizsgálófej újra
az oldalamba fúródik, ezt még lemérjük, minden
meglegyen, aztán készen vagyunk, mint magzatvíz,
vesz körbe a sötét, nézem a fekete-fehér búvárt
a monitoron, ahogy a testemben bolyong,
és keresi a fény felé vezető utat. Kimerevítik
a képet, ezt kinyomtatjuk, nézegethetem, ha arcot
akarok adni a sötétségnek, aztán rám csukja
a csöndet. Letörlöm a hasamról a zselét, nyálkás,
mint halak teste, hunyorogva lépek ki az ajtón,
buszra szállok, és hazaviszem a testemben
bolyongó búvárt, hogy őrizzem tovább, mint víz
csöndjét a pohár, amíg ki nem zubog a fényre.
Horzsolás
Aggódva mutatod a horzsolást
a bokádon, fehér csík a pirosas dombon
a csont és a lágyrészek találkozásánál,
a lefoszlott hám, mint apró szőrök
egy barackon, ne piszkáld, szólok rád,
lemossuk, teszünk rá tapaszt, te a lábszárad
szorongatva vársz, míg én arra az artériára
gondolok, ami a bokád mögött fut
a horzsolástól egy-két centire, és a bőrre,
ami gondosan befedi, malackás legyen
vagy szuperhősös, katicás, mondod,
és együtt ragasztjuk rá a sebtapaszt,
aztán visszamész az udvarra játszani,
én pedig a tükörben vizsgálom tovább
az arcomat, a bőrhibák titkos hálózatát,
a foltokat és süllyedéseket, az egyre
több mondanivalót, amit minden
reggel gondosan lefedek rúzzsal
és korrektorral, mint horzsolást
egy vékony bőrrel takart artéria fölött.
Nátha
Úgy alszol, ahogy a kocsmában
verekednek. Dobálod magad egyik
ágytámlától a másikig, olykor sikoltasz
és felnevetsz, vagy felállni próbálsz, de csak
imbolyogsz, minduntalan visszazuhansz
a hortyogásba, párnákkal védem magam
tőled, hol a fejed fúródik a hátamba,
hol derékon rúgsz. Sírásra ébredek,
és nem tudom, engem keresel-e,
a cumisüveget, vagy mindjárt fulladozol,
hörögsz és prüszkölsz, aztán nyálkásat
hánysz, és kimerülten visszarogysz
az összegyűrt lepedőn a sötétebb foltra,
ami pont olyan alakú, mint te.
A hátad simogatom, amíg a szaggatott
szortyogás újra alvássá nem nehezül,
a szürkeség már a redőny rései közé kúszott.
Becsukom a szemem. Maradok
az éjszakádban, és világítok,
amíg haza nem támolyogsz.
Megjelent a Bárka 2024/3-as számában.