Zentai Adél
Virágok
A. N.-nak
Tegnap volt csak, hogy a határban
csálé, rózsaszín tüzek gyúltak,
s gyémántból kovácsoltak szélt a
palotába vezető útnak,
kalácsképű lány a jászolban,
rossz lábú szamár melengette,
fiút szült a királyné, vitte
hírét megannyi zord levente.
Lepereg a gyémánt az útra,
s megkopik a kastélygrádics, nincs,
ki tüzet gyújtson a határban,
elhullik az öreg szamár is,
az idő mosnivaló ruha,
s zajos centrifuga a világ,
kiveti magából a fiút,
fordul párat, s kiköpi a lányt.
Felhőkarcolós az ég, ki-ki
elindul szerencsét próbálni,
a taréjos neonfények közt,
úgy hírlik, megeshet bármi,
bronz alkony, pink pirkadat, csattog
a város kaleidoszkópja,
nagyra nő a mellben a szív, s a
cipő koppan viharban, hóban.
Lassan telik végtelen gyomra
a tükörpikkelyes csehónak,
szájából korábbi tivornyák
szikkadt maradványai lógnak,
remeg a füst, s ring a sörhab, tán
még kacérabban is, mint másutt,
találkozik, elárvult, kopasz
madárfióka, pillantásuk.
Ma kiválasztjuk egymást, s azzá
válunk, mint vázában a virág,
te, káprázatos, büszke, a fej,
s én leszek, ki tartalak, a szár,
csak ragyogunk, miközben a tél
a térre mázsás dunnát cibál,
mint akik tudják, értük többé
nem jön se tavasz, se ősz, se nyár.
Betontüll
Élet, te elátkozott fehér ingecske,
mit születésünkkor aggat ránk száműzött
keresztanyánk, mert örökké szorít, újra
és újra levetjük, mint páncélját a rák,
megköt a csont, s csillapul a kavalkád is,
béke zümmög az anyai karokban,
cakkos bárányfelhőt ereget az ég, de
már minden alkonyban felsejlik a rokka.
Élet, te féktelen fekete bőrruha,
lélegzet nélkül van, hogy beléd is férek,
idegen arcot festek magamnak, s mindjárt
primadonnára hullnak az esti fények,
francia parfüm teszterüvege vagyok,
vaníliaillatú, áramvonalas, kicsi,
megtapogatják és belészagolnak, de záráskor
magával már senki nem viszi.
Élet, te fehér hínárként terpeszkedő,
káprázatos, csupafodor tüllcsoda, ma
mozdulni sem lehet benned, úgy szorítasz,
mégsem voltál ennyire kényelmes soha,
Isten elfeledett hegedűvonója,
büszkén feszül az égnek a templomtorony,
tébolyult madárraj, zúgnak a harangok,
s köztük feljajdul a félrevert vészkolomp.
Élet, te magasszabászati költemény,
meztelen vagyok nélküled, de még inkább
veled, van szezon, hogy kiröhögnek, s olyan
is, hogy harsogó ovációt érdemelsz,
a világ tetején állok, s mégis most a
legsűrűbb, csak cigarettám világít, az
éjszaka, a menny sosem volt nyitva, így hát
megindulok szótlanul lefelé, magam.
Élet, te kávéfoltos, elnyűtt pongyola,
a szennyesből ma egyszer még kirángatlak,
csörömpölő ékszerem mind felaggatom,
s így veszem a szuszogó várost nyakamba,
illámra pompás tengeri halat tűzök,
megcsókol, ifjú titán, egy próbababa,
s belefúlok az egyetlen pocsolyába,
mit nem szárít fel, bronz lehelet, a tavasz.
Megjelent a Bárka 2023/4-es számában.