Fecske Csaba
talicska szén
hetvenhárom évem úgy eltűnt
mint a holdfénynek támasztott seprű
a szemetes udvarból
beleveszett az éjszakába akár
az éhes kutya ugatása –
nagy elszánással fogtam bele
hátralévő életembe mely szénfalként
feketéll előttem a dúcolatlan időben
és bármelyik pillanatban maga alá temethet
kapkodva szedem a levegőt mintha
egyszerre akarnám magamba gyűrni az egészet
mielőtt elfogy a tüdőm
tevehátként púposodik mögöttem a meddő
s az eredmény jó ha egy talicska szén
öreg öröm
az élet nem habostorta
talán azért is nem lettem cukrász
csak cukros bár az se akartam
szaharinnal iszom a kávét
kézremegésem – Parkinson-kór – miatt
csőrös pohárból mint a kisgyerekek
ahogy öregszem úgy gyerekszem
kibámul belőlem két csipás riadt szem
ma reggel kacsára vettem a cipőmet
kétfelé mentem a sörözőbe
Gambrinusnak áldozni
öreg cimboráimmal
akik tudják gyógymódját
prosztatának szorulásnak
reménytelen szerelemnek
és eldicsekednek hét halálhoz elegendő
sokféle betegségükkel
én pedig örülök hogy láthatom őket
még ha így aszottan őszen is
míg szép lassan átcsordogál rajtunk mint a sör a lét
emlékeink
mint
csésze alján összegyűlt
teaüledék
nézek utánad
mint a becsukott ajtó
elrejt a hátad
a csönd szívébe
döf az első napsugár
rigódzik a kert
mennyivel könnyebb
elviselni a mások
szenvedéseit
mi volt a neved
nem tudom már de tudom
egyetlen voltál
nem felel
a világ olyan szanaszét
nem tudod fonákját színét
csalóka minden ami szép
mutatóba kerül eléd
kinyúlsz utána és kezed
csak a semmit markolja meg
mögötted árnyékod libeg
szolgája vagy a semminek
a fűben tücsök ciripel
sorsa ez ciripelni kell
míg önfeledten hallgatod
fölszikráznak a csillagok
a csúcsra föl hiába jutsz
legördül a kő Sziszifusz
az aljban kövér csönd hever
hiába kérded nem felel
Megjelent a Bárka 2022/2-es számában.