Szilasi László
Saját élet
(regényrészlet)
Nevetés
Apám különböző munkahelyeken 1956 késő őszére kitanulta az autószerelő szakmát. Egy régi szocdem, a Tanácsköztársaság nyugdíjas hőse ajánlotta be a Megyei Pártbizottsághoz. Ott dolgozott a nyugdíjáig. Elég közel volt a tűzhöz, senki nem kérdezte meg tőle, miben is hisz; nem hitt bennük. Legénykorában a város legnagyobb tánciskolájába járt. Amikor meglátta anyámat, odament hozzá, kicsit összecsattintotta a bokáját, és azt mondta neki, hogy szervusz. Mi már egyszer aludtunk együtt, drága. Anyám állítólag nem vágta pofon, de kikérte magának a tegezést is, meg a hazugságot is. Maradjunk a magázódásnál, a hazugságait pedig tartsa meg magának, pimasz fiatalember. Apám tovább nevetett. 1960. augusztus 20-án házasodtak meg. Elegáns a tanácsi esküvő, kölcsönkapnak hozzá egy jó nagy Moszkvicsot, de előtte, a biztonság kedvéért, elmennek azért a jaminai evangélikus templomba is.
*
1944 ősze, anyámék a tanyán
Apám azért nevetett tovább, mert anyámék a bombázások alatt valóban náluk húzták meg magukat. A házban már nem fértek el, de a nagy istállóban megtalálták a hálóhelyüket. A felnőttek befeküdtek a jászolba, a gyerekek pedig azon a több mázsa krumplin találták meg vagy alakították ki a vackukat, amit az otthoniak felhalmoztak a télre. Egy gyenge fényű kis petróleumlámpa égett egész éjjel, és apám meg a bátyja bekucorodott az idegen gyerekek közé. Eljátszottak velük, szerelmesen integettek nekik a hajnalban induló tejeskocsiról, és ennyiben igenis igaz volt, hogy ők ketten már aludtak egyszer egymás mellett, együtt a tanyai krumplihegyen, máig érzik a kis gombócok nyomát a hátukon. Amikor pedig reggel lett, besereglettek a házba, és nevetve nézték meg újra, ahogy apám nagyapja már megint nem vette észre, hogy a kucsmája helyett újra csak a menye bárányszőr muffját próbálja a fejébe húzni. Nem megy. Kicsi. Apám joggal nevetett tovább.
*
Betekint
Anyám egyik első emléke az, hogy szabadon játszik a házuk előtti földúton. Forgalom nincs, a nyugalom teljes, jól eljátszik a kortárs gyerekekkel. Esténként előjönnek a bátyjai is, és ha nem aktuális operett-slágereket énekelnek a saját szájukra hangolva – Fekete Péter öcsém, ugye, hogy lefogyott –, akkor órákig harmonikáznak a selyempapírral borított nyeles fésűjükön. Anyám beles a szomszéd házakba, az egyik asszony minden nap felmossa a folyosót. Kövér, nagydarab asszony, már nem is fiatal. Meghajtja a derekát, úgy dolgozik, hatalmas felmosórongy az eszköze, hangosan csapódik a fal és az oldalkorlát között. Két méterenként öblít, kimossa a szürke rongyot. Halad hátrafelé. Amikor közelebb ér, anyám észreveszi, hogy az asszonyon nincsen bugyi. A burjánzó, szőrös hájhurkák között eltűnnek a nyílások. Közeledik. Nagyon ijesztő a barna altest. Be fogja nyelni a kislányt. Anyám sikoltozva elszalad. A szomszédasszony kinéz, nem érti a helyzetet. Nevetve integet utána a mosogatórongyával. Fröcsög a mocskos víz.
*
Állomásparancsnok
Amikor a világháborúban a magyarok visszafoglalták Észak-Erdélyt, anyám nővére és annak férje azonnal odaköltözött Kolozsvár mellé, a férfi először Réven volt állomásfőnök. Apja a Székely Körvasúton dolgozott, Trianon után hét évig éltek a csabai állomáson, egy vasúti kocsiban, nagy volt a diadal. Szép épület a falu mellett a szolgálati a lakás, anyám néha elvész benne. Amikor a katona vizet kér, a kertben dolgozó férj berohan a házba, átöltözik a tiszti egyenruhájába, úgy nyújtja át, fehér kesztyűben, ezüst tálcáról a kristálypoharat, parancsoljon, méltóságos uram. Aztán Zombor. Kis kastély áll az állomás mellett. Anyámnak székre kell állnia, úgy nyitja az ajtókat, ennyi marad meg neki az elfoglalt Délvidékből. Aztán Ukrajna, Beregszász, abból nem őrzött meg a négyéves anyám semmit. Mintha lett volna egy fekete kuvasz, amitől nagyon félt, de ez sem biztos. A férjet nem szerettem. Nagyhangú, magának való embernek ismertem meg, aki felvágott a jó nagy semmire, Katolikus Legényegylet. A rendszeresen látogatott kurvájának nem köszönt a csabai sétatéren, fogságuk alatt pedig addig kenegette a kenyérszeletére a puha, amerikai vajat, amíg a hatalmas adag el nem tűnt a kenyér belsejében, én, drágám, látod, alig fogyasztok. Később, néhány látogatásuk után, nagyon-nagyon félt a magyar államvédelmi hatóságtól.
*
A legkisebb gyerek
Amikor eljöttek a könyörtelen idők – mindenki ismerte a kötelező forgatókönyvet a falragaszokról, a tanyasi iskolába is eljutottak a sűrűn nyomott plakátok –, a belvárosi szatócs felesége maga mellé vette a legkisebb gyermeket, egy gyönyörű, fekete hajú kislányt, befogatott, és kikocsizott a tanyára a barátnőjéhez. Köszöntek, leültek, vizsgálgatták a tavaszi tornácról a lábasjószággal teli, gazdag és tiszta parasztudvart, nagyokat nevettek, aztán a vendég óvatosan előhuzakodott a kérésével. Nekik nemsokára el kell innen menniük. Nem tudják mi lesz, hová mennek, hová viszik majd őket, mennyi időre, beszélnek az emberek mindenfélét. De ők a férjével úgy döntöttek, a kisleánynak mindenképpen korai lenne még az út. A többi lány már idősebb, a fiúk erősek, de ez a lány még kicsi. Csak ezt az egyet. A legkisebbemet. Nem fogadnák-e be. Itt jó helye lenne, biztos vagyok benne. Elvész a többi közt, olyan, mint ők, észre sem veszik. Fizetnék is érte, ha meg nem sértem. És visszajövünk érte, amint csak lehet. Vigyáznak rá addig, ugye? Apai nagyanyám gondolkodás nélkül nemet mondott. Nézte az asszonyt, sírt, nevetett, ölelte, és kimondta a nemet. Nem volt mit tenni, te is megértheted, fiam. Lelövik, aki zsidót rejteget, tudta mindenki, ki volt hirdetve. Jaj, ne kérjen tőlem ilyet, kedves barátnőm. Mi lenne akkor a gyerekeimmel. Nekem rájuk kell vigyáznom. Mi mást mondhatnék magának, édesem. Jaj, Istenem, jaj, Istenem, drágám.
*
Az ajtó
Gravitációs elvű, kinti árnyékszékünk igazi dísze maga a bejárat. Jókora, alaposan olajozott zsanérokon fordul az ajtószárny, akadálytalanul nyílik meg előtted, s ez adott alkalommal praktikus értelemben is felettébb szükséges lehet. Mindemellett nagyon szép is. A festése réges-rég lekopott, az esők, a szél meg a nap az évek során csontfehérre szívták, de jól látható, hogy annak idején nem ajtólapnak készült ez a deszka, apró, míves kazettákból rótta össze gondosan egy régi mester, s aztán a két nagyobb darabot apám utólag illesztette rá a könnyű, csak belülről látható, fényes alumíniumkeretre. Az elemek eredetileg egy nagy szekrény részei voltak. A szekrényt a nagyapám, anyám apja, rendőr főhadnagy, jutalmul kapta, afféle tárgyi prémiumként azért, mert 1944 júniusának végén, esküjének megfelelve, hivatásul választott rendfenntartói munkája integráns részeként, nem volt mit tenni: hatékonyan segédkezett abban, hogy vonatra rakják a város és a környék zsidóit. Egyedül tolta haza a zsidó javak rá eső részét egy nyikorgó kézikocsival azon a régi nyáron, a Belvárostól egészen Jamináig. Meglepetésnek szánta azt a nagy és szép szekrényt, úgy gondolta, örül majd neki a család, nagyanyám így mesélte. Sokáig húzták-vonták ide-oda a szülői házban, de sehogyan sem találták meg a helyét. Túlságosan nagy volt, homályosak maradtak a célok, amelyeknek új környezetében is megfelelhetett volna, meg hát az arányaiban, a küllemében, a különös díszeiben is ott feszült mindvégig valami leküzdhetetlenül rossz emlékű, baljós és idegen. Kikerült a nyári konyhába, onnan a szerszámoskamrába, aztán a padlásra, végül a nagyszülők halála után a nagybátyámék nekünk adták a megmaradt darabokat, átcipelték hozzánk, hogy tüzeljük el, mert akkor mi még fával fűtöttünk. A mi családunkban azonban ennél jóval nagyobb volt az ökonómia-igény.
*
A Liberátorok támadása
Délkelet felől jöttek. A város: a Hercules téglagyár, az evangélikus temető, a vasúti pályaudvar, a Kakas Szálló, a Mezőgazdasági Szakiskola, a Dohánytőzsde, a Méntelep felől. Már fogytak a bombáik, ritkábbak voltak a robbanások. Az ék bal szárnyán repülő gép a pályaudvartól délre fekvő nagy mezőgazdasági áruraktár felől érkezett, utolsó bombáival telibe találta a Kolozsvári és a Rothermere utca sarkán álló kétemeletes katolikus bérpalotát, a garabolyos kispiac északnyugati csücskében álló házat (az asszony másnap mászott elő a romok alól, mindenki más meghalt), majd a Pozsonyi utca páros oldalán, az 54. szám alatt, a rendőrékét. A MÁV pályaudvar, illetve a Báthory és Rákosi utak kereszteződése között meghúzható vonal fölött közlekedő, s így, szükségszerűen, a Pozsonyi utca 50. szám fölött – közvetlen alulnézetből, a hatalmas fémtest által vetett mozgó, olajszagú árnyékból nézve meglepő, szinte Zeppelin-szerűen méltóságteljes lassúsággal – elhúzó repülő, a vezérgép, egyáltalán nem bombázta Jaminát: harci tevékenységét a sínpályákat elhagyva, kényszerűen vagy önszántából, de mindenképpen azonnal befejezte. A jobb szélső gép, amely vélhetőleg a vasútállomástól északra lévő központi Dohánybeváltót meg a vele szemben, a sínek túlsó, nyugati oldalán álló Mezőgazdasági Szakiskolát bombázhatta korábban, a Bessenyei utca közepénél lépett be, megszórta a Pozsonyi utca túlsó felét, a 44. és 46. számú házakat, s így később pontosan rárepülhetett egy kompakt épület-együttesre, a Jézus szívéről elnevezett jaminai kis katolikus templomra meg a mellette álló kapucinus rendházra, amelyek közül az utóbbit földig rombolta, az előbbit pedig visszafordíthatatlanul megrongálta – stráfkocsival hordták a halottakat. Továbbrepülve, majd a város határát elérve, valamennyi gép a várostól északnyugatra, az utolsó házsortól, a Csáky utcától nagyjából másfél kilométernyire, a fürjesi dűlőkben, a tanyák közötti termőföldekre szórta ki a holt teherré vált maradékot, gondosan ügyelve arra, hogy épületben, emberéletben itt már semmiképpen ne essék több kár.
*
Síelés a bombatölcsérekben
Anyám a világháborúból elsősorban arra emlékszik, hogy akkoriban, a bombariadók miatt, bakancsostul, ruhástul kellett aludnia. A bombázás után azonban a Pozsonyi utcát elöntötték a lebombázott házak meg bombatölcsérek. A házakat lebontották és újraépítették, a tölcsérek azonban megmaradtak. Lassan nőtte be őket a föld, és a gyerekek azokban a mélyedésekben tanultak meg biciklizni. Anyám is ott tanult meg kerékpározni, amikor azonban a bátyja által hazahozott, amerikai sílécekkel is megpróbálkozott, eltörte mind a két darabot. Nem számolt vele, hogy a síeléshez hóra van szükség. Kis pajtásaival sírva vitte haza a négy lécdarabot. Nagy volt a fájdalom. Otthon nevetve fogadták. Nem lett semmi bajod? A sílécek senkit nem érdekeltek. Anyám ügyetlen volt. Később azt állította, hogy megtartotta a világban, hogy ebben az esetben megbocsátottak neki. Hét éves lehetett ekkor.
*
Elüt a cocó
A szemben lakó szomszédok egyikénél két gyerek nevelkedett. A kisebbik később állatorvosnak tanult Budapesten, és az ötvenes években öngyilkos lett. Amikor az anyja meglátogatta a testet, az orvosok azt mondták neki, hogy a fiának meghasadt a tudata. Belenézett a fia szétzúzott fejébe, és a saját szemével is látta, hogy a fia agya valóban kettőbe hasadt. Volt a közepén egy fekete vonal. Az ölte meg. A nagyobbik fiú nem volt olyan okos, mint az öccse, mégis belőle lett később Békéscsaba polgármestere. Az anyja nagyon vigyázott rá, alig engedte ki a földes Pozsonyi utcára. Nem járt ott senki, csak a szódás lovas kocsi dél körül meg apám apja a kora reggeli tejjel. A szomszédasszony mégis örökké azt sipákolta, hogy ne menj ki, fiam, mert elüt a cocó. A cocó a lovat jelentette, s ebben az értelemben magát a lovas kocsit. Ne menj ki, fiam, mert elüt a cocó. Az utca ezen nevetett. A néninek az lett a csúfneve, hogy Cocó néni. A Pozsonyi utcai közalkalmazottak nem vették észre, hogy ezzel a névvel magukon is nevetnek. Ők is féltek az utaktól. Mindenféle úttól féltek. Nem érdekelte őket, hova vezet. Még az sem érdekelte őket, hogy az utak – végeredményben – a Világ Fővárosába, Rómába vezetnek. Ott fény van, gazdagság, meleg, és a Szent Péter-bazilikában ott őrzik a Pietàt.
*
Bácsi, bácsi, jaj, jaj
Amikor a háború után anyám a fiatalabbik bátyjával kijárt biciklivel apámékhoz tejfölért, túróért, sajtért, a fiú így kiáltott fel a földúton a mélyedések és magaslatok előtt: most fizet a zsidó, most fizet a zsidó. Anyámat ez azért érdekelte nagyon, mert a Pozsonyi utca akkoriban megtelt azokkal az emberekkel és árnyakkal, akiket elvitt a háború, és többé nem hozott vissza. A tér előtt, az utca végén, a baloldali sarkon álló ház telitalálatot kapott. Lakott ott régen egy kisfiú. A kisfiú átjárt a jobb oldalon álló sarokházba, a zsidó kereskedőhöz. A fiú még nem beszélt jól, néha nem tudta elmondani pontosan, mit is akar. Bácsi, bácsi, jaj, jaj? Bácsi, bácsi, jaj, jaj? Az öregember nevetett, elkergette. Majd akkor gyere vissza, ha tudod, hogy mit akarsz, ne jajgass itt nekem, édes fiam. A fiút megsemmisítette a Liberátorok bombája, eltűnt, nyoma sem maradt. A bácsit pedig elvitték Auschwitzba, többé nem tért vissza. Anyám látta, ahogy beszélgetnek, s a bácsi nem fogja megtudni, hogy a fiú valójában azt kérdezte: van-e vaj, van-e vaj, bácsi, bácsi.
*
Közgazdasági technikum, ötvenes évek
Anyám középiskolai osztálytermében volt egy felirat. 1séges akarattal, nem 2séges, hogy 3 év és 4 hónap alatt teljesítjük az 5 éves tervet. Anyám nem hitt ebben. És akkor sem éljenzett, amikor a nap elején negyedórán keresztül olvasták fel az aktuális vezércikket, és dicsőítették Sztalint meg Rákosit. Nem mondta, hogy éljen Rákosi, nem mondta, hogy éljen Sztalin. Az osztályfőnök magához hívatta. Kisasszony, kérem, ne csinálja ezt. Maga is, én is osztályidegenek vagyunk. A maga apja rendőr volt az előző rendszerben, rendőrfőhadnagy. Ne csinálja ezt. Baja lehet belőle. Kérem. Az anyám megértette a problémát. Némán tátogott és némán tapsolt a továbbiakban. 1956 nyarán érettségizett le. Gyalog járt be Jaminából, keresztül a kis utcákon, át a Repülőhídon, és aztán a Vasútállomásnál, ha szerencséje volt, tujázhatott a barátnőivel a városi Kisvasúton egészen a technikumig. A Kisvasút az érettségije napján szűnt meg. Elindultak az Ikarus buszok, az 1-es, a 2-es és a 3-as körjárat.
*
Érettségi találkozó
Aztán Anyumama halála után lassan véget ért anyámban a gyász meg a böjt. Elhatározta, hogy elmegy a negyvenéves érettségi találkozóra. Nem szokott eljárni, de erre elment. Felöltözött szépen, apám elvitte autóval a technikum elé. Részt vett az osztályfőnöki órán, de a vacsorán már nem. Néhányan meghaltak. De a legtöbb ember élt, és anyám szerint éppen olyanok voltak, mint régen. Be kellett számolni az életükről. Pontosabban az utóbbi öt évről, hogy akkor mi történt. Ötvennyolc évesek voltak. Nem nagyon történt az életükben semmi. Húztak egy idővonalat fejben a születésüktől, és ahogy haladtak a jelen felé, egyre ritkábban lettek a jelentős eseményeket jelző csillagok, jelek, pontok. A legtöbben próbálták elkerülni ezt a felismerést. Fölszínezték, anyám szerint, a jó nagy semmit. Anyám viszont őszinte volt és zavarba ejtően rövid. Tavaly nyugdíjba került a férjem. Én azóta nem mosogattam.
Megjelent a Bárka 2021/6-os számában.
