Biró Sára
Egy rendszer összeomlása
Két hónapja rutinokat építek magam köré. Egy négyzet alakú labirintus szabálytlanságába rendeződnek, zsákutcában végződnek. Néhány naponta irányt változtatok. Az utak szűkek, kezeimet kinyújtva, ujjaim épp fekszenek a hűvös téglákon. A mész poros tapintásától kiráz a hideg. Tagjaimat először hosszában, majd keresztben járja át a zsibbadás. Mintha egy nedves hálót terítettek volna rám, amibe áramot vezettek. Hamar megszokom a bizsergést, a napok merevségét, a lépések egyhangúságát. Le kellene állni, sikítani most, amikor senki nem hallja, de csak menekülni szeretnék. Mikor ráébredek, hogy ugyanazt a négy falat simogatom hetek óta, gondolkodás nélkül hagyom el a lakást.
Vásárolni indulok. Élvezettel húzom végig a kezem a bevásárlóközpont polcain, csak érezni akarom, hogy még van valami a falak sápadtságán kívül. Az sem zavar, hogy nincs rajtam kesztyű. A nagyszüleimnek is viszek néhány dolgot. Nehéz ezek után beszélgetni velük. Hónapokig rekeszekben élünk. Tátogunk üvegen keresztül, mint a halak. Élőbeszédet csak az esti híradóban hallunk, a nap többi részében lenémítjuk a tévét, zavartalanul úszkálnak a képek olasz és magyar kórházak közt. Mikor újra találkozunk, csak elnyújtott ajakhangokkal beszélünk, míg a tengerszint alá nem süllyed az összes szó, amivel a bezártságot jellemezzük. A százszor hallott családi anekdoták kerülnek szóba. Emlékezetből játszunk egy versenyzongorán a nyelvünkkel. A koncertterem üres, egykor zsúfolásig tele volt. Ilyenek a kiejtett mondatok. Még a szokásos, Annyira szerencsés vagyok, előttem az élet, a lehetőségek című okoskodás sem fáraszt most. A háborút és a kommunizmust csak történetekből ismerem. Ahogy azt is, hogy a rendszerváltáskor mennyi minden veszett kárba, persze szükség volt rá, de mégis.
Délután szabadulok. Estig hangosan hallgatom a tévét. A bezártság nem mentség, annyi lehetőségem van. Egyetlen nap ejtek ki tiszta mássalhangzókat, és összeomlik egy egész rendszer.
