Várfalvy Emőke
A májusi eső
Lakott a szomszédunkban egy bácsi. Az a bogaras fajta, aki hajlított kormányú biciklivel jár. Magában dudorászik külföldiül, Bikficnek nevezi a kutyáját, aki mellett tart még három kanárit, két aranyhörcsögöt és egy darab harcoshalat, akit meg Dzsetlinek hív.
Hogy honnan tudok ennyi mindent az állatairól?
Gyakran mesélt nekem róluk, amikor a kertben próbáltam akadálypályát építeni a hangyáknak. Vagy épp csigákat mentettem anya paradicsomjai közül. Anya ugyanis szereti lapos ívben röptetni a szemtelen dögöket, akik mindent lerágnak, én viszont azt gondolom, hogy ez a csigáknak nem tesz jót.
Szóval ott volt a bogaras Szomszédbácsi, aki mindig odajött a kerítéshez, ha látta, hogy nagy munkában vagyok.
Egyszer, mikor az orgona virágait próbáltam megszámolni, márhogy azt, hogy hány kicsi virág van egy nagy virágcsomagban, akkor megmondta, hogy kétszázharmincöt.
Egész komoly arcot vágott, mikor a számot kimondta. Olyat, amilyet apa szokott vágni, amikor komolyan mondja, hogy ma tényleg iskolába kell menni, és nem lehet inkább a nagymamánál nézni a mesecsatornát, amin még éjjel is mennek mesék, igaz, azok lövöldözősek, és csak a Beni nézheti őket, aki már elmúlt tizenkettő.
Anyáék nem sokat beszélgettek Szomszédbácsival.
Köszöntek neki, bólogattak, amikor megmutatta, hogyan tud a Bikfic két lábon egyensúlyozni orrán egy gumicsirkével, és hümmögtek, amikor kérdezte, nekünk is aranyárban van-e az öntözővíz, de úgy nagyon nem beszélgettek vele.
Anyáékat nem érdekelte, hogy a Dzsetli le tud nyelni bármilyen méretű kisebb halat egészben úgy, hogy az uszonya sem lóg ki, meg az sem, hogy a hörcsögök néha szaltóznak, éjszaka meg valami nindzsa-trükkel kiszabadulnak a ketrecből, kirágják a kekszeszacskó sarkát, amitől gyomorrontást kapnak, és mindent összekakilnak.
Anya lehet haragudna, hogy kakiról beszélgettem Szomszédbácsival, de ő olyan viccesen tud erről beszélni, és én végül is egy szóval sem mondtam, hogy kaki, csak nevettem, meg persze kicsit sajnáltam is a hörcsögöket, akik gyomorrontást kaptak, mert a gyomorrontás nem jó dolog.
És, hogy miért mesélek most pont róla neked?
Az eső az oka.
Szomszédbácsi imádta az esőt.
Főleg tavasszal, mikor mindenféle virág nőtt a kertjében. Gyakran láttam délután, amikor hazajöttem az iskolából, hogy körbe-körbe sétál a kertben, és annyira el van gondolkodva, hogy néha még a Bikfic farkára is rálép.
Azt mondta, ilyenkor bizonyosodik meg róla, hogy jön az eső.
Azt nem mondta, hogyan csinálja, vagyis nem emlékszem, de az biztos, hogy ha azt mondta, lesz eső, mindig lett. Nagyon szomorú is lett volna, ha nem lesz, mert az eső előtt rengeteget dolgozott.
‒ Ki kell rakni a kübliket, segítesz? – kérdezte tőlem, és amikor csak tudtam, segítettem.
A kis faházikóban, ahol a lapátokat meg más kerti izéket tartott, volt egy polc, tele tálakkal, vödrökkel meg mindenféle öreg fazekakkal. Ezeket hordtuk ki az udvarra, és tettük le azon a részen, ahol kő volt.
Szorosan egymás mellé pakoltuk a félfülű lábost, a kék lavórt, a sárga vázát és így tovább, amíg tele nem lett a járda, a kocsibehajtó meg a terasz, aminek nincs igazi teteje.
Csak raktuk és raktuk, pontosan mindig ugyanabban a sorrendben, szorosan, nehogy egy csepp is kárba vesszen.
‒ Tudod, kiskomám, a májusi eső aranyat ér!
És ezt is mindig komoly arccal mondta, ahogy egyszer az orgonavirágoknál a kétszázharmincötöt, de közben meg mosolygott is, ami nem csoda, mert ilyenkor nem sok idő kellett, és minden edény úgy megtelt esővel, hogy alig győzte beleönteni a nagy, kék műanyag hordóba, amit a fáskamra mellett tartott.
Csak egy dolgot nem árult el sohasem.
Kitől kapja vajon az aranyat az esőért?
