Mészöly Ágnes
Miért ijesztgetik az írók
a gyerekeket?
MAJOROS NÓRA: Mindenki fél valamitől, ijesztgetés nélkül is. A felnőttek is. De a gyerekeknél sokáig nem válik el élesen a fantázia és a valóság. A képzeletük mindenféle szörnyeteggé alakítja a félelmeiket. Ezek már képek, amiket le lehet rajzolni, el lehet mondani, játékpuskával le lehet lőni, és így már meg lehet birkózni velük. Talán az írók azért írnak szörnyes meséket, mert még emlékeznek a gyerekkori rémeikre (esetleg a felnőttkoriakra is), és tudják, hogy a legrosszabb, ha a szőnyeg alá söpörjük őket.
DÁNIEL ANDRÁS: A felnőttek félelmei többnyire sokkal veszélyesebb szörnyeket szülnek, mint amilyenek a gyerekek ágya alatt vagy a mi könyveinkben laknak. A meseírók úgy ijesztgetnek, hogy abban rögtön benne van a feloldás is: amin nevetni lehet, attól már nem is fél az ember. Ez amúgy igaz megfordítva is: azon lehet igazán nevetni, amitől az előző pillanatban még féltél. A röhejessé váló rémen, a burleszkbe forduló katasztrófán. Lehet, hogy ez a meseírás lényege is: NE FÉLJ!
– Könnyű azt mondani! A szilánkboszorkák például… ne is beszéljünk róluk! Tehát szerintetek elegendő, ha egy gyerekkönyv viccesen szól a szörnyekről? Vagy van, volt valami másféle koncepciótok is, amikor belekezdtetek a rém-történetekbe?
D. A. : Igaz, sok gyerekkönyv egyáltalán nem viccel a szörnyekkel. Vannak ott komolyan veendő emberevő sárkányok is, valódi rémek, akiket kemény harcban győz le a főhős... Többféle megközelítés létezik a szörnyológiában. Ami engem illet, a Jakab... szörnyei szándékosan komolytalanok. Jakab látatlanban retteg tőlük, aztán amikor találkozik velük, rájön, hogy ezek valójában jóindulatú és vicces alakok. Sokszor azért tartunk valamitől, mert nem ismerjük – állítja a könyv.
M. N. : A humorral azért vigyázni kell. Valós veszély, hogy ha kineveted az említett szilánkboszorkát, bőrpattankává változtat. Lehet, hogy egy bőrpattanka vicces, de bőrpattankának lenni nem az. Komolyra fordítva a szót: a humor fontos eszköz, de ennél is fontosabb, hogy ne nevessük ki, és ne bagatellizáljuk el a félelmet magát. Azok a félelmek, amelyekből a Rém a szobádban táplálkozik, egy életre való traumát okoznak a gazdájuknak, és ez sehogy sem vicces.
– Manapság csecsemőkortól a késő aggkorig végigkísérnek minket az irodalomnak álcázott problémamegoldó könyvek. Ti hova pozícionáljátok saját műveiteket abban a koordinátarendszerben, ahol az x az alkalmazott gyerekirodalom, az y a szépirodalom tengelye?*
M. N. : Egy problémamegoldó könyv úgy kezdődik, hogy ismertet egy problémát, aztán megoldási javaslatokat ad. Lehetőleg egyszerűeket és biztosakat. A Rém a szobádban semmiképpen sem ezt a sémát követi. Egyrészt nem mondja el a problémát, másrészt nincs benne megoldási javaslat. Egy fantáziaképet mesél el, amiről asszociálni lehet a problémára is, a megoldásra. Ez nem a problémamegoldó könyvek módszere, inkább közös gondolkodást és játékot kíván. Viszont nyelvileg is, képalkotásában is a gyerekirodalomhoz tartozik, ami szükség szerint alkalmazott, vagy legalábbis nagyon célirányos műfaj.
D. A. : Z tengely nincs? Nekem sem volt célom problémamegoldó könyvet írni. A jövőben sem tervezek ilyet, ami azt illeti. Azt sem gondolom, hogy a gyerekirodalom szükség szerint alkalmazott vagy célirányos műfaj lenne. Lehet az, ha akar. Vagy bármi más. Én inkább a műfaji nyitottság terepének látom. Egy park, aminek szabadon mászkálhatsz az ösvényein – van amelyik a szépirodalomhoz vezet, van amelyik, nem is tudom, az ismeretterjesztő irodalomhoz. De ha kedved tartja, rohangálhatsz az ösvények közötti füvön meg a szépen gondozott virágágyásokban is...
– Ezek szerint a gyerekeknek szóló műnek nem feltétlenül kell tanítani jóra-szépre? Nem kell példát adnia, utat mutatnia, segíteni, hogy rendes ember legyen a kölökből?
D. A. : Semmit nem kell. Ez múljon a szerzőn. Ami engem illet, ha valaki azt a szót mondja nekem, hogy tanulság, egyetlen épkézláb ötlet nem jut többé az eszembe. Azt hiszem, a minőség, a nyelvi, képi igényesség már önmagában nevel – akkor is ha éppenséggel fékevesztett viháncolás zajlik az adott könyvben. Felelősség, az van: észben kell tartanod, hogy akiknek írsz, még nem tudnak annyit a világról, mint te. Nem vezetheted félre őket. Komolyan vesznek, neked is így kell tenned velük. Ez máris segítség szerintem. Függetlenül attól, hogy az adott könyv utat mutat vagy szamárfület.
M. N. : Ha egy könyv nagyon meg akarja mondani a tutit, akkor biztosan a falhoz csapom. Persze ez szubjektív, lehet, hogy valaki igényli, hogy tálcán kínálják a tanulságot. Olvasóként jobban szeretem, ha egy könyvet meg kell fejtenem, ha a történet mögött, alatt, fölött bujkál valami, amit elkaphatok. Mivel olvasni ezt szeretem, hát írni is. Ráadásul elég nagy elbizakodottság kell ahhoz, hogy az ember íróként úgy gondolja, birtokában van a Nagy Igazság, amit meg is tud fogalmazni, és készen, frissen, ropogósan tálalni. Az igényesség és az olvasók komolyan vétele mellett szerintem alázat is kell, éppen a felelősség miatt.
*Lovász Andrea ötlete alapján
