Megkérdeztük






Szilágyi Zsófiát kérdeztük A továbbélő Móriczról


Milyen egy írót irodalomórán tanulni és milyen önfeledten, szénakazalban olvasni a családi kötődés tudatával? Erről az élményről Szilágyi Zsófia, a veszprémi Pannon Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének docense, az EX Symposion és a Kalligram folyóiratok szerkesztője sokat tud. Móricz iránti érdeklődését bizonyára erősen befolyásolta az élmény, amivel tanulmánykötetét indítja: „Unalmas Móricz a budapesti magyarórákon, izgalmas Móricz a szénakupac tövében. Vagyis két Móricz van, tudtam meg már Móriczcal való ismerkedésem legelején. ”

Valóban, ha a valóság összefonódik a művel, az sokkal izgalmasabb. Az elején elmeséled dédnagyanyád, Kálmán Bella és Móricz egykori szerelmi történetét, meg azt, ez hogyan épült bele a családi legendáriumba. Ettől mindjárt sokkal személyesebben és egyre mohóbban olvassa könyvedet az olvasó. Engem például arra sarkall, hogy újraolvassam a műveit, és pótoljam, ami kimaradt. Gondolom, hasonló célod is volt a könyvvel.

Ha a könyvem hatására akár csak néhányan is elővennének egyes Móricz-műveket, annak nagyon örülnék. Mi, akik nem szépírókként, hanem irodalomtörténészekként, kritikusokként vagyunk részesei a nagy irodalmi „játszmának”, különös, közvetítő szerepben vagyunk: írhatunk bármilyen érdekeseket, a célunk mégis az, hogy az írásainkkal el- vagy visszavezessük az olvasókat a művekhez. Lehet, nem mindenkiben egyformán erős ez a közvetítő szándék, de ha valaki tanár, akkor kényszeresen is az olvasásra akar rábírni mindenkit, annyira hozzászokott már, hogy ez a dolga.... Az, hogy személyesen indul a könyvem, a mai magyar irodalomtörténeti diskurzusban elég szokatlan vállalkozás volt. Talán mostanra, a negyedik könyvemben jutottam el oda, hogy összeszedjem a bátorságomat, és merjem ezt vállalni. Persze, dédnagyanyám és Móricz szerelmi története szinte kihagyhatatlan ziccer is, ráadásul a könyvnek is témája a személyesség az utóbbi időszak irodalmában és irodalomtörténetében, az egész életében önmagát és környezetét szöveggé alakító Móricznál pedig ez a szempont amúgy sem mellőzhető.

Egy Móricz Zsigmond idézet van a hátsó borítón: „Van itt egy érdekes dolog, amit egy idő óta figyelek: az olvasó csak a saját kortársával foglalkozik. Bármilyen zöld is az a kortárs: az az ő élet- és versenytársa.” Nagyon érdekes szempont, amit hosszan tárgyalsz is, hogy nem irodalomtörténészek írják újra egy-egy nemzet irodalom történetét, hanem az élő irodalmiság, amelyben különböző folyamatok rajzolódnak ki. Számomra ebből az következik, hogy visszafelé íródik az irodalomtörténet, innentől odáig, oda-vissza. Ez azért van, mert hogy az élet felől, a jelenből lehet életet önteni a lezárt művekbe? Bár azokban is van töltet, a korrajzon kívül az emberi viszonyok, érzelmek szinte ugyanazok, csak más köntösben jelentkeznek. Hogy is van ez?

A tételt, hogy az irodalomtörténet visszafelé íródik, hogy az élő irodalom újraolvasó tevékenységét nem hagyhatjuk figyelmen kívül, nem én találtam ki, már Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténetében olvasható, azóta is szeretjük hangoztatni, mert izgalmas és kicsit talányos, hiszen elég kevesen mutatták még meg, hogyan is lép működésbe ez a tételmondat. Nem arról van szó ugyanis, hogy egy klasszikus író hat-e a későbbiekre, hanem arról, hogy az élő író művein keresztül lehet újraolvasni egy klasszikust: a test és a nyelv kérdéséhez, például, Móriczhoz Nádas Péteren keresztül vezet az út, a parasztság széthullásához Oraveczen keresztül, az egyén és a faluközösség viszonyához meg Grecsó Krisztiánon át. De bármennyire igyekszünk szerényen elbújni a kortárs írók háta mögé, az is világos, hogy ez az újraolvasó tevékenység pusztán a művekben rejtőző lehetőség, mindaddig, amíg ki nem bontjuk. És azt is igyekeztem megmutatni, hogy maga Móricz sem csinált mást, mint a maiak vele: újraolvasta Petőfit meg Vörösmartyt, életre akarta kelteni Tolnai Lajost. És az irodalomtörténet szempontjai mellett az is fontos, amit az emberi viszonyok kapcsán fölvetsz: Móriczot, azt gondolom, talán leginkább a házasság és a testiség kérdése foglalkoztatta, erről nagyon sokat meg lehet tudni tőle például az Erdély-trilógiából is, hiába van tőlünk a regény ideje és helyszíne meglehetősen távol.

Esettanulmányokból és összehasonlító elemzésekből állt össze monográfiává a könyved, irodalmi térképeden olyan összeköttetések rajzolódtak ki, mint például Nádas és Móricz prózaművészete közös tengelyen mondta Esterházy Péter és úgy dicsérte, hogy hajlékony nyelvezetű, szívesen olvasható. Ennek egyik titka lehet, szerinte, hogy te is szívesen olvasol; elő-, keresztül-kasul meg  mellé olvasol. Rendkívül érdekesek a kortársakkal való párhuzamok. Grecsó Krisztián például örülhet, hogy Móriczhoz hasonlítják. De eljátszhatunk azzal a gondolattal, hogy mit szólna ehhez Móricz? Szerinted?

Hogy szívesen olvasok, az nem kérdés, az viszont jó, ha ezt nem a becsületszavamra kell elhinnie az olvasónak, hanem érzékeli a szövegeimben is... Egy effajta könyvhöz valóban meglehetősen sokat kell olvasni, Móriczot is, Móricz-értelmezéseket is, meg kortársakat is, de ezért egy irodalomtörténésznek nem jár külön dicséret, ez a dolga. Az meg a személyes szerencséje, ha ezt még élvezi is, úgy jár, mint Kosztolányi, aki azt írta egy esszéjében, az, hogy az írásért fizetnek neki, olyan, mintha azért fizetnének, hogy cigarettázzon. Ha meg azzal a gondolattal játszunk el, mit szólna ahhoz Móricz, amit én tettem vele, azt is el kellene döntenünk, hogyan is állnánk egymással szemben: egyidős kollégák lennénk? Vagy a lányaként tekintene rám? Hogy az egyéb lehetőségeket most ne boncolgassam... Mert abban egészen biztos vagyok, nem tudott volna elvonatkoztatni attól, hogy éppen nő írta róla ezt a könyvet. Annak, felteszem, örült volna Móricz, hogy élő íróként, kortársaként igyekezett őt kezelni valaki: legsúlyosabb félelmei között volt az, hogy kötelező olvasmány lesz belőle, és Kemény Zsigmond sorsára jut majd, vagyis klasszikussá változik, tehát nem élvezettel, hanem kötelességszerűen vagy még úgy sem fogják olvasni.

Móricznak most felfutása van, elkezdték kiadni a naplóit, a Csibe-ügy is terítékre került, nemrégiben, új felhangokkal, és tőle is néhány olyan megjegyzés vált publikussá, ami más színben tünteti fel. Olyat mond például, hogy a regényalakommal nem szeretkezhetek. (ő más szóval írja.) Ezek a személyes megközelítések hogyan befolyásolhatják a róla kialakult képet?

A Móricz-kép már átalakult, még ha nem is jutott el ez a hír az ország minden szegletébe... Ebben, ahogy ezt mindig igyekszem hangsúlyozni, messze nem egyedül nekem van részem, hanem, ahogy mondod, az újonnan megjelenő Móricz-szövegeknek, a naplóknak például, Hamar Péter Móricz Zsigmond utolsó szerelme című könyvének, meg Cséve Anna szövegkiadó és Móricz-elemző munkájának, és még folytathatnám a sort. Az eddig kiadatlan, nemcsak abban a korban, hanem talán még ma is meghökkentően nyílt Móricz-szövegek izgalmasak, de nem szabad azt gondolni, hogy mostantól Móricz kapcsán csak ezekről kellene beszélni. Közzé kell őket tenni (készül is most egy újabb rész Móricz húszas évekbeli naplójából, a Noran Kiadónál), minél aprólékosabb szöveggondozást követően, hogy aztán mindenki láthassa őket, aki kíváncsi rájuk, és ezzel eltűnjön a tiltott gyümölcs vonzása, és helyreálljon az egyensúly: olvashassuk őket a Móricz-regények, -novellák mellett. Én messze nem vagyok olyan radikális, mint Spiró György, aki egy Móriczról folytatott beszélgetésben azt mondta el, nem érdekesek a naplók, a levelezés, csak az eredetileg is kiadásra szánt Móricz-művekre kell figyelni (köztük is elsősorban a Rab oroszlánra, Spiró szerint ugyanis ez az életmű csúcsa), de azt gondolom, valóban nem szabad a regények és novellák helyett a Móricz-naplókra és –levelekre irányítani a figyelmet. Lehet, sokaknak a bennük olvasható móriczi megszólalások akár megbotránkoztatóak is lehetnek, mégis azt hiszem, az új tudásunk például Móricz és Csibe kapcsolatáról abban segít, hogy ne szobrot, hanem élő, izgalmas személyiséget lássunk ebben a sokarcú íróban.

Köztudott, hogy Móricz grafomán volt. Pozitívan jegyzem meg, hogy az irodalmárok sincsenek ezzel másként, kutatnak, írnak tanulmányt, regényes életrajzot, hogy keresztül-kasul írjanak mindent, mivel az írásbeliségnél izgalmasabb nincs is a világon. Nem?

Móricz valóban mindig írt, ezt tudjuk, jegyzetelt az utcán, a moziban (sötétben), sőt, képes volt arra is, hogy Jankával veszekedve lejegyezze az asszony szavait, amitől, persze, Janka még idegesebb lett, így egyre érdekesebb nyelvi alakzatokat, írói nyersanyagot produkált... Azért egy irodalomtörténész nem lehet Móriczhoz hasonlóan grafomán, ha mindig írunk, az olvasásra és a gondolkodásra nem marad idő. Most olyan időszak köszönt rám, amikor inkább olvasni és töprengeni fogok, azon, hogyan is írjam meg Móricz új, kritikai életrajzát. Sok felfedezés vár még rám, meg fog Móricz lepni még ezzel-azzal, úgy érzem.

(Szepesi Dóra)










Főlap

2009. március 23.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Boda Ábel: OperettrománcMindák Dániel: Csokitorta
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Kovács István verseiGrecsó Krisztián: Középkorú szerelmesversBecsy András: FelhőszakadásPál Dániel Levente versei
Kiss László: Az olvasásOberczián Géza: EgyedülKovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png