Király Levente
Király Leventét kérdeztük a megszólalási módokról, a paródiákról és az egykori Sárkányfű köréről
Legutóbbi köteted, a Nincs arany közép markáns, kiforrott hangon szólal meg – a megelőző verseskönyvek tónusát viszi vagy inkább fejleszti tovább. Engedj bepillantást a műhelyedbe: milyen újfajta megszólaláson gondolkodsz? Vannak-e ötleteid a továbblépést, elmozdulást illetően?
Ezzel a kérdéssel most csúnyán beletrafáltál a közepébe, ugyanis a Nincs arany középpel eljutottam saját lehetőségeim határáig. Ebben a könyvben annyira lecsupaszítottam a nyelvet, a saját nyelvem, hogy a folytatás három lehetséges útjából csak kettő maradt: vagy burjánzóbb nyelvet alkotok, vagy megtartom a mostani minimalizmust. Ennél minimalistább ugyanis már nem lehetek. Burjánzani, burjánoztatni meg nem akarok, mert hiszen pont ezzel igyekeztem leszámolni a Nincs aranyban, s ezzel a leszámolással mint esztétikai alapvetéssel máig egyetértek. Ráadásul azért is kerültem légüres térbe, mert eddig mindegyik kötetemet úgy fejeztem be, hogy lezártam az összes kivezető utat, ezért mindegyik más és más nyelven szólal meg. Vagyis most nem tudok radikálisan másfelé menni, és ez zavar – viszont mintha rátaláltam volna egy folytatható útra, amit a Nincs arannyal fedeztem föl, így a folytathatóság örömét érzem, ami éppenséggel nagyon is új felfedezés. Valójában nem kell mást tennem, csak írnom, és majd közben kialakul.
Egy korábbi interjúdban az első kötetedet, A legkisebbet ért kritikai „támadások” kapcsán úgy fogalmaztál, nem értették meg teljesen, mit akartál. Milyen visszhangja van a Nincs arany középnek? S miért e különös cím?
Lehet, hogy túl sarkosan fogalmaztam abban a régi interjúban, de hát fiatal voltam, és türelmetlen. Nem támadások azok, hanem egyszerűen csak nem túl lelkes kritikák. Nekem is sok bajom lett később azzal a kötettel, ennek ellenére máig úgy gondolom, hogy található benne kb. tíz értékelhető szöveg, és akkor nyilván rosszul esett, hogy inkább a hibáit emlegették. De ez mindegy is, hiszen a szerző sosem elégedett a könyvéről szóló kritikákkal, úgyhogy erről ennyit. A Nincs arany középet a legolvasottabb helyeken eléggé lehúzták. A Könyvesblog azt írta, hogy rettentő unalmas, és ez a megállapítás az Index címoldalán is szerepelt a blog-ajánlóban, mérhetetlenül sok ismerősöm, irodalmon kívüli haverom jelezte, hogy kár, hogy ilyen szart írtam. A Népszabadság recenziója is alaposan lehúzott. A Bárka, a Tiszatáj, a Litera és az Irodalmi Jelen értékelése pozitív volt számomra, nemcsak azért, mert olvasásra érdemesnek tartották, hanem mert úgy éreztem, értik, mit szerettem volna ezzel a kötettel, és nekem ez a legfontosabb.
Régóta publikálsz prózát is, alapvetően kisnovellákat, hol abszurd, hol egészen szókimondó és durva szövegeket. Elbeszéléskötet is formálódik, vagy nincs még kész prózai koncepciód?
Már öt éve hurcolom magammal ezeket a szövegeket, egy elég izmos félkötet állt össze – be kéne már fejezni, de minden magam elé kitűzött határidővel elcsúsztam, úgyhogy nem merek ígérgetni.
Paródiákkal indultál, legalábbis ezekkel szereztél magadnak nevet, ezek jelölték ki a helyed a fiatal szerzők között. Az Így irtok én megjelenése óta írtál-e paródiát? Folytathatónak ítéled a „műfajt” – szerinted van helye, létjogosultsága a paródiának a kortárs irodalomban?
Az Így irtok énnel lezártam a paródiákat, nem írtam azóta, és nincs is kedvem, ihletem hozzá. Van helye az irodalomban, naná, szeretem is olvasni másokét, nagyon élveztem írni is, de már elmúlt belőlem. Az elmulasztásban nagy segítséget nyújtott a Korona Kiadó is: megjelenés után másfél évvel kivonta a forgalomból, merő bosszúból, ugyanis azt kértem, számoljanak el, hány példányt adtak el belőle, és fizessék ki a jogdíjat. Bezúzták, nem lehet kapni, nem lett kritikai sikere sem – ennél azért többet vártam. Azt hiszem, ezt nevezhetjük totális kudarcnak.
A Sárkányfű körül kialakult írói-költői csoport tagjaként tűntél fel. Mi a véleményed, meddig érvényes, meddig működőképes egy ilyen generációs csoportosulás?
A Sárkányfű nyolc éve megszűnt, a csoportosulás is felbomlott. Ennek inkább informális jelentősége van, odafigyelek az egykori társak, barátok munkáira, igyekszem velük találkozni, a rokonszenv nem múlik el – de ezen kívül semmilyen jelentősége nincs már.
(Kiss László)
Főlap
